Kapcsolódó: A kommunizmus természetrajza, I. rész – a vörös ragály mint vallásos jelenség

A XX. század Marx és Lenin által megalkotott elmekórtani ideológiájának – miképpen ezt az előző részben megkíséreltem felvázolni – legfőbb jellemvonása a vakhit, az Isten nélküli, szekularizált vallásosság volt, annak minden kísérőjelenségével együtt. E jellemvonásból következik a kommunizmus elméletének és gyakorlatának másik fő kritériuma, a kizárólagosságra, minden más politikai törekvés és gondolat likvidálására való hajlam, illetve törekvés. Írásomnak ebben a részében a magyarországi példán próbálom ezt vázlatosan bemutatni, azt vizsgálva, miképpen érvényesültek a kommunista pártnak és a hozzá kapcsolt szervezeteknek totalitárius törekvései már az állítólagos népi demokratikus politikai viszonyok időszakában, 1945 és 1948 között is.

Miképpen az közismert, Magyarország a Tengelyhatalmak szövetségeseként – sajnos – a második világháborút elveszítette. (Megjegyzés: ezt a tényt ismételten hangsúlyozom, hogy megadjam a Népszabadságnak szerény személyemről szóló írása következő részének témáját, miszerint nem voltam hajlandó nagy nyilvánosság előtt önmagam rituális megkövezésére és ideológiai bűntetteim megvallására. Jó kommunista hagyomány szerint…) A háborús vereségnek – az emberéletben esett jóvátehetetlen pusztulásnak, a nemzeti vagyon közel felének elveszítésén túl – egyik legtragikusabb következménye az lett, hogy a vörös ármádia csaknem fél évszázadra megszállta hazánk területét. A történelmi események logikájából következően a bolsevik cár, Sztálin, elhatározta, hogy a neki megfelelő és Moszkva politikai, katonai és gazdasági törekvéseit mindenben feltétel nélkül kiszolgáló kommunistákat juttatja hatalomra Magyarországon. Érdekes, de mind politikai, mind lélektani szempontból teljességgel hiteles történelmi szituáció ez: miközben Rákosiék itthon zsarnoki hatalmuk feltétel nélküli elismertetésére törekedtek, aközben hasonlóképpen feltétel nélkül, szervilis módon engedelmeskedtek Sztálin elvárásainak és utasításainak.

Rákosi (Rosenfeld) Mátyás

A Moszkvában kiképzett és ideológiailag megfelelően idomított ún. moszkoviták: Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor és társaik ugrásra készen álltak, hogy az 1919-es 133 napos rémes közjáték után ismét bevezessék a vörös terroruralmat hazai földön. Formailag ugyan – miként a bevezetőben már utaltam rá – 1945 és 1948 között – akárcsak napjainkban – többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia, felelős kormány, sajtószabadság független köztársaság létezett, valójában azonban már ekkor is csaknem kizárólagosan a kommunisták politikai akarata érvényesült minden fontos kérdésben. Mindezt az említett politikai díszletek, intézmények fenntartása mellett, a nemzeti összefogás szükségességének hirdetésével is álcázták. Természetesen ez az elvtársi gyakorlatban mindenkor – ma is – úgy valósult meg, hogy a hatalom, a pénz és a vagyon fölött kizárólag ők rendelkeztek, az elkövetett bűnök miatti következményeket és a dilettáns kormányzás előidézte csődhalmazt pedig áthárították a politikai élet többi szereplőjére, mi több, az egész társadalomra. (Itt emlékeztetnék Marosán elvtárs örökbecsű szavaira, miszerint „nem a zsemle kicsi, hanem a pofátok nagy”.)

Péter Gábor (Eisenberger Benjámin)

