2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park22:55 Felhívta a mentőket azzal, hogy öngyilkos akar lenni, majd rájuk támadt - az ügyészség felfüggesztettel jutalmazná22:37 A háziorvosok nyílt levélben közlik Müller Cecíliával: nincs elég védőfelszerelésük22:32 Bulgária visszavonta a szájmaszkok kötelező köztéri viseléséről szóló rendeletet22:17 Idős rokkantnyugdíjast próbáltak kirabolni a cigányok - az utasok segítségnyújtás helyett csak szóltak nekik, hogy a purdékat a buszon felejtették22:07 Amerika átmeneti kormány létrehozását célzó javaslattal próbálkozik Venezuelában21:48 A koszovói alkotmánybíróság megsemmisítette a kijárási tilalomra vonatkozó kormánydöntést
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok :: :: Hozzászólások

Egy hírhedett egyházfő: VI. Sándor, a reneszánsz pápa (2. rész)

Reklám

/Az első rész itt olvasható./
Rodrigo Borgiát 1492. augusztus 11-én pápává választották. Az akkori Európa és Itália bevett politikai és morális normáinak megfelelően VI. Sándor legfőbb célja hatalmának erősítése és a nepotizmus volt, vagyis, hogy népes családja tagjait magas rangra és pozícióba emelje. (Persze e tekintetben fikarcnyit sem változott azóta a politika természete.)

Egyházfőként rögtön bíborossá nevezte ki fiát, Cesarét, aki akkor még nem volt 20 esztendős. Vele egy időben emelte kardinálissá elhalt vejének fivérét Giuliano Cesarinit és szerelmének, a szépséges Giulia Farnesének fivérét, Alessandrót, akit gúnyból csak „szoknyabíborosként” emlegettek. Továbbá elnyerte a bíborosi kalapot a 15 éves Ippolito d’Este is, az esztergomi érsek, Mátyás özvegyének, Bearix királynénak unokaöccse is.
Leányát, Lucreziát még kardinális korában két férjjel is „megajándékozta”, de amikor pápa lett, úgy gondolta, előkelőbb házastárs szükséges számára. Egyházfői hatalmánál fogva megsemmisítette leánya frigyét és Giovanni Sforzával adta őt össze 1493 februárjában. A lakodalmat júniusban tartották, fényes külsőségek között. A 150 előkelőség a Szent Péter téren haladt át, s a Vatikánba tartott. Kissé meghökkentő dolog, de IV. Sixtus és VIII. Ince idején is látott már ilyet Róma. A pápai lakosztályban aztán hallatlan pazarlás, lakoma, zene, tánc és színi előadás vette kezdetét. Őszentsége egyik oldalán a lánya, a másikon szeretője, Giulia foglalt helyet. De Giovanni Sforza még nem akarta elhálni a házasságot, s hamarosan visszatért szülővárosába, Pesaróba. Csak nehezen érték el a Borgiák, hogy 1494-ben visszatérjen Lucreziához. Hogy megtörtént-e az együtthálás, az vitás. Az asszony 1497-ben hajlandó volt megesküdni, hogy nem. A Borgia család azt hangoztatta, hogy a férj impotens. Giovanni Sforza tiltakozott ugyan e vád ellen, nem tett azonban semmit, hogy megcáfolja. Pedig élhetett volna azzal a lehetőséggel, hogy bizonyítson, és családja egyik várában találkozzék Lucreziával, s akkori szokás szerint tanúk előtt tárja fel férfiasságát, vagy pedig a Borgia család egyik tagja jelenlétében egy másik nővel együttháljon, de nem tette.
VI. Sándor Spanyolországgal rendezte Róma viszonyát, a kor dinasztikus szokása szerint ugyancsak házassággal. 1493-ban fiát, Giovannit a királyi udvarba küldte, aki feleségül vette a király unokahúgát, Maria Enríquezt. A nápolyi uralkodóházzal is rendeződött a diplomáciai kapcsolat: oda legkisebb fiát, Gioffrét küldte, aki elvette a nápolyi uralkodó, II. Alfonz törvénytelen leányát, Sanciát. A nászéjszakán jelen volt tanúként Juan Borgia, Lancolnak, VI. Sándor nővérének fia, és örömmel jelentette, hogy a szinte még gyermek férj igen derekasan viselkedett, úgyhogy a király és valamennyi jelenlévő el volt ragadtatva az ágybeli nászcsata láttán a gyönyörűségtől. A középkorban természetes jelenségnek számított, hogy a királyi, főrangú násznál szemtanúk is voltak, nehogy utóbb bonyodalmak támadhassanak a házasság érvényessége körül.
A nápolyi házasság okán azonban politikai bonyodalmak támadtak ismételten Spanyolországgal. Aragóniai Ferdinánd spanyol király kifejezésre juttatta azt, hogy kétségbe vonja II. Alfonz trónigényét, s magát tekinti a nápolyi korona jogos örökösének, éppen ezért a spanyol királyi pár zokon vette VI. Sándor szoros kapcsolatát Alfonz családjával. Közben Giulia Farnese, a pápa szeretője férjéhez, Orso Orsinihez szándékozott menni, amit a Szentatya nagyon rossz néven vett, olyannyira, hogy az asszonyt még exkommunikációval – az egyházból történő kiközösítéssel – is megfenyegette: „Hallottuk, hogy megint vonakodsz visszatérni hozzánk Orsino beleegyezése nélkül. Ismerjük lelked rosszaságát és azét az emberét is, aki vezet, de egy pillanatra sem gondoltuk volna lehetségesnek, hogy megszeged ünnepélyes esküdet, amely szerint nem mégy Orsino közelébe. De megtetted. Ezért elrendeljük, exkommunikáció és örök kárhozat terhe alatt, hogy ne menj Bassanellóba”. Végül Giulia elindult Rómába. Így nem került sor az exkommunikációra. Meglehetősen groteszk helyzet is lett volna: kiközösítés azért, mert az asszony hites férjével él, és nem a szeretőjével, aki klerikus, ráadásul az egyház feje.
Időközben azonban politikai bonyodalmak támadtak Itáliában. 1494-ben VIII. Károly francia király hadaival mélyen benyomult a félszigetre, ezzel kezdetét vették az 1559-ig tartó itáliai háborúk, s Giuliát elfogta egy francia tiszt. Igen lovagiasan bánt vele, de 3000 dukát váltságdíjat kért érte. VI. Sándor kifizette a követelt összeget, s VIII. Károly megparancsolta, engedjék szabadon a hölgyet. 1494. november 29-én Különös színjáték zajlott le Róma falainál: fáklyás francia katonák kíséretében megérkezett Giulia. A pápa roppant elegánsan volt felöltözve: fekete zeke, aranybrokát szegéllyel, derekán öv, benne tőr és kard, spanyol csizmát viselt és bársony barettet. Úgy látszik, meg akarta mutatni kedvesének, hogy eleganciában is felveszi a versenyt a francia gavallérokkal. Aztán a visszaváltott Giulia az egész éjszakát a Vatikánban töltötte.
1494 decemberében VI. Sándor kénytelen volt megnyitni Róma kapuit a francia király seregei előtt, s áldását kellett adnia, hogy VIII. Károly mint Nápoly hűbérura elfoglalja a királyság trónját. A francia seregek már 1495. január 27-én elhagyták az Örök Várost, hogy birtokba vegyék Nápolyt. Túszként magukkal vitték a pápa fiát, Cesarét és Dzsem herceget, II. Mohamed szultán fiát. A számkivetésben sínylődő török szultánfiról azt kell tudni, hogy II. Mohamed elsőszülött fia volt, s erre hivatkozva nem ismerte el öccse, II. Bajezid trónigényét, aki arra alapozta a szultáni méltósághoz való jogát, miszerint II. Mohamednek szultánként ő volt az elsőszülött fia, bátyja még atyjuk trónra lépése előtt született. Az uralmi harcban végül is Dzsem alulmaradt, előbb Rodosz szigetére a johannitákhoz, majd Franciaországba ment, végül 1489-ben VIII. Ince pápa fogadta udvarába, s attól kezdve Rómában élt. A szultán évente 45 ezer aranydukátot fizetett azért, hogy a kereszténység fővárosában szigorú őrizetben legyen, és nehogy hazatérhessen. Több európai uralkodó is meg akarta szerezni Dzsemet, így Mátyás királyunk is, hogy a török elleni hadjáratainál az Oszmán Birodalom gyengítésére és bomlasztására felhasználja. Személye így érthetően igen terhessé vált II. Bajezid számára. Ezért elhatározta, hogy megszabadul a trónkövetelőtől. Miután VI. Sándor arról tájékoztatta a szultánt, hogy reális lehetőség az, miszerint VIII. Károly Nápolyból átkel Görögországba és támadást intéz Konstantinápoly ellen, trónra ültetve Dzsemet, II. Bajezid a következőket válaszolta a Szentszéknek: jó lenne, ha „Dzsem meghalna (…) olyan gyorsan, mint csak lehetséges, meg kell szabadítani e világ bajaitól, és lelkét egy másik világba kell átültetni, ahol jobban nyugszik majd. Ha Hatalmasságod ezt keresztülviheti, és holttestét valahová a mi tengerünkön inneni helyre küldi, megígérjük mi, Bajezid szultán, hogy a Szentséged által megjelölt helyen 300 ezer dukátot fizetünk…” Tény, hogy Dzsem herceg meghalt, amikor a francia seregek elérték Nápolyt. Már a kortársak arról beszéltek, hogy Borgiák lassan ható mérge ölte meg az értékes túszt.
Rövid idővel ezután VI. Sándor helyzete jelentősen megjavult. Létrejött a francia király elleni Szent liga, amelynek Spanyolország, a Német-római Birodalom, a Velencei Köztársaság, Milánó és az Egyházi Állam voltak a tagjai. Azonban a családban újabb bonyodalmak támadtak. A pápa szerette volna rendbe hozni Lucrezia házasságát, ezért kiközösítés terhe alatt kényszerítette, hogy Rómába menjen. Rövidesen azonban az egyházfő fülébe jutott a hír, miszerint Giovanni áruló volt és a franciákkal működött együtt. Így Sforza még idejében kereket oldott Rómából 1497 nagypéntek napján. Végül Lucrezia apja beleegyezése nélkül és titokban 1497. június 4-én kolostorba vonult. VI. Sándor, hiába hívatta magához lányát, az nem engedelmeskedett atyjának, ezek után jobb híján a pápa kijelentette, hogy ő küldte kolostorba. Rövidesen azonban nagy tragédia érte az egyházfőt. Történt, hogy kedvenc fia, Giovanni még 1497 tavaszán Ascanio Sforza bíboroshoz, Lucrezia férjének rokonához ment vendégségbe. Juan kihívóan és kötekedően viselkedett, erre a vendégek gyáva fattyúnak szidalmazták. Giovanni távozott, mire Rodrigo Borgia elküldte fegyvereseit a kardinális rezidenciájára. Amikor Sforza az egyházfejedelmi immunitására – egyfajta 15. századi mentelmi jog – hivatkozva nem akarta a pápa embereit beengedni a palotájába, azok betörték a kaput. Előbb eltávoztak a fegyveresek, de utóbb visszatértek, és a gyalázkodásban bűnösnek ítélt kamarást elhurcolták a Vatikánba, s ott nyomban kivégezték. Nem sokkal utóbb, 1497. június 14-én este Giovanni és Cesare anyjuknál, Vannozzánál vacsoráztak. Épp Nápolyba készültek, Frigyesnek, az elhalt II. Ferdinánd nagybátyjának koronázására. Éjfél előtt a két testvér egy bíboros és egy rokon herceg kíséretével hazaindultak. Az Angyalvár előtti Tevere-hídnál Giovanni közölte társaival, hogy a város központjában egy diszkrét ügyet el kell intéznie, s egy lovásszal, valamint egy álarcos kísérővel, aki a herceg mögé ült az öszvérre eltűnt a sötétben. Többé nem látták élve. Másnap este rábukkantak a halálosan sebesült kísérő lovászra, s egy fakereskedőtől megtudták, hogy éjszaka 2 óra tájt látott egy urat lovon négy szolga kíséretében. A paripán egy holttest feküdt, akit a vízbe dobtak. A pápa parancsára hálókkal átkutatták a Teverét, s két nappal eltűnése után rábukkantak Giovanni holttestére, épp Ascanio Sforza kertjénél. A fiút több tőrszúrással megsebesítették, torkát átvágták. Ékszereit és arannyal teli erszényét nem bántották.
VI. Sándor magánkívül volt bánatában. Hangos jajgatásai az Angyalvár híjáig kihallatszottak. 1497. június 19-én összehívta a konzisztóriumot, s kijelentette: „Gandía hercege halott. Nagyobb csapás nem érhetett minket, mert határtalanul szerettük. Az élet elvesztette értékét számomra. Úgy kell lennie, hogy az Isten minket büntet bűneinkért, mert a herceg semmi olyat nem tett, amiért ily szörnyű véget érdemelt volna. Elhatározásunk, hogy elsősorban és főleg az egyházra gondolunk, és nem magunkra vagy kiváltságainkra. Azzal kell kezdenünk, hogy magunkat megreformáljuk.” Hogy kik voltak a gyilkosok, soha nem derült ki.
Spanyolországgal ismét megromlott a fentebbi családi tragédiával egyidejűleg Róma viszonya. A spanyol követ nyíltan megfenyegette a pápát, mondván nehogy spanyolellenes politikája miatt Isten büntetéseként többi gyermekét is elveszítse. A pápa gyanakvással tekintett a környezetében lévő spanyolokra, Titkárát, Flores érseket bebörtönöztette az Angyalvárban, aki ott rövidesen meghalt. 1497-ben, miután Lodovico Sforza rávette rokonát, Giovannit, hogy okiratba foglaltan jelentse ki, miszerint soha nem volt testi kapcsolata asszonyával, Lucreziával, VI. Sándor lánya szabad lett, visszatért a San Sisto- kolostorból a Vatikánba és kezdetét vették a házassági tervezgetések. Több cselszövés, kettős gyilkosság után végül Lucrezia 1498 júliusában fényes ünnepségek közepette Aragóniai Alfonz, II. Alfonz nápolyi király törvénytelen fiának neje lett. A pápa fia, Cesare ugyancsak ez időtájt, 1498 augusztusában kilépett a papi rendből, és a VIII. Károly (1483-1498) halála után trónra lépő XII. Lajos (1483- 1515) annak fejében, hogy a pápa elválasztotta nejétől, VIII. Károly nővérétől, Cesarének adományozta Valentinois hercegségét. Ezt követően Cesare már törvényes házasságot is köthetett. 1499 májusában oltár elé vezette Charlotte d’Albret-t, aki igen előkelő származású volt, hiszen fivére, János az akkor még önálló Navarra királya volt. A pápa a kor fentebb már említett erkölcseinek megfelelően boldogan, harsány nevetéssel nyugtázta a hírt, miszerint fia nyolcszor „tört lándzsát” a nászéjszakán, ráadásul mindezt XII. Lajos nagy ámulattal vegyes irigységgel írta VI. Sándornak, mondván, hogy Cesare négy lándzsával túltett rajta. A nagy esemény hírére éjszaka örömtüzeket gyújtottak Rómában, a nász megünneplésére, és a pápai palotában is több ezer gyertya égett egész éjjel. Azonban az ifjú férj hamarosan visszatért Itáliába, és soha többé nem látta szépséges nejét, aki a „nyolcszori lándzsatörésnek”köszönhetően már a búcsúzáskor áldott állapotban volt.
Közben a Vatikánban folytak tovább a politikai intrikák, és a Szentatya spanyol származása ellenére csak nem javultak a Spanyol Királysággal való kapcsolatok. Pedro de Aranda calabriai püspököt azzal a váddal, hogy eretnek és titkon az izraelita vallás híve, életfogytiglani börtönre ítélték. Kegyvesztésében azonban komoly szerepe lehetett – miként azt a kortársak tudni vélték – annak, hogy Aranda a spanyol király érdekeit szolgálta. A Borgia-ellenes párt sem maradt tétlen: tagjai nyíltan fenyegetőztek, hogy Giovanni meggyilkolása után valamennyi Bogia- borjút belefojtják a Teverébe. 1499-ben egy februári éjszakán megtámadták a pápa harmadik fiát, Gioffrét, ám a merénylet sikertelen maradt, a fiatalember csak könnyebben sérült. Cesare Borgia Itáliába visszatérve, arra törekedett, hogy világi fejedelemséget alapítson és minél nagyobb területeket vonjon uralma alá. Előbb meghódította Imolát és Forlit, amelyeket Caterina Sforza kormányzott. Az a szóbeszéd járta, hogy Cesare erőszakot követett el az asszonyon, s a Borga-fiú nem éppen lovagiasan meg is jegyezte: Caterina jobban védte a várát, mint a személyét az ostromtól.
Közben a széttagolt Itáliában a folyamatos pártharcoknak és intrikáknak köszönhetően megromlott Róma és Nápoly viszonya. Lucreziát 1499. augusztus 2-án elhagyta férje, Alfonz, mert attól tartott, hogy baja eshet az Örök Városban, lévén, hogy Nápoly-pártisággal vádolták. Igaz, VI. Sándor mindent elkövetett, hogy az újdonsült férjet visszatérésre bírja, míg végül is diplomáciájával és adományaival sikert ért el. Azonban a véget nem kerülhette el. 1500. július 15-én este Lucrezia férje a Vatikánból palotájába tartott. A Szent Péter-templom lépcsőjéről hirtelen zarándokoknak álcázott bérgyilkosok ugrottak fel, s fegyvereikkel Alfonzra támadtak. Bár súlyos sebeket kapott, visszajutott a pápai palotába. Ott felesége és nővére gondos ápolásának köszönhetően hamarosan felépült. Mindenki tudta, hogy Cesare küldte a gyilkosokat, mert a Nápoly-pártinak tartott Alfonsót ki nem állhatta. Így 1500. augusztus 18-án este Cesare gárdakapitánya, Micheletto fegyveresekkel behatolt lakosztályába és letartóztatta, majd utóbb darabokra vágta a pápa vejét. Lucreziát, aki szerette férjét, porig sújtotta a bánat. Más források szerint ágyában megfojtották.
1500-ban fényes külsőségek között ülték meg Rómában a szentévet. A szertartásokat és egyházi ünnepségeket igen kedvelő pápa nagy élvezettel és kiváló színészi érzékkel vett részt minden ünnepélyes ceremónián. Magyar vonatkozása is volt a szentévnek: VI. Sándor 1500-as év alkalmából kiadott pápai bullájával, az erősödő török veszély okán, megerősítette egyfelől elődje, III. Callixtus 1456. évi nevezetes Imabullájának rendelkezését, másfelől a konstanzi zsinat korábbi határozatát, így véglegesítve mindmáig ható érvénnyel a déli harangszó időpontját. Ugyanis nagybátyja 1456. június 29-én, Péter és Pál napján kiadta a Bulla orationumot, azaz a nevezetes Imabullát, amelyben elrendelte, miszerint tartsanak könyörgő körmeneteket a kereszténység ellenségei ellen, s délután 3 és 6 óra között félóránként kondítsák meg – háromszor – a templomok harangjait, és közben – ugyancsak háromszor – imádkozzák el a hívek az Úrangyala nevű imádságfüzért. A déli harangszó egyébként az 1414-1418 között tartott konstanzi zsinat határozata szerint létezett, ugyanis péntek délben – Jézus szenvedésének emlékére – már Nándorfehérvár előtt több évtizeddel rendszeresen megszólaltak a templomi harangok. Amikor Callixtus hírt kapott Hunyadi 1456. július 22-ei nándorfehérvári diadaláról Rómában, augusztus 6-án, úgy határozott, hogy e napot Krisztus színeváltozásának ünnepévé teszi.
Cesare pedig zavartalanul folytatta eközben hódításait. 1501 áprilisában elfoglalta Faenzát, majd rövidesen már Romagna hercegének, Andria fejedelmének, Piombino urának és az egyház zászlótartójának, valamint főkapitányának címeztethette magát. 1502 júniusában Cesare egyik condottieréje, Vitellozzo Vitelli megszerezte Arezzót, majd az urbinói hercegséget. Végül is, 1503 nyarára a pápai államban és a szomszédos közép-itáliai területeken már teljesen Cesare volt az úr, és apjával immár azt mérlegelte, hogy miként örökölje meg ezt az „itáliai birodalmat”. Világi uralkodóként vagy mint a tiara viselője. a lakosság, a föld népe és a polgárság körében is egyre nőtt Cesare Borgia népszerűsége, a kis helyi zsarnokok és a független városköztársaságok nagy rémületére. Kétségtelen, hogy a különböző gyilkosságokról és méregkeverésekről szóló híresztelések ellenére Itália népe kedvelte a Borgiákat. Úgy találták, hogy kormányzásuk különb, mint a kis helyi tirannusoké, hiszen uralmuk alatt rend és béke honol, a belső udvari-családi intrikák és leszámolások pedig nem érdekelték őket, ráadásul – nem lévén bulvár tömegsajtó – nem is tudtak róluk. A kor jeles humanistái, miként a kiváló államelméleti szakíró Machiavelli, A fejedelem című mű szerzője, egyenesen magasztalta Cesarét, sőt valószínűleg ő volt a könyv ihletője; olyan egyéniségnek látta ugyanis, aki egyedül képes a sok évszázada darabokra szabdalt Itália egyesítésére, az egymással viszálykodó kis államok felszámolására, a belső rend megteremtésére.
Lucreziát időközben újra megházasították. Alfonso d’Este, Ferrara hercege vette nőül 1501 végén. Ferrarában a pápa leánya új életet kezdett, erkölcsösen viselkedett, festőket, szobrászokat, művészeket támogatott, s tekintélyes humanistákat hívott udvarába. A körülötte kavargó intrikák és gyilkosságok apja és főként bátyja, Cesare számlájára írhatók. Bár a híresztelések, pletykák sok esetben teljesen alaptalanok voltak, amelyek VI. Sándorhoz kötötték sok kardinális és egyházi főméltóság halálát. A valós tény azonban az, hogy a bíborosok halálozási aránya semmivel sem volt magasabb, mint akár elődei, akár utódai idején. Rodrigo Borgia 11 éves pontifikátusa alatt 27 kardinális hunyt el, míg egyik utóda, II. Gyula (1503-1513) 10 éves uralma alatt 36 bíboros távozott az élők sorából – mégsem vádolta őt senki sem méregkeveréssel. Sőt, legnagyobb ellenségei, Giuliano della Rovere – éppen a későbbi II. Gyula pápa – és Ascanio Sforza bíborosok túl is élték VI. Sándort.
1503. augusztus 5-én vagy 6-án a Szentatya és Cesare fia részt vett egy lakomán, amelyet a frissiben kinevezett bíboros, Adriano di Corneto adott. Másnap a pápa és fia rosszul lett, hányás, hidegrázás és hasmenés gyötörte őket. Ezt követően eret is vágtak orvosai az egyházfőn. Akkoriban Rómában malária dühöngött, de utóbb a mérgezés gyanúja is felvetődött, tekintettel arra, hogy Cesare, sőt a vendéglátó bíboros is pontosan ezekkel a tünetekkel gyötrődött élet-halál között lebegve. Igaz, ez utóbbi kettő végül felépült. VI. Sándor állapota viszont egyre romlott. 1503. augusztus 18-án este, miután gyónt, áldozott és felvette az utolsó kenetet, meghalt, egész udvartartása jelenlétében. Az is ismert, hogy a halott arca erősen megduzzadt, fekete foltos lett, nyelve kilógott, mindez inkább a mérgezés teóriát valószínűsíti. Egy későbbi, 18. századi közlés szerint már a pápa kéthetes betegsége alatt kivégezték az egyik udvari konyhafőnököt, mert megmérgezte a Szentatyát és fiát. Akad olyan kutató is, aki a házigazda Adriano bíborost tartja a tettesnek. Kétségtelen, hogy a kardinális későbbi életútja, cselszövései erre alapot szolgáltatnak. Van azonban egy olyan hipotézis is, mely szerint Cesare apja tudta nélkül bérelte fel az egyik szolgát Adriano megmérgezésére, s az aztán tévedésből felcserélte a mérget. S valójában a pápa fia csupán betegnek tettette magát, mert félt attól, hogy atyja nyomára jut az egész ügynek. bárhogyan is volt a korban természetesnek számított – különösen Itáliában – a politikai-hatalmi vetélytárs méreggel vagy más erőszakos módon történő eltávolítása, meggyilkolása. Tény, hogy a felfokozott libidójú VI. Sándor nem éppen egy római katolikus klerikushoz és a cölibátus elvárásainak megfelelő életet élt. Az is tény azonban, hogy a reneszánsz korában mindez természetes volt. Utódjának, III. Piusnak (1503) például megválasztásakor 12 gyermeke volt. Végszóként azt is meg kell állapítanunk, hogy Rodrigo Borgia pápasága alatt a római katolikus egyház erejének megszilárdításán munkálkodott, s nem tűrte, hogy bármiféle destruktív erő és törekvés belülről bomlassza, rombolja az egyházat.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready