Streicher Nürnbergben akasztófán halt meg, egyedül azért, mert egy olyan újságot adott ki, amely a zsidókat bírálta. Streicher nem volt a német kormány tagja a háború alatt. Streicher nem játszott szerepet a német háborús erõfeszítésekben vagy a koncentrációs táborokban és bûnösségében még egy amerikai ügyész is kételkedett. A hazafi bátran halt meg, noha súlyosan meg is kínozták. Csupán véleményszabadságával élt, tényeket közölt, amiért Amerikában és a legtöbb nyugati országban semmiféle büntetés nem járhat.
Julius Streicher a zsidókérdéssel kapcsolatosan a legismertebb író és tekintély az egész történelem folyamán. Rendkívüli mértékben megrágalmazták a szervezett zsidóság erõi. Az 1946. október 16.-án, Nürnbergben felakasztott 11 német vértanú közül egyedül Streicher halt meg kizárólag csak a beszédeiért és írásaiért.
Streichernek az égvilágon semmi köze nem volt a második világháborús német tervekhez vagy hadviseléshez. A háború alatt még a kormány tagja sem volt. Nürnbergi kivégzésének semmi más oka nem volt, mint az, hogy nagyon hatásosan leplezett le a zsidókkal kapcsolatban sok rejtett tényt. Világhírû hetilapja, a Der Stürmer, nyíltan tárgyalta a zsidókérdést, beleértve szerepüket a kommunizmus létrehozásában, a kereszténység elleni összeesküvést, a hatalmas pénzügyi források felhasználását a kormányok felforgatására, és a monopóliumok létrehozását a keresztény tulajdonú kis üzletek tönkretételére. Streicher nagymértékben leleplezte a zsidók hajlandóságát arra, hogy becstelen úton pénzügyi elõnyöket szerezzenek a nem-zsidókkal szemben.
Életfogytig tartó harc az Igazságért
Julius Streicher 1885. február 12.én született Augsburg bajor város közelében. Egy vidéki iskolamester kilencedik gyermeke volt. Rajongással szerette az édesanyját, akit késõbb „gyermekkorom erõsségének” nevezett.
A zsidókkal kapcsolatos elsõ emléke öt éves korában kezdõdött, amikor az édesanyja sírt, mert szövetet rendelt egy zsidó üzletbõl, és a szövetrõl kiderült, hogy hitvány minõségû. Az anyja ezt mondta neki: „Ez pontosan jellemzõ egy zsidóra.” Streicher, akinek a családja buzgó katolikus volt, késõbb beszámolt arról, hogy a falu papja egyszer azt mondta a gyülekezetnek, hogy a zsidók elkeseredetten harcoltak Krisztus ellen, végül keresztre feszítették Õt. Streicher hozzátette: „akkor kezdtem elõször gyanítani, hogy a zsidóknak különleges természetük van."
Tizenhárom éves korában tanítóképzõbe iratkozott be. 1904 januárjában megkezdte tanítói pályafutását. 1912-ben belépett a Demokrata pártba és részt vett a nürnbergi összejöveteleiken. Tehetséges szónok volt és hamarosan nagyon népszerû lett. Viharos tapsot kapott, bárhol is beszélt.
Egyszer egy banki alkalmazott e szavakkal figyelmeztette Streichert, hogy ne támadja a zsidókat:
"Streicher, hadd adjak Önnek néhány tanácsot. Egy zsidó bankban dolgozom. Megtanultam hallgatni olyankor, amikor a német szívem örömmel beszélne. A zsidók kevesen vannak, de nagy gazdasági és politikai hatalomra tettek szert, és a hatalmuk veszélyes. Ön, drága Streicherem, még fiatal és fölényes, nem finomkodik a szavakkal. De soh’se felejtse, amit mondok Önnek: a zsidóknak nagy hatalmuk van, és ez a hatalom veszélyes, nagyon veszélyes."
Elsõ világháborús hõs
Streicher 1913-ban feleségül vette Kunigunde Roth-ot. Elsõ fiúk, Lothar, 1915-ben született. Õ késõbb írt a Der Stürmer-be. A második fiúk, Elmar 1918-ban született.
1914-ben kitört az elsõ világháború, és Streichert a gyalogsághoz sorozták be. Franciaországban harcolt, súlyos küzdelmek tanúja volt. Veszélyes küldetésekre vállalkozott. Egy döntõ fontosságú üzenetet közvetített a súlyos, ellenséges tûz ellenére, és ezzel megakadályozott egy ellenséges bekerítést. Ezért a csapatából elsõként kapta meg a Vaskeresztet. Azután kiemelték és az elit Hegyi Gépfegyveres Különítmény tagja lett. Késõbb elfogadták, mint tisztjelöltet. Ez szokatlan volt, mert abban az idõben csak az arisztokrata családok leszármazottai lehettek tisztek. Mint fõhadnagy bátran harcolt a román és az olasz fronton.
Az 1918-as év novemberi fegyverszünete idején újra visszatért a francia frontra, és szolgálataiért megkapta az áhított elsõ osztályú Vaskeresztet. A hivatalos jellemzés szerint ez az érdemrend „hiteles kitüntetés egy kiváló parancsnoknak, aki bátorságot és állhatatosságot tanúsított az ellenség tüze alatt."
Streicher felfedezi Németország megalázásának okát
A szövetséges katonák 1918-ban megszállták Nürnberget és fenntartották Németország „kiéheztetési blokádját”, hogy így kényszerítsék a versailles-i békeszerzõdés elfogadására. Ez a „szégyen-szerzõdés” úgy rendelkezett, hogy a német hadsereg nem állhat 100 000-nél több emberbõl, a hajóhadát el kell süllyesztenie, billiókat kell fizetnie háborús jóvátétel címén és a legmegalázóbb (és hamis) módon egyet kell értenie azzal, hogy Németország a háború egyedüli okozója.
A Weimari Köztársaság katasztrofális inflációja abban az idõben kezdõdött. Minden német megtakarított pénze elveszett. Akkor a zsidók fel tudták vásárolni az újságokat, iparágakat, a háztömböket és a kis üzletek ezreit a valódi érték töredékéért. Polgárháború tombolt a német városok utcáin, amelyet ugyanazon zsidó bolsevikok robbantottak ki, akiknek hitsorsosai Oroszországot fosztogatták.
Ekkor kapta meg Streicher a „Cion bölcseinek jegyzõkönyve” elsõ példányát. A jegyzõkönyveket Oroszországból az akkori forradalmi felfordulásban egy fiatal egyetemi hallgató, Alfred Rosenberg hozta Németországba.
Streicher szónokolni kezdett ezekrõl az új felfedezéseirõl, a zsidók politikai tevékenységérõl. Gyûlések százain sok ezer emberhez szólt, hangsúlyozva a tényt, hogy a zsidók egy különálló fajt alkotnak (Amit a zsidók maguk is állítanak, ha nem is mindig nyilvánosan, de erre épül vallásuk is - a szerk.). Õk egyáltalán nem németek, hanem idegenek és veszélyesek, „államot államban alkotnak”.
Harcias újságot indít
A Deutscher Volkswille Streicher által 1921-ben indított újság volt. Ez a Német Munkás Közösség nevû szervezet lapjává vált, amely szervezetnek Streicher volt az alapító elnöke. Egy cikkben, amely a németországi leggazdagabb zsidó üzletemberek némelyikét kritizálta, Streicher ezt írta:
„Igazán azt hiszitek, hogy a Rothschildokat, a Bleichrodereket, Warburgokat és Kohnokat izgatja a ti szegénységetek? Amíg ezek a fajtestvérek a mi vezetõink, amíg a ti pártvezéreitek a zsidók lakájai, és amíg az idegen vér sötét árnyéka van mögöttetek, el lesztek árulva, és be lesztek csapva. A sötét árnyék önmagával törõdik, nem veletek.”