A kommunisták tehát már 1944-1945-től megszállták az állami-gazdasági élet kulcspozícióit. A belügyminisztérium keretein belül megszervezték Péter Gábor vezetésével az Államvédelmi Osztályt (ÁVO), amely utóbb, 1948-tól, Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven működött, ugyancsak az egykori félanalfabéta újfehértói szabósegéd, Péter Gábor vezetésével. Ez a terrorszervezet, melynek székhelye Budapesten, az Andrássy út 60. szám alatt volt, állam volt az államban, az egész országra kiterjedő, félelmetes besúgóhálózatot hozott létre, s ez bármely magyar állampolgárt bármikor jogerős bírósági végzés nélkül (nem azért, mintha ez bármit is jelentett volna, magától értetődően az ún. igazságszolgáltatásban pártbíróságok működtek) letartóztathatott és eljárás alá vonhatott, a vallatások során a legdurvább fizikai és pszichés erőszakot alkalmazta, s amennyiben a kihallgatást végző fogdmegeknek úgy tetszett, a foglyot halálra kínozhatta. Ezen túl a szervezet internáló-, illetve megsemmisítő táborokat működtetett, Kistarcsán, Recsken, Vácon és másutt is. Ez utóbbi helyen raboskodott például a Horthy-korszak jeles történetírója, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, volt kultuszminiszter, Hóman Bálint. A hatalmas termetű, egykor 130 kg-os embert az állami terrorszervezet emberei hamarosan emberi ronccsá éheztették és verték. A fegyintézet Halász nevű főorvosa egy napon vizit alkalmából a következő, a kommunista eszmerendszer mélységes humánumából fakadó kérdést tette fel az akkora alig 70 kilós, szinte már haldokló embernek: „No Hóman, még mindig nem döglött meg?”

Egyébiránt nem haszontalan tevékenység az ÁVH egykori munkatársairól készült listát átböngészni, hiszen számos ismerős név tűnik fel rajta, még azon korosztály tagjainak is, amely a 70-es, 80-as évek fordulóján kezdett politikailag eszmélni, mint jelen sorok írója is. Néhány jó ismerősünk tehát: Bauer Miklós alezredes, haláláig közismert ügyvéd, Berkesi András őrnagy, majdani szocialista ponyvaíró, Ipper Pál őrnagy, utóbb a televízió híradójának felelős szerkesztője, Kardos György ezredes, későbbi irodalompolitikus, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, Kádár Jánosné Tamáska Mária főhadnagy, az 1956-os szabadságharc véres kezű eltiprójának felesége, Komlós János, leszerelése után meghatározó televíziós személyiség, humorista, illetve Vajda Tibor őrnagy. Ez utóbbi személy neve azért méltó arra, hogy megőrizze a történelmi emlékezet, mert az általa vezetett osztályon tilos volt a gyanúsítottak bántalmazása. Legalábbis ezt az orbitális hazugságot foglalta okiratba Kuncze belügyminisztériumának személyzeti vezetője 1995(!)-ben.

Kommunisták jutottak vezető pozíciókba az ún. népbíróságokon, amelyek a politikai bosszú céljából jöttek létre, mindenféle jogi norma felrúgásával és megcsúfolásával. A Horthy-korszak középosztályából – éppen ezen eljárások előre borítékolható ítéletei miatt is – kb. félmillió köztisztviselő, katona- és csendőrtiszt, közalkalmazott kényszerült nyugati emigrációba, a magyarság – Trianon utáni – második nagy szétszórattatását idézve ezzel elő. Ezek az ún. bíróságok a magyar történelem legnagyobb, hazug vádakon alapuló, koncepciós perének keretében 60 ezer ember ügyét vizsgálták, ebből 10 ezer főt ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, és 189 halálos ítélet született. A történelmi kép úgy teljes és hiteles, ha megemlítjük azt a nem elhanyagolható tényt, hogy a népbíróságok nem működhettek volna ilyen „hatékonyan”, amennyiben az Egyesült Államok katonai, kémelhárító testülete, a CIC (Counter Intelligence Corps) nem adta volna ki a Nyugatra, Németország amerikaiak által megszállt övezetébe menekült magyar politikusokat, tisztviselőket az ÁVO-nak. Az itthon maradottak sem jártak jobban: már 1946 folyamán megkezdődtek az ún. B-listázások (a kommunistaellenes köztisztviselők és közalkalmazottak kirúgása), ezek eredményeképpen az államigazgatást „politikailag megbízható (értsd: szakmailag alkalmatlan, analfabéta bolsevik) káderekkel” töltötték fel, elindítva ezzel egy vészes, kontraszelekciós folyamatot, amely egyébként a kommunista rendszerek egyik fő jellemzője volt.

