Nem mindig meneteltek olyan magabiztosan

Csak egy nép van, egy fajiság a föld kerekén, amely magában hibát nem talál. Mindenki lehet bűnös a magyar sors tragikumának előkészítésében, a legnagyobb magyartól a legkisebbig, csak egy töredéke a magyar lakosságnak nem. És ez a hibátlan, ez a bűntelen a Kóbor Tamás népe. /…/ Minket gyűlölködéssel vádolnak. Szeretném egyszer az ótestámentumot és azon túl is a zsidók történelmét végigolvasni egy igazi zsidóemberrel és szeretném neki megmutatni, van-e nép a föld hátán, amely úgy szeretné önmagát, enfajtáját, úgy tudná gyűlölni az idegent és üldözni, mint a zsidó. Nagy öntudat, rettentő mélységű faji öntudat és céltudatosság potenciája halmozódott föl a zsidó fajban. Nem bír kiszakadni egy percre sem önmagából, nem bír a zsidó lélek azzal az objektivitással belemerülni a nagy mindenség tengerébe, mint más ember: öntudatosan vagy öntudatlanul ott világol elméje előtt vagy ösztönei mélyén a nagy faji cél. Enélkül az önimádás nélkül nem lehetett volna „örök faj”-nak megmaradni máig, hiszen tehetségben sokkal különbek voltak a hellének, államalkotó képességben és vitézségben a rómaiak, hódító erőben a törökök, a hunok és magyarok. De faji öntudatban és konok célratörésben voltak gyöngébbek.

Ha eltekintek attól, hogy magyar vagyok és magyarnak akarom tudni hazámat a következő ezredévben is, talán a Holdban azt mondanám: igaza van annak a népnek, amely semmit sem ismer be a maga bűneiből, mert az talán kiszolgáltatná fajtája egyeseit mások ítélkezésének. Nem erkölcsileg, de fajtája szempontjából van igaza. Ezt azonban nem mondhatom, mert magyar vagyok. Sőt azt kell mondanom: ezen a ponton bukik meg minden törekvés, mely magyart a zsidóval összebékíteni akar. Hiszen mindnyájan tudjuk, ha voltak bűnös magyarok, aránytalanul többen voltak bűnös zsidók ebben az országban a magyar nemzet jövője szempontjából. Miért késik hát ennek beismerése máig, még tisztességes és jóhiszemű zsidó emberek részéről is? Hiszen éppen ez bizonyítja legjobban, hogy van külön és a magyarral vajmi nehezen olvadó zsidó fajiság, mert ha nem volna, nem is kellene védelmezni ilyen igazságtalan módon.

Gyűlölet nincs bennünk egy szikrányi sem, de van véren, szenvedésen, kínon, nemzetünk gyalázatán és bukásán szerzett megismerés. Nem lehet két Istennek szolgálni egyszerre, nem lehet két fajhoz tartozni egyszerre, nem lehet két tradíciót ápolni egyszerre. Ehhez a kérdéshez én hozzászólhatok, mert önmagamban és másokban sokat vizsgáltam a faji kérdést. /…/ A faji kérdés hatalmi kérdés, az élet és halál kérdése. Nekünk tehát szintén igazunk van akkor, ha arra törekszünk, hogy ebben az országban a magyar ember legyen az úr és az igazi, meg nem rontott, őseredetiségét minden árja beolvadás mellett is megőrzött turáni magyar fajiság szelleme viruljon ezen a földön.

Más szavakkal ez azt jelenti, hogy mint minden más nép, elsősorban pedig a zsidó: mi is a magunk fajiságának határozott tartalmat akarunk adni és abban vérség, történelmi öntudat és világnézlet egy fókuszban való találkozását keressük. Ez minden fajnak joga is, kötelessége is. Nem jogfosztást jelent ez, nem is jelentheti azt, csupán annyit, hogy magyar csak az lehet, aki fönntartás nélkül, nem sandítva idegen istenek felé, nem ápolva a fórumon más tradíciókat, mint a háztűzhely mellett, nem ingadozva két fajiság, két történelem, két Isten, két nemzeti célkitűzés között: minden vércseppjében és minden idegszálában, lelke minden rezzenésében egy akar és egy tud lenni a magyar néppel.

(Szózat, 1922. április 9. 1-2. o.)

