2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Válaszút előtt a katolikus egyház - avagy ki ad kinek ultimátumot?

Reklám

Christoph Schönborn osztrák kardinális nemrég újra nyilatkozott a Kronen Zeitung című napilapnak az ausztriai egyházpolitikai belviszályok kapcsán. (Közben volt módja Kölnben, az oda látogató XVI. Benedek pápával /alias Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció egykori vezetője, C. Schönborn egykori teológiaprofesszora és barátja/ egyeztetni az ügyben.)
A rendkívül diplomatikus prímás továbbra is a „megbeszélések hídjáról” beszél, ugyanakkor világossá teszi, hogy a reformok útja csak a pápával együtt járható. Magyarán minden kérdésben engedelmeskedni kell a hagyományokhoz ragaszkodó római központi hatalomnak.
Kérdés azonban, ki ad kinek ad ultimátumot ez esetben. Ha a bíboros megvonja – néhány ezer osztrák papja közül a 300 legbuzgóbbnak a működési engedélyét, az talán már mindegy a krónikus paphiányban senyvedő egyház sorsa szempontjából. Azonban a kötelező egyházi adó állami behajtása miatt felbőszült, naponta kilépő hívek patakja folyammá duzzadhat, hiszen a hívek szimpátiája legnagyobb részt Schüllerék oldalán áll.
/Hitler és a keresztény egyházak vezetői 1936-ban konkordátumot írtak alá, mely német nyelvterületen szabályozta a Birodalom és a keresztény felekezetek jogviszonyát. Azóta – egészen mindmáig – a lakhely-bejelentőlapokon kötelező feltüntetni a felekezeti hovatartozást, s a felnőtt korú megkeresztelteken államilag behajtható az egyházi adó. Ez sokkal csekélyebb összeg lenne, mint például a középkori, vagy az amerikai fundamentalista szekták által elvárt biblikus tized. Azonban sokan nincsenek tisztában mindezzel, s éveken át nem válaszolnak az egyház fizetési felszólításaira. Mivel az egyházi adóhivatalnak nem küldik meg kereseti igazolásaikat, az átalányt számlázva tovább küldik a csekkeket, míg végül végrehajtó jön ki a lefoglalni valamely értéktárgyukat az elmulasztott adóbefizetés fejében. Ekkor a hívek általában tehetetlen dühükben kilépnek az egyházból. De az utóbbi időben megsokasodó, klerikusok által elkövetett pedofil botrányok miatt is rengetegen kiléptek./
Legtöbben úgy hiszik, hogy a katolikus egyház hite a legapróbb részletek tekintetében is egységes. Vannak, akik tudni vélik, hogy az egyházban ma már párhuzamosan létezik az úgynevezett „hagyományos” és a „haladó” teológiai iskola; sőt a kettő között próbál balanszírozni a középutat képviselő vatikáni kormányzat. A valóság ennél jóval összetettebb. A katolikus egyház rugalmas struktúrájánál fogva fejlődőképes intézmény, a középkori intoleráns merevség így nem csak a liberalizmus és a szekularizáció hatására, hanem egyébként is át tudott alakulni egy lényeges alapelvekben egységes, de partikuláris kérdésekben rendkívül pluralista szervezetté. Számtalan megtűrt teológiai iskola létezik párhuzamosan, a viszonylag békés egymás mellett élés állapotában.
(Ha veszünk mondjuk tíz különböző, nem alapvető hittételt, több iskola alakulhat ki az egyházon belül, aszerint, hogy ezek közül ki melyekre teszi a fő hangsúlyt, melyeket vall az adott lelkiségi mozgalom inkább hagyományos, vagy inkább liberális szempontok szerint. Konkrét példával: egy, a katolikus szexuális erkölcs kérdéseiben meglehetősen szabadelvű közösség alkalmasint az abortusz, az eutanázia vagy a halálbüntetés legkérlelhetetlenebb, konzervatív ellenfele lehet.)
Értelemszerűen a Helmuth Schüller vezette papi reformcsoport „hittételei” sem egyenlő mértékben kerülnek szembe az egyház hivatalos vatikáni álláspontjával. Vegyük sorra az egyes pontokat, a vitázó felek által könnyebben áthidalhatókon kezdve a nehezebben megoldható ellentétekig.
1. A „misegyárak” „misefutószalagjainak” leállítása elkerülhetetlen. Az egyre nagyobb paphiány miatt sürgető strukturális reformoknak véget kell vetnie az ájtatos „szándékokra mondatott”, amúgy is „simónia-illatú” mise-sorozatoknak, napi 1-2 misénél több egy plébánián teljesen felesleges. Az eddig igeliturgiának nevezett, szakképzett laikusok által tartott szertartásokat joggal nevezhetik Schüllerék szentmisének, attól, hogy a kiszolgáltatott eucharisztiát egy áldozópap korábban változtatta át! És lehet, hogy egy lelkes laikus sokkal hatékonyabban fog prédikálni is! E változtatásokhoz tehát semmiféle hitelvet nem szükséges megkérdőjelezni, egyszerűen a Vatikán jóakaratú reformkészségén múlik.
2. A papok nősülésének, vagy laikus férfiak pappá szentelésének problémája, az úgynevezett cölibátus kérdése már jóval komolyabb teológiai megfontolást kíván. A teológiai alapok újraértelmezésére és komoly egyházjogi reformokra lenne szükség.
Ám a cölibátus áldozópapok számára kötelező mivolta nem bibliai vagy dogmatikus, pusztán egyházfegyelmi, egyházjogi rendelkezés (amiben nem tévedhetetlen a tanítóhivatal)! A szervezethez tartozva e szabályozást áthágni tehát tilos, de helyességét megkérdőjelezni szabad!
A papi hivatás és a cölibátus kötelező „árukapcsolását” VII. Gergely pápa reformjai nyomán „1123-ban, a Lateráni Zsinat iktatta törvénybe, hogy a szubdiakónus foktól fölfelé a klerikusok megkísérelt házassága érvénytelen. Ettől kezdve a nyugati egyházjogban a nagyobb rendek bontó házassági akadályt jelentenek.” /Idézet a Katolikus lexikonból./
A rendelkezés részben azért született, hogy az egyház anyagi hátterét biztosító egyházi vagyon az utódok öröklésével ne juthasson „világi” kézre; részben azért, mert a klérus elvilágiasodott, és a pápa úgy gondolta, hogy a kötelező nőtlenség bevezetése majd erkölcsi tisztulással jár. (Ami nyilvánvalóan nem volt szükségszerű következmény, sőt!)
Természetesen a jóval korábban kialakult szerzetesség esetében a rendalapítók többsége már a rendi regulában feltételként szabta ezt a tagok számára. De a dolog vitathatóságát mi sem mutatja jobban, mint legnagyobb szentünk, Assziszi Ferenc példája; aki nem akarta, hogy minden rendtag klerikus legyen, ráadásul a harmadik renddel megnyitotta a kapukat a világiak előtt is!
Az eddigiek csupán a hagyomány, és az egyháztörténelem tényei. Minket azonban elsősorban a cölibátus állítólagos jézusi-evangéliumi gyökerei érdekelnek.
A keresztény férj nélküliség, vagy nőtlenség létjogosultságát ugyanis Jézus valóban tanította, de azt szigorú feltételekhez kötötte! Ha e feltételek nem állnak fenn, és valaki mégis ezt az életformát gyakorolja, annak életét a sátánnak sikerült befolyásolnia.
Az indoklást muszáj az őstörténetnél kezdenünk. A paradicsomban Isten látta, hogy „nem jó, ha az ember egyedül van”, s ezért mondta: „Alkossunk hozzá illő segítőtársat!” (I.Móz.2,18) Ezáltal a házasságot alapvető és egyetemes létfeladatunkká tette a teremtésben Teremtőnk! Értelemszerűen a házasságnak nem lehet „alternatívája”!
Ha lenne, Isten két párt teremtett volna, és míg az egyiknek a házasságot szabta volna létfeladatul, a másik kettőnek ezzel szemben a cölebsz „házatlanságot”.
A három leggyakoribb evangéliumi érv, mellyel korunkban ennek ellenkezőjét igyekszik megalapozni az egyházi hierarchia:
I. A „Szent József-házasság” példája
II. Jézus nőtlensége és
III. témánkról szóló tanítása.
I. Egyházunk hittételként vallja, hogy Mária Jézus születése előtt, közben és után is szűz volt, fiziológiai értelemben is. Ha hiszünk bármely csodában, az első kettőben miért ne hihetnénk? A harmadik azonban (utána is szűz maradt) nem csoda. (Önkényes isteni rendelkezés meg miért is lenne? De ha mégis az istenfiúságot kifejező „jelként” az is lenne, Márián kívül nyilván akkor sem vonatkozhatna senki másra!)
Az „utána is” valódi oka valószínűleg sokkal prózaibb lehetett: Mária és József hagyományos, ókori zsidó szellemben nevelkedett, melyben azt sulykolták beléjük, hogy amit Jahve „elkülönít a maga számára”, az ember számára abszolút tabu! Ha Mária és József hitték, hogy Mária méhét Elohím „lefoglalta magának” a Messiás csodálatos világra születéséhez, akkor azt ájtatos tiszteletből már érinthetetlenné vált, nem használhatták másra. A szent család cölibátusa tehát nem lehet egyetemes példa mások (sokak) számára!
II. Ám Jézus cölibátusa éppúgy nem! Ugyanis rajta kívül aligha lehetett ember 100%-ig biztos saját jövője ismeretében. Ha az Atya a Fiúval teljes isteni egységben van, érthető, hogy Jézus nem csak sejtette, hanem előre pontosan ismerte sorsát, ahogyan azt tanítványainak is többször megjövendölte. Az Isten nem azért születik a földre, hogy családot alapítson, hanem egyetlen célból: hogy tanításával és halálával megváltsa az emberiséget! Tehát – akár Máriáé – ez is „egyedi szerep”, mely sajátosan egyedi életformát jelent. Egy fiatalember, aki biztosan tudja, hogy igehirdetéséért hamarosan keresztre fogják feszíteni, nyilvánvalóan nem fog családot alapítani és gyermekeket nemzeni! Eltitkolhatná családja elől küldetését? Megkérje egy csinos leány kezét azzal, hogy egy-két év múlva biztosan özveggyé válik, árva gyermekekkel? (Akik egyébként az ókori zsidó társadalom kivetettjei voltak, azon az alapon, hogy a család nyilvánvaló bűnei miatt büntette őket a családfő halálával Jáhve!) Közölje mennyasszonyával (jegyeseknek nem lehet titkuk egymás előtt!), hogy ő Isten? Vagy kosarat kapna így (még a megértő Magdolnától is!); mert bolondnak tartják; vagy, ha mégis hisznek megváltói szerepében, akad zsidó lány, aki merne fizikálisan házaséletet élni Jáhvéval? Akadna mennyasszony, aki elhiszi, hogy az ember Jézus feleségül veszi, de isteni küldetése miatt hamarosan elhagyja családját a kereszten, sőt még mennybemenetelkor is?! És Jézus esetleges fia vajon mit örökölne? Istenséget? Pápaságot? Teljesen abszurd kérdések, de mindebből világossá válik, hogy Jézusnak nem volt hivatása a házasság, ám ebben ő sem utánozható/utánozandó.
III. A látszólag legnyomósabb „cölebsz érv” Jézus kasztrációs példabeszéde, (Mt.19,2-12) melyet az egyház a cölibátus legfontosabb alapjaként tart számon. Azonban e hagyományosan félreértelmezett szöveget csak akkor tudjuk helyesen megérteni, ha a teljes perikópát (az első és a második részt) együtt értelmezzük, vagyis nem ragadunk ki egy-egy mondatot a szövegkörnyezetből. Jézushoz itt a mózesi, zsidó törvénykönyv – válással kapcsolatos előírásainak – értelmezéséért fordulnak a tanítványok. Jézus idézi a Teremtés Könyvét (I. Móz. 2,24 ), ebből vezeti le, hogy (a hűtlen elhagyás esetét kivéve) tilos a válás. Ezen elkeseredve jegyzik meg tanítványai, hogy „akkor jobb meg sem házasodni”. Erre felel Jézus a „kasztrációs példával”. (Teljes pszichológiai képtelenség: az apostolok a házasság csapdájából a válás tilalma miatt nem menekülhetnek, s ezért javasolná Jézus nekik helyette a cölibátust!)
Fentiek fényében természetesen egészen másként értelmezendő a „kasztrációs példabeszéd”, melyben Jézus először idézi a teremtés könyvét: „Nem olvastátok, hogy aki kezdettől fogva teremtett, férfinak és nőnek alkotta őket? Ezért az ember elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik és a kettő egy hússá lesz.” „Így már nem ketten vannak, hanem egy test. Amit tehát Isten egybekötött, ember szét ne válassza.” (Mt. 19,3 E szöveg helyes értelme nem csak az, hogy a házasság felbonthatatlan, hanem az is, hogy a házasságra való, szaporodási kötelezettség alól senki sem bújhat ki!) Ez után mondják a csalódott tanítványok, hogy akkor jobb a nőtlenséget választani. Jézus válasza egyértelműen: Nem! Mindenkinek készen kell állnia a házasodásra, de három eset van, mikor a házasság nem kötelező, vagy felbontható (a szexualitás egyetemes parancsa alól felmentés kapható): „Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott. (Ezért értik olyan sokan tévesen!) Vannak ugyanis heréltek, akik anyjuk méhéből így születtek. Aztán vannak heréltek, akiket az emberek tettek ilyenekké. És vannak olyan heréltek is, akik önmagukat herélték a mennyek országáért. Aki meg tudja érteni, értse meg.”
