2017. szeptember 19., kedd, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
13:41 Valószínűleg kirúgják Demcsákot - máskor is előfordult, hogy munka közben eltűnt, majd rossz állapotban került elő13:31 Merkelisztán már a saját épületeit sem képes megvédeni: betörtek a berlini főkapitányságra13:21 Pakisztániak terjesztették a dzsihadista propagandát Katalóniában13:11 Csellel hívott segítséget a 83 éves asszony a mellékhelyiségből támadó rabló ellen13:01 Elítélte az Országgyűlés az ukrán oktatási törvényt12:51 Budaházy a polgári peres bíróságokon történt elszomorító tapasztalatairól12:41 500 millió dollárt és élet kioltására alkalmas fegyvereket ad Trump Porosenkónak az oroszok ellen12:31 Állítólag Kovács Béla távollétében kezdődik meg az iratismertetés12:21 Az ENSZ-hez fordulunk az ukrán oktatási törvény ügyében12:11 Októberben indulhat meg a "Soros-tervről" szóló konzultáció12:01 Tízmilliókat sikkasztott el egy szombathelyi társasház közös képviselője11:51 Egy évre csökkentette a hűségidőt a Vodafone11:41 Jobbik: fel kell zárkóztatni a magyarok életesélyeit11:09 Hamis fizetési felszólításokra figyelmeztet a Magyar Telekom10:15 Kommunistát véd Schiffer - ugyanakkor úgy gondolja, hogy "a náciknak is jogukban áll Hitler-könyvet terjeszteni"
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok :: :: Hozzászólások

A zsidó rejtőzködés patológiája

Reklám

Az utóbbi hetek egyik visszatérő témája volt a Fidesz-kormány plakátkampánya George Sorossal. A zsidó elit többnyire úgy vélte, hogy egy zsidót, s annak arcát összefüggésbe hozni bármilyen negatívként feltüntetett folyamattal, vagy dologgal, antiszemita érzéseket kelthet, és így a zsidók említése nélkül is tulajdonképpen lehet zsidózni. Az ehhez hasonló paranoiás szűköléshez már hozzá lehet szokva a világ folyamatait figyelő ember. Ilyen volt például a tavalyi Trump-kampány idején harsogó ricsaj is, miszerint a később megválasztott elnökjelölt által „nemzetközi bankárokat” emlegetni tulajdonképpen zsidózás, és antiszemitizmust kiáltva még Hitler 1941-es hadüzenetéhez is hasonlították azt.
A rögeszmés szorongással vegyes zsidó történelmi emlékezet egy évezredeket átívelő, nagyon intenzíven megnyilvánuló tulajdonsága ezen népségnek. A Fidesz-kormány Soros-ellenes kampánya kapcsán történő panaszkodásuk, követelőzésük és aggodalmaskodásuk nem meglepő annak ismeretében, hogy a zsidó mindig is szeretett elkülönülni más népektől, még azok néptestén belül is (elitista, kirekesztő vallási közösségek), de ha annak szervezetébe is keveredett (világi, vallástalan zsidó), akkor a rejtőzködés módszerével élve igyekezett magát észrevehetetlenné tenni.
Mint alább látni fogjuk történelmi környezetben is, a zsidók ezen rejtőzködési igénye nem kizárólag az észrevehetetlenségből adódó sérthetetlenség biztosításáról szól, hanem egyben a gazdanép saját magához való viszonyának relativizálásáról, annak semlegesítéséről is. A „liberális” nézet szerint magyar az, aki annak tartja magát, vagy akinek állampolgársága van, vagy aki itt született esetleg. A származásnak semmi köze ehhez, állítják, de Soros se nem állampolgár, se nem magyar identitású, se nem beszéli nyelvünket – mégis „magyar”, mert most éppen az szolgálja felforgató érvelésük könnyebb eladásának érdekét. Soros vigyorgó képét leközölni „antiszemitizmus”, mert ő zsidó, de amúgy ő „magyar”, sőt, a „legnagyobbak egyike”. Mivel mindenki minden, és az, ami éppen lenni akar, ezért tulajdonképpen semmi sem rendelkezik szilárd alapokkal. Minden abba az irányba tolható, amelyikbe érdekeik szerint azt mozdítani kell. Így lesz egy analfabéta afgán barlanglakó ugyanolyan német, mint Kant, vagy Goethe. Így a Wagnerek és Bachok nemzete tulajdonképpen egy folyékony massza, egy sáros, minden szemetet magába foglaló sodrás. Nincs benne karakter, vagy alapvetően adott jellem, csak egy irány nélküli zavaros folyam.
Zoom
A napokban a zsidó faji gőg és beilleszthetetlenség egyik kitűnő példánya, Horn Gábor a fajtestvéri Népszavában jellemzően feje tetejére állított logikát alkalmazó érvelése szerint Soros „magyar”. Mi is bizonyíthatná „magyarságát” jobban annál, mint az, hogy a magyarok (így is megcsonkított és fogyatkozó) hazáját még kevésbé magyarrá akarja formálni: mert ugye egyetlen magát komolynak nevező ember se képes rezzenéstelen arccal azt mondani, hogy a magyarság testébe importált pakisztáni, bangladesi, esetleg iraki tömegek a magyarok lélekszámát növelnék?... Ilyen csoportok és tömegek erőszakos belepréselése egy nép életterébe nem csak folytonos súrlódást és pusztító konfliktusokat fog okozni, de a gazdanép arányát is lejjebb és lejjebb nyomja, mindaddig, amíg az csupán egy csoport lesz a sok közül ősei által neki megőrzött szülőföldjén – s hogy ez az atomizálódás miért is kívánatos például Horn fajtájának, annak okait az érdeklődő egy korábbi elemzésem segítségével ismerheti meg jobban.
