Az alábbi geopolitikai témájú írás eredetileg Substacken jelent meg. Szerzője a Big Serge nevű népszerű hadtörténeti blogger.
 Mozgó sakkfigurák |
Megjegyzés: Előre is elnézést kérek a cikk esetlegesen elkalandozó jellegéért, amely egyfajta geostratégiai elmélkedés. Lehetséges, hogy túl elvont ahhoz, hogy érdekes legyen – ha így lenne, kérem jelezze a hozzászólásokban.
A sakkjáték nagy rajongója vagyok. Bár magam csak közepes játékos vagyok, végtelenül szórakoztat az a számtalan variáció és stratégiai fortély, amelyet a világ nagy játékosai ugyanabból az ismert kezdőállásból képesek létrehozni. Annak ellenére, hogy régi játék (a ma ismert szabályok a 15. századi Európában születtek), az elmúlt években ellenállt annak a hatalmas mértékű számítási képességnek, amivel elemezték. Még a nagy teljesítményű modern sakkprogramok ellenére is "megoldatlan" játék marad, nyitott a kísérletezésre, a további tanulmányozásra és elmélkedésre.
Az egyik sakkmondás, amelyet korán megtanultam a gyermekkori sakk-klubomban, az, hogy a sakkban az egyik legnagyobb előny, ha az ember van lépésen – ez egyfajta figyelmeztető lecke, hogy ne legyünk túlságosan elbizakodottak, mielőtt az ellenfélnek esélye lenne válaszolni. Kicsit később azonban megismerkedsz egy olyan fogalommal, amely megfordítja és kiforgatja ezt az aforizmát: valamivel, amit zugzwangnak neveznek.
A zugzwang (német szó, amely szó szerint lépéskényszert jelent) a sakkban minden olyan helyzetre utal, amikor egy játékos olyan lépésre kényszerül, amely gyengíti az állását. Például egy sarokba szorított király, ami a sakkokból akar kiszabadulni, minden egyes lépésnél, amikor kilép a sakkból, közelebb kerül a matthoz. Egyszerűbben fogalmazva, a lépéskényszer olyan helyzetre utal, amikor nincsenek jó lépések, de te következel. Ha azon kapod magad, hogy a táblát bámulod, és arra gondolsz, hogy legszívesebben egyszerűen kihagynád a következő lépést, akkor lépéskényszerben vagy. De természetesen nem hagyhatod ki. Lépned kell. És nem számít, milyen lépést választasz, a helyzeted egyre rosszabb lesz.
Ez a gondolat, hogy nincsenek jó lehetőségek, miközben kénytelenek vagyunk cselekedni, a geopolitikai változások előttünk kibontakozó korszakának motívumává vált. A szereplők világszerte olyan helyzetekbe kerülnek, ahol jó megoldások hiányában kénytelenek cselekedni. Zbigniew Brzezinski híres tanulmánya szerint a geopolitika a sakktáblához hasonlít. Ha ez valóban így van, akkor most olyan idők következnek, amikor el kell dönteni, hogy mely bábuinkat akarjuk megmenteni.
Jeruzsálem
Az izraeli-arab konfliktusról szinte lehetetlen tárgyilagos elemzést találni, egyszerűen azért, mert közvetlenül etnikai-vallási törésvonalak mentén helyezkedik el. A világ közel kétmilliárd muszlimjából sokan aggódnak a palesztinok miatt, különösen az arab világban, akik hajlamosak a gázai szenvedést és megaláztatást a sajátjuknak tekinteni. Izrael kérdésében viszont ritka egyetértés van az amerikai evangéliumi keresztények (akik szerint az izraeli nemzetállamnak jelentősége van a végső idők és a kereszténység sorsa szempontjából) és a szekulárisabb amerikai kormánypártiak között, akik Izraelt amerikai előőrsként kezelik a Közel-Keleten. Ehhez hozzáadhatjuk az antikolonializmus kialakulóban lévő vallását, amely Palesztinára úgy tekint, mint a következő nagy felszabadítási projektre, hasonlóan a dél-afrikai apartheid felszámolásához vagy Gandhi indiai függetlenségi kampányához.
Nem az a célom, hogy a fent említett felek bármelyikét meggyőzzem arról, hogy nézeteik önmagukban tévesek. Ehelyett azzal szeretnék érvelni, hogy ezen erőteljes érzelmi hullámok és vallási meggyőződések ellenére az izraeli-arab konfliktus nagyrészt hétköznapi geopolitikai szempontból is értelmezhető. Annak ellenére, hogy az eseményeknek emberek milliárdjai számára van hatalmas lelki jelentősége, ezek mégis kibogozhatóak egy viszonylag érzelemmentes elemzéssel.
A problémák gyökere az izraeli állam sajátos jellegében rejlik. Izrael nem egy normális ország. Ez alatt nem azt értem, hogy egy különleges, gondviselésen alapuló ország lenne (ahogyan egy amerikai evangéliumi keresztény mondaná), sem azt, hogy minden rossznak az egyedülállóan gonosz gyökere lenne. Izrael sokkal inkább két fontos szempontból rendkívüli, amelyek inkább a működéséhez és geopolitikai számításaihoz kapcsolódnak, mint erkölcsi tartalmához.
Először is, Izrael egy eszkatológiai helyőrségi állam [az eszkatológia a végső időkre vonatkozó teológia - a fordító]. Ez az államoknak egy olyan sajátos formája, amely egyfajta erődítményként tekint magára a végső idők vonatkozásában, emiatt erősen militarizálódik, és nagy hajlandóságot mutat a katonai erő bevetésére. Izrael nem az egyetlen ilyen állam, amely a történelem során létezett, de ez ma az egyetlen nyilvánvalóan ilyen állam.
Egy történelmi összehasonlítás segíthet a magyarázatban. Amikor 1453-ban az Oszmán Birodalom végül lerohanta Konstantinápolyt és véget vetett az évezredes római impériumnak, a kora középkori Oroszország egyedülálló helyzetben találta magát. A bizánciak bukásával (és a nyugati pápai kereszténységgel való korábbi szakadással) Oroszország volt az egyetlen ortodox keresztény hatalom, amely a világon megmaradt. Ez a tény a világtörténelmi vallási ostrom érzését keltette. Oroszországot minden oldalról körülvette az iszlám, a római katolicizmus és a török-mongol kánság, így az egyház és az állam közötti nagy fokú együttműködéssel és rendkívüli mértékű katonai mozgósítással az eszkatológiai helyőrségi állam prototípusává vált. Az orosz állam jellegét kitörölhetetlenül formálta ez az ostromlottság, az autentikus kereszténység utolsó erődítményének érzése, és az ebből következő igény, hogy a helyőrségi állam védelmére nagy mennyiségű élőerőt biztosítsanak és adókat vessenek ki.
Izrael is nagyjából ilyen, bár az eszkatológiai fenyegetettség érzése nála inkább etnikai-vallási jellegű. Izrael a világ egyetlen zsidó állama, amelyet Auschwitz árnyékában alapítottak, és amelyet minden oldalról olyan államok ostromolnak, amelyekkel több háborút vívott. Hogy ez igazolja-e az izraeli külpolitika háborús aspektusait, most nem fontos. Az egyszerű tény az, hogy ez Izrael eredendő önfelfogása. Ez egy eszkatológiai helyőrség egy olyan zsidó népesség számára, amely úgy látja, hogy nincs hová mennie. Ha valaki nem hajlandó elfogadni Izrael központi geopolitikai alapvetését – miszerint bármit megtennének azért, hogy elkerüljék a következő Auschwitzot –, akkor nem fogja megérteni a viselkedésüket.
Az állam eszkatológiai-helyőrség jellege azonban nem az egyetlen dolog, amiben Izrael abnormális. Abban is egyedi, hogy ez egy telepes-gyarmatosító állam a 21. században. Izrael több száz települést tart fenn a félig megszállt területeken, például Ciszjordániában, ahol félmillió zsidó él. Ezek a telepek a palesztin területek demográfiai megfojtására és beolvasztására irányuló erőfeszítést jelentenek, és nem nevezhetőek másnak, mint telepes-gyarmatosításnak. Ismét mindenféle vallási érveket lehetne felhozni arról, hogy ez indokolt-e vagy sem, de a valóság, amelyet mindenkinek el kell ismernie, az, hogy ez nem normális. Dániának nincsenek gyarmatai. Észak-Németországban nem épülnek dán falvak a dán uralom kiterjesztésére. Brazíliának nincsenek gyarmatai. Sem Vietnámnak, sem Angolának, sem Japánnak. De Izraelnek vannak. [Hozzátenném, hogy a zsidóság Európában is telepes-gyarmatosítóként jelenik meg, csak egyelőre nincs elég hatalmuk a nyílt erőszakhoz, ezért folyik a lassított felvételű népirtás a különböző ideológiákkal (neomarxizmus, liberalizmus, neokonzervativizmus), pszichológiai befolyásolással, bevándorlással, abortuszpropagandával stb. - a fordító]
 Izrael van lépésen |
Izrael tehát egyedi geopolitikai logika szerint működik, mivel egyedülálló állam, amely egyszerre rendelkezik eszkatológiai-helyőrségi és telepes-gyarmati jelleggel. Az izraeli projekt életképessége attól függ, hogy az IDF képes-e erőteljes elrettentő erőt fenntartani és megvédeni az izraeli településeket és telepeseket a támadástól. Ez a tény aszimmetrikus sebezhetőséget teremt Izrael számára.
