Győri Nemzeti Hírlap, 1942. augusztus 2.

1939. július 22-e. Ünnepi előadás a Kaukázus híres üdülőhelyén, Szocsi színházában. A kormánypáholyban Sztálin ül, mellette fia, Jasa és leánya, Szvjetlana. Mögöttük a szovjet legfőbb tanácsának elnöke, Kalinin. A színpadon Osztrovszkij egyik darabja, „Belugin menyegzője” köti le a figyelmet. Belugin szerepét Vszevolod Tamarin játssza, akinek már anyja is az orosz színjátszás egyik leghíresebb alakja volt. Azok közül, akik Szocsi színházban a klasszikus jellemszínész játékát élvezik, senki sem sejti, hogy két évvel később Jasa Dzsugasvili és Vszevolod Tamarin Berlin levegőjét fogja szívni: Sztálin fia hadifogolyként, a színész pedig mint szökevény, aki rokonainak és barátainak megöletésével vádolja Sztálint.

Tamarinnak, akinek bőségesen volt oka arra, hogy a bolsevizmus engesztelhetetlen ellenfelévé váljon, a háború adta meg az alkalmat a vörös paradicsomból való menekülésre. Villája közelében az erdőben családjával együtt föld alatti menedékhelyet ásott, és itt rejtőzködve várta ki a kedvező pillanatot.

A neves színésznek gyakran volt módja a szovjet kormány hatalmasságaival személyes érintkezésbe kerülni, és számottevő személyiségeket vallhatott barátainak. Az előbbiek közé tartozott Jezsov, a GPU főnöke, az utóbbiak közé többek között Jegorov, Tuhacsevszkij barátja és Tomszki, a szovjet szakszervezetek ismert vezéralakja. Tamarin leleplező elbeszélései közül ennek a két embernek tragikus halála bontakozik a legmegdöbbentőbb drámaisággal:

Tuhacsevszkijt már agyonlőtték. Most Jegorov tábornagy van soron. Egy este csengetnek lakása ajtaján, öt Cseka martalóc ront be a szobába. Jegorov íróasztalánál ül és dolgozik. „Kezeket fel” – kiállt a pribékek parancsnoka – „Letartóztatlak!” – „Letartóztatsz?” – kérdi Jegorov, és a legteljesebb nyugodtsággal néz a pribék szemébe.

– „Igen, Jezsov népbiztos parancsára”, válaszol a parancsnok, és irattáskája fölé hajol, hogy előhúzza a letartóztatási végzést. Ezt a pillanatot használja fel Jegorov, hogy zsebéből villámgyorsan előrántsa pisztolyát, és a parancsnokot lelője. Majd egy szempillantás alatt a másodikra és a harmadikra fogja pisztolyát, és amikor összerogyni látja őket, a saját fejébe is golyót röpít.

Tomszkihoz – meséli tovább Tamarin – meleg barátság fűzött. Azok közé a világtól távol álló emberek közé tartozott, akik nem tudták megérteni, hogy a marxizmusnak, különösen pedig a bolsevizmusnak szükségszerűen a közösség érdekeivel szemben álló eredményre kell vezetnie. A hályog csak akkor kezdett szeméről lehullani, amikor Sztálin hozzáfogott a munkásság brutális rabszolgaságba döntéséhez. Egy napon felhívott Tomszki felesége, és kért, hogy nyomban menjek át hozzá. Tomszkiné, aki a felindulástól beszélni sem tudott, némán vezetett be férje hálószobájába. Jó öreg barátom a földön feküdt, feje hatalmas vértócsában.

Nem hagyott hátra levelet? – kérdeztem a megrendült asszonyt. Közösen mentünk az íróasztalhoz, melyen csakugyan ott volt a levél egyenesen Sztálinnak címezve: „Visszarionovics József! Semmiféle összeesküvésben sem vettem részt ellened. Távozom az életből, mert nem tudom a pártból való kizárásomat elviselni”. Jól ismertem ahhoz Tomszkit, hogy tudjam, halála előtt nem tud hazugságot mondani. Az összeesküvés tehát, amelyről akkoriban annyi szó esett, valójában csak Sztálin provokációja volt.

Egyik ismerősöm, akinek nevét nem akarom említeni, mert hozzátartozói még a Szovjetunióban vannak, és aki emberismeretének hiányáról volt közismert, tudtomra adta egyszer, hogy nála egy nagyon okos és befolyásos emberrel ismerkedhettem meg. Mikor megjelentem nála, Vorosilov adjutánsát, Pjetuhovot találtam ott feleségével, Kalygint, a faipari népbiztosság elnökét és még egy kis sötét emberkét, feltűnően alacsony homlokkal és nyugtalanul vándorló, apró mélyen ülő szemekkel. Az ebéd végére a bőven felhordott italok hatására a hangulat már meglehetősen magasra hágott, és megindult a fesztelen társalgás, természetesen erősen bíráló modorban, mindenféle visszásságokról. Csak a különös külsejű kis ember, aki nem más, mint Jezsov volt, hallgatott, és nagy figyelemmel kísérte a társalgást. A kellemetlen benyomás, amelyet rám tett, amint később kiderült, nem volt megokolatlan. Jezsov már tudott küszöbönálló kinevezéséről, és csak azért csatlakozott a társasághoz, hogy későbbi áldozatai elleni terhelő adatot gyűjtsön.

Arra, hogy mik voltak ennek az anyaggyűjtésnek a következményei, már felesleges lenne kitérnem. Mi lehetett más, mint jaj, könny és vér! (MN)