Persze, mondaná most a világpolgár: nincs is olyan, hogy „magyar”, ezért minden itt letelepedő ember ezen nem létező magyarság lélekszámát növeli, de ezzel az érveléssel ugyanahhoz a sáros vízhez jutunk, amiről fentebb is szó volt.
A horni és sorosi „az vagyok, ami éppen érdekeimet szolgálja” módszerével előszeretettel manipulálnak a zsidók, mind időben, mind térben. Például az amerikai Racy Conversations nevű, fajkeveredést ösztökélő szervezet feje, Karen Fleshman szerint (aki „fehérként” írja mindezt), minden etnikai igazságtalanság oka a „fehér rasszizmus”, ami a „mi felelősségünk” és a „mi problémánk”. Máshol a feketéket dicsőíti írásában, fehér nőket ösztökélve a fajkeveredésre, s cikkének már a címe is az, hogy „Kedves feketék: Egy szerelmes levél egy fehér nőtől”. A szintén zsidó Ali Michael (aki egy rabbi felesége, és gyerekeik így tiszta zsidók) írásában a fehér származás miatti bűntudat érzését normalizálja és tekinti kívánatosnak. Mint írja: „Úgy éreztem, hogy a rasszizmus megszüntetéséhez vezető út az, hogy bűntudatot érzünk miatta, és hogy más fehérekben is a bűntudat érzését keltjük.” Mondja mindezt persze mint „fehér ember”. Jesse Benn cikke eleve azzal indít, hogy „Ez a fehér embereknek van címezve, fehér emberektől.” Szerinte fehérnek lenni egyenlő mások elnyomásával, bántásával, magával az igazságtalansággal, s így a fehérség teljes felforgatását javasolja, egyfajta „fehér önsebzést” javasolva. Dave Bry „fehér társait” a feketék érdekeit szolgáló aktivizmusra szólítja fel, de a máshol elmondottak szerint azért ő is „zsidó, aki szereti Izraelt”.
Az angliai zsidó David Aaronovitch ez év márciusában a Twitteren keveredett vitába egy másik zsidóval, Eric Kaufmannal, aki merészelte azt mondani, hogy a fehéreknek is vannak (legalábbis logikai alapon) „etnikai érdekeik”. Aaronovitch mérges faggatózására reagálva Kaufmann a nem fehér bevándorlás ellenzését nevezte meg mint etnikai érdeket. Aaronovitch a hozzászólásokban a fehéreket egyértelműen külső csoportként határozta meg, rájuk úgy utalva, hogy „ők”. Pár nap múlva viszont a The Timesban közölt le egy cikket, melyben ő már a „mi” csoport tagjaként tetszelgett, mint „fehér ember”. Ennek címe: „A »fehér érdekek« védelme sosem lehet jogos.” Ebben bűntudatot kíván kelteni a fehér olvasóban, mert az ő „fehér unokaöccse” nem kell, hogy olyan nehézségekkel küszködjön (egy fehér országban), mint az ő „fekete unokaöccse”... Nem az unokaöccseinek sorsáról van itt igazán szó azonban, hanem arról, hogy a szerző zsidóként a külcsoport tagja és a gazdanép immunrendszerének gyengítése (például más kisebbségi csoportok segítségével, bűntudatkeltéssel) az ő saját csoportjának is kedvez, mert egy szigorúan öntudatos gazdanép veszélyes lehet arra, annak kellemetlen és káros természete által kiváltott, korokat átívelő ellenszenv révén. Érvelése szerint a fehér ember saját csoportérdekeinek védelme (például életterének idegen, ellenséges csoportok általi elözönlésének ellenzése) alapvetően rasszista és morálisan romlott, mondhatni gonosz és igazságtalan. A gazdanépek ilyetén demoralizálása és a szégyenérzet keltésével való befolyásolása az ellenséges zsidó aktivizmus egyik alapvető tulajdonsága, melyről a múltban már számos alkalommal írtam hosszasan. Ezen írásomban vizsgált „rejtőzködés” is ezt a célt szolgálja.
A megtévesztő zsidók sora hosszasan folytatható. Napi szinten halljuk rádióban, látjuk televízióban, olvassuk cikkekben, amint zsidók „magyarként” beszélik meg a magyarság létfontosságú kérdéseit, nemzetközileg is, politikai és kulturális téren befolyással rendelkező zsidók alakítják a fehérek országainak ügyeit „fehér emberként”. A belcsoporthoz való tartozás tettetésével őszintébbnek és önzetlenebbnek tűnnek, mint akiket nem hajt ellenséges érdek, hiszen ők is a „mi csoportunk” tagjai, és pont ez az álarc az, amivel a mi valós csoportunkkal ellenséges folyamatokat előremozdítják.
Zoom
Négy zsidó „magyarként”: magyaroknak szánt magyar nyelvű tévécsatorna magyar nyelvű műsorában magyar nevű emberek tematizálják a magyarokkal kapcsolatos, nekik megfelelő nézőpontot
Eric Turkheimer, amerikai zsidó viselkedésgenetikus egy tíz évvel ezelőtti írásában rámutat arra, miért is lappang félelem a zsidókban azt illetően, hogy faji alkatuk, sajátosságuk ismertté válik, és annak vizsgálata (esetleg kritikája) elfogadottá lesz. Írásának „Miért kifogásolható a fajokkal kapcsolatos tudomány” részében így vázolja fel a zsidó szemléletet:
Ha megszólíthatom zsidó társaimat egy pillanatra, fontolják meg a következőt. Hogy éreznének a kutatás egy olyan ága kapcsán, amely azt vizsgálná, hogy van-e a zsidóknak genetikai hajlama a pénzzel való foglalkozásra, más csoportokhoz képest? Semmi antiszemitizmus konkrétan, csak tudományos bizonyítékok racionális vizsgálata. Nem lenne nehéz mérni a pénzben és materializmusban való érdekeltséget, és nem lepne meg, ha a zsidók kicsit magasabb helyen szerepelnének egy ilyen teszten más csoportokhoz képest. Viselkedésgenetikusként fenntartás nélkül biztosíthatok mindenkit afelől, hogy egy ilyen hajlam örökletes lenne, és, ha valaki ki akarná ezt deríteni, konkrét géneknek lenne egy kevés köze mindehhez. Persze, ez a kutatás már megtörtént, legalábbis az akkor elérhető technológia keretein belül, 1939-ben. Ha már ezzel foglalkozunk, egy egész kutatóintézetet is nyithatnánk a faji sztereotípiák tudományos vizsgálatának, és végül összeszedhetnénk a bizonyítékot arra, hogy a japánok ravaszak, az írek részegesek, a lengyelek nem intelligensek, a nők túl érzelmesek, az olaszok meg túl lusták.
Remélhetőleg kezdem felzaklatni önöket. Miért? Miért nem fogadjuk el a faji sztereotípiákat hipotézisekként, melyeket helytálló megfontolni, amíg tudományosan meg nem cáfolódnak? Azért felháborítóak ezek, mert ellentmondanak azon megérzésünknek, miszerint az emberi lények morális és kulturális minősége között van egyensúlya a veleszületettségnek és önrendelkezésnek. Egy gondolkodó ember se lenne felháborodva azon a kijelentésen, hogy az afrikaiaknak göndörebb a haja, mint a kínaiaknak, leszámítva annak lehetőségét, hogy egy jövőbeli környezetben már nem lesz így. De észrevesszük annak az állításnak a nevetséges voltát, miszerint a kínai emberek genetikailag jobbak az asztaliteniszben, mint az afrikaiak, és annak az állításnak a csúfságát, miszerint ők okosabbak az afrikaiaknál, mert mindaz etikai elv kérdése, hogy az egyéni és kulturális eredmény nincs a génekhez kötve úgy, ahogy a haj kinézete.
Természetesen a kínaiak jobbak az asztaliteniszben, mint a négerek, mert intelligensebbek (kb. 105-108-as átlagos intelligenciaszint, szemben a fekete afrikai átlagos 65-85-ös szinttel, lásd például itt), mely intelligenciára a stratégiai gyors reagálást igénylő sportágban szükség van, ugyanígy a kulturális és személyes eredményeknek is van köze a génekhez: az alacsonyabb értelmi szinttel és impulzuskontrollal kevert magasabb tesztoszteronszint logikusan vezet erőszakossághoz és rossz döntésekhez, míg a magasabb értelmi szint és kifinomult térbeli látás, tervezési képesség logikusan vezet sikeresebb egyénekhez és társadalmakhoz. Ezt egy viselkedésgenetikus tudja jól, a logikusságon kívül számos tudományos felmérés és kutatás igazolja mindezt, de Turkheimert nem az igazság és értés mozgatja, hanem egy (adott esetekben tudatalatti, ösztönös) törzsi szemlélet, melynek része, hogy a csoportjára veszélyt jelentő folyamatokat (az általa taglalt faji tudományágakat) el kell téríteni, félre kell siklatni, el kell pusztítani annak legitimitását, esetleg az ezt hirdetőket ki kell rekeszteni, meg kell büntetni. „Tudósunkat” tehát zsidó érdekek vezetik elsősorban, hiszen a fenti, félelmetesnek lefestett légkör, amiben az öncenzúra nélküli, szabad kutatás uralkodik, rossz lehet a zsidóknak, mert – általa is beismerten – az igazolhat ősrégi „antiszemita” állításokat a csoportjával kapcsolatban. Mindez, ironikus módon, pont a faji, származási alkat fontosságát mutatja, hiszen ha ő nem lenne zsidó, nem zsidó nézőpontból tekintene minderre, de zsidó, így viselkedését, hozzáállását ez befolyásolja, ellentmondva saját nevetséges nézetének, miszerint „a genetika csak a külsőnkre van hatással”.
A zsidó, amellett, hogy fél fajtájának vizsgálatától és szabad kritikájától, fél már attól is, hogy észreveszik, hogy feltűnik valakinek. Ez a feltűnés csak akkor kedvező, ha saját (érzelmileg manipulatív) mártírszerepüket, esetleg felsőbbrendűségüket kell a gazdanépek felé mutatni. Ha társadalmi és kulturális folyamatokról van szó, melyek a gazdanép érdekeivel szembe mennek, akkor ők is „azonosak velünk” és nem kívülállóként akarják bomlasztani, saját idegen csoportjuk számára kedvezőbbé tenni a társadalmat, hanem pusztán erkölcsileg pozitív színben feltüntetett okok miatt akarják „hozzánk tartozóként” jobbítani a „közös” csoportunkat, legalábbis a megtévesztő póz szerint.
Az elmúlt évszázadok (akár évezredek) nagy gondolkodói, akik a zsidóság viselkedését tanulmányozták és merték gerincesen elemezni, bírálni, mind kiváló jóstehetségről tettek tanúbizonyságot, helyesebben: rendkívüli éleslátásukat bizonyították. Ezt évszázadokkal később, az azóta eltelt idő ismeretében fájdalmasan igazolhatjuk. Mindez még több okot ad arra, hogy elemzéseiket komolyan vegyük. A megtévesztés és rejtőzés alantas természetének mélyebb megértésének érdekében röviden tekintsünk vissza a 19. századba, a zsidó emancipáció évszázadába, s figyeljük meg, hogy a messzelátók már akkor miként ismerték fel, hova is vezet egy olyan egyenjogúsítás, mely tulajdonképpen a zsidót láthatatlanná teszi majd a befogadó nemzet etnikai szövetében.
Miután Poroszország 1812-ben emancipálta a zsidóit, az 1814. szeptembere és 1815. júniusa között lezajlott Bécsi kongresszuson felvetették, hogy az általuk elfogadott határozatot terjesszék ki a Német Szövetség további 35 államára. Ennek következtében heves viták zajlottak a német földeken ennek kívánatosságát illetően. Mindez a kongresszust követően hosszasan elhúzódott és a témakör kibeszélésének leghíresebb és legfontosabb vitasorozatára 1831-ben került sor. Ez a „Paulus-Rieser vita”-ként került a történelem lapjaira, s nagyjából két éven át tartott, leközölt esszék formájában. A zsidó emancipációt a hamburgi egyetemtől eltiltott jogász, Gabriel Riesser (1806-1863) képviselte hevesen. A Zsidó Virtuális Könyvtár a következőképp ír róla: „Riesser a zsidók emancipációját a becsület és igazság nevében követelte. Nézetei szerint az, hogy a zsidóknak át kell térniük [a kereszténységre] annak érdekében, hogy teljes jogaik legyenek, a vallás iránti megvetést bizonyítja.” Itt is megfigyelhető a jól ismert zsidó stratégia: minden saját érdekük egy fennköltebb, magasztos, erkölcsi keretek között feltüntetett formában kerül felvetésre, így az erre fogékony, alapvetően erkölcsös fehér ember abba a helyzetbe kényszerül, hogy ha ellenzi a zsidó akarat érvényesülését, erkölcstelenül jár el: az „igazságosság” és a „becsületesség” az, amivel szemben áll, lévén, hogy a zsidó propagandisták így tematizálják az adott kérdéskört.
Zoom
Az európai érdekeket, tehát a zsidó emancipáció ellenzését, a teológusprofesszor, Heinrich Eberhard Gottlob Paulus (gyakran csak H.E.G. Paulus, 1761-1851) képviselte. Véleménye szerint a zsidóság egy önálló nemzetet alkot a nemzeten belül, így nem jár nekik az egyenlő jog. Riesser tagadta, hogy a zsidók bármiben is különböznének bárkitől is, és állította, hogy a zsidó csupán egy más vallást követő egyén. Szigorúan elutasította Paulus azon álláspontját, miszerint a zsidóság a németséggel való azonosulása megtévesztés (mert akármennyire is próbál az németnek tűnni, zsidó jellege és törzséhez való hűsége megmarad). Az idő természetesen Paulust igazolta, az eltelt közel két évszázad megfelelően bizonyította, hogy a zsidó mint csoport egy idegen elem a gazdanép testén belül, mely sosem vált németté, és élén járt mindennek, ami a német lelkületet, mentalitást, kultúrát, társadalmat, vagy magát a német emberfajtát, annak jövőjét károsan formálta: a hagyományos szexuális kultúra és család freudi felforgatásától a minden aberráció hirschfeldi normalizálásán keresztül, a weimari dagonyán át a Frankfurti Iskola máig kiható káros ideológiai tenyészetéig, és a felsorolás messze nem teljes... Mint fentebb is láthattuk, Riesser folyamatosan a fehér európai erkölcsi alkatra próbált hatni, a szócikk így folytatódik: „Azzal érvelt, hogy a régóta áhított német egyesülés csak akkor érhető el, ha az állam az igazság, szabadság és egyenlőség elveire épül, és ezen elvek fontossá teszik a zsidók emancipációját.” Továbbá: „Riesser abbéli reményét fejezte ki, messianisztikus formában, hogy az emberi értékekért zajló küzdelmet diadal koronázza majd, és hogy az emberiség szeretete és a tolerancia legyőzi a vallási gyűlölködést és a szabad lelkiismeret elnyomását.” A zsidó mint az erkölcsiség, szabadság és emberségesség jelképe, melynek bárminemű kritizálása, akaratának ellenzése, univerzális értékek ellenzése: így lesz egy nemzet saját biztonságának, annak faji és kulturális egészségének védelmére tett erőfeszítés erkölcstelen, elnyomó, embertelen, igazságtalan.