Streicher gyakran idézte a nem-zsidók fölötti uralomra térõ zsidó összeesküvés bizonyítékaként azt, amit maguk a zsidó vezetõk írtak. Anglia egyedüli zsidó miniszterelnöke, Benjamin Disraeli (1804-1881) a „Lord George Bentick” címû könyvében, a 357. oldalon ezt írta:
„Lázadás megy végbe a hagyomány és az arisztokrácia, a vallás és a tulajdon ellen.., a titkos társaságok részérõl, amelyek ideiglenes kormányokat alakítanak, és mindegyikük élén zsidó fajú embereket találunk. Isten népe (a zsidó) ateistákkal mûködik együtt; a tulajdon legagyafúrtabb halmozói kommunistákkal szövetkeznek; a különleges, választott faj kezet fog Európa minden söpredékével és alsóbbrendû hulladékával; és mindezt azért, mert meg akarják semmisíteni a hálátlan kereszténységet."
Streicher 1923-ban a fehér faj más fajokkal való keveredése ellen harcolva egy cikkében elítélte a fajok közötti nemi kapcsolatot (Ahogy a zsidók is, minden vallási tanításuk, régi és mai törvényük e köré épül - a szerk.) és támadta a Rajna-vidéken a néger megszálló csapatokat állomásoztató, bosszúálló francia gyakorlatot:
„Amikor egy néger katona a Rajna-vidéken megerõszakol egy német lányt, utóbbi elveszett a faj számára.”
Továbbá, a fajok közötti nemi kapcsolatot azért is elítélte, mert: „egy fajilag tiszta, vérének tudatában lévõ nép sohasem lehet a zsidók rabszolgája. A zsidóság csak a kevert fajok ura lesz.”
Streicher rámutatott, hogy az emberek nagyon gondosak a telivér lovaik, szarvasmarháik és kutyáik tenyésztésével kapcsolatban, és ugyanígy ügyelniük kell arra, hogy az utóduk felsõbbrendû fajhoz tartozóval ne házasodjék. Meggyõzõdése volt, hogy létezik egy zsidó összeesküvés, amelynek célja a felsõbbrendû fajok vérének mérgezése alsóbbrendû fajjal. A zsidók azért is pártfogolják az abortuszt, mivel az csökkenti a fehér népességet.
Streicher kulcsfigura volt az 1923. november 9-i, elvetélt müncheni puccskísérletben, amikor Hitler át akarta venni a hatalmat a korrupt bajor kormánytól. Együtt menetelt Hitlerrel, Himmlerrel és Erich Ludendoff tábornokkal Münchenen keresztül a Feldherrnhalle emlékmûhöz, ahol a rendõrség tüzet nyitott. Tizenhat felvonulót meggyilkoltak, tizenketten, köztük Göring is, súlyosan megsebesültek, a többieket szétoszlatták. A „sörpuccs” véget ért.
Egy szenzációs pert követõen, amelyben még a bírák is megdicsérték a vádlottakat a hazafiasságuk miatt, Hitlert Landsbergben 14 hónapig tartották fogva. Streicher szerencsésebb volt: egy hónapot töltött börtönben. Elvesztette tanítói állását, de jó személyi lapja miatt 39 éves korában nyugdíjban részesítették.
Ezt követõen belépett a Német Munkáspártba (DAP), és azonnal (1924. április 6.-án) beválasztották a parlamentbe. Míg az átlagos DAP szónokok néhány száz fõnyi tömeget vonzottak, Streicher átlagosan 2000-et, és mindenki fizetett azért, hogy õt hallhassa. ugyancsak 1924-ben indult a nürnbergi helyi választásán és gyõzött. Így két választott pozíciója volt egyidejûleg.
Streicher beindítja a Der Stürmer-t
1923. április 14.-én Streicher beindította híres hetilapját, a Der Stürmer-t. Az újság alcíme: „Német hetilap az igazságért folytatott küzdelemben”
Streicher szüntelen, folyamatos küzdelembe kezdett a zsidó hatalom ellen. Az újságot az 1923-1933 között három ízben tiltották be, illetve foglalták le kiadványait, és egy 11 hónapos periódusban Streichert öt perrel sújtották. Összesen 8 hónapot töltött börtönben, mert szembeszállt azzal a bírósági rendelkezéssel, hogy szüntesse be a Der Stürmer betiltott példányainak terjesztését.
1927-ben 14 000 példány volt forgalomban. 1933-ban a példányszám 25 000-re, 1934-ben 113 800-ra emelkedett és 1940-ben 2 millióra ugrott. Ekkor mintegy 300 ember dolgozott a Der Stürmer-nek, köztük egy Jonas Wolk nevû zsidó. A Göring-jelentés megjegyzi, hogy Wolk „jó fizetést” kapott és az újság legzsidóellenesebb cikkei közül néhányat õ írt. A Der Stürmer ekkor már nemzetközileg ismert, és a zsidók részérõl egyik leginkább rettegett kiadvány volt. Az újság 1941-ben sajtóirodát nyitott Bécsben, Prágában és Strassburgban (akkor már újra visszacsatolták Franciaországtól, így kapta vissza valódi nevét a város - a szerk.). Megindult a dániai kiadása is.
Amikor csak tehette, Streicher hetenként átlagosan egy beszédet mondott. Kinevezték az NSDAP országos szónokának, és egyike volt a legnépszerûbb szónokoknak. Az õ gyûlései egyben látványos események is voltak, zenekarokkal, menetelõ emberekkel, színes dekorációkkal, és amikor õ a pódiumra lépett, hosszan tartó ováció tört ki, hasonlóan egy modern rock koncerthez. Streicher szónoki stílusa élénk, szórakoztató és erõteljes volt.
Streicher évente karácsonyi zsúrt szervezett a Dachauban fogva tartott különféle bûnözõk számára. Az egyik vacsorán szabadulást és egy vonatjegyet kínált fel minden fogva tartott kommunista számára, aki Oroszországba, a „munkásparadicsomba” kíván utazni. Senki sem jelentkezett.
Streichert 1933-ban beválasztották a Reichstagba, de befolyásának napjai az NSDAP-ben elmúltak.
Julius Streicher tanítása
A zsidók bizonyos foglalkozásokban koncentrálódnak, mint orvosok, ügyvédek, pénzkölcsönzõk, kereskedõk, a szórakoztató iparban tevékenykedõk stb. Így aránytalan nagy vagyonra tesznek szert. Õk irányítják a nagy áruházakat, s így a független nem zsidó üzletek tönkremennek.
A zsidók által fizetett alacsony munkabérek a szegény munkásokat bûnözésre és bizonyos nõket prostitúcióra kényszeríthetnek.
A zsidók nem igazi létrehozói a vagyonnak. Elkerülik a fizikai munkát és õk csak ritkán földmûvesek, kõmûvesek, gyári munkások stb. Az õ vallásuk az ilyen munkákat szégyenletesnek tanítja.
A zsidók gyûlölik Jézus Krisztust, de születésnapjából nagy profitot húznak.
Ahogy Jacob Wise rabbi mondta:„Jobb a karácsony, mint a himlõ. Különben, ha a Megfeszítettnek lett volna egy testvére, aki nyári idõben született, akkor nekünk két ilyen hasznot hozó ünnepünk lenne.”
A zsidók a szexualitást haszonszerzésre használják.
A zsidók paraziták, akik titokban nagy vagyonra tesznek szert a meggondolatlan gazdanépek kizsákmányolásával.
A zsidók úgy tesznek szert hatalomra, hogy kezdetben a „tolerancia és a testvériség” szószólói. Hasznossá téve magukat, kényeztetik a nép politikai vezetõit - behízelgik magukat, amíg a trón mögött hatalommá válnak.
A zsidók jótékony célokra azért adakoznak, hogy tiszteletre méltóvá váljanak.
A zsidók a nagyvárosokban koncentrálódnak, ahol a szocializmus és a dekadencia terjesztõi.
Julius Streicher kedvenc mondása: „Aki ismeri az igazságot, és nem mondja ki, szánalmas, gyáva ember.”
Streicher bebörtönzése, megkínzása zsidók és négerek által
Streicher felesége 1943-ban meghalt. Néhány héttel a háború befejezése elõtt feleségül vette Adele-t, aki egész életében a titkárnõje volt. Azután elmenekültek otthonukból, mielõtt az USA-hadsereg megérkezett. 1945. május 23.-án Plitt, egy zsidó származású amerikai õrnagy felismerte és õrizetbe vette. Plittet úgy üdvözölték, mint egy hõst; visszarepült New York City-be, ahol hivatalos „Plitt õrnagy-napot” tartottak. A zsidók az utcákon ünnepeltek; üdvözölték annak az embernek a letartóztatását, akit a „világ elsõ számú zsidófalójának” neveztek.
Streicher átadott egy jegyzéket védõjének, Dr. Hans Marx-nak, amelyben leírta, hogy a zsidók és a négerek megkínozták a zárkájában. Egy fénykép alátámasztotta a vádjait, amely azt mutatta, hogy, Streicher meztelenül áll, testén fekete és kék foltokkal, és a nyaka körül egy tábla, ezzel a felirattal: „Julius Streicher, a zsidók királya.”
A jegyzék szövege
„Két néger levetkõztetett, és kettétépte az ingemet. Csak az alsónadrágomat tarthattam meg. Mivel megbilincseltek, nem tudtam felhúzni, amikor lecsúszott, így meztelen voltam. Négy napig! A negyedik nap annyira lehûltem, hogy a testem zsibbadt volt a hidegtõl. Képtelen voltam hallani bármit is. Minden 24 órában (még éjjel is) a négerek bejöttek a zárkába egy fehér ember parancsnoksága alatt, és végigvertek. Cigarettát égettek a mellbimbómon. Az ujjukat belenyomták a szemgödreimbe. A szemöldökömet és a mellkasi szõrzetemet kitépték. A nemi szervemet korbáccsal ütötték. A heréim nagyon megdagadtak. Rám köptek. „Kinyitni a szádat” - és beleköptek. Amikor nem voltam hajlandó kinyitni, állkapcsomat felfeszítették egy bottal és a számba köptek. Korbáccsal vertek - duzzanatok, fekete-kék foltok az egész testemen... Lefényképeztek meztelenül! Gúnyolódva adtak egy régi katonai nagykabátot, amelyet rám terítettek.”
Amikor Marx úr tiltakozott a bíróság elõtt a Streicherrel való rossz bánásmód miatt a bírák felháborodásban törtek ki. Azonnal elrendelték, hogy az indítványt töröljék a per jegyzõkönyvébõl, mert „nagyon nem oda illõ”. Streicher kétszer felhozta, hogy megkínozták, és a bírák ahelyett, hogy vizsgálatot kértek volna, elrendelték, hogy a kijelentéseit töröljék a jegyzõkönyvbõl. Úgy tartották, hogy megsértette a bíróságot, már azáltal is, hogy felfedte ezt a témát.
Boszorkányüldözõ per Nürnbergben
Az illegális bíróság a szégyenteljes eljárását 1945. november 30.-án kezdte meg, olyan vádirattal, amely Németország összes vezetõjét „agresszív háború folytatására való összeesküvéssel, béke- és emberesség elleni” bûncselekménnyel vádolta.
E vádak közül egyik sem illett Streicherre. Nem volt tagja a kormánynak, házi õrizetben volt, és az égvilágon semmi köze nem volt a háborúhoz. Így az ügyészek az antiszemita írásai miatt azt a nevetséges vádat emelték, hogy ez „összeesküvés népirtás elkövetésére”.
Holokauszt-cáfolat a Nürnbergi Törvényszék elõtt
Streicher védõje, Hans Marx azt mondta a bíróságnak, hogy az ügyfele nem tudott semmiféle „holokausztról”, sõt ellenezte a zsidók elleni erõszakot. Streicher bátran és szilárdan tagadta, hogy bármilyen úgynevezett „holokauszt” valaha is megtörtént. Ténylegesen õ volt az elsõ, aki leleplezte ezt az égbekiáltó csalást. Ismételten kijelentette:
"Én nem tudtam semmiféle, kialakulóban lévõ zsidóirtásról), és nem is hittem volna el azt. Mind a mai napig nem hiszem el, hogy 5 millió embert megöltek. Gyakorlatilag lehetetlennek tartom, hogy megtörténhetett. Nem hiszem el. Én még nem láttam bizonyítékát eddig."
Meg kell jegyezni, hogy Streichert õszinte tanúnak tekintették. Douglas Kelly elmegyógyász, aki megvizsgálta Streichert, azt mondta, hogy meggyõzõdése szerint Streicher szilárdan hitt a zsidókkal kapcsolatos nézetei igazságában.
Szakértõk kérdõjelezték meg a Streicher-ügy érvényességét
Telford Taylor, aki az USA ügyészeinek egyike volt a peren, 1992-ben közzétette a „The Anatomy of The Nuremberg Trials” címû könyvét. Könyvében azt írja, hogy az ügyészi testület közül sokan kétségbe vonták Streicher bíróság elé állításának törvényességét, mivel õ „egy magántulajdonú, a kormánnyal összefüggésben nem lévõ újság kiadója volt. Streichernek semmi köze nem volt katonai döntésekhez, és 1940 óta nem volt politikai személyiség sem. Fontos tényezõ volt az antiszemitizmus magvainak elhintésében, de nemzetközi bûncselekmény volt ez?”
A Taylor által idézett brit vádló, Sir Hartley Shawcross ezt mondta:
„Én és sokan mások úgy gondoltuk, hogy a Streicher-ügy a legvitathatóbb.”
Taylor továbbá azt állítja, hogy a Streicher-ügy jelentette a bíróság számára a legkomolyabb problémát, mivel „nem volt vád tárgyává téve, hogy maga Streicher részt vett volna bármely erõszakos cselekményben a zsidók ellen.” A kétnapos, keresztkérdéses vizsgálata során kizárólag a Der Stürmer-ben megjelent cikkeirõl és a karikatúrákról kérdezték!
Élethivatása
Streicher ismételten kijelentette: „Élethivatásom a zsidók leleplezése.” Ezt mondta a bíróságnak:
„A zsidók fajt és nem vallást alkotnak. Az én célom nem a zsidók üldözése, hanem a nem-zsidók felvilágosítása volt, hogy legyenek elõvigyázatosak velük szemben.”
A Der Stürmer 1934. májusi számát a Streicher által elkövetett „leghitványabb antiszemita aktus” bizonyítékul hozták fel. Az egész szám jellemzõ vonása az az évszázados vád volt, hogy a szélsõséges ortodox zsidók titkos szektája a zsidó húsvét idején keresztény gyermekek vérét veszik rituális szertartás céljából. A vád a zsidók körében, mint „vérvád” ismeretes.(Mint ismeretes, azóta egy izraeli történész, Ariel Toaff is elismerte a várvád hitelességét nemrégiben kiadott könyvében - a szerk.)
Figyelembe véve a számos hátborzongató gyilkos kultuszt, ami az USA-t sújtja a második világháború óta, Streicher vádja nagyon is hihetõ.
Nem engedték válaszolni a bíráknak
Streicher alaposan vizsgálta ezt a témát, számos forrást idézett lábjegyzetekkel. Ügyvédje megkérte, válaszoljon arra az ügyészi vádra, hogy nincs dokumentatív bizonyíték arra, hogy ilyen bûnöket bizonyos zsidók tényleg elkövettek. Streicher így válaszolt:
„A forrásokat megadtuk ebben a számban. Hivatkozás történt egy könyvre, amelyet görög nyelven egy egykori rabbi írt, aki késõbb keresztény hitre tért át. Hivatkozás történt egy milánói magas egyházi méltóság kiadványára. Még zsidók sem tettek ellenvetést erre a könyvre.
Rituális gyilkosságra hivatkozás történt bírósági iratokban, amelyeket Rómában helyeztek el. Ezekben olyan képek vannak, amelyek azt mutatják, hogy 23 esetben maga az Egyház foglalkozott a kérdéssel. Az Egyház 23 személyt szentté avatott, akiket rituális gyilkossággal öltek meg. Szobrok, illetve sírkövek képei láthatók illusztrációként. Mindenhol rámutattunk (a Der Stürmerben) a forrásra…, de ebben az összefüggésben szeretném megjegyezni: mi sohasem akartuk azt mondani, hogy minden zsidó kész elkövetni rituális gyilkosságokat. De tény, hogy a zsidóságon belül létezik egy szekta, amely elkövette ezeket a gyilkosságokat. Megkértem az ügyvédemet, hogy terjesszen a Bíróság ell egy nagyon friss eljárást tartalmazó dossziét a csehszlovákiai Pisekbõl. Egy fellebbviteli bíróság megerõsítette a rituális gyilkosság egy esetét, így befejezésül azt kell mondanom...”