Hallom, ahogy az olvasó most azt mondja: "Serge, te túlképzett gazember! Nem vitted-e túlzásba a geopolitikai zsargont, hogy elhomályosítsd a kérdést?" Igen, de hadd magyarázzam meg. Izraelben létezik egy biztonsági aszimmetria, mert az IDF-nek masszív, teljes spektrumú túlsúlyt kell fenntartania ellenfeleivel szemben, mind az állami szereplők elleni hagyományos háborúban, mind az alacsony intenzitású nem állami szereplők ellen, fenntartva egy hatékony megelőző jellegű védelmet. Izrael biztonsági helyzete a környező arab államok felett aratott elsöprő győzelmekre épült – a hatnapos háború, a jom kippuri háború, és így tovább –, de folyamatosan figyelnie és védekeznie kell az alacsony intenzitású támadások ellen is. Izrael telepesprojektjének életképességét csak az IDF túlereje és a büntető jellegű támadásokkal való fenyegetés garantálja.
Ennél is fontosabb, hogy az IDF-nek nem csak a magas intenzitású háborúkban (a szomszédos államokkal folytatott háborúkban) kell megőriznie a túlerőt, hanem hatékonyan kell működnie az alacsony intenzitású fenyegetésekkel szemben is, mint például az időről időre előforduló rakétatámadások és a Hamász határokon átnyúló támadásai. Az izraeli települések életképessége különösen az utóbbitól függ, amit az izraeli hírszerzés, a sűrű megfigyelőrendszer és a fizikai akadályok tesznek lehetővé.
Egy hasonlat hasznos lehet.
Tudta az olvasó, hogy a Római Birodalom nem védte a határait? Talán furcsán hangzik, de igaz. Különösen a Julius-Claudiusok fénykorában (Augustustól Néróig) Rómának kevesebb mint 30 légiója volt, amelyek bevetése hatalmas hézagokat hagyott a határon, amelyekből hiányoztak a római csapatok. Hogyan maradt tehát a birodalom biztonságban?
Az első században Róma zsidó felkeléssel nézett szembe Júdea tartományában. Róma hatalmának csúcspontján soha nem nézett szembe valódi fenyegetéssel a zsidó lázadók részéről, és a több évig tartó lázadásellenes harcok során a mozgalmat nagyrészt sikerült elfojtani. Kr. u. 72 végére a rómaiak néhány száz lázadót csapdába ejtettek a Maszada hegyi erődítményben. A lázadóknak korlátozott ellátmányuk volt. Róma számára jelentéktelen dolog lett volna egy különítményt az erőd ostromára küldeni, és megvárni, hogy a védők megadják magukat. De nem ez volt a római stílus. Ehelyett egy egész légiót köteleztek arra, hogy egy hatalmas rámpát építsen a hegy oldalára, amivel hatalmas ostromgépeket vontattak fel a lejtőn, és szétzúzták az erődöt.
Miért? Róma számára ez a látszólag túlméretezett erőbefektetés (egy egész légió, hogy kiásson néhány száz éhenkórász zsidó lázadót) megérte, mert fenntartotta a széles körben elterjedt félelmet, hogy a birodalom elleni bármilyen támadás, bármilyen engedetlenség hatalmas pörölyt von maga után. "Álljatok az utunkba, és mi levadászunk és megölünk benneteket". Bizonyos értelemben a túlzott erőkifejtés volt a lényeg, a katonai ráfordítás feltűnő megnyilvánulása. Róma képes volt évszázadokon át megdöbbentően alacsony erőallokációval biztosítani egy hatalmas birodalom határait, fenntartva a túlerővel való fenyegetést, és megbízhatóan (mondhatnánk, túlzottan) megbüntetve azokat, akik vagy betörtek, vagy fellázadtak. Az 1. századi zsidók esetében a templomukat és Jeruzsálem nagy részét lerombolták, a vezetőségük pedig elpusztult és szétszóródott.
Ironikus módon Izrael most egy olyan helyzetben találja magát, mint egykori római uraik, teljes spektrumú túlerőre van szükségük és politikai akaratra, hogy büntető módon gyakorolják hatalmukat, hogy fenntartsák az elrettentő erőt és megvédjék telepes projektjüket. Az 1. századi Rómához hasonlóan Izrael is úgy látja, hogy a Hamász októberi stratégiai meglepetése megkérdőjelezte az alacsony intenzitású fenyegetések elhárítására való képességét, és Rómához hasonlóan az IDF is a katonai erőkifejtés látványos demonstrációját kísérli meg.