Paulus azzal érvelt, hogy a zsidó csak akkor kérhet egyenlőséget a gazdanép tagjaival, ha egyenlővé válik azokkal: ha felhagy elszigetelt, kirekesztő, saját szabályait és faji karakterét megőrző idegen elemnek lenni az ország jogos birtoklóinak nemzetén belül. Érvelése világos és meglehetősen engedékeny: ha nem vagy német, ne akarj a németekkel (azok hazájában) azonos jogokat (például az ország politikájára, sorsára is befolyást szerezvén azzal):
De, érthetően, egyetlen nemzetben se akarhat jogokat, vagy rendelkezhet azokkal olyan valaki, aki egy másik nemzethez akar tartozni (és aki abban hisz, hogy ezt továbbra is így kell tennie), ahelyett, hogy az adott országhoz tartozna. A zsidóság, ugyanakkor, az egész földkerekségen szétszóródva, mindenhol ez a konkrét zsidó nemzet akar maradni, elszigetelve más nemzetektől, saját körein belül házasodva és sok idegen szabályhoz kötődve.
Így tehát az – a zsidóság mint társadalmi közeg – nem kaphat támogatást semmi többre, mint tulajdonának védelmére, és leginkább a társadalmon belüli védettségre, melyet, ha jelenleg nem tudja tényszerűen elfogadni és elégségesen bizonyítani (a vallása elhagyása nélkül, melyet nem haszonszerzés érdekében tenne), hogy tovább már nincs se oka, se szándéka arra, hogy saját nemzetében maradjon, másként mondva; hogy igazán, konkrétan feladja mindezt és megmutassa – bizonyító erővel! – hogy minden országban minden zsidó tag csakis az adott ország nemzetéhez tartozik és már nem az Egy Zsidósághoz mint Isten szükségszerűen elszigetelt, magát konzerváló népéhez. (Die jüdische Nationalabsonderung nach Ursprung, Folge und Besserungsmitteln, Heidelberg: Universitätsbuchhandlung von C. F. Winter, 1831)
Egy korabeli röpiratban írván szintén kifejti mindezt: „Egy országban, amely nem a sajátjuk, a zsidók nem tarthatnak igényt többre, mint csupán a tulajdonuk és életük védelmére. Semmiképpen sem tarthatnak igényt politikai egyenlőségre.” Természetesen a zsidóság sosem volt hajlandó azonosulni se gazdanépekkel, se senki mással, az egyenlő jogokat mégis sorra kapták meg Európa-szerte, de faji természetüket ezen „európaivá válás” ellenére is megőrizték, s immár az „európai nemzettárs” álarca mögül maradhattak nemzet a nemzet testén belül.
Az idegen nemzet a gazdanép testén belül tehát nem szűnik meg az emancipációval. Sok antiszemitának tartott gondolkodó vélte annak idején, hogy egy zsidó ország létrehozásával meg lehet szabadulni tőlük, jóhiszeműen arra nem számítva, hogy a zsidó parazitizmus saját országukat bázisként fogja használni, a fehér gazdanépekre való rátelepedés nem szűnik ettől meg. A Zsidó Világkongresszus második gyűlésén, a svájci Montreaux-ban, 1948. június 27-én mondta a szervezet egyik társalapító rabbija, Nahum Goldmann (1895-1982) a következőket, rámutatva, hogy a diaszpóra zsidó jellegének meg kell maradnia akkor is, ha már létezik egy saját államuk:
Izrael állama megkövetel egy erős zsidó diaszpórát, úgy, ahogy a zsidó [diaszpóra] megköveteli Izrael államát. A legnagyobb tartaléka a zsidó állam ezen támogatásának [...] még évekig egy erős és egyesült zsidóság lesz, készen állva, hogy azt morálisan, szellemileg és praktikailag támogassa. A zsidó állam létezése, másfelől [...] ad majd a zsidó népnek egy hangot a világ nemzetei között, véget vetve a névtelen zsidó létezésnek.
A Zsidó Virtuális Könyvtár szintén rámutat: „Goldmann úgy hitte, hogy a világzsidóság jövője nagyban függ attól, hogy mennyire sikeresen küzd az asszimiláció ellen, és így figyelem hárulhat egy lüktető zsidó berendezkedés megteremtésére a diaszpórában.”
Zoom
Heinrich von Treitschke 1879-ben
Heinrich von Treitschke (1834-1896) a 19. század Németországának egyik legnevesebb történésze és a berlini egyetem professzora volt. Az általa szerkesztett, nívós Preussiche Jahrbuecher című tudományos lapban közölt a zsidókérdéssel foglalkozó cikkeket is. Treitschke egyik fő panasza a zsidóságot illetően annak arrogáns jellege volt: az, hogy mialatt ők mindenképpen megőrizni szándékoznak saját faji és kulturális jellegüket, elszigetelten az adott ország nemzetétől, addig nem mutatnak tiszteletet és nem tartják magukat távol azon gazdanép ügyeitől, annak folytonosan az átformálásán munkálkodnak. Az 1880-ban kiadott röpirata, az Ein Wort über unser Judenthum (Egy szót a mi zsidóinkról) szintén rámutat a zsidó rejtőzködés és belülről történő bomlasztás veszélyeire. Nem egy furcsa, bizarr, kaftánban uzsorázó népség volt már a zsidó, hanem egy lappangó, fel nem tűnő, de összezáró és saját igényei mentén az adott ország nemzetére káros csoport.