Az első kategóriába nyilvánvalóan azok tartoznak, akik valamilyen örökletes betegség miatt impotensek, vagy szexuálisan aberráltak. A másodikba azok, akiket fizikálisan, vagy pszichológiailag herélt ki környezetük, (pl. olyanok is, akiket gyerekkorukban megerőszakoltak, ezért sohasem lesznek képesek felnőtten az egészséges szexualitásra, vagy tőlük a akikbe épp belesulykolták, hogy Isten kéri/elfogadja bárkitől a cölibátus „önkéntes áldozatát”!). A harmadik kategória témánk szempontjából a döntő: vajon mit jelent önként lemondani a szaporodás Isten rendelte kötelességéről, „az Isten országáért”?! Itt kanyarodunk vissza alapkérdésünkhöz: kéri-e tőlünk ezt Isten, s ha igen, mikor? Mint fentebb láttuk, fontos isteni cél nélkül soha. A teremtés önkényeskedő logikátlansága lenne, ha az ajándékként kapott szaporodási (fajfenntartási) létfeladatunk felfüggesztését kérné, vagy akár elfogadná ezt tőlünk! (Tegyük fel, hogy boldogító ajándékot adtál gyermekednek, mely lehetővé teszi, hogy – mással játszva – mást is boldoggá tegyen. Mit éreznél, ha ajándékodat visszautasítaná, mondván, hogy „ő csak veled akar játszani”? Hiszen tudod, hogy boldoggá csak a teremtő öröm másoknak átadása által lehet! A „szvingli” egoizmusból, a cölebsz személy tudatlanságból dönt helytelenül, Isten szándéka ellen, csupán ennyi a különbség.) Ha Isten ajándékot ad, nem azért teszi, hogy visszavegye, ez tiszta képtelenség lenne, mert akkor nem is lenne Isten!
Ám akkor mit jelent valójában önmagunkat „Isten országáért kiherélni”?! A válasz hihetetlenül egyszerű és kézenfekvő, hiszen az evangéliumi párbeszéd kiinduló pontja a válás kérdése volt! Ha párját keresi az újjá született hívő fiatal, de környezetében csak olyan potenciális társak vannak, akik nem elkötelezett hívők, akkor ezek közül nem szabad választania, így mintegy Isten országáért ivartalanítja magát az ember, amíg nem akad megtért esélyes.
Hasonló a helyzet, mikor egy házasságot két meg nem tért (hitében 100%-ig el nem kötelezett) személy kötött. Ha később egyikük megtér, ez ugyan képes „megszentelni” a másikat, de ha amaz az Isten országa iránti féltékenységből akarná elhagyni a hívőt, akkor annak inkább hagynia kell menni hitetlen társát („váló-levél”), s ha így egyedül marad, az ismét csak „magát Isten országáért kiherélés”, mely kényszer elviseléséhez természetesen elegendő erőt ad a Szentlélek.
Tehát létezik az effajta cölibátus, de egyrészt semmi köze a papi hivatáshoz, másrészt sohasem szükségszerűen végleges állapot.
(Szokták még emlegetni a páli érvelést, mely szerint a „házatlan” életállapot Istennek jobban szentelhető, meg üdvözült állapotunk előképe (I.Kor. 7,34 „Aki megházasodott, a világ dolgaival törődik”… Jézus szerint Mt. 22;30 pedig a „A mennyek országában nem házasodnak az emberek, hanem úgy élnek, mint Isten angyalai”). Igen ám, csakhogy a Bibliában az is benne van, hogy az Isten országa nem evés és ivás, (Rom. 14;17) mégsem jut eszébe senkinek, hogy „mennyei előjelként” ne táplálkozzék!
Ami pedig a cölebsz papságot illeti, ez nem jelent feltétlenül oda adottabb életet! Ellenpélda erre sok szentéletű görög katolikus, ortodox, vagy protestáns lelkész. Mert nem az idő- és energiamennyiség, hanem a küldetés odaadottsága a döntő! A család nem figyelemelterelő, sőt inkább az időnként elviselhetetlenné váló magány lehet akadály. Egy jó pap kvázi az ágyban is példát mutathat híveinek! (Persze sokkal szigorúbb előkészítő tanfolyam lenne szükséges az oltár előtt házasulandók számára, és a lelkész-asszonynak is csak Szentlélekben újjá született személynek lehetne lenni, éppúgy, mint férjének!)
Hogy a cölibátus az ember teremtésben kapott biológiai-fiziológiai funkciójának semmibevétele, így alkalmasint beteg aberráció, az könnyen bizonyítható! A létfenntartás ösztönénél ugyanis nem kevésbé fontos isteni energia bennünk a fajfenntartás ösztöne, mert a gyermekes család a Szentháromság szeretet-modelljének leképezése az anyagvilágban! Nem azért teremtett Isten hormonokat és nemi szerveket, hogy bojkottáljuk a szaporodás isteni parancsát („szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet” I.Móz 27; 5). Ha az erre kapott szexuális hajlamainkat valódi ok nélkül elfojtjuk, megtagadjuk, annak mindig súlyosan káros mellékhatásai lesznek. És itt nem csak a (csak ritkán kiderülő) szexuális eltévelyedésekre gondolok (pl. homoszexualitás, pedofília, önkielégítés); hanem a magányos személyiség elkerülhetetlen pszichológiai torzulásaira, melyek komoly gátat jelenthetnek isteni küldetésünk teljesítésében is. Tapasztalataink szerint a „házatlan” hivatást sokszor választják olyanok, akik tudat alatt sérültek lelkileg szüleik, vagy ismerőseik elvált, vagy rosszul sikerült házassága láttán. De Jézus minden sebet kész begyógyítani. Mikor egy nagy szentünk, azt mondta, „a legnehezebb szerzet a házasság”, bizony fején találta a szöget, mert a „házatlan” embernek könnyebb dolga van, amennyiben nem kell alkalmazkodnia másokhoz; csakhogy ez is személyiségtorzító körülmény.
3. A nők pappá szentelése már jóval nehezebben lenne teológiailag megalapozható és bevezethető. Ugyanis nincs biblikus nyoma annak, hogy az utolsó vacsorán („az asztalhoz dőlve”) nők is jelen lettek volna. Jézus tehát egyértelműen 12 választott férfiapostolának adta az eucharisztikus átváltoztatás felhatalmazását. (Természetesen kizárható az alaptalan, zsidók által kiagyalt csacsiság, hogy Mária Magdolna is egy lett volna a tizenkettő közül. Jézusra nézve súlyosan dehonesztáló állítás, hogy a zsidó erkölcsi törvényeket szigorúan tiszteletben tartó Megváltónak titkos, tiltott viszonya lett volna Magdolnával!)
Igaz, az egyház általában a 12 apostolt a püspöki tisztséggel, míg a 72 tanítványt a papi renddel állítja párhuzamba; és semmi sem igazolja, hogy a 72 között ne lettek volna ott a Jézus kíséretében hemzsegő nők! Akkor viszont csak a püspökök végezhetnének érvényes átváltoztatást! Ezen az ösvényen sem jutunk hát tovább…
Fentebbi megfontolások helyett inkább azt a kérdést kellene feltenni, hogy Krisztus, aki egyáltalán nem idegenkedett a nők társaságától (Mária, Márta, Magdolna, asszony a kútnál, stb.), miért ne akart volna papi tisztséget bízni nőkre?
Hiszen, ahogyan az Atyának, illetve „pre-egzisztenciájában”, a Fiúnak – szellemi lényként – materiális nemisége nincsen; éppúgy az ostya és a bor átlényegülése (Krisztus testévé és vérévé) aligha függhet attól, hogy milyen nemű a konszekráló személy!
Vagyis Jézus nem teológiai megfontolásból választott apostolául 12 férfit 12 nő helyett, nekik adva e megbízást! Sokkal valószínűbb, hogy az ókori zsidó szellemiség nőellenes tabuira való tekintettel! (Hogyan fogadhatták volna el kezdetben a férfi tanítványok, hogy pl. a menstruáció alatt „tisztátalannak” számító papnő egyáltalán érinthesse a bort és a kenyeret?!)
Az Evangéliumokban számtalan helyen megfigyelhetjük Jézus „pragmatikus rugalmasságát”, ami többek közt abban nyilvánult meg, hogy formai, vagy kevésbé kardinális kérdésekben engedett a korszellem nyomásának akkor is, ha nyilvánvalóan nem értett vele egyet! Mindenek előtt az a cél vezette ebben, hogy kérlelhetetlenül ragaszkodjon tanításának legradikálisabb elemeihez, s ezekről minden gátló körülmény ellenére bizonyságot tehessen a világnak. Ebből azonban következik, hogy itt és most szemrebbenés nélkül választana apostolai közé nőket is, és örömmel hagyná rájuk is az átváltoztatás küldetését! Ám, hogy a Szent Tanítóhivatal esetében a józan logika erősebb lenne a hagyománytisztelet presztízsénél, az erősen kétséges.
4. Talán meglepő, mégis úgy gondolom, teológiailag a legproblematikusabb kérdés az elvált, de új párkapcsolatban élők számára az eucharisztia kiszolgáltatása. Az Újszövetségben az áll, hogy házasságtörők nem juthatnak a mennybe, (Házasságtörők nem örökölhetik Isten országát! I. Kor. 6;9). Az egyház hagyományos értelmezésében az is házasságtörő, aki egy válás vétlen feleként, új párkapcsolatban él. Vagyis e személy folyamatosan halálos bűnt követ el, tehát ha eucharisztiát vesz magához, még szentségtörésben is vétkes, újabb halálos bűnnel tetézve a korábbit! Ha mindezt tudja a pap is róla, s mégis megáldoztatja, ő is szentségtörő „társ-tettessé” válik!
A gyakorlatban persze folyamatosan megvalósul mindez, hiszen a pap nem ismeri minden áldozóját, s nem kérdezheti meg áldoztatás közben minden egyes ostyát fogadó hívőtől, hogy hogyan áll a halálos bűnök tekintetében. Vagyis a felelősség rendszerint csak a hívő lelkiismeretét terheli. Az 1986-os egyházjogi reform ugyan az érvénytelenítési eljárás indoklásában liberalizálta a korábbi törvénykezést; ennek ellenére az érvénytelenség kimondása általában csakis az egyik (esetleg mindkét) fél házasságra testileg, vagy lelkileg alkalmatlansága lehet. A leggyakoribb válóok azonban, a hűtlen elhagyás nem!
A probléma teológiai gyökere Jézus ezzel kapcsolatos tanításának két evangéliumi verziójából, illetve ezek – a tanítóhivatal általi – hagyományos értelmezéséből ered. (Vesd össze Mk. 10;11-et Mt. 5;32-vel és Mt. 19;9-el! ) Az első, korábban keletkezett, márki szöveg-idézet szűkszavúbb, Máté valószínűleg e forrásból véve „pontosított” /”jobban emlékezett?”/ Minden esetre az egyház Máté szövegeit értelmezésében feltehetően – a cölibátust megalapozandó – teológiai megfontolásból, tévesen magyarázza! Ugyanis azt állítja, hogy a paráznaság okának kivétele az adott pár érvénytelenül együtt élésére vonatkozik! Ami ugyebár azért nem életszerű képtelenség, mert ha erről volna szó, „váló-levelet” sem kéne adnia a férfinak, egyszerűen be lehetne szüntetni a bűnös viszonyt! (Magam – katolikus létemre – úgy gondolom, hogy hűtlen elhagyás esetén, a vétlen fél halálig tartó szexuális kényszer-absztinenciája nem egyeztethető össze Isten végtelen szeretetével!) Mivel azonban az egyház hagyományosan – hűtlen elhagyás esetén – a vétlen fél számára is tiltotta a válást és újra házasodást, aligha fogja belátni, hogy e kérdésben tévedett!
Minden dogmatikus, vagy alapvető hittétel megkérdőjelezése automatikusan kétségbe vonja a Szent Tanítóhivatal és a pápa tévedhetetlenségének dogmáját is. (I. Vatikáni Zsinat /1869-1870/ döntése. Ez szolgáltatott okot az úgynevezett ó-katolikus egyház elszakadására!) E szerint a püspöki kollégium, illetve a pápa az alapvető hit és erkölcsbeli tanokat, ex-katedra tévedhetetlenül magyarázza. Ezért a fentebb kifejtett nézetkülönbségekre való tekintettel a C. Schönborn, H. Schüllerrel való vitájának végkimenetele eleve egyesélyes, utóbbi mozgalmának kiközösítése – hacsak Canossát nem járnak – előre borítékolt. Ősszel mindenképpen döntésre kerül sor, melyet, mint hűségre, de a felsőbbség belátására is vágyódó hívek, aggódva várunk…
Tarnóczy Szabolcs
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready