Az előző rész itt olvasható.

Az egyéni gazdákra olyan beadási kötelezettséget rendel el, amelyet azok teljesíteni nem tudnak. Lesöprik padlását, elrabolják évi élelmiszerkészletét. Megtiltják az áruhalmozást. A házkutatások mindennaposakká válnak a falvakban. Ha valakinél 3-4 kg cukrot találnak, azt elkobozzák, és áruhalmozásért börtönbe zárják. A börtönök gyorsan megtelnek. Elég, ha saját hízóját engedély nélkül levágja, máris letartóztatják. Engedélyt pedig csak akkor kap, ha képtelen beadási kötelezettségének eleget tett. 

Ezernyi módját ejtették, hogy a parasztot börtönbe zárhassák. Ha valaki a hatalom hibáiról mert beszélni, azt az ÁVH „dupla látogatással” tisztelte meg. Először titokban, amikor portáján elrejtette a fegyvert, másodszor pedig amikor megtalálta. Ezek a Népköztársaság fegyveres megdöntésére irányuló „cselekmények” nagyon szigorú büntetéssel jártak. Általában több mint egy évtizednyi börtönnel sújtották. Ehhez képest Magyarország az évszázad végére elérkezik majd az ígéret földjére, amikor százmilliárd forint sikkasztásáért sem adnak majd két év felfüggesztett börtönnél többet. Igaz, aki ennyi pénzhez hozzáfér, az sohasem magyar ember, hanem tagja valamely titkos társaságnak. Újabb szóhasználattal: maffiának. 

Mindezek ellenére a termelőszövetkezet névre magyarosított kolhozok szervezése nem ment könnyen. A magyar parasztság szívós és méltó ellenfelükvé vált a moszkvai zsidó megváltóknak. 1951 tavaszán a proletárdiktatúra a parasztság okos ellenállása következtében kénytelen az örökös mezőgazdasági túltermeléssel küszködő Magyarországon bevezetni a zsír- és kenyérjegyrendszert. A marxista-leninista ideológia a parasztságot szervezetben, egymástól nagymértékben elszigetelt „rétegnek” deklarálta, és a „jól szervezett” proletariátus alárendeltségébe utalta. A mezőgazdaság „átszervezése” mégis sokkal keményebb diónak bizonyult, mint a munkásosztály igába hajtása.

Úgy tűnik, nem csak Magyarországon. Sztálin panaszolja egy alkalommal Churchillnek, hogy a mezőgazdaság kolhozosítása nagyobb küzdelmet jelentett a szovjet hatalom számára, mint a második világháború. A magyar paraszt nem dőlt be a zsidó sajtó semmiféle ámításának. Hiába közölték meggyőzőnél meggyőzőbb cikkeiket a termelőszövetkezetekbe való „tömeges belépésekről”. Hiába hajtottak ki kétszáz parasztot Erdei Ferenc vezetésével – küldöttségnek nevezve – a Szovjetunióba a kolhozok tanulmányozására. A korabeli sajtó nevetséges felhívást tett közzé, amelyben ez a küldöttség felhívja a parasztságot: kövesse a szovjet példát, lépjen be a termelőszövetkezetekbe. Ezek az együgyű módszerek falra hányt borsóként hullottak vissza kiötlőik nyakába.

A parasztság gyúrásával párhuzamosan folyt a „munkásosztály” megnyomorítása is. Véget nem érő munkaversenyek, normaemelések zsákmányolták ki egyre fogyó munkaerejét. Mindezt betetőzve alacsony munkabéréből békekölcsön címén további tizedet zsaroltak ki. A magyar munkás ilyen sokat, ilyen kevés bérért még a legvadabb kapitalistának sem dolgozott, mint a „munkáshatalomnak”. Ráadásul ínséges keresetének az üzletekben szinte alig volt valami árufedezete. Az országban teljes mértékben szünetelt a lakásépítés. A háború okozta épületek helyreállítása is csupán jelképes értékű volt. Budapesten az égető lakáshiányt társbérletekkel próbálták megoldani, ami azt jelentette, hogy a kétszobás lakásban lakó főbérlőt családtagjainak számától függetlenül kényszerítették egy másik család befogadására. A kommunista hatalom kiépülésével megjelenik – Milovan Djilas szóhasználatával élve – az új osztály, a pártoligarchia.