Rajk László

Rajk – a később Rákosi által kivégeztetett – belügyminiszter, hithű ortodox moszkovita, szintén 1946-ban elkezdte a civil szervezetek szétverését. A különböző egyházak, községek és városok, valamint egyéb testületek által működtetett egyletek, mint például a katolikusok ifjúsági szervezete, a KALOT, meg a legendás Cserkészszövetség természetszerűleg álltak a kommunista hatalom útjában, mind eszmeileg, mind azáltal, hogy százezreket voltak képesek megszervezni, és a polgári erényeket közvetíteni tagságuk számára, tehát fel kellett számolni őket. Megszüntetésük óriási veszteség volt az egész társadalomra nézve, különösen ha azt a tényt is figyelembe vesszük, hogy a civil önszerveződések a mai napig nem működnek egészségesen a lelkekben még ma is élő, bénító félelem miatt. Olyan súlyos történelmi örökség ez, hogy a mai magyar állampolgár – kommunista reflex szerint – nagyrészt még napjainkban is azt várja, hogy valaki „fentről” mondja meg neki, hogy hol, mikor, kivel, mit kell cselekednie.

Természetesen hazánk szovjet gyarmatosításának eredményeképpen, stratégiai területként kommunista kézbe került a gazdaság irányítása is, noha ezen a területen a szovjet elvtársaktól a modern gazdaságszervezési eljárásokat és technológiát aligha sajátíthatták el elvtársaink a kommunizmus Patyomkin-országában. (Patyomkin a 18. században élt államférfi volt, nevéhez kapcsolják annak a hazug diplomáciai szokásnak a meghonosítását, miszerint az országba látogató külföldi hírességeknek skanzeneket, mesterségesen épített falvakat mutattak meg, jólétben dúskáló álparasztokkal.) A Gazdasági Főtanácsot nem is ezért hozták létre, hanem Moszkva kiszolgálására. E testület törvényerejű rendeleteket adhatott ki, meghatározta a költségvetést és a gazdaságirányítást. Főszerepet játszott ezen kívül az ún. szovjet-magyar vegyes vállalatok létrehozásában, amelyek révén a szovjetek gyarmati uralmi rendszert vezettek be hazánkban. E vállalatok a stratégiai ágazatokban, pl. a légi közlekedésben, az olaj- és gázkitermelésben, a bauxit- és alumíniumtermelés területén jöttek létre.

Imrédy Béla

A kommunisták maguknak tulajdonították a valutastabilizációt, vagyis a teljesen elinflálódott pengő helyett az új fizetőeszköz, a forint bevezetését, s ezt jó propagandahazugságként hirdették, terjesztették is. (Vö. a mai önfényezésre politikai marketing címén értelmetlenül szétszórt milliárdokkal és a hazug médiakampánnyal.) A történelmileg hiteles kép némileg árnyaltabb ennél.1945-46 folyamán zajlott Imrédy Béla volt miniszterelnök népbírósági pere. Imrédy korának egyik legkiválóbb gazdasági és pénzügyi szaktekintélye volt (mekkora hiányt szenvedünk ma ilyen értelmes politikusokban!), kormányfősége előtt a Magyar Nemzeti Bank igazgatói posztját töltötte be. Még javában folyt az egykori miniszterelnök pere, amikor felkereste őt védője, és közölte vele, hogy a nemzet érdekében szükség volna új pénz bevezetésére a teljesen elértéktelenedett pengő helyett. A börtönigazgató jóváhagyásával Imrédy megkapta a szükséges anyagokat, és munkához látott. Később első fokon Imrédyt halálra ítélték, majd ismét megjelent az ügyvéd, s közölte vele, hogy minél előbb fejezze be a munkát, mert azon múlik élete. 1946. február 26-án készült el a fogoly a tervezettel. Az ügyvéd átvette a munkát, majd közölte, hogy védence tervezete döntő szerepet játszik majd a kegyelmezési aktusnál. Mi sem természetesebb, s jellemzőbb azon időkre, hogy másnap – elutasítva a kegyelmi kérvényt – az egykori miniszterelnököt agyonlőtték. Pénzügyi tervezete egyenesen Rákosi Mátyáshoz került, aki Vas Zoltánnal,a Gazdasági Főtanács vezetőjével áttanulmányozta, majd végrehajtás céljából kiadta a pénzügyi szakértőknek. Ilyen előzmények után jelent meg 1946. augusztus 1-jén az új fizetőeszköz, a forint. Hála érte Imrédy Bélának. Arról, hogy napjainkra ez a valuta is meglehetősen inflálódott, igazán nem ő tehet.

