Nos, hogy ne vádoltassunk holmi elfogultsággal és szelektív látásmóddal, lapozzuk fel Károlyi visszatekintését, s vegyük szemügyre néhány érdekes és sokatmondó epizódját a vörös gróf életrajzának. Károlyi az arisztokrata ifjak megszokott, normális életét élte, tanulás, vadászatok, bálok, utazások töltötték ki napjait. Ami politikai pályafutását illeti, 1910-ben került be a palamentbe a 48-as Függetlenségi Párt képviselőjeként. Károlyi történelemszemlélete alapján hazánk évszázadokon át önkényuralom alatt élt, s véleménye szerint ez az állapot nem változott meg a 20. század elejére sem. Ezt írja a korabeli politikai elitről: „Álparlamentarizmusunk leleplezése megdöntötte volna öncsalását, önelégült és derűs világképét. Parlamentünknek azt a látszatot kellett keltenie, hogy az ország sorsát a képviselőház gótikus boltívei alatt ülésező 413 úr (az adatból látható, hogy jelenlegi parlamentünk képviselői létszámát lényegében a történelmi Magyarország területéhez szabták, tehát igencsak indokolt egy drasztikus csökkentés – L. Zs.) dönti el. Pedig nemcsak ott nem döntötték el, hanem még a Szent György téren, a miniszterelnöki palotában sem. A bécsi külügyminisztériumban, Kaunitz és Metternich egykori palotájában, a Ballhausplatzon dőlt el, ahol fontos alkalmakkor összegyűlt a két miniszterelnökből és a három közös miniszterből – a külügy-, a hadügy- és a pénzügyminiszterből – álló ötös kabinet, amely például a világháborút megindító, Szerbia elleni ultimátumot is elhatározta. A parlament időnként megkísérelte megvédeni függetlenségének látszatát, s ez elkerülhetetlen viharokat kavart. Tisza ilyenkor a maga önkényuralmi hajlamainak megfelelően erőszakkal próbálta megoldani a helyzetet, amint 1912-ben is tette, amikor az ellenzék akadályozta a katonai törvények megszavazását”.

Károlyi négy évtizeddel az események után is hű marad szocialista és pacifista téveszméi által meghatározott önmagához: hazánkat mindenáron osztrák gyarmatként kívánta bemutatni, noha az 1867 utáni dualista rendszerben sokkal inkább meghatározó volt a két ország közötti közjogi viszonyokat illetően az interdependencia, azaz kölcsönös függőség. Tisza Károlyi által említett „erőszakos” tette pedig a közös hadsereg megnövelt kiadásainak és az újonclétszám-keret megemelésének parlamenti megszavaztatása volt, ami nagyon is felelős döntés volt a házelnök részéről, hiszen 1912-ben már csak a vak nem láthatta, hogy elkerülhetetlen egy összeurópai háború.

Az első világháborút közvetlenül megelőző időszakban Károlyi nyugat-európai és észak-amerikai körutat tesz. 1914 februárjában a Magyarországgal szemben ellenséges hatalmi-katonai tömbhöz, az antanthoz tartozó Franciaország miniszterelnökének, Poincarénak nyíltan a következőket adta tudtára: „… ha gazdaságilag függetlenné tudunk válni Ausztriától, és el tudjuk érni a politikai megbékélést a szlávokkal, olyan ütőkártya lesz a kezünkben, hogy meg tudjuk törni a német-osztrákok, magyarok, és románok egységfrontját, amelyet a hármas szövetség tart fenn és támogat”. Károlyi ezúttal is rossz külpolitikai és stratégiai elemzőnek bizonyult: bár Románia a háború kitörésekor formálisan szövetségesünk volt, 1916-ban Erdély megszerzése végett az antant oldalán lépett be a háborúba, majd az akkor már miniszterelnöki pozíciót betöltő Károlyi siettette Erdély román megszállását 1918. decemberben ostoba és felelőtlen belpolitikai és a magyar hadsereg leszerelésére irányuló „védelmi” intézkedéseivel.

No, de szemelgessünk tovább a mai MSZP-s és DK-s vezetők spiritus rectorának és példaképének memoárjából. 1914. június 28-án Szarajevóban egy szerb terrorista, bizonyos Gavrilo Princip merényletet követett el Ferenc Ferdinánd, a Monarchia trónörököse és felesége ellen. A hír a vörös grófot és feleségét, Andrássy Katinkát épp Cherbourgban, a Vaterland nevű gőzös fedélzetén érte, miközben indulófélben volt az Egyesült Államokba, politikai haknikörútjának következő állomására. Természetesen – noha a háború kitörése bármelyik pillanatban várható volt ebben a helyzetben – Károlyi nem szakította meg útját, hanem miként maga írja „úgy határoztunk, hogy nem fordulunk vissza, hiszen New Yorkban már minden készen állt fogadásunkra”. Egy hónappal később Európában kitört a háború, Károlyiék pedig lassan hazaindultak. 1914. augusztus 4-én Le Havre-ban a francia hatóságok internálták őket, mint ellenséges ország állampolgárait antantbarátságuk és pacifista meggyőződésük ellenére is. Ezt követően Spanyolország és Olaszország érintésével tértek haza 1914 októberében. Budapesten nem éppen barátságos fogadtatásban részesítették a nagy hazárdjátékos hírében álló világutazót, hiszen „egy hisztérikus tömeg” betörte palotájának ablakait, s barátai már komolyan aggódtak biztonságáért.

Miközben százezrek vonultak be és kerültek a frontvonal poklába, Károlyit „lelkiismereti válság” kerítette hatalmába, amelyről így moralizál memoárjában: „Hamarosan látnom kellett, milyen fájdalmas szakadék tátong a háború áldozatai, a lövészárokban vezetőik tévedése miatt szenvedő fiatalemberek és azok között, akik kényelmes lakásuk és klubjuk biztonságából prédikálták a végső győzelemig folytatandó háborút. Én magam gyenge egészségem miatt fel voltam mentve a katonai szolgálat alól, túl voltam már a korhatáron, s egyébként is a hitbizományok urainak szűk, kiváltságos rétegéhez tartoztam, de nem bírtam elviselni a hátország légkörét. (…) Szabad-e katonának mennem nekem, az antimilitaristának, aki ezt a háborút különösen elleneztem? Keserves lelkitusa után úgy döntöttem, hogy mégis ezt kell tennem. Most, hogy már ténylegesen folyt a háború, s az egyszerű emberek mind kint voltak a lövészárkokban, értelmetlen volna kivonnom magam a katonai szolgálat alól, különösen, ha ehhez jogom is van. Azzal, hogy otthon maradok, nem tüntetek a háború ellen, annak viszont komoly előnyeit láthatom, ha megragadom ezt az alkalmat, és közvetlen közelről ismerem meg a népet, együtt élve vele a lövészárokban”.

Minő aggódó szolidaritásra valló szavak egy felelős államférfiú szájából! Akárcsak mai MSZP-s és DK-s örökösei szavait hallgatná a nyájas olvasó, közben elszántan bólogatva hozzá! Cáfolhatatlan, hogy Károlyi bevonult katonai szolgálatra, ezért is hathatott a meglepetés erejével sok olvasónkra a Találós kérdés című rovatunkban nem olyan rég megjelentetett fénykép, amely a szocialista grófot ábrázolta a k.u.k. hadsereg egyenruhájában. Mielőtt azonban fátyolos tekintettel révedezve magunk elé túlságosan elérzékenyülnénk e humánus cselekedet láttán, nézzük, miképpen hitelteleníti néhány sorral lentebb saját szavai által saját maga, az elbeszélő korábbi saját szavait, saját maga: „Tudtom nélkül intézték el azt is, hogy a fronton a vezérkarhoz kerüljek, mint a hadosztályparancsnok, báró Apor tábornok szárnysegédje. (…) Abban az időben álló lövészárokharc folyt, időnket bridzsezéssel és a tábornok szórakoztatásával töltöttük. József testvérem, akinek a civil életben nyolcszázhatvan öltönye volt, magával hozta a harctérre minden ’nélkülözhetetlen’ holmiját: perzsaszőnyegeket, tucatnyi különleges egyenruhát, melegvizes palackokat, elektromos készülékeket, és a saját szakácsát is. (…) Mi, képviselők, még a sárral és hóval borított lövészárkokban sem voltunk olyan veszélyben, mint a többiek, mert ahányszor csak támadásra került sor, összehívták a képviselőházat, s ilyenkor mi automatikusan szabadságot kaptunk (sic!)”.

Már a fentebbi idézetekből is kitűnhet, hogy Károlyi nem afféle népmesei álruhás modern Mátyás királyi szerepben vágyakozott az egyszerű nép fiai közé a frontra, s privilegizált helyzetét ott is megtartotta. Azonban már-már kabaréjelenetbe illik az általa „kedélyes háborúnak” nevezett esemény azon, tetőpontot jelentő epizódja, melyben leírja, milyen idillikus társasági élet jutott osztályrészül a kiválasztottaknak a galíciai fronton: „Reggelenként feleségem is kilovagolt az ezredparancsnok oldalán, és részt vett az arcvonal mögött rendezett lovasjátékban. Az oroszok alig két mérföldnyire voltak tőlünk, s ilyenkor azzal szórakoztak, hogy lövéseket adtak le a játéktér irányában. De ez csak izgalmasabbá tette a játékot (sic!), szerencsére senkiben nem tett kárt. Egy éjszaka gitárok, fuvolák és hegedűk hangjára ébredtem: néhány tiszt az ablakom alatt szerenádot adott a feleségemnek. Úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy hazatérjen. Húgaim és öcsém felesége is eljöttek látogatóba a front mögötti főhadiszállásra. Nagy feltűnést keltettek, amikor vadonatúj egyenruhába öltözött férjeikkel, akiken ragyogott a csizma, a derékszíj és a rézgombok sora, megjelentek a katonákkal zsúfolt, mocskos czernowitzi kávéházakban. A lövészárok szennyéből néha-néha kiszabaduló katonák ide menekültek egynapi pihenőre, s megigézve bámulták a legújabb párizsi divat szerint öltözködő égi tüneményeket, akik körül francia parfüm illata szállt”.

Tény, hogy Károlyi csapnivalóan rossz katona és politikus volt, írói tehetségét azonban aligha vonhatjuk kétségbe. Voltaképpen neki és társai számára a világháború egy izgalmas, borzongatóan új élményforrást jelentett, s az elit részéről kezdetét vette a katasztrófaturizmus mint újfajta szabadidős program. Minthogy a vörös gróf többet volt szabadságon, mint szolgálatban, lehetősége nyílott külföldi utazgatásokra is, miközben milliók vesztek oda Európa különböző frontjain. Járt Törökországban és Svájcban, hogy találkozzon pacifista szabadkőműves barátaival, egyszersmind a háborús gazdasági konjunktúra kiváló lehetőséget nyújtott számára, hogy a szerencsejáték-szenvedélye következtében meglehetősen deficites családi költségvetést egyenesbe hozza, sőt jelentős extraprofitra tegyen szert. Maga ekképpen vall erről: „A rendkívüli háborús konjunktúrából én magam is komoly hasznot húztam. Házasságom idején anyagi ügyeim rosszul álltak. Rosszul gazdálkodtam, túl sokat költöttem utazásokra, nőkre és kártyára”.

A háború elhúzódásával Károlyi mind kevesebb szükségét érezte annak, hogy a fronton tartózkodjék. 1918-ban hosszú időszakokat töltött apósa Kolozsvár melletti birtokán. Erre így emlékszik vissza: „Apósom erdélyi birtokán tartózkodtam, őszi szarvasbőgésen (hiába, az úr a pokolban is úr marad – L. Zs.), amikor elért a bolgár fegyverletétel híre. Ott volt az egész család, a feleségem nővérei és ezek férjei is, akik mind politizáltak, de ott, ezernyolcszáz méteres magasságban valahogy még a magyar politikai szenvedélyek is vesztettek hevességükből. A vadászkunyhón, ahol feleségemet és engem várt az éjjeli szállás, ez a felirat köszöntött bennünket: ’Éljenek a bolsevikiek!’ A táblát feleségem húga, Kája helyezte el tiszteletünkre. Ez a dubrini vadászterület, apósom birtoka, bár közel volt Kolozsvárhoz, meglehetősen el volt zárva a világtól. Ott töltöttük a vadászati szezont. Az újságokat a futár hozta utánunk jókora késéssel”.

A bukolikus idillnek azonban hirtelen vége szakadt 1918 októberében. A végzet, a balsors ezt a démoni dilettánst rendelte az ország kormányrúdjához, noha erre legalább olyan alkalmatlan volt, mint mai követői, Dániel, Gyurcsány, Török Zsolt és hasonszőrű cimboráik. Ezen írásunkat zárjuk egy boldog békeidőkbeli történettel, melyet Károlyi maga örökített ránk, a kései utódok számára: „Néhány évvel a háború előtt súlyos autóbaleset ért. Akkoriban nálunk csak a szerencsés keveseknek volt autójuk, s nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy az ember ne hatvan-nyolcvan kilométeres teljes sebességgel futtassa ezt az új játékszert. Egy nyári délután belehajtottam egy árokba, amelyet éppen keresztbe ástak az úton. Mercedesem megfordult a levegőben és maga alá temetett”. Nos, az ország kormányosaként úgy vezeti majd Károlyi a történelmi Magyarország autóját is maximális sebességgel egy feneketlen szakadékba, miként tette azt jobb sorsra érdemes Mercedesével…

Lipusz Zsolt – Kuruc.info