A régi vagyonos réteg és az uralkodó osztály villáit, lakásait a Moszkvából és Auschwitzból Magyarországra özönlött zsidóság, mint az új hatalom megtestesítői, maguk között osztották fel, a hasznos goj „munkáskádereknek” ebből már nem jutott. A társbérletből való kiemeléshez lakásra volt szükség. A zsidó kormányzat ezt a rá jellemző módon oldotta meg. A 8130. sz. miniszterelnöki rendelettel 1951. június közepén intézkednek „a volt kizsákmányolók Budapestről való kitelepítéséről”. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a régi rendszer tisztviselőit és más értelmiségeit maximum ötven kilós csomaggal teherautóra rakták, és valamely távoli faluba vitték, nem egyszer istállóban helyezték el. Lakásuk teljes ingóságukkal elkobzásra került, amelyet a „munkásigazgatók” és egyéb pártkáderek részére utaltak ki. Az ott talált kulturális értékeket, mint például könyvtár, érem- és egyéb gyűjtemények, mint reakciós kiadványokat, új tulajdonosaik, mint „használhatatlan kacatokat” rövid úton elkótyavetyélték. Az antikváriumok megteltek értékes könyvekkel, a városi ócskapiacok pedig gondosan feldolgozott gyűjteményekkel. A máig nagyon keresett Szilágyi Sándor által szerkesztett, a Millenniumra kiadott, tízkötetes Magyar Nemzet Története díszkötésben egy napi kereset árán antikváriumokban kapható volt. Öreg éremgyűjtők mesélik, hogy budapesti klubjukban délutánonként ezek a káderek esetenként egész bőröndnyi régi pénzt hoztak be eladásra kínálva. Egy közös asztalra kiöntve mindenki kiválogatta a saját érdeklődési területének megfelelő anyagot, amelyet az „új gazda” bármilyen nevetséges összegért – hisz valódi értékét nem ismerte – eladott.

A vidékre telepítettek között számos nyugdíjas volt található, akiktől nyugdíjukat is megvonták. Gyermekeikre nem számíthattak, hisz ínséges jövedelmük saját maguk és családjuk ellátását is alig fedezte. Nem maradt más hátra, mint a magukat a termelőszövetkezetekből kimenteni tudó parasztoknál élelmiszer fejében napszámos munkát vállalni. Ahol valami kisipari üzem, vagy munkahely működött, a szerencsésebbeket éjjeliőrként foglalkoztatták. A Horthy-rendszer mindenfajta tisztviselőjétől, katonatisztjétől, rendőrétől, csendőrétől megvonták a nyugdíját. 

A zsidó hatalom senkit sem kímélt. A lakásukból kitelepítettek között számosan akadtak olyanok, akik hivatali beosztásuknál fogva mentették, bújtatták a német munkatáborokba való kiszállítás elől azokat a zsidókat, akik most őket mindenüktől megfosztották. Nem véletlenül nevezte Hitler Magyarországot Európa gettójának. De még így is ők voltak a szerencsésebbek. Többségüket az ÁVH börtöneiben kínozták. A tatárjárás és a 150 éves török uralom megközelítően sem okozott annyi szenvedést a magyar nemzetnek, mint az általa keresztényi szeretetből, emberbarátságból üldözése elől befogadott zsidóság. Kollektív háborús bűnössé nyilvánítva vezekelt egy nagy múltú nemzet, akinek egyetlen bűne az volt, hogy még lehetőségein túl is menteni igyekezett zsidó állampolgárait. Miatta vállalta második világháborúban való részvételét és áldozta fel félmillió magyar életét. Ezt a hatalmas áldozatot a fékeveszett zsidóság 1946-tól 1954-ig terjedő években a maga módján köszönte meg, amelyért most még kárpótlást is kér. Nem is akármilyent!

Ennek érzékeltetésére kénytelenek vagyunk egy a Kossuth Rádióban 1996. júliusában sugárzott rádióhírt megismételni: „A magyarországi zsidóság teljes kárpótlása lehetetlen, mert a tényleges kár nagyobb, mint a magyar nemzeti vagyon összessége.”

Nem tudom, a Parlamentben ülő képviselők közül, akikkel megszavaztatják a kárpótlás mértékét és kifizetésének módját, idejét, akadt-e valaki, aki e hír értelmét a maga valóságában felmérte, és annak valódi célját megértette. Elgondolkodott azon, hogy ilyen mértékű zsidó vagyon létezése akárcsak elképzelhető-e? Nincs tudomásunk arról, hogy bárki is megkérdőjelezte volna.

A nemzet keserű pohara már-már csordultig telt, amikor 1953. március 5-én meghal a világtörténelem legnagyobb hóhéra, a szabadkőműves Sztálin. Halálának oka máig vitatott. Nincsenek kevesen azok, akik teljes meggyőződéssel állítják, hogy környezete gyilkolta meg. Ha így van, akkor semmi kétség sem merülhet fel, hogy éppen szabadkőműves testvérei végeztek vele. Ezt alátámasztani látszik a még Sztálin által letartóztatott zsidó orvosok gyors szabadlábra helyezése. Úgy tűnik, szellemi leépülésével közvetlen környezete is egyre nagyobb veszélybe került. Az amerikai kormányzattal egyetértésben felszított „hidegháború” oltárán már nemcsak ellenfeleit, hanem legbizalmasabb munkatársait is válogatás nélkül áldozta fel. Ez a Rettegett Iván korabeli pszichózis nemcsak a szovjetunióbeli szabadkőműves oligarcháknak vált kellemetlenné, hanem akadályozta az Egyesült Államok háborús osztalékának behajtását is, amely a föld gyarmatainak újraelosztásában várt realizálásra. Mégpedig a Szovjetunió által felszított forradalmi fellázításával. Különösen az olajban gazdag gyarmati területek váltak Amerika érdeklődésének fő területeivé. Az ugyancsak szabadkőműves Churchill már a háború alatt is gyanút fogott. Nem véletlenül jegyezte meg, hogy Roosevelt „szerelmes pillantásokat vetett egyes olajkútjaira”.

A Kreml urai Sztálin halálával fellélegezhettek, de az utódlás körül bizonytalanság lépett fel. A diktátor titkára, Malenkov ugyan képes volt a nagy öröm közepette megszerezni Sztálin székét, de megtartani nem tudta. Rövid politikai küzdelem következett, amelyből a szabadkőműves Hruscsov került ki győztesen. A szovjet megkönnyebbülés természetszerűen bizonyos mértékig átterjedt a kelet-európai gyarmatokra, így Magyarországra is. A nemzet változást várt. Egybehangzó volt a társadalom véleménye, hogy a változás már csak jobbat hozhat. Reményeink – ha részben is – rövidesen megvalósultak. Az új szovjet vezetés, úgy tűnik, jól ismerte a birodalom lelkiállapotát, amelynek kitapintása nem is volt olyan nehéz. Kelet-Németországban Sztálin halála után alig több mint három hónappal a berlini felkelést kellett szovjet tankokkal leverni. Lengyelországban több kisebb munkásmegmozdulással volt kénytelen a kommunista kormányzat szembeszállni. Budapesten a csepeli munkások jelentkeztek „vadsztrájkokkal”. Lépni kellett tehát!

A ravasz Rákosi megpróbál elébe menni a várható szovjet irányváltásnak. 1953. május 17-re országgyűlési választásokat írat ki, hogy a párt és a saját hatalmát „megerősítse”. Hiába tereli a választásra a jogosultak 98%-át az urnákhoz, akik egyedül választható népfrontjelöltekre ugyanilyen arányban leadják ugyan a szavazataikat, a tömegek lelkiállapota továbbra is zaklatott.

A Szovjetunió régi-új vezetőit nem téveszti meg Rákosi hazárdjátéka. Gyors cselekvésre határozzák el magukat. 1953. június 12-én Moszkvába rendelik a magyar párt- és kormányküldöttséget, mégpedig az általuk meghatározott összetételben, így lesz a „delegáció” tagja a néhány évig látszólag mellőzött Nagy Imre is. Rákosit a szovjet párt prezídiumában Molotov, Hruscsov, Malenkov, Berija és Mikoján (mondhatnánk: a szovjet szabadkőműves páholy legfelsőbb vezetése) veszi kezelésbe. A nyugati sajtó szerint szigorú dorgálásban részesült, amiért olyan pontosan végrehajtotta a tőlük kapott utasításokat. Állítólag még zsidó mivoltát is fejére olvasták. Majd utasították, hogy a párt főtitkári poszt megtartásával a miniszterelnöki széket adja át más politikusnak, mégpedig Nagy Imrének. Az akkori sokat hangoztatott magyar „függetlenségre” jellemző, hogy miniszterelnökét Moszkvában nevezik ki.

Nagy Imre személyének kiválasztása a magyar lakosság, különösen a parasztság körében bizonyos megelégedettséget eredményezett. A politikai elemzők közül is kevesen akadtak, akik latolgatni próbálták, vajon miért éppen Nagy Imre. A kérdés megválaszolásához Nagy Imre személyiségének teljes feltárására, nem különben a szabadkőműves gondolkodás ismeretére van elengedhetetlenül szükség. 

Nagy Imre részt vett az első világháborúban. Az Oroszországban lévő hadifogolytáborban ő is bekapcsolódik a kommunista mozgalomba. Mondhatnánk, ott volt a bolsevizmus születésénél. Egyes kommunista ellenfelei még azzal is megvádolták, hogy részt vett II. Miklós orosz cár meggyilkolásában. Ez azonban nem bizonyult igaznak, de a befeketítési kísérlet alkalmas arra, hogy feltételezzük: talán még a bolsevizmus világra segítésében is lehetett valami sokadrangú szerepe. 1928-tól 1944-ig megszakítás nélkül a Szovjetunióban élt. A második világháború idején a moszkvai rádió magyar szerkesztőségében dolgozott. Megúszta Sztálin tisztogatási akcióit, amelynek pedig még Kun Béla is áldozatául esett. Az a zárt zsidó klikk, amely Moszkvában a magyar kommunista szervezkedés élére verekedte magát, nem zsidó létére mindvégig megtűrte maga között. Mindez kikezdhetetlen kommunista hűségét és megbízhatóságát jelzi, ugyanakkor semmi kétséget sem hagy az iránt, hogy a bolsevista szabadkőműves páholy tagjai közé fogadta, amely tulajdonképpen a zsidóság szolgálatába állította, amit Nagy Imre fenntartás nélkül vállalt. Tehát az ősi szabadkőműves eskü és az azt megalapozó szigorú fogadalmak hozzákötötték a zsidósághoz. Lassú, megfontolt modora, magyar fajú arckaraktere, amelyet magyaros bajuszával – aligha véletlenül – még ki is emelt, nem utolsósorban keresztény vallása őt tette a legalkalmasabbá – hogy a római katolikus egyház fogalmait használjuk – az ördög ügyvédjének szerepére. Őt jelölik ki a bolsevista szabadkőműves páholy hivatalos ellenzékének. Ez azzal a feladattal járt, hogy a pártpáholy hatalomra jutása idején a bolsevista kormányzat politikáját – rendkívül árnyaltan – esetenként bírálja. Az ilyen magatartás felébreszti és magára vonja a sanyargatott lakosság szimpátiáját. Ezt elősegítendő, látszólag félre is állítják, majd ismét a hatalomba vonják. Különösen nagy szükség van ilyen emberre hatalmi krízis idején. Könnyen meg lehet játszani egy praktikus kormányválságot. A nép észre sem veszi, hogy az általa, akkor már követelt, korábban mellőzött kommunista vezető tulajdonképpen a bolsevista hatalmat menti át békésebb időkre. Vagyis ez az „ördög ügyvédje” nem más, mint a kommunizmus biztonsági szelepe.

Ez a mesterséges pártellenzék tulajdonképpen minden kommunista pártban ki van jelölve. Elég, ha csak a lengyel Gomulkát, vagy a csehszlovák Husakot említjük, akiket szükség esetén ugyancsak előhúztak a talonból. Ez a kétsíkú módszer jellemző a világ láthatatlan szabadkőműves központjának működésére is, éppen ezért eredetét is ott kell keresni. Ennek jegyében alakították ki a második világháború utáni úgynevezett „hidegháborút”, amely a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió legfelső vezetése között, egymás útszéli ócsárlása ellenére sohasem létezett. A két hatalom a második világháború érdekében megkötött szövetségi viszonya, amelynek gyökere az 1933–34. évi Roosevelt–Litvinov szerződésig, vagyis a Szovjetunió–Amerika által történt diplomáciai elismeréséig nyúlik vissza, a mai napig megszakítás nélkül működik. Ebből a láthatatlan központból irányították mind a kapitalista, mind pedig a szocialistának nevezett államkapitalista gazdaság mechanizmusát, csakúgy, mint politikai ideológiáját. Ezek a láthatatlan agyak tervezték meg egyfelől Eisenhower elnök „rab népek felszabadítási doktrínáját”, másfelől az 1956-os magyar szabadságharc szovjet vérbefojtásának menetrendjét, de erre még visszatérünk.

(Pannon Front 43., 2003. február 1.)

(Folytatjuk) 

(Kuruc.info)