A zsidóság befolyása nemzeti életünkre, mely teremtett sok jót korábban, ma már sok káros formában mutatkozik meg. Tessék elolvasni [Heinrich] Graetz A zsidók történelme című könyvét. Micsoda fanatikus dühöngés a »fő ellenség«, a kereszténység ellen. Micsoda halálos gyűlölség a németség legnagyobb és legtisztább képviselői iránt, Luthertől egészen Goethéig és Fichtéig! És micsoda üres, felháborító önajnározás! [Graetzben] megtestesül az a folytonos és lenéző vélekedés, miszerint Kant nemzetét az emberségességre csakis a zsidóság nevelte, hogy Lessing és Goethe nyelvezete [a zsidó] Heine és Börne által vált fogékonnyá a szépségre, intelligenciára és szellemességre. Miféle angliai zsidó merné becsmérelni azt a földet, mely védte és óvta őt ilyen módon? És a német gójok ilyetén tudatlan megvetése nem csupán egy elszigetelt őrült hozzáállása.
Treitschke felismerte, hogy a tömegtájékoztatásban való befolyása révén sok kárt képes az ellenséges zsidóság okozni. Belülről, „német szerzők” egy „német lapban”, német nyelven teszik mindezt:
A zsidó szellem harapósságán és ravaszságán keresztül gyümölcsöző táptalajra lelt [a sajtóban]. De itt is, a hatás kettős volt. [Ludwig] Börne volt az első, aki meghonosította ezt a karakteresen szégyentelen hangnemet újságírásunkban. Külföldről írt a szülőföld iránti mindenféle tisztelet nélkül, mintha nem is lenne annak része egyáltalán, mintha nem bántana minden egyes németet a Németország iránti megvetése. Mindezzel együtt pedig ott a különböző dolgokba való nyüzsgő beletiprás, mely nem átall a keresztény templomok legbelsőbb ügyei felett is hivatalos ítéletet mondani. Ezen zsidó újságírók keresztényellenes rágalmai és humorizálásai egyszerűen meghökkentőek, és ilyen istenkáromlásokat árulnak és adnak el mint a „német” felvilágosodás legfrissebb eredményeit, annak saját nyelvén! Aligha ért el eredményt az emancipáció mielőtt az ragaszkodott volna annak ürügyéhez. Minden téren egyenlőséget követeltek és nem akarták elfogadni, hogy mi, németek még egy keresztény nép vagyunk, és hogy a zsidók csupán kisebbség köztünk. Megtapasztaltuk miként követelték, hogy a keresztény képeket távolítsák el, és hogy a sabbath legyen megünnepelve a kevert iskolákban.
A gerinces történész kora óta sem változott semmi, ami a zsidó arcátlanságot, az őket megtűrő nép elleni lelketlen és aljas viselkedést illeti – s mindezt teszik úgy, hogy közben a leghangosabban pont ők követelnek „toleranciát” és „tiszteletet” minden iránt, ami ránk káros:
Egy bizonyos zsidó civilizáció mindig gyarapodni fog, ahogy az egy kozmopolita erőhöz illik. De a konfliktus csak akkor csillapodik, ha a zsidók, akik oly sokat beszélnek toleranciáról, valóban toleránssá válnak, és tiszteletet mutatnak a német nép hite, szokásai és érzései iránt, akik jóvátették a régi igazságtalanságot és megajándékozták őket az embernek és állampolgárnak járó jogokkal. Az, hogy ez a tisztelet teljes mértékben hiányzik a üzleti és írástudó zsidóságunk egy részéből, az a konkrét oka a jelenkor szenvedélyes elkeseredettségének.
A francia-angol író és költő, Hilaire Belloc 1922-es A zsidók (The Jews) című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy az egyenjogúsítást, az állampolgárság megszerzését a zsidók nem a gazdanéppel való azonosulásuk és megbecsülésük természetes velejárójaként akarták, hanem attól védelmet vártak, több befolyás megszerzését. „Mert nem kis része a problémának, melyet vizsgálunk, hogy a zsidó igazán úgy érzi, hogy számára a speciális bánásmód jár. Enélkül bénának érzi magát.” – írja Belloc, majd lényegre törően leszögezi: „Amit a zsidó akart, az nem annak a büszkesége, hogy angolnak lehessen nevezni, franciának, olasznak vagy hollandnak. Ez iránt teljesen közömbös volt. Amit a zsidó akart, az nem annak az érzése, hogy ő is olyan, mint a többiek – az utálatos lett volna számára –, amit ő akart, az a biztonság.”
A biztonság igénye természetes igény, de történelmi keretek között vizsgálva a zsidóság viselkedését, azt a következtetést kell levonnunk, hogy számukra mindez másért is szükséges: a legjobb módja a támadásnak ugyanis, ha az biztonságos pozícióból történik. A zsidó, az európai harci morállal nem lévén kapcsolatban fajidegensége miatt, nem ódzkodik a hátba szúrástól, az aljas megtévesztés, a bizalomba férkőzésen keresztüli megmérgezés módszerétől sem, képletesen szólva. Miután a zsidók a gazdanép tagjaival egyenlő jogokat szereztek, hamarosan el is kezdték azon jó szándékú, de megtévesztett és aljas mód morálisan manipulált gazdanép tagjainak a jogait megnyirbálni: immár a külön védelem a zsidóknak és a szájkosár a nem zsidóknak volt az elérendő cél, mely utóbbi, miután elérésre került, napjainkig szűkül és szigorodik.
Zoom
„Hadd higgyék a gójok, hogy amerikaiak, angolok, németek vagy franciák vagyunk, amikor érdekeinket az szolgálja, mi mindig zsidók voltunk, semmi mások!” (Der Stürmer, 1934. augusztus)
A belloci érvelés mentén tehát a névváltoztatás, a póz, melyben a zsidó a gazdanemzet ugyanolyan tagjának mutatja magát, szintén a biztonságos rejtőzés célját szolgálja, nem az adott nemzettel való azonosulást. Soros „magyar”, Horn „magyar”, ha kell akkor ők a „mi” csoportba tartozónak mutatják magukat, ha kell a magyar „mi”-ből lesz az „ők”, s a zsidó csoportból lesz a „mi”.
Faji alkata rendkívül paranoid lévén minden által fenyegetve érzi magát a zsidó: ezt elkerülendő, mások korlátozásával, visszaszorításával igyekszik megerősíteni saját biztonságos helyzetét, és az ezzel járó befolyásának növelésével csoportközi súrlódást eredményez, folyamatosan kiváltva a gazdanépben az ellenszenvet.
A cenzúra és a túlságosan is toleráns, őket befogadó és megtűrő gazdanép korlátozása a zsidó érdekérvényesítés folyamatosan megfigyelhető eszköze. A britanniai Gideon Falter, az Antiszemitizmus Elleni Kampány szervezet vezetője például az egyike azon erőszakos, arrogáns zsidóknak, akikről Treitschke is szólt a fentebb idézett szövegben: akik nem mutatnak toleranciát, tiszteletet azok irányába, akik nekik megadták az egyenlő jogokat, akik nekik engedték az életterükben való letelepedést. Falter hangosan gyakorol nyomást hatósági és döntéshozói szervekre eretnek angolok elhallgattatása érdekében. Se cenzúra, se büntetés nem lehet neki túl kemény, ha olyanokról van szó, akik szemei elől ő nem tud „elrejtőzni”. A Times of Israel blogján így ír az ismert zsidó stílusban, saját kiválasztott csoportját egyfajta morális lámpásként tartva fel:
Az antiszemita gyűlölet-bűncselekményeket, beleértve az Izrael-ellenesnek álcázott antiszemitizmust is, a hatóságoknak szemtől szembe kell kezelniük. A zsidó népességet meg kell védenie az államnak, ahelyett, hogy annak saját védelmi rendszert kéne kiépítenie. A brit embereknek emlékeztetniük kell zsidó társaikat arra, hogy mellettünk állnak. Az antiszemitizmus Britanniában nem egy zsidó probléma, hanem egy brit probléma. A zsidóság a szabadság végső tesztje – a mi sorsunk az egész társadalom sorsa.
 Tavaly év végén pedig már arról olvashattunk, hogy – természetesen erőteljes zsidó befolyás eredményeként – tovább szigorítják a briteknél az antiszemitizmus fogalmát, ami ma már tulajdonképpen azt fedi, amit a zsidók „gyűlöletnek” tartanak, érzések alapján. Még a megfogalmazást is egy berlini zsidó szervezet, a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség vetette papírra, s az így szól: „Az antiszemitizmus egy olyan konkrét észlelése a zsidóknak, mely gyűlöletként kerülhet kifejezésre a zsidók irányába. Retorikai és fizikai megnyilvánulásai az antiszemitizmusnak a zsidó vagy nem zsidó egyének, a tulajdonaik, a zsidó közösségi intézmények és vallási helyek irányába.”
Zoom
A bécsi Kikeriki nevű szatirikus magazin karikatúrája az elzsidósodott igazságszolgáltatásról, 1914. július 12-ből
Eugen Dühring (1833-1921) német filozófus és közgazdász a 19. század vége felé írt, a zsidókérdéssel foglalkozó remek könyvében szintén rámutatott már akkor, hogy a "kikeresztelkedett" zsidók, tehát a rejtőzködő, beolvadást színlelő, névváltoztató és a gazdanép megjelenését imitáló zsidók még veszélyesebbek is, mint a vallásosak, mert ezen megtévesztő viselkedésükkel könnyebben jutnak befolyáshoz, de ennek ellenére zsidó faji alkatukat nem vesztik el.
A zsidókérdés megmaradna akkor is, ha minden zsidó hátat fordítana vallásának és megtérne az egyik nálunk uralkodó templomhoz, vagy ha minden vallás elpusztulna. Valóban, fenntartom, hogy ezen esetekben a zsidók és közöttünk fennálló ellentét még nyomatékosabb igény formájában éreztetné magát, mint ahogy azt már jelenleg is teszi. Mindig is pontosan a megkeresztelkedett zsidók voltak azok, akik akadály nélkül beférkőzhettek a legnagyobb mértékben a társadalom minden folyamába és a közösség politikai életébe. Egyfajta útlevelet biztosítottak maguknak és tolták törzsüket tovább oda, ahova a vallásos zsidók nem követhették őket. A törvényhozásban, de főleg az államvezetésben, még mindig sok ajtó nem áll nyitva a vallásos zsidók számára, melyeken a faji zsidó, mely eladta vallását, beléphet szabadon. Egy, a megkeresztelkedett zsidókéhoz hasonló helyzet történik meg, mihelyst a vallásos zsidó megkap minden állampolgársági jogot és a lehetőség elérhető lesz a vallásos zsidó számára. [...] Így visszatérek ahhoz a felvetéshez, hogy nincs más, csak faji zsidó, és nincsenek vallásos zsidók már, és mindezekből a tények megtaníthatják nekünk az eddigieket ismervén, ahogy a téma természetét ismervén is, azt a következtetést vonom le, hogy ha nem lenne már semmi más, csupán faji zsidó, és valóban egyetlen vallásos zsidó sem, akkor a faji alapjainkra ezen apró töredékeinek mozaikjával ráhelyezkedő nemzet, mely egykoron létezett, a zsidókérdést egy sokkal égetőbb kérdéssé tenné. Ezen mozaik a mi modern, kulturált nemzeteink rétegződésében, vagy másként mondva, a faji zsidóságnak szétszóródása nemzeti berendezkedésünk ízületeiben és hajlataiban, midőn egyre jelentősebbé válik, annál inkább egy visszacsapódáshoz vezet. Egy közeli kapcsolat lehetetlen anélkül, hogy a felismerés tisztává ne váljon azt illetően, mennyire összeférhetetlen a legjobb ösztöneinkkel a zsidó fajta karaktervonásainak a mi helyzetünkbe való beleoltása. (Eugen Dühring: The Jewish Question: A racial, moral and cultural question with a world-historical answer, 1881, 57-58. o.)
Dühringhez hasonlóan hazánk úttörő éleslátója, Istóczy Győző is hasonlóan szólt minderről 1883. január 22-én a magyar országgyűlésben:
A zsidóság valóságos hatalmat képezvén, a mely hatalomnak tovább terjeszkedhetésére szövetségesekre van szüksége: egyrészről a zsidóság örül, ha a kikeresztelkedett zsidók neki oly körökben is előkészítik a tért, a mely körökbe zsidó vallású zsidóknak még hozzáférhetésük nincsen, s azért a kikeresztelkedetteket még mindig a kaszt tagjainak tekinti; másrészről pedig a kikeresztelkedett zsidók közül legtöbben, látva fajuk hatalmát, opportunusabbnak tartják, mint a zsidóság úttörő pionírjai szerepelni. (Istóczy Győző országgyűlési beszédei, indítványai és törvényjavaslatai 1872-1896., 1904, 145. o.)
Istóczy a fentieket, a zsidóknak ezen rejtőzésre és érdekérvényesítésre használt viselkedését felismerve erőteljesen ellenezte a zsidóság általa is károsnak felismert befolyását a magyarság életére és jövőjére. (Munkásságáról és az idő által beigazolódott meglátásairól korábban írtam már itt.)
Állampolgárság, európai ruházkodás, a gazdanép nyelvén való beszéd, megváltoztatott név, a gazdanép identitásának, sőt, létezésének vitatása, relativizálása – s mindeközben a zsidó ugyanaz, ami mindig is volt: a fenti idézetek meghökkentően mainak tűnnek, pontosan azt a képet festik erről az idegen kasztról, amit mi is tapasztalunk napjainkban. Felismerésének félelmében a megtévesztés árnyékába bújik a zsidó, de még onnan is ő mondaná meg, ki is a zsidó, ki a magyar, van-e egyáltalán magyar, van-e német, van-e francia, esetleg a beözönlő szomáliaiak a dánok már, a marokkóiak a belgák – de ő, a zsidó, minden álcája és félrebeszélése ellenére is zsidó marad: az akar maradni, és nem is képes uralkodni saját vérén. Legyen! Egy valamit viszont képtelenség figyelmen kívül hagynia mindenkinek, aki felelősséget érez Európa, de legalábbis hazája iránt: ezen idegen elem soha nem fog részünkké válni, s amint azt a történelem igazolja, idegensége újra és újra kártékonyan hat a mi fajtánkra, történjen az nemzetkorcsosító izmusok meghonosításával, vörös vérengzésekkel, védőbástyáink ledöntésével, szellemi és erkölcsi mérgezésünkkel, politikai, kulturális és immár egy ideje, etnikai átformálásunkkal.
Zoom
Aktualizálandó plakát az 1930-as évekből: „Zsidók! Időtök lejárt! El kell hagyjátok Németországot!”
Az emancipáció – mint azt az éleslátók megjósolták – kudarcot vallott, az együttélés nem lehetséges a gazdanép fájdalmas tűrése és önfeláldozása nélkül. Ennyi idő elteltével, ennyi vér és szenvedés feláldozását követően azonban egyetlen néptől se várható el, hogy tovább nyögje a nemzet megaláztatását, korlátozását, kihasználását egy ilyen csoport által. Nem azért vívta ki a magyarság a jogot saját földjére sok évszázad kemény munkáján és harcain keresztül, hogy azon még egy arcátlan idegen tömb is a vérét szívja, ennyi türelem és önfeláldozás után! A hosszútávú megoldás csakis életterünk megtisztítása, a különválás lehet.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info



 Érdekes cikk, megosztom Facebookon!  Érdekes cikk, elküldöm e-mailben! Nyomtatóbarát változat
Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Ajánló
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Humoros kép 
Dossziék
Ajánlott videó 

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2017 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready