Elöljáróban szögezzük le, hogy a végtisztesség kegyeleti aktusa az európai antik és keresztény gyökerű civilizációban minden elhunyt embert megillet, bármely nemzet fia is volt, s bármely politikai irányzathoz vagy vallási közösséghez tartozott is életében. Minthogy a kettős mérce alkalmazásának bevett baloldali gyakorlata elfogadhatatlan számunkra, véleményünk szerint a bolsevik „ateista vallásalapító” totemet, a múmiává átlényegült Vlagyimir Iljics Uljanov bálványpreparátumát is legfőbb ideje lenne már a Kreml fala tövében állított mauzóleumából kiemelni, s egy méltó temetési szertartás celebrálásával örök nyugalomra helyezni.

Az európai irodalom első fennmaradt, Kr.e. 750 táján keletkezett alkotásában, Homérosz Íliászában, miután a legrettenthetetlenebb akháj-görög hős, Akhilleusz párviadalban legyőzte a trójaiak első számú harcosát, Hektórt, ellenfele holttestét harci szekere után kötötte, s háromszor végigvonszolta Trója falai körül 8 napon át meggyalázva úgy, hogy eközben kegyetlen vérengzést vitt végbe a trójaiak soraiban. Végül az istenek határozott parancsának engedve a kilencedik napon kiadta a holttestet az elébe járuló gyászoló apának, Priamosz trójai királynak. Így az eposz kölcsönös kiengesztelődéssel zárul: a vérszomjas bosszúvágyat Akhilleuszban legyőzi az emberiesség, s Hektór temetési ünnepségére 12 napos fegyverszünetet rendel el. A kegyelet megtagadását, a holttest meggyalázását a hellén felfogás a történeti kortól fogva írott forrásokkal bizonyíthatóan, mindig bűnnek, az istenek által szabott világrend elleni véteknek tekintette. Szophoklész Antigoné című tragédiájában Thébai új királya, Kreón megtiltja a címszereplő főhős testvérpárjai egyikének, Polüneikésznek az eltemetését, mondván, hogy az a polgárháborúban idegen hadak segítségével támadt szülővárosára és testvérére, Eteoklészre, akit viszont állami dísztemetés illet meg. (A két fivér egymás keze által esett el a döntő ütközetben.) Antigoné az istenek által szabott, örökérvényű morális törvénynek engedelmeskedve – amely 2500 évvel ezelőtt és ma is felülír mindenféle államilag kodifikált alkotmányt és jogszabályt, még abban az esetben is, ha a leviatán szörnyállam hatóságai teljesítésük esetén jogerősen bűnözőnek nyilvánítják az embert és börtönbe csukják érte – megadja szeretett bátyjának a végtisztességet. Kreón halálra ítéli Antigonét az általa alkotott törvény megszegése, mi több cselekedete következményeinek bátor és öntudatos vállalása miatt. Az istenek bosszúja azonban lesújt a magát mindenhatónak képzelő zsarnokra: családi tragédiák folyományaként lelkileg összeroppan, és embertelen rendelete visszavonására kényszerül. (Eretnek feltételezésünk szerint korántsem lehet a véletlen műve, hogy manapság az Antigoné nemigen tartozik a gyakran játszott színdarabok közé, hiszen ellenkező esetben az európai polgárok sokaságának vészesen merész aktualizáló képzettársításai támadhatnának, amelyek egyhamar feloldozhatnának milliókat a gondolkodásukra erőltetett mentális kényszerzubbony polkorrekten erős szorítása alól. Kiváltképp érdekes és borítékolhatóan bombasztikus kasszasiker volna egy modernizált Antigoné-színrevitel a Nemzeti Színházban, de ennek Alföldi Róbert direktorsága alatt nagyjából annyi a valószínűsége, mint annak, hogy a magyarországi „igazságszolgáltatás” ne alkalmazzon kettős mércét az emlékműrongálások ügyében, miáltal a választott nép soraiból kikerülő bűnelkövetők nem kerülhetnek előzetesbe, miként az ótestamentumi időkben a bölcs és legendás gazdagságú Dárius perzsa király parancsára ama nevezetes zsidó Dániel az oroszlánok barlangjába.)

Kétségtelen, hogy a középkorban létezett az a felfogás is, miszerint az öngyilkost és a megátalkodott, meg nem tért bűnözőt nem szabad eltemetni a temető megszentelt földjében (olaszul a temető szó jelentése: campo santo). Az ilyen csak a temető árkába, vagy valamilyen más, megvetett helyre kerülhetett. Nota bene: a Nürnbergben kivégzett „háborús bűnösöket” sem volt szabad eltemetni, illetve senkit, akiket az 1945 óta létező világrend és neoliberális ideológia atyamesterei és főinkvizítorai annak nyilvánítanak. Így Nyirő Józsefet sem. Az már megint egy érdekes históriai és jogtörténeti kuriózuma a nürnbergi vésztörvényszék működésének, hogy a politikai bosszúra rekrutálódott grémium a háború indítását bűncselekménynek nyilvánította. Egészen pontosan azok a politikai és katonai vezetők minősülnek „háborús bűnösöknek”, akiket 1945 győztesei – napjainkig alkalmazva ezt a képtelen eljárást – annak deklarálnak, illetve ekként bélyegeznek meg. Nos, ezen koncepció alapján a világtörténelem szinte valamennyi uralkodóját és hadvezérét „háborús bűnössé” lehetne utólag nyilvánítani visszamenőleges hatállyal, hiszen a lényeget tekintve tökéletesen mindegy, hogy egy 1946-ban alkotott „jogszabály” hatályát alkalmazzák 1939-es történések állítólagos vétkeseinek elítélésekor, vagy az időbeli terminust újabb évtizedekkel, illetve századokkal hosszabbítják meg visszafelé haladva a történelemben.

Az 1945-ös világrend kényurainak vesztére, épp a Caudillóval, Spanyolország vezetőjével nem tehették ezt meg, hiszen Franco nem vett részt – a nemzetiszocialista Németországgal és a fasiszta Olaszországgal, illetve annak vezéreivel ápolt baráti kapcsolatai ellenére sem – a második világháborúban, s minthogy ráadásként még semleges ország is volt, 1945 után nagy számban fogadott be olyan politikai menekülteket, akikre hazájukban a hatalom új urai részéről a biztos tortúra és halál, jobb esetben az évtizedes börtönbüntetés gyötrelmei vártak. Minthogy a székely írófejedelem a Horthy-korszakban és a nyilaskeresztes-hungarista kormányzat időszakában politikai szerepet is vállalt, 1945-ben nem maradt más választása, mint elhagyni hazáját, amennyiben nem kívánta a vörös hóhérok ácsolta bitón végezni életét. 1945 és 1950 között Németország nyugati szövetségesek által megszállt részén, Bajorországban élt, majd miután a később saját elvtársai által kivégeztetett Rajk László belügyminiszter sikertelenül kérte a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól háborús bűnösként való kiadatását, a biztonság kedvéért a katolikus és antikommunista Franco tábornok Spanyolországába költözött. Madrid mellett, Escorialban telepedett le, abban a nevezetes kisvároskában, ahol a spanyol aranykor évszázadában II. Fülöp egy világbirodalom uralkodójához méltó királyi rezidenciát és kolostort építtetett Juan de Toledo és Juan de Herrera építészek tervei alapján 1563 és 1584 között. Nyirőt a kasztíliai táj és az ott élő emberek sok tekintetben a szülőhazára, Erdélyre emlékeztették. A helybéliek nagy tisztelettel Don Josénak szólították, s ő is második hazájának tekintette Escorialt, hiszen az ottaniak és az erdélyiek gondolkodásmódja, népi kultúrkincse és emberi tisztessége között oly sok volt a rokon vonás.

Nyirő fő gondja azonban kényszerű száműzetésében is a magyarság, illetve azon belül elsősorban a székelység jövőjének alakulása volt. Mélységes aggodalommal töltötte el a trianoni határok visszaállítása, 3 millió magyar nemzettestvérének idegen uralom alá vettetése, és elkeseredetten figyelte, miként terjed a bolsevizmus pusztító pestise Magyarországon. Azonban azt is az elsők között ismerte fel, hogy míg a „mi kommunistáink” nemzetidegen internacionalisták, s teljesen közömbösek a Kárpát-medencei magyarság léte, sorsa, fennmaradása iránt, addig az „ő kommunistáik” megrögzött ultranacionalisták. Tenni akarását azonban e körülmény csak fokozta. Franco államában lehetősége volt arra, hogy a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa lehessen, s ott rendszeresen politikai kommentárokat olvasott fel. Mai szóhasználattal afféle rádiós jegyzeteket, bár a jeles médiaguru, Such György kőbe vésendő, örökérvényű bölcs kinyilatkoztatása óta közismert, miszerint ilyen véleménynyilvánító sajtóműfaj nem létezik. Élete utolsó hónapjaiban Nyirőt egyre csak a haza, a magyarság sorsának alakulása felett érzett aggodalom, illetve a szűnni nem akaró honvágy kerítette hatalmába. Egyik utolsó írásában ezeket a keserű sorokat vetette papírra:

Uz Bence klasszikus alakjának megálmodója hosszú betegeskedés után, 64 esztendős korában 1953. október 16-án adta vissza lelkét Teremtőjének egy madridi klinikán. Katolikus liturgia szerinti méltó végtisztességben részesült a mai „haladó, européer” megmondóemberek által olyannyira elátkozott Franco tábornok tekintélyelvű kormányzati rendszerének Spanyolországában, síremlékét az Escorialban lévő Almudena temetőben állították fel. Korántsem lehet a véletlen műve, hogy az európai uniós alkotmányban nem szerepel a közös értékek és tradíciók felsorolásakor a kereszténységre való utalás. Az, ami ma két EU-tagországban az érintett politikai és szellemi körök részéről történik, szégyen és közbotrány, a hagyományos és valóban közös európai értékek gyalázatos megtiprása és szembe köpése.

S végezetül nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy ha a nagyszerű „székely apostol” újratemetése körül kavart politikai hullámverés Magyarországon szétválaszthatatlanul egybefolyt bizonyos emlékműgyalázásokkal, ismételten felvetjük azt az elgondolást, hogy legfőbb ideje lenne hazánkban a 20. század egyik legkiválóbb és meghatározóbb karizmatikus európai államférfiának, Franco tábornoknak méltó köztéri emlékművet állítanunk, hiszen a Caudillo lehetővé tette több ezer igaz magyar – köztük Nyirő József számára –, hogy a kommunista pribékek és vérbírák bosszúszomjas, gyilkos szándékú hajtóvadászata elől biztos oltalomra találjanak országában a szovjet megszállást követően, s nem mellesleg szintén Franco volt az, aki 1956-ban 200 ezer önkéntest szándékozott nemzetünk szovjetellenes szabadságharcának támogatására Magyarországra küldeni. Nemes elhatározása az Egyesült Államok vétója és fellépése következtében hiúsult meg.

A nagy székely apostol számára pedig, akinek emléke – legyenek bárhol is jelen pillanatban földi maradványai – valamennyi magyar szívében ott él, egyetlen kívánságunk van csupán: adjon számára örök, háborítatlan nyugodalmat és üdvösséget a Mindenható…

Lipusz Zsolt – Kuruc.info

Kapcsolódó: Kovács elvtárs jelentéktelen színben tüntette fel a kommunista diktatúra bűneit az ATV-n