A totalitárius hatalmi törekvésektől – akár árnyék a fénytől – elválaszthatatlan a választási csalás ténye. A különösen hírhedetté vált 1947-es kékcédulás hadművelet egyértelműen igazolja ezt. A választási kampány eleve súlyos diszkriminációval kezdődött: a később Rákosi által hóhérkézre juttatott Rajk László belügyminiszter kezdeményezte a választójogi törvény szűkítését: tervezete szerint mindazon személyek elveszítették volna választópolgári jogosultságukat, akik a Horthy-korszakban a kormánypártok képviselői voltak, 1945 után internálták, vagy B-listázták (kirúgták mint hivatásukhoz értő profi szakembereket) őket, nyugatra menekültek, német nemzetiségűek voltak, illetve azokat, akiket a cseh-tót hatóságok a Felvidékről páriákként kitoloncoltak. Az igazi csalás azonban ezután következett: már akkoriban is lehetséges volt, hogy a szavazás napján nem az állandó lakhelyén tartózkodó személy másutt voksoljon. Ezzel a jogi kiskapuval visszaélve az alkalmi szavazók részére kiállított igazoló lapok, kék cédulák hamisításával tudtak a kommunisták minimum 200 ezer, maximum 500 ezer hamis szavazatot összeszedni azáltal, hogy kommunista aktivisták több helyen is leszavaztak. Talán nem meglepő, hogy az akkori OVB, melynek elnöke Major Ákos volt, minden választási csalással kapcsolatos óvást visszautasított. (Elvtársaink a mozgalom veteránjainak nemes hagyományait folytatva, ugyanígy jártak el 2002-ben és 2006-ban is. Akárcsak bő fél évszázaddal korábban, ezúttal is a nemzetbiztonsági testületek, a belügyminisztérium és az ÁVH – noha napjainkban már nem így nevezik – hathatós közreműködésével. Valamennyi választás közös nevezője azonban az alkotmányjogi értelemben vett érvénytelenség volt. Fölöttébb érdekes, hogy egyetlen parlamenti politikai erő sem meri vállalni azt, hogy kinyilvánítsa: hazánkban minimum 2002 óta illegitim kormányzás folyik).

Végezetül még egy fontos adalék a kommunizmus természetrajzához, az ún. elhatárolódósdi. 1946. március 5-én kezdődött. Legalábbis Magyarországon. E napon a kommunisták, a marxista szociáldemokraták, a parasztpártiak és a szakszervezetek képviselői által együttesen megszervezett magyarországi agresszív kisebbség, az ún. Baloldali Blokk kinyilvánította, hogy az akkori, legnagyobb kormánypártban, a Független Kisgazdapártban (amely mellesleg tele volt beépített kommunistával) kik a reakciós, eltávolítandó személyek. Tehát egy kisebbségben lévő politikai erő, természetesen a népakarat letéteményeseként, kinyilvánítja, hogy az akkori parlament és kormányzat meghatározó erejét jelentő pártban ki a nép ellensége, ki jelent veszélyt a köztársaság államrendjére, ki a reakciós és ki a szovjetellenes. (A történelem olykor furcsán ismétli önmagát: a mai agresszív, szélsőséges, kirekesztő kisebbség ugyanezt a módszert alkalmazza, csupán a hívószavak változtak „antiszemitá”-ra, „kirekesztő”-re, „rasszistá”-ra, „fasisztá”-ra és egyebekre).

Összegzésképpen megállapítható, hogy mindaz, ami Magyarországon 1945-1948 között elkezdődött, a mai napig súlyos történelmi örökséget, tehertételt jelent a ma élő nemzedék számára. A mai vezető réteg – egykori pártbeli és családi kapcsolataiból eredő szocializációjának és a kisiklatott rendszerváltoztatásnak köszönhetően – ugyanazokat a módszereket alkalmazza a hatalomgyakorlásban, mint Rákosiék 1945-től kezdődően. Napjainkban is parlamentáris diktatúra van, korlátozott sajtószabadság, bizonyos történelmi témák tabusítása, ÁVH-s módszerek alkalmazása a jogszolgáltatásban, törvénytelen, titkosszolgálati módszerek (megfigyelés, adatgyűjtés, telefonlehallgatás stb.) alkalmazása a hatalomnak nem tetsző állampolgárokkal szemben és a lista tetszés szerint folytatható. E téma kifejtése azonban már egy újabb tanulmány kereteit igényli.