Ezért került Izrael október 7-én lépéskényszerbe. Lépnie kellett, de az egyetlen lehetséges lépés a Gázai övezet pusztító inváziója volt, mert az izraeli stratégiai logika aszimmetrikus választ ír elő. A Hamász támadása szükségszerűen kiváltotta a szárazföldi inváziót és a vele együtt járó légi hadjáratot, amelynek látszólagos célja a szervezet felszámolása volt, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy ez tömeges áldozatokkal fog járni Gázában, és abnormálisan magas veszteségekkel az IDF számára. Ez egy sűrűn lakott terület, tele civilekkel, akiknek nincs hová menniük. Bármilyen izraeli válaszlépés szükségszerűen nagyszámú civil megölésével és megsebesítésével járt volna, de a válaszlépés szükségességét az izraeli állam természete diktálta.
 Eszkatológia |
Végső soron mindig is úgy gondoltam, hogy az izraeli-arab konfliktusra nincs tartós megoldás, hacsak nem arat az egyik vagy a másik fél katonai győzelmet. Sem a kétállami, sem az egyállami megoldás nem életképes az izraeli állam jelenlegi berendezkedése és ideológiai tartalma miatt. Az egyállami megoldás (amely állampolgárságot ad a palesztinoknak az izraeli államon belül) valószínűleg senkit sem elégítene ki, de különösen az izraeliek számára lenne gyűlöletes, akik úgy tekintenének erre (helyesen), mint államuk de facto feladására a demográfiai túlsúly miatt. A kétállami megoldáshoz Izrael stratégiai visszavonulására lenne szükség a telepekről. Röviden, a lehetséges diplomáciai megállapodások bármelyike Izrael stratégiai vereségét jelentené, és csak akkor jöhet létre, ha Izrael ténylegesen elszenvedett egy ilyen stratégiai vereséget a csatatéren.
Izrael agya tehát elborult. Az izraeli stratégiai logika sajátos paraméterei alapján katonai erővel kell szétzúznia Gázát, különben az IDF elrettentő erejének visszavonhatatlan hiteltelenné válásával, és ezzel együtt a telepesprojekt összeomlásával kell szembenéznie. Vagy a palesztinok alacsony intenzitású fenyegetési képességét törik meg, vagy a lakosságot üldözik el a Sínai-félszigetre. Jeruzsálem [Tel-Aviv - Kuruc.info szerk. megj.] számára valószínűleg nem sokat számít, hogy melyik következik be.
Végső soron a külföldi megfigyelőknek meg kell érteniük, hogy az izraeli-arab konfliktust gyakorlatilag predesztinálja az izraeli állam sajátos természete. Izrael egyszerre eszkatologikus helyőrségi állam és telepes-gyarmati vállalkozás, képtelen normális kapcsolatot teremteni a palesztinokkal [vagy bárkivel - a fordító] (akiknek egyáltalán nincs saját államuk), és az egyetlen kiút a szorult helyzetből vagy egy izraeli stratégiai vereség, vagy Gáza szétzúzása. Ez nem egy olyan rejtvény, aminek lenne tiszta megoldása.
Washington és Teherán
Az átmenetileg stabil izraeli állam összeomlásával párhuzamosan az Egyesült Államoknak szembe kell néznie pozícióinak felbomlásával az egész régióban, különösen Irakban és Szíriában. Ez – talán még az izraeli kényszerhelyzetnél is jobban – a geopolitikai lépéskényszer ideális példája.
Először is meg kell értenünk az amerikai csapatelhelyezések stratégiai logikáját. Amerika bőkezűen alkalmazta a stratégiai elrettentés azon eszközét, amelyet a köznyelvben “tripwire” haderő néven ismernek [a tripwire botlódrótot jelent, a kifejezés a botlódrótos aknából ered, ahol egy óvatlan lépés robbanást vált ki - a fordító]. Ez egy alulméretezett, előre telepített erőt jelent, amely a potenciális konfliktusövezetekben helyezkedik el, azzal a céllal, hogy a válaszadásra való elkötelezettség jelzése révén elrettentse az ellenfelet. A tripwire haderő klasszikus példája volt a hidegháború idején a Berlinben állomásozó apró amerikai csapatok telepítése. Ez elenyészően kevés volt ahhoz, hogy egy szovjet támadást megállítson vagy kisiklasson (valójában gyanúsan az volt), a berlini amerikai helyőrség célja bizonyos értelemben az volt, hogy potenciális áldozatként ajánlják fel magukat, ezzel megtagadva Amerika számára minden politikai mozgásteret arra, hogy egy konfliktusban magára hagyja Európát. A Dél-Koreában állomásozó amerikai erők hasonló célt szolgálnak: mivel egy észak-koreai behatolás Dél-Koreába szükségszerűen amerikai katonák halálát okozná, Phenjan érti, hogy ezzel gyakorlatilag hadat üzenne Dél-Korea mellett az Egyesült Államoknak is.
Összességében a tripwire haderő hasznos és jól bevált eszköz a stratégiai elrettentés terén, amelyet mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió használt (például a kubai haderő telepítések során) a hidegháború idején.
Ma az Egyesült Államok hasonló stratégiát alkalmaz a Közel-Keleten, Iránnal szemben. Amerika közel-keleti stratégiai céljai valójában nem különösebben bonyolultak, bár gyakran annak tűnhetnek amiatt, hogy az amerikai külpolitika nem akarja/tudja meggyőzően megmagyarázni a szándékait.
Az amerikai stratégiai cél, néhány szóban, a terület megtagadása és az iráni hegemónia megakadályozása a Közel-Keleten. Ez viszont a tágabb értelemben vett amerikai nagy stratégia kiterjesztése, amelynek célja, hogy megakadályozza, hogy egy kiemelkedő vagy egy potenciális regionális hatalom megszilárdítsa a hatalmi pozícióját a saját régiójában: Oroszország és Németország Európában, Kína Kelet-Ázsiában, Irán a Közel-Keleten. A modern világ geopolitikai története ennek a hármasnak az Egyesült Államok általi féken tartásáról szól, amelyhez regionális szatellit államok, helyettesek és előretolt haderő telepítések egész sorát használja. Mivel Irán az egyetlen olyan állam a Közel-Keleten, amely képes regionális hegemónná válni, ezért ők az amerikai féken tartási stratégia alanyai.
Az amerikai haderő elhúzódó bevetéseit (olyan helyeken, mint Irak és Szíria) ezért elsősorban az iráni befolyás megzavarására tett erőfeszítésekként kell értelmezni, és az iráni milíciák elleni harcra való előretolt bevetésként (ezek a bevetések önmagukban is szükségesek, mert az amerikai beavatkozások Irakban és Szíriában olyan szeméttelepeket hoztak létre az elmúlt két évtizedben, amelyek sebezhetőek a lopakodó iráni befolyással szemben). Ezek egyfajta botlódrót (tripwire) haderőként is felfoghatók, amelyeknek korlátozott operatív értéke van.
Sajnos az Egyesült Államok megtapasztalta ezeknek az előretolt haderő telepítéseknek a korlátait. Az amerikai jelenlét a régióban túl kicsi ahhoz, hogy hitelesen elrettentse a támadásokat, de elég nagy ahhoz, hogy magára vonja azokat.
 Immunitás az elrettentéssel szemben |
A probléma nagyon egyszerűen az, hogy a szokásos amerikai eszköztár több okból is viszonylag haszontalan Irán és a helyettesei elrettentésére. Az Amerika létesítményei és személyzete elleni támadásokra alkalmazott szokásos megtorló intézkedések – a légicsapások – kevés elrettentő hatással bírnak az irreguláris harcosok ellen, akik hajlandóak áldozatokat vállalni, és mentálisan hozzászoktak a hosszú stratégiai kimerítési és túlélési küzdelemhez. Irán és helyettesei hosszútávon gondolkodnak, ezért ellenállóak a rövid, éles támadásokkal szemben.
Továbbá Irán és szövetségesei a kormányzati káosz körülményei között erősödnek, hozzászoktak Amerika azon képességéhez, hogy szomszédos államokat zúzzon szét (létrehozva azt, amit én szeméttelepeknek nevezek). Egy szeméttelep sok esetben stratégiailag hasznos lehet – egy bukott állam szándékos létrehozásával a rendezetlenség vákuumát lehet létrehozni az ellenség küszöbén. Megfelelő körülmények között ez egy hatékony eszköz a geostratégiailag fontos terület megtagadásának megteremtésére. Irán esetében azonban a bukott (vagy legalábbis destabilizált) központok olyan vákuumokat hoznak létre, amelyeknek Irán a legtermészetesebb kitöltője. Ez az oka annak, hogy Amerika közel-keleti lövöldözése egybeesett iráni befolyásának évtizedek óta tartó növekedésével.
Mindez azt jelenti, hogy Amerika eszközei a Közel-Keleten nem jelentenek hiteles elrettentő erőt sem Irán, sem helyettesei számára. Ezt valós időben bizonyítják az amerikai erődemonstrációk, amelyek nem képesek megfékezni az iráni tevékenységeket. Az amerikai támaszpontok irgalmatlan rakétatámadásokat szenvedtek el az iráni helyettesek részéről (olyan támadásokat, amelyekben amerikai katonák haltak meg), és az Ansar Allah mozgalom (a húszik) továbbra is akadályozza a hajózást a Vörös-tengeren a korlátozott légi hadjárat ellenére. Egy olyan geostratégiai környezetben, ahol az elrettentés már nem hiteles, az elrettentő erők (mint az al-Tanf-i és a 22-es torony amerikai támaszpontok) egyáltalán nem elrettentő eszközök, hanem puszta célpontok. Továbbá, az amerikai katonák halála már nem vált ki olyan közfelháborodást és háborús lázat, mint korábban. A Közel-Keleten évtizedeken át tartó háborúk után az amerikaiak egyszerűen hozzászoktak ahhoz, hogy olyan helyeken történt áldozatokról értesüljenek, amelyekről soha nem hallottak, és amelyek nem érdeklik őket. Így mind geostratégiai, mind belpolitikai eszközként a botlódrót elromlott.
Jó barátaink, a rómaiak ismét tanulságos analógiát nyújtanak.
A 2. század első éveiben (nagyjából Kr. u. 101-106 között) a nagy római császár, Traianus egy sor hadjáratot folytatott, amelyek során meghódította a független Dacia államalakulatot. Bár Putyin Tucker Carlsonnak adott interjúja sokat tett azért, hogy normalizálja a bőbeszédű történelmi kitérőket, mi itt most nem foglalkozunk a dákok indoeurópai eredetének kérdésével, és egyszerűen azt mondjuk, hogy Daciára úgy tekintünk, mint az ókori Romániára. Mindenesetre a nagy Traianus meghódította Daciát, és hatalmas, népes új tartományokkal bővítette a birodalmat. Ezt a hódítást azonban a római gyengeség jeleként értelmezték. Hogyan? Miért?
Róma évszázadokon át közvetve irányította Daciát, mint egyfajta kliens-helyettes királyságot a határain, amelyet büntetőexpedíciókkal és az általuk jelentett fenyegetéssel tartott kordában. Azokban az esetekben, amikor a dákok Róma számára problémásan viselkedtek (például római területen portyáztak, vagy túlságosan függetlenné vagy magabiztossá váltak), Róma büntető támadásokat intézett, dák falvakat égetett fel, és gyakran megölte a dák törzsfőket és királyokat. Az első századra azonban Dacia egyre erősebbé és politikailag konszolidáltabbá vált, és Róma kénytelen volt agresszívebben fellépni. Röviden, Traianusnak meg kellett hódítania Daciát – ami katonailag költséges és bonyolult hadjárat volt –, mert Róma elrettentő ereje eltűnt, és a dákok számára egyre kevésbé volt ijesztő a korlátozott büntető hadjáratok fenyegetése.
Ez a stratégiai paradoxon klasszikus példája. Az elpárolgó stratégiai előny aláásta Róma elrettentő erejét, és arra kényszerítette, hogy sokkal költségesebb és kiterjedtebb katonai programot fogadjon el, hogy kompenzálja lappangó gyengeségét. A paradoxon itt az, hogy Dacia meghódítása lenyűgöző katonai teljesítmény volt, amelyet azonban a római elrettentés és megfélemlítés összeomlása tett szükségessé. Ha Róma erősebb lett volna, közvetett (és olcsóbb) módszerekkel folytatta volna Dacia ellenőrzését, ami nem igényelte volna ott több légió állandó állomásoztatását. Nagyszerű győzelem volt (amely sok kézzelfogható előnnyel járt a birodalom számára), de hosszú távon tagadhatatlanul hozzájárult Róma túlterheléséhez és kimerüléséhez.
Hasonló dinamikát látunk a Közel-Keleten, ahol csökkenő elrettentő ereje Amerikát hamarosan agresszívebb lépésekre kényszerítheti. Ezért azok a hangok, amelyek háborút követelnek Iránnal szemben, bármennyire is elborult és veszélyes hangok, valójában Amerika stratégiai számításainak egy kulcsfontosságú aspektusát veszik célba. A megfélemlítéshez már nem elegendőek a korlátozott intézkedések, ami talán nem hagy más lehetőséget, mint a teljes körű fellépést.
Amerika tehát lépéskényszerben van. Egyelőre úgy tűnik, hogy a hagyományos amerikai eszköztárnak alig van, vagy egyáltalán nincs elrettentő ereje, és a térségben lévő amerikai bázisok inkább célpontoknak, mint botlódrót haderőnek tűnnek. Hasonlóképpen, a Jemen elleni korlátozott légi hadjárat nem úgy tűnik, hogy érdemben csökkentette volna a húszik hajlandóságát vagy képességét a kereskedelmi hajózás támadására. A legutóbbi Kataib Hezbollah csoport elleni lefejező csapás – amely papíron az amerikai hírszerzés és csapásmérő képesség lenyűgöző demonstrációja volt – csak újabb erőszakos támadáshoz vezetett a bagdadi Zöld Zóna ellen. Tágabb értelemben az amerikai stratégiai haderő telepítések (mind a megerősített szárazföldi jelenlét, mind a haditengerészeti eszközök érkezése) nem tűnt úgy, hogy érdemben elrettentette volna az iráni tengelyt.
Amerika hamarosan nehéz választás elé kerül a stratégiai visszavonulás és az eszkaláció között. A térségben lévő tripwire haderő telepítés mindenképpen elavulttá válik, és Amerikának vagy ki kell szállnia, vagy jobban bele kell állnia a helyzetbe. Ezért jelez most a riasztó a külpolitikai csapatnál, akik a Szíriából való amerikai kivonulástól tartanak, amellett, hogy egyre erősödnek az elborult, Irán lebombázását követelő hangok is. Ez a lépéskényszer: két rossz választás.
Kijev
Végül elérkeztünk az európai fronthoz, ahol az Egyesült Államok nehéz választás előtt áll. Amerika stratégiai alapvetését Ukrajnában két fontos fejlemény kérdőjelezte meg komolyan az elmúlt évben. Az egyik az ukrán ellentámadás szerencsétlen kudarca volt, a másik Oroszország sikeres mozgósítása mind a további haderő, mind a hadiipari komplexum tekintetében, a nyugati szankcióknak a gazdaság megfojtását célzó kísérlete ellenére.
Hirtelen egyre ingatagabbnak tűnik az az elképzelés, hogy Amerika aszimmetrikusan gyengíti Oroszországot, mivel most már egyrészt erősen kétséges, hogy Ukrajna vissza tud-e foglalni jelentős területeket, másrészt nyilvánvaló, hogy az orosz hadsereg jó úton halad, hogy nagyobb létszámban és a harci tapasztalatok által jelentősen megedzve kerüljön ki a konfliktusból. Valójában most úgy tűnik, hogy Washington Ukrajna-politikájának legfontosabb eredménye az orosz hadiipari termelés újraindítása és az orosz lakosság radikalizálása volt.
Washington most választás előtt áll. Kezdetben az ukrán hadsereget alacsonyabb költségű hadianyagokkal (a kelet-európai NATO-tagok régi szovjet készleteivel és a nyugati rendszerekből rendelkezésre álló felesleggel) kívánta támogatni, de ez mostanra egyértelműen kifutott. A NATO-blokkon belüli erőfeszítések a kulcsfontosságú rendszerek, például a tüzérségi lövedékek gyártásának bővítésére nagyrészt elakadtak, és a Pentagon az idő előrehaladtával csendben csökkenti a gyártási célszámokat. Eközben konszenzus alakult ki arról, hogy Oroszország erőfeszítései a fegyvergyártás felfuttatására figyelemreméltóan sikeresek voltak, és az orosz hadiipari komplexum jelentős előnyt élvez mind a teljes termelés, mind a kulcsfontosságú rendszerek fajlagos költségeinek tekintetében.
Mi tehát a teendő?
A Nyugatnak (ami alatt valójában Amerikát értjük) három lehetősége van:
- Csökkenti az Ukrajnának nyújtott támogatást, azaz stratégiai visszavonulást hajt végre, és Kijevet, mint pusztulásra ítélt geostratégiai eszközt leírja.
- Fenntartja a támogatást a jelenlegi irányvonalak mentén, azzal a céllal, hogy fenntartson egy alapszintű ukrán haderőt, ami életben tartja Ukrajnát, miközben azok a stratégiai kimerültségtől szenvednek.
- Masszívan növeli az Ukrajnának nyújtott támogatást egy átfogó hadiipari politikán keresztül, ami részben a háború útjára állítaná a Nyugatot Ukrajna oldalán.
A probléma itt az, hogy Oroszországnak előnye van a hadigazdaságra való átállásban, és ezt az átállást nem nehéz eladni a lakosságnak, mivel az ország valóban háborúban áll. Oroszország jelentős előnyökkel rendelkezik, például alacsonyabb költségszerkezettel és kompaktabb ellátási láncokkal. Amerikában egy választási évben, amikor úgy tűnik, hogy mind a választók, mind a kongresszus egyre nagyobb része már belefáradt az Ukrajnáról szóló hírekbe, nehéz elképzelni, hogy az Egyesült Államok Ukrajna nevében elkötelezné magát egy de facto gazdasági szerkezetátalakítás és egy bomlasztó háborús gazdaság mellett. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy az Egyesült Államok katonai segélyének teljes leállítása is előfordulhat, mivel a következő segélycsomag úgy tűnik nem fog átmenni a képviselőházon a határbiztonsági problémák közepette.
Amerika tehát lépéskényszerrel néz szembe Ukrajnában. Dönthet úgy, hogy teljesen elkötelezi magát, de ez azt jelentené, hogy békeidőben egy gazdaságot felbolygató, őrült tempójú újrafegyverkezést kellene eladnia az amerikai közvéleménynek, és egy meg-megingó kijevi bábura kellene fogadnia (amely most a parancsnoki átrendeződéssel van elfoglalva és egy újabb lerombolt védelmi erőddel Avgyijivkában). Pusztán költség-haszon szempontból talán a Kijev feladásával egybekötött stratégiai visszavonulásnak lenne a legtöbb értelme, de kétségtelenül presztízs tényezők is közrejátszanak. Az Ukrajnából való teljes kivonulást, ami annak legyalulásával járna, az Egyesült Államok felett aratott orosz stratégiai győzelemnek tekintenék, és jogosan.
 Orosz haderő |
Így marad a harmadik lehetőség, a segélyek csepegtetése, amely fenntartja az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás látszatát, de nem nyújt valódi kilátást az ukrán győzelemre. Ez egy cinikus játék, amely az ukránokat lassú halálra kárhoztatja, amelyért ők maguk lesznek felelősségre vonhatók – "mi soha nem hagytuk magára Ukrajnát, ők veszítettek".
Nincsenek jó lehetőségek? Ez a zugzwang.
Konklúzió: állj bele vagy szállj ki!
Az Egyesült Államok (és méhen kívüli szerelemgyereke, Izrael) előtt álló alapvető geostratégiai probléma az, hogy kimerültek az aszimmetrikus, olcsó ellenintézkedések lehetőségei. Az USA nem tudja többé extra lövegekkel és MRAP-okkal támogatni Ukrajnát, és nem tudja fenyegetésekkel és légicsapásokkal elrettenteni az iráni tengelyt. Izrael nem tudja többé fenntartani a megelőző jellegű, áthatolhatatlan védelemmel rendelkező hatalom képét, amelytől sajátos identitása függ.
Így marad a nehéz választás a stratégiai visszavonulás és a stratégiai elkötelezettség között. A félmegoldások már nem elegendőek, de van-e akarat a teljes körű intézkedésre? Izrael számára, amelynek nincs stratégiai mélysége, de egyedülálló világtörténelmi önfelfogása van, elkerülhetetlen volt, hogy az elkötelezettséget válasszák a stratégiai visszavonulás helyett (amelynek az ő esetükben sokkal inkább metafizikai jelentősége lenne, mint pusztán stratégiai, és az izraeli önfelfogás dekonstrukcióját jelentené). Ezért zajlik a mérhetetlenül erőszakos izraeli hadművelet Gázában, amely nem alakulhatott volna másként, tekintettel a nagy népsűrűségre és az eszkatologikus felfogásra.
Amerika azonban nagy fokú stratégiai mélységgel rendelkezik – ugyanazzal a stratégiai mélységgel, amely lehetővé tette számára, hogy kivonuljon Vietnámból vagy Afganisztánból anélkül, hogy a hazára nézve jelentős káros következményekkel járt volna. Minden bizonnyal megmarad a lehetősége egy virágzó és biztonságos Amerikának, még jóval a Szíriából és Ukrajnából való kivonulás után is. A Saigonból és Kabulból való eszeveszett evakuálás híres, kaotikus jelenetei valójában a figyelemre méltó tisztánlátás pillanatai voltak az amerikai külpolitikában, ahol a realizmus győzött, és az elbukott sakkfigurákat a sorsukra hagyták. Ez persze cinikus, de a világ már csak ilyen.
Ez a világtörténelem szokásos motívuma. A geopolitika legkritikusabb pillanatai általában azok, amikor egy országnak választania kell a stratégiai visszavonulás vagy a teljes elkötelezettség között. 1940-ben Nagy-Britannia választhatott, hogy elfogadja-e Németország hegemóniáját a kontinensen, vagy elkötelezi magát egy hosszú háború mellett, ami a birodalmába kerül és az Egyesült Államok véglegesen háttérbe szorítja őket. Egyik sem jó választás, de ők az utóbbit választották. Oroszországnak 1914-ben választania kellett, hogy magára hagyja-e szerb szövetségesét, vagy háborút vív a germán hatalommal. Egyik sem tűnt jónak, és az utóbbit választották. A stratégiai visszavonulás nehéz, de a stratégiai vereség még rosszabb. Néha nincsenek jó választási lehetőségek. Ez a lépéskényszer.
(Fordította: Doktor Faust - Kuruc.info)