Ennél a pontnál Jackson ügyész megszakította Streicher vallomását. Ezt mondta:
„Tiltakozom e kijelentés ellen... A vádlottat vissza kellene kísérni a zárkájába; minden további megállapítást, amit még óhajt tenni, ügyvédje útján már beterjesztette a Bírósághoz; úgy kell õt tekinteni, hogy megveti a Bíróságot.”
Taylor megállapítja:
„A Der Stürmer nem a kormány szócsöve volt, hanem magánkézben lévõ újság., amelynek tulajdonosa és kiadója Julius Streicher volt. A vádat egy privát újság tulajdonosa és újságírója ellen emelték, és olyan kijelentések közzététele miatt büntették meg, amelyeket õ igaznak hitt."
A vádlottak valótlannak nyilvánították a szovjet félrevezetést
Lépten-nyomon felhozta a vád a zsidók állítólagos kiirtását. Streicher kijelentette: hogy nem hiszi el. Hozzátette: technikailag lehetetlen, hogy ilyen tömeggyilkosság bármikor megtörtént. A lehetetlenséget évtizedekkel késõbb tudósok bebizonyították. Göring is azt tanúsította, hogy sohasem volt semmilyen szervezett megsemmisítési program. Napjainkban a tájékozott emberek tudják, hogy a „holokauszt” propagandisztikus célú félrevezetés, amelyet a szovjet NKVD feje, Lavrentyij P. Berija koholt a „Zsidó Antifasiszta Bizottság” közremûködésével, amelynek központja az õ hivatalában volt.
Streicher sorsát elõre eldöntötték
Nyolc hónap után, 1946. augusztus 31.-én a per véget ért. A bírói mérlegelés során hosszas vita folyt néhány vádlott ügyérõl, de Streicherérõl nem. Noha Robert Stewart, amerikai õrnagy és jogi tanácsadó memoranduma szerint Streicher ügye „gondos megfontolást” igényel, Streichert bûnösnek találták és egyhangúlag kötél általi halálra ítélték.
Telford Taylor elismerte: „A Törvényszék részérõl a Streicher-ügy sietõs, lelketlen, átgondolatlan kezelése nem olyan epizód volt, amire büszkék lehetünk” Hozzáfûzte: a vádhatóság nem kínált fel, nem terjesztett elõ semmiféle bizonyítékot a Streicher ellen emelt vádjainak az alátámasztására, és „bizonytalanságban maradtam az ellene emelt vádak jogi alapját illetõen”.
A mindvégig harcos Julius Streichert szeptember 30-án tájékoztatták a bíróságon, hogy kötél általi halálra ítélték. Mérgesen távozott a terembõl.
Streicher hátralévõ napjait azzal töltötte, hogy megírta „Végsõ Politikai Végrendeletét” a zsidókról.
Az áldozatok megtartották utolsó fájdalmas találkozójukat hozzátartozóikkal. Nem tájékoztatták a vádlottakat felakasztásuk pontos idõpontjáról. A zsidó S. N. Binder-re bízták az elítélteket az ítélet és a kivégzés közötti idõszakban. Kegyetlenül megtiltott minden privilégiumot. Napi félóra „testedzést” engedélyezett számukra, ennek során is bilincsben voltak.
Hermann Göring megtagadta az ellenségeitõl azt az élvezetet, hogy láthassák meghalni: öngyilkos lett egy gondosan elrejtett ciánkapszula segítségével a kivégzés éjjelén.
Szándékosan rosszul végrehajtott akasztások
John C. Woods õrmester, az USA hadseregének hivatalos hóhéra nyerte el azt a „megtiszteltetést”, hogy akassza fel a 11 vértanút. Tizenöt éven át volt a hadsereg fõ hóhéra, és állítólag szakértõje volt szörnyû szakmájának.
A börtön tornatermében 3 akasztófát, állítottak fel, mert lassú, gyötrelmes halál volt tervbe véve, talán megtartva a Talmud parancsát a zsidók összes, valódi és képzeletbeli ellenségeire vonatkozóan.
A Star magazin (3. évfolyam, 1. szám, 1946. december) beszámolt arról, hogy Woods zsidó volt. Rövid kötelet alkalmazott, amely megakadályozta a nyaktörésbõl származó azonnali halált, s helyette megfojtásból eredõ, lassú halált biztosított. A csapóajtót túl kicsire készítette, ezért a kivégzettek arca megsérült az esés alatt. Woods késõbb azzal dicsekedett az amerikai hadsereg újságjának, a Stars and Stripes-nek, hogy élvezte a feladatát: „ezeknek a náciknak a felakasztása a legjobb dolog volt, amit valaha is tettem.”
Purim-ünnep, 1946. október 16.
E nap korahajnalán azt mondták az elítélteknek, hogy öltözzenek át bírósági viseletükbe a kivégzésre. Streicher erre nem volt hajlandó, és az õrök erõszakkal öltöztették át. A fölötte lévõ emeleten, Hess hallotta a dulakodást és így kiáltott fel: „Bravó, Streicher!”
Elsõként Joachim von Ribbentrop külügyminisztert vezették ki hátra bilincselt kézzel, hogy a kivégzése még kellemetlenebb legyen. Hajnali 1 óra 14 perckor Woods meghúzta az emelõkart, Ribbentrop lezuhant, és 18 perccel késõbb az orvosok végérvényesen megállapították a halál beálltát.
Wilhelm Keitel tábornagy a második akasztófához ment, mivel Ribbentrop még mindig az elsõn fuldoklott. 24 percig tartott a bátor Keitelnek meghalni.
Ernst Kaltenbrunner SS tábornokot a harmadik akasztófához irányították, mivel az elsõ két áldozat még mindig fuldoklott. 13 perc múlva állt be gyötrelmes halála.
Alfred Rosenberg miniszter következett és 10 perc múlva halt meg.
Hans Frank volt a következõ, és az õ halála 10 és fél gyötrelmes perc után állt be.
Wilhelm Frick a kötél végén 12 percig fuldoklott.
Végsõ figyelmeztetés a nem-zsidók felé
Streicher állítólag „dühös daccal” lépett be a terembe. Amikor megkérdezték a nevét, nem volt hajlandó válaszolni. Mialatt felment a lépcsõn, a vértanúk között egyedüliként ezt kiáltotta: „Heil Hitler!”
Amikor felért az emelvényre, Woodsot arcul köpte, és ezt mondta: „Egy nap téged majd a bolsevisták fognak felakasztani.” (õ volt az egyetlen, akinek nem adtak idõt végsõ megszólalásra - arra vágytak, hogy a lehetõ leghamarabb kezdõdjék meg lassú fuldoklása. Ezt kiáltotta: „Purim-ünnep, 1946!” Utalás volt ez az Eszter könyvében szereplõ 70 000 nem-zsidó lemészárlásának zsidó megünneplésére. Streicher utolsó szavai ezek voltak: „Én most Istennél, Atyámnál vagyok! Adél, drága feleségem!” Hosszas, 14 perces fuldoklás után halt meg.
Fritz Sauckel következett, aki így tiltakozott: „Ártatlanul halok meg. Az ítélet téves. Isten óvja Németországot és tegye újra naggyá! Éljen Németország! Isten óvja családomat!” 14 percig fuldoklott. Alfred Jodl tábornok,- akinek sorsa amerikai tiszteket is felháborított,- egyszerûen ezt mondta: „Üdvözlégy Németországom!” 16 perc múlva halt meg.
Arthur von Seyss-Inquartot akasztották fel utoljára, hajnali 2 óra 57 perckor, aki csaknem két hosszú órán át láthatta elõtte társainak lassú halálát.
Sohasem állított ki orvos halotti bizonyítványt a kivégzettekrõl, akinek szabályosan végrehajtott akasztás esetén a halál okaként nyaktörést kellett volna megjelölnie.
A szövetséges „gyõztesek” bosszúállása nyilvánvaló volt, még ezen emberek halála után is. A tizenegy halott emberrõl fényképeket készítettek és széles körben közzétették. Még azt sem engedték meg a hozzátartozóiknak, hogy szeretteik holttestét kikérjék. A holttesteket elhamvasztották, és a hamvakat az Isar folyóba szórták.
Tisztelet adassék Julius Streichernek és vértanútársai emlékének.
(A Szittyakürt cikkének nyomán, 2007. október)
Julius Streicher a zsidókérdéssel kapcsolatosan a legismertebb író és tekintély az egész történelem folyamán. Rendkívüli mértékben megrágalmazták a szervezett zsidóság erõi. Az 1946. október 16.-án, Nürnbergben felakasztott 11 német vértanú közül egyedül Streicher halt meg kizárólag csak a beszédeiért és írásaiért.
Streichernek az égvilágon semmi köze nem volt a második világháborús német tervekhez vagy hadviseléshez. A háború alatt még a kormány tagja sem volt. Nürnbergi kivégzésének semmi más oka nem volt, mint az, hogy nagyon hatásosan leplezett le a zsidókkal kapcsolatban sok rejtett tényt. Világhírû hetilapja, a Der Stürmer, nyíltan tárgyalta a zsidókérdést, beleértve szerepüket a kommunizmus létrehozásában, a kereszténység elleni összeesküvést, a hatalmas pénzügyi források felhasználását a kormányok felforgatására, és a monopóliumok létrehozását a keresztény tulajdonú kis üzletek tönkretételére. Streicher nagymértékben leleplezte a zsidók hajlandóságát arra, hogy becstelen úton pénzügyi elõnyöket szerezzenek a nem-zsidókkal szemben.
Életfogytig tartó harc az Igazságért
Julius Streicher 1885. február 12.én született Augsburg bajor város közelében. Egy vidéki iskolamester kilencedik gyermeke volt. Rajongással szerette az édesanyját, akit késõbb „gyermekkorom erõsségének” nevezett.
A zsidókkal kapcsolatos elsõ emléke öt éves korában kezdõdött, amikor az édesanyja sírt, mert szövetet rendelt egy zsidó üzletbõl, és a szövetrõl kiderült, hogy hitvány minõségû. Az anyja ezt mondta neki: „Ez pontosan jellemzõ egy zsidóra.” Streicher, akinek a családja buzgó katolikus volt, késõbb beszámolt arról, hogy a falu papja egyszer azt mondta a gyülekezetnek, hogy a zsidók elkeseredetten harcoltak Krisztus ellen, végül keresztre feszítették Õt. Streicher hozzátette: „akkor kezdtem elõször gyanítani, hogy a zsidóknak különleges természetük van."
Tizenhárom éves korában tanítóképzõbe iratkozott be. 1904 januárjában megkezdte tanítói pályafutását. 1912-ben belépett a Demokrata pártba és részt vett a nürnbergi összejöveteleiken. Tehetséges szónok volt és hamarosan nagyon népszerû lett. Viharos tapsot kapott, bárhol is beszélt.
Egyszer egy banki alkalmazott e szavakkal figyelmeztette Streichert, hogy ne támadja a zsidókat:
"Streicher, hadd adjak Önnek néhány tanácsot. Egy zsidó bankban dolgozom. Megtanultam hallgatni olyankor, amikor a német szívem örömmel beszélne. A zsidók kevesen vannak, de nagy gazdasági és politikai hatalomra tettek szert, és a hatalmuk veszélyes. Ön, drága Streicherem, még fiatal és fölényes, nem finomkodik a szavakkal. De soh’se felejtse, amit mondok Önnek: a zsidóknak nagy hatalmuk van, és ez a hatalom veszélyes, nagyon veszélyes."
Elsõ világháborús hõs
Streicher 1913-ban feleségül vette Kunigunde Roth-ot. Elsõ fiúk, Lothar, 1915-ben született. Õ késõbb írt a Der Stürmer-be. A második fiúk, Elmar 1918-ban született.
1914-ben kitört az elsõ világháború, és Streichert a gyalogsághoz sorozták be. Franciaországban harcolt, súlyos küzdelmek tanúja volt. Veszélyes küldetésekre vállalkozott. Egy döntõ fontosságú üzenetet közvetített a súlyos, ellenséges tûz ellenére, és ezzel megakadályozott egy ellenséges bekerítést. Ezért a csapatából elsõként kapta meg a Vaskeresztet. Azután kiemelték és az elit Hegyi Gépfegyveres Különítmény tagja lett. Késõbb elfogadták, mint tisztjelöltet. Ez szokatlan volt, mert abban az idõben csak az arisztokrata családok leszármazottai lehettek tisztek. Mint fõhadnagy bátran harcolt a román és az olasz fronton.
Az 1918-as év novemberi fegyverszünete idején újra visszatért a francia frontra, és szolgálataiért megkapta az áhított elsõ osztályú Vaskeresztet. A hivatalos jellemzés szerint ez az érdemrend „hiteles kitüntetés egy kiváló parancsnoknak, aki bátorságot és állhatatosságot tanúsított az ellenség tüze alatt."
Streicher felfedezi Németország megalázásának okát
A szövetséges katonák 1918-ban megszállták Nürnberget és fenntartották Németország „kiéheztetési blokádját”, hogy így kényszerítsék a versailles-i békeszerzõdés elfogadására. Ez a „szégyen-szerzõdés” úgy rendelkezett, hogy a német hadsereg nem állhat 100 000-nél több emberbõl, a hajóhadát el kell süllyesztenie, billiókat kell fizetnie háborús jóvátétel címén és a legmegalázóbb (és hamis) módon egyet kell értenie azzal, hogy Németország a háború egyedüli okozója.
A Weimari Köztársaság katasztrofális inflációja abban az idõben kezdõdött. Minden német megtakarított pénze elveszett. Akkor a zsidók fel tudták vásárolni az újságokat, iparágakat, a háztömböket és a kis üzletek ezreit a valódi érték töredékéért. Polgárháború tombolt a német városok utcáin, amelyet ugyanazon zsidó bolsevikok robbantottak ki, akiknek hitsorsosai Oroszországot fosztogatták.
Ekkor kapta meg Streicher a „Cion bölcseinek jegyzõkönyve” elsõ példányát. A jegyzõkönyveket Oroszországból az akkori forradalmi felfordulásban egy fiatal egyetemi hallgató, Alfred Rosenberg hozta Németországba.
Streicher szónokolni kezdett ezekrõl az új felfedezéseirõl, a zsidók politikai tevékenységérõl. Gyûlések százain sok ezer emberhez szólt, hangsúlyozva a tényt, hogy a zsidók egy különálló fajt alkotnak (Amit a zsidók maguk is állítanak, ha nem is mindig nyilvánosan, de erre épül vallásuk is - a szerk.). Õk egyáltalán nem németek, hanem idegenek és veszélyesek, „államot államban alkotnak”.
Harcias újságot indít
A Deutscher Volkswille Streicher által 1921-ben indított újság volt. Ez a Német Munkás Közösség nevû szervezet lapjává vált, amely szervezetnek Streicher volt az alapító elnöke. Egy cikkben, amely a németországi leggazdagabb zsidó üzletemberek némelyikét kritizálta, Streicher ezt írta:
„Igazán azt hiszitek, hogy a Rothschildokat, a Bleichrodereket, Warburgokat és Kohnokat izgatja a ti szegénységetek? Amíg ezek a fajtestvérek a mi vezetõink, amíg a ti pártvezéreitek a zsidók lakájai, és amíg az idegen vér sötét árnyéka van mögöttetek, el lesztek árulva, és be lesztek csapva. A sötét árnyék önmagával törõdik, nem veletek.”
Streicher gyakran idézte a nem-zsidók fölötti uralomra térõ zsidó összeesküvés bizonyítékaként azt, amit maguk a zsidó vezetõk írtak. Anglia egyedüli zsidó miniszterelnöke, Benjamin Disraeli (1804-1881) a „Lord George Bentick” címû könyvében, a 357. oldalon ezt írta:
„Lázadás megy végbe a hagyomány és az arisztokrácia, a vallás és a tulajdon ellen.., a titkos társaságok részérõl, amelyek ideiglenes kormányokat alakítanak, és mindegyikük élén zsidó fajú embereket találunk. Isten népe (a zsidó) ateistákkal mûködik együtt; a tulajdon legagyafúrtabb halmozói kommunistákkal szövetkeznek; a különleges, választott faj kezet fog Európa minden söpredékével és alsóbbrendû hulladékával; és mindezt azért, mert meg akarják semmisíteni a hálátlan kereszténységet."
Streicher 1923-ban a fehér faj más fajokkal való keveredése ellen harcolva egy cikkében elítélte a fajok közötti nemi kapcsolatot (Ahogy a zsidók is, minden vallási tanításuk, régi és mai törvényük e köré épül - a szerk.) és támadta a Rajna-vidéken a néger megszálló csapatokat állomásoztató, bosszúálló francia gyakorlatot:
„Amikor egy néger katona a Rajna-vidéken megerõszakol egy német lányt, utóbbi elveszett a faj számára.”
Továbbá, a fajok közötti nemi kapcsolatot azért is elítélte, mert: „egy fajilag tiszta, vérének tudatában lévõ nép sohasem lehet a zsidók rabszolgája. A zsidóság csak a kevert fajok ura lesz.”
Streicher rámutatott, hogy az emberek nagyon gondosak a telivér lovaik, szarvasmarháik és kutyáik tenyésztésével kapcsolatban, és ugyanígy ügyelniük kell arra, hogy az utóduk felsõbbrendû fajhoz tartozóval ne házasodjék. Meggyõzõdése volt, hogy létezik egy zsidó összeesküvés, amelynek célja a felsõbbrendû fajok vérének mérgezése alsóbbrendû fajjal. A zsidók azért is pártfogolják az abortuszt, mivel az csökkenti a fehér népességet.
Streicher kulcsfigura volt az 1923. november 9-i, elvetélt müncheni puccskísérletben, amikor Hitler át akarta venni a hatalmat a korrupt bajor kormánytól. Együtt menetelt Hitlerrel, Himmlerrel és Erich Ludendoff tábornokkal Münchenen keresztül a Feldherrnhalle emlékmûhöz, ahol a rendõrség tüzet nyitott. Tizenhat felvonulót meggyilkoltak, tizenketten, köztük Göring is, súlyosan megsebesültek, a többieket szétoszlatták. A „sörpuccs” véget ért.
Egy szenzációs pert követõen, amelyben még a bírák is megdicsérték a vádlottakat a hazafiasságuk miatt, Hitlert Landsbergben 14 hónapig tartották fogva. Streicher szerencsésebb volt: egy hónapot töltött börtönben. Elvesztette tanítói állását, de jó személyi lapja miatt 39 éves korában nyugdíjban részesítették.
Ezt követõen belépett a Német Munkáspártba (DAP), és azonnal (1924. április 6.-án) beválasztották a parlamentbe. Míg az átlagos DAP szónokok néhány száz fõnyi tömeget vonzottak, Streicher átlagosan 2000-et, és mindenki fizetett azért, hogy õt hallhassa. ugyancsak 1924-ben indult a nürnbergi helyi választásán és gyõzött. Így két választott pozíciója volt egyidejûleg.
Streicher beindítja a Der Stürmer-t
1923. április 14.-én Streicher beindította híres hetilapját, a Der Stürmer-t. Az újság alcíme: „Német hetilap az igazságért folytatott küzdelemben”
Streicher szüntelen, folyamatos küzdelembe kezdett a zsidó hatalom ellen. Az újságot az 1923-1933 között három ízben tiltották be, illetve foglalták le kiadványait, és egy 11 hónapos periódusban Streichert öt perrel sújtották. Összesen 8 hónapot töltött börtönben, mert szembeszállt azzal a bírósági rendelkezéssel, hogy szüntesse be a Der Stürmer betiltott példányainak terjesztését.
1927-ben 14 000 példány volt forgalomban. 1933-ban a példányszám 25 000-re, 1934-ben 113 800-ra emelkedett és 1940-ben 2 millióra ugrott. Ekkor mintegy 300 ember dolgozott a Der Stürmer-nek, köztük egy Jonas Wolk nevû zsidó. A Göring-jelentés megjegyzi, hogy Wolk „jó fizetést” kapott és az újság legzsidóellenesebb cikkei közül néhányat õ írt. A Der Stürmer ekkor már nemzetközileg ismert, és a zsidók részérõl egyik leginkább rettegett kiadvány volt. Az újság 1941-ben sajtóirodát nyitott Bécsben, Prágában és Strassburgban (akkor már újra visszacsatolták Franciaországtól, így kapta vissza valódi nevét a város - a szerk.). Megindult a dániai kiadása is.
Amikor csak tehette, Streicher hetenként átlagosan egy beszédet mondott. Kinevezték az NSDAP országos szónokának, és egyike volt a legnépszerûbb szónokoknak. Az õ gyûlései egyben látványos események is voltak, zenekarokkal, menetelõ emberekkel, színes dekorációkkal, és amikor õ a pódiumra lépett, hosszan tartó ováció tört ki, hasonlóan egy modern rock koncerthez. Streicher szónoki stílusa élénk, szórakoztató és erõteljes volt.
Streicher évente karácsonyi zsúrt szervezett a Dachauban fogva tartott különféle bûnözõk számára. Az egyik vacsorán szabadulást és egy vonatjegyet kínált fel minden fogva tartott kommunista számára, aki Oroszországba, a „munkásparadicsomba” kíván utazni. Senki sem jelentkezett.
Streichert 1933-ban beválasztották a Reichstagba, de befolyásának napjai az NSDAP-ben elmúltak.
Julius Streicher tanítása
A zsidók bizonyos foglalkozásokban koncentrálódnak, mint orvosok, ügyvédek, pénzkölcsönzõk, kereskedõk, a szórakoztató iparban tevékenykedõk stb. Így aránytalan nagy vagyonra tesznek szert. Õk irányítják a nagy áruházakat, s így a független nem zsidó üzletek tönkremennek.
A zsidók által fizetett alacsony munkabérek a szegény munkásokat bûnözésre és bizonyos nõket prostitúcióra kényszeríthetnek.
A zsidók nem igazi létrehozói a vagyonnak. Elkerülik a fizikai munkát és õk csak ritkán földmûvesek, kõmûvesek, gyári munkások stb. Az õ vallásuk az ilyen munkákat szégyenletesnek tanítja.
A zsidók gyûlölik Jézus Krisztust, de születésnapjából nagy profitot húznak.
Ahogy Jacob Wise rabbi mondta:„Jobb a karácsony, mint a himlõ. Különben, ha a Megfeszítettnek lett volna egy testvére, aki nyári idõben született, akkor nekünk két ilyen hasznot hozó ünnepünk lenne.”
A zsidók a szexualitást haszonszerzésre használják.
A zsidók paraziták, akik titokban nagy vagyonra tesznek szert a meggondolatlan gazdanépek kizsákmányolásával.
A zsidók úgy tesznek szert hatalomra, hogy kezdetben a „tolerancia és a testvériség” szószólói. Hasznossá téve magukat, kényeztetik a nép politikai vezetõit - behízelgik magukat, amíg a trón mögött hatalommá válnak.
A zsidók jótékony célokra azért adakoznak, hogy tiszteletre méltóvá váljanak.
A zsidók a nagyvárosokban koncentrálódnak, ahol a szocializmus és a dekadencia terjesztõi.
Julius Streicher kedvenc mondása: „Aki ismeri az igazságot, és nem mondja ki, szánalmas, gyáva ember.”
Streicher bebörtönzése, megkínzása zsidók és négerek által
Streicher felesége 1943-ban meghalt. Néhány héttel a háború befejezése elõtt feleségül vette Adele-t, aki egész életében a titkárnõje volt. Azután elmenekültek otthonukból, mielõtt az USA-hadsereg megérkezett. 1945. május 23.-án Plitt, egy zsidó származású amerikai õrnagy felismerte és õrizetbe vette. Plittet úgy üdvözölték, mint egy hõst; visszarepült New York City-be, ahol hivatalos „Plitt õrnagy-napot” tartottak. A zsidók az utcákon ünnepeltek; üdvözölték annak az embernek a letartóztatását, akit a „világ elsõ számú zsidófalójának” neveztek.
Streicher átadott egy jegyzéket védõjének, Dr. Hans Marx-nak, amelyben leírta, hogy a zsidók és a négerek megkínozták a zárkájában. Egy fénykép alátámasztotta a vádjait, amely azt mutatta, hogy, Streicher meztelenül áll, testén fekete és kék foltokkal, és a nyaka körül egy tábla, ezzel a felirattal: „Julius Streicher, a zsidók királya.”
A jegyzék szövege
„Két néger levetkõztetett, és kettétépte az ingemet. Csak az alsónadrágomat tarthattam meg. Mivel megbilincseltek, nem tudtam felhúzni, amikor lecsúszott, így meztelen voltam. Négy napig! A negyedik nap annyira lehûltem, hogy a testem zsibbadt volt a hidegtõl. Képtelen voltam hallani bármit is. Minden 24 órában (még éjjel is) a négerek bejöttek a zárkába egy fehér ember parancsnoksága alatt, és végigvertek. Cigarettát égettek a mellbimbómon. Az ujjukat belenyomták a szemgödreimbe. A szemöldökömet és a mellkasi szõrzetemet kitépték. A nemi szervemet korbáccsal ütötték. A heréim nagyon megdagadtak. Rám köptek. „Kinyitni a szádat” - és beleköptek. Amikor nem voltam hajlandó kinyitni, állkapcsomat felfeszítették egy bottal és a számba köptek. Korbáccsal vertek - duzzanatok, fekete-kék foltok az egész testemen... Lefényképeztek meztelenül! Gúnyolódva adtak egy régi katonai nagykabátot, amelyet rám terítettek.”
Amikor Marx úr tiltakozott a bíróság elõtt a Streicherrel való rossz bánásmód miatt a bírák felháborodásban törtek ki. Azonnal elrendelték, hogy az indítványt töröljék a per jegyzõkönyvébõl, mert „nagyon nem oda illõ”. Streicher kétszer felhozta, hogy megkínozták, és a bírák ahelyett, hogy vizsgálatot kértek volna, elrendelték, hogy a kijelentéseit töröljék a jegyzõkönyvbõl. Úgy tartották, hogy megsértette a bíróságot, már azáltal is, hogy felfedte ezt a témát.
Boszorkányüldözõ per Nürnbergben
Az illegális bíróság a szégyenteljes eljárását 1945. november 30.-án kezdte meg, olyan vádirattal, amely Németország összes vezetõjét „agresszív háború folytatására való összeesküvéssel, béke- és emberesség elleni” bûncselekménnyel vádolta.
E vádak közül egyik sem illett Streicherre. Nem volt tagja a kormánynak, házi õrizetben volt, és az égvilágon semmi köze nem volt a háborúhoz. Így az ügyészek az antiszemita írásai miatt azt a nevetséges vádat emelték, hogy ez „összeesküvés népirtás elkövetésére”.
Holokauszt-cáfolat a Nürnbergi Törvényszék elõtt
Streicher védõje, Hans Marx azt mondta a bíróságnak, hogy az ügyfele nem tudott semmiféle „holokausztról”, sõt ellenezte a zsidók elleni erõszakot. Streicher bátran és szilárdan tagadta, hogy bármilyen úgynevezett „holokauszt” valaha is megtörtént. Ténylegesen õ volt az elsõ, aki leleplezte ezt az égbekiáltó csalást. Ismételten kijelentette:
"Én nem tudtam semmiféle, kialakulóban lévõ zsidóirtásról), és nem is hittem volna el azt. Mind a mai napig nem hiszem el, hogy 5 millió embert megöltek. Gyakorlatilag lehetetlennek tartom, hogy megtörténhetett. Nem hiszem el. Én még nem láttam bizonyítékát eddig."
Meg kell jegyezni, hogy Streichert õszinte tanúnak tekintették. Douglas Kelly elmegyógyász, aki megvizsgálta Streichert, azt mondta, hogy meggyõzõdése szerint Streicher szilárdan hitt a zsidókkal kapcsolatos nézetei igazságában.
Szakértõk kérdõjelezték meg a Streicher-ügy érvényességét
Telford Taylor, aki az USA ügyészeinek egyike volt a peren, 1992-ben közzétette a „The Anatomy of The Nuremberg Trials” címû könyvét. Könyvében azt írja, hogy az ügyészi testület közül sokan kétségbe vonták Streicher bíróság elé állításának törvényességét, mivel õ „egy magántulajdonú, a kormánnyal összefüggésben nem lévõ újság kiadója volt. Streichernek semmi köze nem volt katonai döntésekhez, és 1940 óta nem volt politikai személyiség sem. Fontos tényezõ volt az antiszemitizmus magvainak elhintésében, de nemzetközi bûncselekmény volt ez?”
A Taylor által idézett brit vádló, Sir Hartley Shawcross ezt mondta:
„Én és sokan mások úgy gondoltuk, hogy a Streicher-ügy a legvitathatóbb.”
Taylor továbbá azt állítja, hogy a Streicher-ügy jelentette a bíróság számára a legkomolyabb problémát, mivel „nem volt vád tárgyává téve, hogy maga Streicher részt vett volna bármely erõszakos cselekményben a zsidók ellen.” A kétnapos, keresztkérdéses vizsgálata során kizárólag a Der Stürmer-ben megjelent cikkeirõl és a karikatúrákról kérdezték!
Élethivatása
Streicher ismételten kijelentette: „Élethivatásom a zsidók leleplezése.” Ezt mondta a bíróságnak:
„A zsidók fajt és nem vallást alkotnak. Az én célom nem a zsidók üldözése, hanem a nem-zsidók felvilágosítása volt, hogy legyenek elõvigyázatosak velük szemben.”
A Der Stürmer 1934. májusi számát a Streicher által elkövetett „leghitványabb antiszemita aktus” bizonyítékul hozták fel. Az egész szám jellemzõ vonása az az évszázados vád volt, hogy a szélsõséges ortodox zsidók titkos szektája a zsidó húsvét idején keresztény gyermekek vérét veszik rituális szertartás céljából. A vád a zsidók körében, mint „vérvád” ismeretes.(Mint ismeretes, azóta egy izraeli történész, Ariel Toaff is elismerte a várvád hitelességét nemrégiben kiadott könyvében - a szerk.)
Figyelembe véve a számos hátborzongató gyilkos kultuszt, ami az USA-t sújtja a második világháború óta, Streicher vádja nagyon is hihetõ.
Nem engedték válaszolni a bíráknak
Streicher alaposan vizsgálta ezt a témát, számos forrást idézett lábjegyzetekkel. Ügyvédje megkérte, válaszoljon arra az ügyészi vádra, hogy nincs dokumentatív bizonyíték arra, hogy ilyen bûnöket bizonyos zsidók tényleg elkövettek. Streicher így válaszolt:
„A forrásokat megadtuk ebben a számban. Hivatkozás történt egy könyvre, amelyet görög nyelven egy egykori rabbi írt, aki késõbb keresztény hitre tért át. Hivatkozás történt egy milánói magas egyházi méltóság kiadványára. Még zsidók sem tettek ellenvetést erre a könyvre.
Rituális gyilkosságra hivatkozás történt bírósági iratokban, amelyeket Rómában helyeztek el. Ezekben olyan képek vannak, amelyek azt mutatják, hogy 23 esetben maga az Egyház foglalkozott a kérdéssel. Az Egyház 23 személyt szentté avatott, akiket rituális gyilkossággal öltek meg. Szobrok, illetve sírkövek képei láthatók illusztrációként. Mindenhol rámutattunk (a Der Stürmerben) a forrásra…, de ebben az összefüggésben szeretném megjegyezni: mi sohasem akartuk azt mondani, hogy minden zsidó kész elkövetni rituális gyilkosságokat. De tény, hogy a zsidóságon belül létezik egy szekta, amely elkövette ezeket a gyilkosságokat. Megkértem az ügyvédemet, hogy terjesszen a Bíróság ell egy nagyon friss eljárást tartalmazó dossziét a csehszlovákiai Pisekbõl. Egy fellebbviteli bíróság megerõsítette a rituális gyilkosság egy esetét, így befejezésül azt kell mondanom...”
Ennél a pontnál Jackson ügyész megszakította Streicher vallomását. Ezt mondta:
„Tiltakozom e kijelentés ellen... A vádlottat vissza kellene kísérni a zárkájába; minden további megállapítást, amit még óhajt tenni, ügyvédje útján már beterjesztette a Bírósághoz; úgy kell õt tekinteni, hogy megveti a Bíróságot.”
Taylor megállapítja:
„A Der Stürmer nem a kormány szócsöve volt, hanem magánkézben lévõ újság., amelynek tulajdonosa és kiadója Julius Streicher volt. A vádat egy privát újság tulajdonosa és újságírója ellen emelték, és olyan kijelentések közzététele miatt büntették meg, amelyeket õ igaznak hitt."
A vádlottak valótlannak nyilvánították a szovjet félrevezetést
Lépten-nyomon felhozta a vád a zsidók állítólagos kiirtását. Streicher kijelentette: hogy nem hiszi el. Hozzátette: technikailag lehetetlen, hogy ilyen tömeggyilkosság bármikor megtörtént. A lehetetlenséget évtizedekkel késõbb tudósok bebizonyították. Göring is azt tanúsította, hogy sohasem volt semmilyen szervezett megsemmisítési program. Napjainkban a tájékozott emberek tudják, hogy a „holokauszt” propagandisztikus célú félrevezetés, amelyet a szovjet NKVD feje, Lavrentyij P. Berija koholt a „Zsidó Antifasiszta Bizottság” közremûködésével, amelynek központja az õ hivatalában volt.
Streicher sorsát elõre eldöntötték
Nyolc hónap után, 1946. augusztus 31.-én a per véget ért. A bírói mérlegelés során hosszas vita folyt néhány vádlott ügyérõl, de Streicherérõl nem. Noha Robert Stewart, amerikai õrnagy és jogi tanácsadó memoranduma szerint Streicher ügye „gondos megfontolást” igényel, Streichert bûnösnek találták és egyhangúlag kötél általi halálra ítélték.
Telford Taylor elismerte: „A Törvényszék részérõl a Streicher-ügy sietõs, lelketlen, átgondolatlan kezelése nem olyan epizód volt, amire büszkék lehetünk” Hozzáfûzte: a vádhatóság nem kínált fel, nem terjesztett elõ semmiféle bizonyítékot a Streicher ellen emelt vádjainak az alátámasztására, és „bizonytalanságban maradtam az ellene emelt vádak jogi alapját illetõen”.
A mindvégig harcos Julius Streichert szeptember 30-án tájékoztatták a bíróságon, hogy kötél általi halálra ítélték. Mérgesen távozott a terembõl.
Streicher hátralévõ napjait azzal töltötte, hogy megírta „Végsõ Politikai Végrendeletét” a zsidókról.
Az áldozatok megtartották utolsó fájdalmas találkozójukat hozzátartozóikkal. Nem tájékoztatták a vádlottakat felakasztásuk pontos idõpontjáról. A zsidó S. N. Binder-re bízták az elítélteket az ítélet és a kivégzés közötti idõszakban. Kegyetlenül megtiltott minden privilégiumot. Napi félóra „testedzést” engedélyezett számukra, ennek során is bilincsben voltak.
Hermann Göring megtagadta az ellenségeitõl azt az élvezetet, hogy láthassák meghalni: öngyilkos lett egy gondosan elrejtett ciánkapszula segítségével a kivégzés éjjelén.
Szándékosan rosszul végrehajtott akasztások
John C. Woods õrmester, az USA hadseregének hivatalos hóhéra nyerte el azt a „megtiszteltetést”, hogy akassza fel a 11 vértanút. Tizenöt éven át volt a hadsereg fõ hóhéra, és állítólag szakértõje volt szörnyû szakmájának.
A börtön tornatermében 3 akasztófát, állítottak fel, mert lassú, gyötrelmes halál volt tervbe véve, talán megtartva a Talmud parancsát a zsidók összes, valódi és képzeletbeli ellenségeire vonatkozóan.
A Star magazin (3. évfolyam, 1. szám, 1946. december) beszámolt arról, hogy Woods zsidó volt. Rövid kötelet alkalmazott, amely megakadályozta a nyaktörésbõl származó azonnali halált, s helyette megfojtásból eredõ, lassú halált biztosított. A csapóajtót túl kicsire készítette, ezért a kivégzettek arca megsérült az esés alatt. Woods késõbb azzal dicsekedett az amerikai hadsereg újságjának, a Stars and Stripes-nek, hogy élvezte a feladatát: „ezeknek a náciknak a felakasztása a legjobb dolog volt, amit valaha is tettem.”
Purim-ünnep, 1946. október 16.
E nap korahajnalán azt mondták az elítélteknek, hogy öltözzenek át bírósági viseletükbe a kivégzésre. Streicher erre nem volt hajlandó, és az õrök erõszakkal öltöztették át. A fölötte lévõ emeleten, Hess hallotta a dulakodást és így kiáltott fel: „Bravó, Streicher!”
Elsõként Joachim von Ribbentrop külügyminisztert vezették ki hátra bilincselt kézzel, hogy a kivégzése még kellemetlenebb legyen. Hajnali 1 óra 14 perckor Woods meghúzta az emelõkart, Ribbentrop lezuhant, és 18 perccel késõbb az orvosok végérvényesen megállapították a halál beálltát.
Wilhelm Keitel tábornagy a második akasztófához ment, mivel Ribbentrop még mindig az elsõn fuldoklott. 24 percig tartott a bátor Keitelnek meghalni.
Ernst Kaltenbrunner SS tábornokot a harmadik akasztófához irányították, mivel az elsõ két áldozat még mindig fuldoklott. 13 perc múlva állt be gyötrelmes halála.
Alfred Rosenberg miniszter következett és 10 perc múlva halt meg.
Hans Frank volt a következõ, és az õ halála 10 és fél gyötrelmes perc után állt be.
Wilhelm Frick a kötél végén 12 percig fuldoklott.
Végsõ figyelmeztetés a nem-zsidók felé
Streicher állítólag „dühös daccal” lépett be a terembe. Amikor megkérdezték a nevét, nem volt hajlandó válaszolni. Mialatt felment a lépcsõn, a vértanúk között egyedüliként ezt kiáltotta: „Heil Hitler!”
Amikor felért az emelvényre, Woodsot arcul köpte, és ezt mondta: „Egy nap téged majd a bolsevisták fognak felakasztani.” (õ volt az egyetlen, akinek nem adtak idõt végsõ megszólalásra - arra vágytak, hogy a lehetõ leghamarabb kezdõdjék meg lassú fuldoklása. Ezt kiáltotta: „Purim-ünnep, 1946!” Utalás volt ez az Eszter könyvében szereplõ 70 000 nem-zsidó lemészárlásának zsidó megünneplésére. Streicher utolsó szavai ezek voltak: „Én most Istennél, Atyámnál vagyok! Adél, drága feleségem!” Hosszas, 14 perces fuldoklás után halt meg.
Fritz Sauckel következett, aki így tiltakozott: „Ártatlanul halok meg. Az ítélet téves. Isten óvja Németországot és tegye újra naggyá! Éljen Németország! Isten óvja családomat!” 14 percig fuldoklott. Alfred Jodl tábornok,- akinek sorsa amerikai tiszteket is felháborított,- egyszerûen ezt mondta: „Üdvözlégy Németországom!” 16 perc múlva halt meg.
Arthur von Seyss-Inquartot akasztották fel utoljára, hajnali 2 óra 57 perckor, aki csaknem két hosszú órán át láthatta elõtte társainak lassú halálát.
Sohasem állított ki orvos halotti bizonyítványt a kivégzettekrõl, akinek szabályosan végrehajtott akasztás esetén a halál okaként nyaktörést kellett volna megjelölnie.
A szövetséges „gyõztesek” bosszúállása nyilvánvaló volt, még ezen emberek halála után is. A tizenegy halott emberrõl fényképeket készítettek és széles körben közzétették. Még azt sem engedték meg a hozzátartozóiknak, hogy szeretteik holttestét kikérjék. A holttesteket elhamvasztották, és a hamvakat az Isar folyóba szórták.
Tisztelet adassék Julius Streichernek és vértanútársai emlékének.
(A Szittyakürt cikkének nyomán, 2007. október)