Bajcsy-Zsilinszky Endre

Mindszenty keveseli a zsidók pusztulását. Ugyanakkor sokallja a földbirtokreformot. A két gondolat összekapcsolása – tipikusan fasiszta színezetű koncepció.
A magyar köztársaság vezetői jól teszik, ha gondosan ügyelnek a szellemi ellenforradalom erőire! Mindszenty József – sajnos! – középpontja és kisugárzója ezeknek a szellemi ellenforradalmi energiáknak!
(Új Élet, 1947. június 26. 4. o.)

Ami nevezetesen Mindszenty Józsefet illeti – aligha cáfol rám a történelem, ha prímásságát nemzeti csapásnak, sőt mindenekelőtt az egyházat érhető legnagyobb csapásnak tartom. Ez a prímás olyan feladattal került szembe, amelynek megoldása a magyar egyháztörténet legnagyobb alakjává tehette volna: olyan pogánysággal ugyanis, amelyhez foghatót Európának e pontján utoljára Szent István talált. S ez a prímás /…/ nemcsak olyan ember figuráját mutatta, akinek szempontjait s egész egyéniségét a roppant szituáció méretei és kilátásai szemmel láthatóan meghaladják, hanem éppenséggel olyan pásztorét, aki ezen az emberáldozattól füstös terepen pásztorbotját Vata és Koppány végképp elfajult utódainak nem megtérítésére, hanem bátorítására suhogtatja. A magyar nemzeti történetírásról nem is szólva, nem hiszem /…/, hogy akadjon majd egyházi történetírás, amely Mindszenty Józsefet felmentse végzetes mulasztásainak s éppily végzetes cselekedeteinek súlya alól.
(Új Élet 1947. július 17. 3-4. o.)

Zsidó, magyar zsidó, ki negyvennyolcra vállat vonsz, s kinek nem kell utóda sem, az ifjú magyar Harmadik Köztársaság (mert akad ilyen zsidó is) – eredj, lökd mélyebbre a Duna iszapjába halott apádat: ünnepelj és szabotálj – vele. Vele, Mindszentyvel, s mind a többi Pehm-mel, akinek te Kohn voltál és Kohn maradsz, pedig Kovácsnak is régibb vagy, mint ők Mindszentynek.
(Új Élet 1948. január 1. 3. o.)

A Himnusz, a Hatikva és az Internacionálé eléneklésével fejeződött be a Pesti Izraelita Hitközség új képviselőtestületének közgyűlése.

Az Internacionálé a szocializmus felé irányuló népi demokrácia hangja volt, azé a népi demokráciáé, amely megadta szabadságunkat, őrzi életbiztonságunkat, lehetővé teszi munkálkodásunkat és életünk, jövőnk, mindenünk alapja.
(Új Élet 1948. június 3. 1. o.)

Mindenki láthatja, hogy Mindszenty minden pásztorlevele és beszéde egyenetlenséget szít, kártékony az országra. De azt sem felejtjük el, hogy amikor két év előtt mozgalom indult az egyházak együttes antiszemitizmusellenes fellépésére, Mindszenty bíboros megtagadta egyháza részvételét.
(Új Élet 1948. november 18. 3. o.)

Kétségtelen, hogy ez az évforduló volt az utolsó idők legnagyobb magyar eseménye.
(Új Élet 1948. november 25. 2. o.)

Olyan cikket írt a Zalai Magyar Élet-ben, amely erkölcsi hátteret kívánt adni a deportálásoknak. Mindszenty már akkor is az volt, ami ma: a fasizmus egyik szellemi oszlopa.
(Uo.)

Mindszenty az Új Élet-olvasók bírósága előtt

Az izraelita hitfelekezet általános iskoláit államosították, éppúgy, mint a többi felekezet iskoláit. Ebben nem lehet véleménykülönbség, mert senkisem kívánhatja, hogy két-három zsidó általános iskola fennmaradjon, ugyanakkor más felekezetek általános iskoláinak egész sora legyen az országban, ahol antiszemitizmusra neveljék 6 éves korától az ifjúságot. Létfontosságú, hogy ezek a tűzfészkek eltűnjenek.
(Új Élet 1948. december 9. 2. o.)

Köszöntjük benne a Nagy Felszabadítót, az országok és népek szabadságának megvalósítóját, a szocializmus úttörőjét, a kizsákmányolás eltörlőjét! Köszöntjük Sztálinban az elnyomottak bilincseinek széttörőjét és a még elnyomatásban lévők reménységét.
(Új Élet 1948. december 23. 4. o.)

MINDSZENTY

ügye mellett mi sem térhetünk egyszerűen napirendre. A Mindszenty-ügy nem egyik, vagy másik társadalmi réteg, nem egyik, vagy másik párt, nem egyik, vagy másik felekezet, hanem az egész magyar nép ügye. Az esztergomi érsek, aki most az államrendészeti hatóságok őrizetében van és – a bizonyítékok súlya alatt – bevallani kényszerült bűneit, minden magyar dolgozó ellen vétkezett.

A Mindszenty-ügy körül – pedig még hátra van az ügyészségi vizsgálat stádiuma és a bírói eljárás – máris minden, de minden tisztázódott. Nem kellettek terhelő tanuk. A terhelő bizonyítékokat Mindszenty sajátkezű feljegyzései szolgáltatták. Ezekhez csatlakoztak azután azok a külföldi személyektől származó levelek, amelyek reflektorszerűen világítottak be az esztergomi prímási palotában lezajlott machinációkra.

Nem egyházi kérdésekről van szó. Másról. A hazaárulás legtipikusabb esetéről.

Nem vallási problémák forognak szőnyegen (sic!) Más problémák kerültek előtérbe. A Mindszenty bíborosi palástjának árnyékába bújó reakciósok manőverei, amelyeket Mindszenty, az esztergomi prímás egyházi tekintélyével fedezett. Fedezett? Nem! Mozgatott. Irányított. Szervezett.

Az egyház szabadságát semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Mindszenty évekig visszaélhetett az egyház szabadságával.

A vallás szabadságát semmi sem tanusítja jobban, mint az, hogy Mindszenty évekig reakciós eszmék palástolására használta fel a vallás tanításainak hirdetésére szolgáló templomi szószékeket.

Mi derült ki Mindszenty esetében?

Kiderült, hogy – Mindszenty volt éveken keresztül a magyarországi reakciós megmozdulások centrális figurája.

Kiderült, hogy – az esztergomi prímási palota volt éveken keresztül a magyarországi reakciós szervezkedések központja.

Kiderült, hogy – Mindszenty idegen állam besúgójaként tevékenykedett.

Kiderült, hogy – Mindszenty idegen államot magyarországi belügyekbe való beavatkozásra buzdított.

Ennyi a közelmúltról! Ennyi a tegnapról. De van – ó, mennyire van! – tegnapelőtt is. Mindszenty dicstelen tegnapjához dicstelen tegnapelőtt is társult.

Kiderült, hogy - Mindszenty a legvéresebb háborús uszító volt.

Kiderült, hogy – Mindszenty az imrédysta országrontásért hevült.

De kiderült más is. Kiderült, hogy az esztergomi prímási palotából olyan ember akart – amire nem volt illetékes – politizálni, akinek a politikai horizontja legfeljebb a Horthy-korszak népnyúzó és népmérgező szolgabíráinak politikai „széleslátásához” (sic!) hasonlítható. Mindszenty nem tudta, hol él, kié a hatalom, kik a szövetségesei és kikkel áll szemben? Mindszenty azt hitte, hogy még mindig mellőzni lehet a magyar nép akaratát és még mindig „jó” partnerek a tróntalan uralkodók, a levitézlett hercegek és egyéb politikai kalandorok!

A magyar népi demokrácia sokáig mutatott türelmet. Ezt a türelmet egyesek félre is értették. Félreértették és a gyengeség jelének tartották. Pedig a magyar népi demokrácia azért volt türelmes, mert nem félt az esztergomi prímási palotában lezajló „játékról”! Ereje tudatában megvárta a végső lehetőséget!

A fekete reakció kiskirálya azonban nem nyugodott. Egyre tovább és tovább provokált, egyre újabb és újabb támadásokra vetemedett. Erre azután lesujtott a magyar népi demokrácia ökle!

Most már az igazságszolgáltatásé a végső szó. Most már a bíráknak kell eldöntenie Mindszenty bűnösségének fokát. A jogi megfogalmazású ítélet még hátra van! De a magyar nép verdiktje máris elhangzott!

Mindszenty bűnös, bűnös és bűnös. Hazaárulásban, országrontásban, nemzetének megtagadásában és idegen érdekek szolgálatában.
(Új Élet, 1949. január 6. 1. o.)

Rákosi Mátyás könyvében nincsenek felesleges szóvirágok. Kevés politikai író dolgozik ilyen puritán eszközökkel. Stílusát szinte „neue Sachlichkeit” (új tárgyilagosság) jellemzi. Az igazság szenvedélyes szeretete és az igazság megalkuvásnélküli szolgálata sem tereli el Rákosi Mátyást ettől a stílustól, amely a felelős államférfi és a lelkiismeretes népvezér legmegfelelőbb stílusa. Bármiről beszél és bármiről ír: mindenki megértheti érveit. Az Építjük a nép országát (Szikra-kiadás) a magyar politikai irodalom maradandó értékei közé tartozik.
(Új Élet 1949. június 9. 6. o.)

A Magyar Népköztársaság fejlődésében újabb jelentős lépést jelent, amikor a nép ügyeinek intézését a nép legjobbjai kezébe helyezi. Örömmel és jó reménységekkel járulnak a zsidó férfiak és asszonyok a választó-urnák elé, hogy szavazatukkal a nép javát szolgálják, és ugyanakkor hitvallást tegyenek a béke megőrzésének hatalmas gondolata mellett.
(I.m. 6. o.)

Schweitzer József egy vendégével

A valóságos egyenjogúságra jutott és vallását szabadon gyakorló magyar zsidóság számára az egyezmény első évtizede pozitív eredmények ékes sorozatával zárul. Áthat bennünket az a törekvés, hogy további munkánkat is az egyezmény szellemében, ahhoz való hűséggel végezzük, felekezetünk üdvére és a közös nagy emberi célkitűzések előmozdítására.
(Új Élet, 1958. december 1. 1. o.)

A néphatalom államának jóvoltából a magyar népet – és benne a magyar zsidóságot – életveszedelemmel fenyegető ellenforradalom leverése óta az építés, az alkotás pezsgő légköre, egyes régi hibák következetes kijavítása, a békés tartalmas életért vívott küzdelem jellemzi hazánkat.
(Új Élet, 1958. február 1. 1. o.)

A Szovjetunió nem csupán 1945-ben, hanem 1956. november 4-én is felszabadította a magyar népet, s benne a magyar zsidóságot. Szögezzük le, hogy a Szovjetunió segítsége nélkül a fasizmus – a magyar nép, a magyar haladás számos értéke mellett – elpusztított volna bennünket.
(Új Élet, 1957. november 1. o.)

Nem feledhetünk! Sem a nagy iszonyatot, a milliók vesztét, sem az apró kínzásokat, megalázásokat. Nem azért, hogy tehetetlenül lamentáljunk, nem azért, hogy bosszúvágyat izzítsunk a lelkünkben. Egyesegyedül azért, hogy örökre tudjuk: a mi helyünk soha-soha nem lehet egy táborban azokkal, akik ezt művelték.

Nem lehetek egy táborban azzal a Mindszenthy (sic!) bíborossal, aki arra a kérdésre, mi a véleménye 6 millió zsidó pusztulásáról, azt felelte: tudtommal csupán 5 millió halt meg. Nem lehetek vele és követőivel egy táborban! /…/

Aki látta 1956-ban a Nyírségből menekült „melámedet”, a hosszú szakállú, jámbor tanítót tört karral, sebekkel a testén, az nem kételkedhetik többé – akármi is az elméleti elgondolása a politika nagy kérdéseiről – nem kételkedhetik abban: számunkra nincs harmadik út. Az a megsebzett vallástanító nem volt semmilyen politikai rendszer exponense: zsidó volt és a népi demokrácia ellenségei az elsők között őt ütötték először. Nincs harmadik út Magyarországon. Nincs harmadik út a magyar zsidóság számára sem: szocializmus – vagyis az élet lehetősége, - fasizmus, vagyis a halál.
(Új Élet 1958. július 1. 5. o.) 

Nem vádolom vádlóimat. Ha a helyzetet időnként megvilágítani kényszerülök, az csak nemzetem feltörő fájdalma, kicsorduló könnye, megjáró igazsága. Imádkozom az igazság és szeretet világáért; azokért is, akik Mesterem szava szerint nem tudják, mit cselekszenek. Szívből megbocsátok nekik.
(Egyházam és Hazám. III. kötet. Esztergom-Budapest, 1997. 164. o.)