A háborús felelősség felderítésére a békekonferenciát előkészítő Négyek Tanácsa szakbizottságot állított fel, amelynek tagjait kizárólag a győztes hatalmak képviselőiből választották ki. Ez alig két hónap után megállapította, hogy a világháborút a központi hatalmak előre megfontolt szándékkal készítették elő. Ezt a szakbizottság amerikai tagjai is elfogadták.

Az első világháborút lezáró békekonferenciát 1918 végén Párizsba hívták össze. Az ünnepélyes megnyitót Versailles-ban, 1919. január 18-án tartották. A négyek tanácsa által felállított szakbizottság amerikai tagjai így indokolták véleményüket: „A világháború Ausztria–Magyarországnak és Németországnak abból az előre megfontolt szándékából indult ki, hogy Szerbiát megsemmisítse, mivel elzárta útjukat a Dardanelláktól és megakadályozta nagyravágyó terveiknek megvalósítását.”

Jánossy Dénes (1891–1966) történész, levéltáros, az MTA levelező tagja Az osztrák-magyar monarchia háborús felelőssége címmel sokatmondó tanulmányt írt a Századokban 1931-ben. Ebben ismertette azokat a kutatási eredményeket, amelyek az addig megjelent, angol, német, osztrák diplomáciai forráskiadványok, valamint szerb és orosz levéltárak szemelvényeinek felhasználásával napvilágot láttak. Jánossy többek között ezt írta: „A közös hadügyminisztérium politikai iratait a hadműveleti iratokkal együtt az 1918 novemberben kitört bécsi zavargások idején tekintélyes részben elégették, a közös pénzügyminisztérium bosznia-hercegovinai főosztályának iratait pedig a jugoszlávok Cserovics udvari tanácsosnak, Bilinski közös pénzügyminiszter egykori munkatársának és délszláv szakértőjének támogatása mellett erőszakos úton Belgrádba szállították.”

Az iratok eltávolítói ezzel a szarajevói merényletre vonatkozó jelentéseket akarták kivonni a tudományos kutatás alól, hogy megakadályozzák Szerbia háborús felelősségének felderítését. Az iratrablók azonban elszámították magukat. Nem tudták ugyanis, hogy a szarajevói merényletre vonatkozó jelentések hiteles másolatai nagyrészt megmaradtak. Ez a politikai okmánytár nemsokára megjelent, s nagyban segítette a későbbi kutatásokat.

Tanulságosak például a horvát bántól és a boszniai tartományfőnöktől származó jelentések és jegyzőkönyvek, amelyek az alábbi esetekről is beszámoltak. György szerb trónörökös „1912-ben, Zimonyon való keresztülutazása alkalmával Puhovic magyar államvasúti tisztviselő füle hallatára kijelentette, hogy ez a terület rövidesen Szerbiához fog tartozni.” Pribisevics Milán, szerb őrnagy, a Narodna Obrana tagja pedig 1914 június elején, tehát mindössze három héttel a Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni, június 28-án végrehajtott merénylet előtt a lakásán bombákat mutatott egy Jaksics Marijan nevű zágrábi szerelőnek, e szavak kíséretében: „Látja, itt virulnak a virágok az önök Habsburgjai számára.”

A boszniai annexió (1908 – nemzetközi jogi szempontból érvényes bekebelezés) után Szerbia forrongó vulkánhoz hasonlított, ahol egymást érték a Monarchia-ellenes tüntető felvonulások és sajtókirohanások. Nikola Pasics szerb miniszterelnök 1909 márciusában, az európai hatalmak közös fellépésének hatására végül kénytelen volt elismerni a Monarchia boszniai térfoglalását, ami a háború kirobbantásának, a háborús felelősség kiderítésének szempontjából rendkívül fontos mozzanat volt.

A szerbek elképesztő propagandát fejtettek ki az annektált területeken. Jánossy szerint 1912-től „se szeri, se száma nem volt a falitérképeknek és naptáraknak, amelyekkel a szerb nyomdák a Monarchia délszlávok lakta területeit elárasztották, és amelyekben Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bácska, Bánát és Szerémség már mint a szerb királyság integráns részei szerepeltek. A belgrádi középiskolákban – amint azt ottani követségünk jelentette – olyan földrajzi tankönyvet használtak, amelyben többek közt azt tanították, hogy Újvidék már a szerb kultúrközösséghez tartozik.”

A Narodna Obrana (Odbrana) és a „Fekete Kéz” elnevezésű, félig-meddig illegális, de valójában a szerb kormányzat által titokban támogatott szervezetekről ez olvasható a Hóman Bálint, Szekfű Gyula és Kerényi Ká­roly által szerkesztett Egyetemes történet című nagyszabású műben (Budapest, 1935–1937): „1908-ban alakul a »Narodna Odbrana« (Népvédelem), melynek élén Boza Jamrovics és Pribisevics Milán őrnagy áll. E legálisabb titkos társaság mellett nemsokára, 1909. május 9-én Voja Tankosics kapitány vezetése alatt főleg katonák részvételével megszervezik az »Ujedinjenje Ili Smrt« (Egyesülés vagy halál), ismertebb nevén »fekete kéz« alakulatát. […] A balkáni merénylők jórészt ebből a titkos társaságból kerülnek ki. Zeraics Bogdán 1910. július 15-én a boszniai kormányzó ellen követ el merényletet, hasonlók követik ezt 1912. június 8-án Zágrábban, Khuen-Héderváry, majd 1914. május 25-én báró Skerlecz horvát bán ellen. Tagjai között már szerepel […] Gabrinovics és a többiek: Grabesk, Princip, akiknek tevékenységén át vezet az út a világháború felé. […] Mindkét társaság magvát azok alkotják, akik 1903-ban meggyilkolták Obrenovics Sándor királyt.”

Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy a Monarchia s azon belül a gróf Tisza István vezette magyar kormányzat miként viszonyult a feszültségekkel terhes délszláv helyzethez. Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914. június 28-án bekövetkezett meggyilkolását követően a Monarchia külügyminisztériuma addig nem akart állást foglalni a szerb kormánnyal szemben, amíg nem vizsgálta ki a szarajevói merénylet előzményeit és hátterét. Horánszky Lajos (1871–1944) politikus, történetíró Tisza István és kora című monográfiájában írt az 1914. július 7-i közös minisztertanácsi ülésről is. Ezen gróf Tisza István magyar miniszterelnök kijelentette, hogy a Szerbia elleni (egyesek által javasolt, diplomáciai eljárások nélküli) támadásba soha sem egyezne bele. Ez ugyanis maga után vonná az európai hatalmak és a közvélemény felháborodását, s ami rosszabb: az egész Balkán (Bulgáriát kivéve) ellenállását. Másrészt „ő, mint magyar miniszterelnök soha sem tudna beleegyezni abba, hogy Szerbia egy része a Monarchiába bekebeleztessék.”

A minisztertanács tagjai ezzel szemben a háború megindítását támogatták, s Ferenc József végül a hadüzenet mellett döntött. Tisza ezt a döntést tiszteletben tartotta és ettől kezdve minden erejével azon munkálkodott, hogy a győzelmet elősegítse. A közvélemény semmit nem tudott háború­ellenes javaslatairól, ezért könnyű volt megvádolni háborúpártisággal. Tisza aggodalmai hamarosan beigazolódtak. A hadi helyzet romlott és Ausztrián belül is baljóslatú jelek mutatkoztak. Bécsben, 1916. október 21-én egy szociáldemokrata politikus agyonlőtte gróf Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt, pontosan egy hónappal később pedig az idős Ferenc József császár-király is távozott az élők sorából.

Tisza kezdeti, háborúellenes magatartása azért is figyelemre méltó, mert Párizsban, a Négyek Tanácsa ülé­sein Magyarország háborús felelőssége is felmerült. A konferencia főtanácsa 1919 márciusától a négy szövetséges nagyhatalom legfőbb vezetőiből állt (előtte ezt a szerepet a Tízek Tanácsa töltötte be). Az Egyesült Államokat Woodrow Wilson elnök, Nagy-Britanniát Lloyd George miniszterelnök, Franciaországot Georges Clemenceau miniszterelnök, Olaszországot pedig Vittorio Emanuele Orlando miniszterelnök képviselte. A Négyek Tanácsa időnként kiegészült Japán képviselőjével, illetve a külügyminiszterek ötfős tanácsával.

Paul Mantoux, a francia delegáció tolmácsa és jegyzőkönyvvezetője harminchat évvel később számolt be a több mint három hónapon keresztül ülésező Négyek Tanácsának tárgyalásairól (könyve Párizsban jelent meg, 1955-ben). Litván György történész Trianon felé… című tanulmányában (Beszélő online, 7. évfolyam, 22. szám) szemelvényeket közölt a párizsi béketárgyalások francia jegyzőkönyvéből. A Négyek Tanácsa munkáját követően, 1919 július elejétől is folytak a tárgyalások a külügyminiszterek, valamint Clemenceau, időnként pedig Lloyd George részvételével, de ezek jegyzeteit Mantoux soha nem publikálta. Litván ezt írta: „Az írógéppel írt és sokszorosított jegyzőkönyvek eddig egyetlen ismert példányát a Párizs melletti Nanterre-ben, a Biblioteque de Documentation Internationale Contemporaine-ben találtam meg, Dossiérs Mantoux elnevezés alatt. Nem tudok arról, hogy ezt a hatalmas anyagot akár csak részben is publikálták vagy feldolgozták volna. […] A magyar ügy hányattatásait és végső determináltságát talán semmilyen más leírásból nem lehet ilyen pontosan érzékelni és megérteni.”

A jegyzőkönyvekből jól kiolvasható, hogy „magyarellenesnek nevezhető álláspontot elsősorban a fran­ciák foglaltak el, közülük is leginkább Stephen Pichon külügyminiszter.” Pichon, aki magyarellenes érvelésében olykor Clemenceau-n is túltett, a március 31-i ülésen többek között ezeket mondta: „Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a magyarok a legádázabb ellenségeink közé tartoznak. A magyar kormányt arányos felelősség terheli a háború kirobbantásáért. Elég, ha Tisza szerepére utalunk. A Monarchia politikáját a magyar politika irányította, és a magyarok harcoltak ennek fenntartásáért.”

A francia külügyminiszter itt nem állított kevesebbet, mint hogy a magyar kormány arányos felelőssége alatt a legfőbb felelősséget kell érteni, hiszen (szerinte) magyarok irányították a Monarchia politikáját. Pichon úgy tett, mintha semmit sem tudott volna Tiszának a szarajevói merényletet követő, mérsékelt hangú parlamenti beszédeiről, amelyeket annak idején Párizsban és Londonban is kedvezően fogadtak. Szemrebbenés nélkül kijelentette ezt is: „Mi el vagyunk kötelezve Romániának, hiszen megígértük neki az erdélyiek felszabadítását. Meghúztunk egy vonalat, amelyet igazságosnak tartunk.” Ma már jól tudjuk: az erdélyiek felszabadítása a Pichon-féle virágnyelven azt jelentette, hogy a győztesek Romá­niához csatolják Erdélyt. Egy olyan országhoz, amelyhez hosszú történelme során soha nem tartozott.

Jánossy Dénes említett tanulmányában olvasható, hogy Plamenatz volt montenegrói külügyminiszter 1917. május 23-án, Londonban kelt levelében írta: „Pasics akarta ezt a háborút és ő provokálta. […] Ezért gyilkoltatta le osztrák alattvalókkal az osztrák trónörököst.” Hasonló értelmű levelet írt Miklós montenegrói király Wilson amerikai elnöknek Párizsból, 1919. május 14-én. Mindez nem befolyásolta a trianoni döntéshozókat. Miként gróf Apponyi Albert francia (helyenként angol és olasz) nyelvű, jól felépített, okos érveket felvonultató védőbeszéde is hidegen hagyta őket. A kiváló magyar politikus nem tudta meggyőzni Európa „kultúrnemzeteinek” vezetőit arról, hogy a történelmi Magyarország feldarabolásával, az etnikai határok semmibevételével újabb, a koráb­biaknál is nagyobb feszültségeket generálnak a térségben.

Trianonban az igazságtalan békediktátummal elvetették egy, az előzőnél is nagyobb világégés mag­vait. Ezzel a 20. század az emberiség történelmének legpusztítóbb századává vált. A Párizsban „megalkotott” új nemzetállamok azóta (Románia kivételével) átalakultak, szétestek. Szerbia a történelmi közelmúltban szerzett hasonló tapasztalatokat, mint Magyarország 1920-ban. Térségünk országai egyre inkább átérzik a sorsközösségből fakadó egymásra utaltságot, s látha­tóan egyre kevésbé szeretnék, hogy a jövőjükről ismét kívülről és „felülről” döntsenek.