A mai Népszabadság egy PR (reklám)riportot készített a hétesi gyilkoscigókról.
Talán mondanunk sem kell, hogy „valamiért” „elfelejtették” megemlíteni, hogy ugyanezek a cigók voltak azok, akik Solymosi nénit meggyilkolták. De mit is várunk ezektől a rongy „újságíróktól”: ne feledjük el, hogy milyen ámokfutást rendeztek a néni temetéséről beszámoló anyagukban.
Azonban más is kiderül a cikkből – ami nélkül meg sem írtuk volna ezen anyagunkat (hiszen ezer és egy rajvédő cikk jelenik meg nap, mint nap, amelyek elemzését, ismertetését, „tényeinek”, állításainak cáfolását idő híján nem bírnánk). A legeslegfontosabb rész:
„„Nincs pénzem arra, hogy új ablakokat-ajtókat vegyek nektek, de mindenkit szívesen megtanítok arra, hogyan kell újjávarázsolni bármilyen régi fa nyílászárót” – mondta [Rostás Árpád] a hétesi romáknak, akik egy ideig lelkesen figyelték, miként bűvészkedik a különböző szerszámokkal, hogyan farag pillanatok alatt látványos díszeket az általa hozott fadarabokra. Amint aztán lanyhult a figyelem, Rostás Árpád bevetette a „titkos fegyvert”. Levette az ingét, felemelte az ökleit, majd feltette a kérdést: Na, ki akar egy kicsit bokszolni? Ekkor lett csak igazán csődület a vándorasztalos körül, sorba álltak előtte a rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok. Mindenki öklözni akart vele egy-egy menetet. A 160 centis, 50 kilós, 49 éves férfi a boksztechnikájával még azokat a romákat is levette a lábukról, akik a korábbi asztalosbemutatót csak távolról figyelték.”
Értsd: még a cigányvédő Népszabadságból is kiderül az a tény, hogy hiába Bódis Krisztina filmrendező, mint ahogy azt a jelen cikk is említi, több mint egy évtizedes(!), a helyi cigókat úgymond nevelni próbáló munkája (munkája?), azokat csakazért sem sikerült civilizálni. Mostanra sem szálltak magukba, most sem akarnak szakmát (vagy bármit) tanulni, egyáltalán: nem segílyes és/vagy bűnöző életformát választani. (Csodálkozunk? Nem, egyáltalán nem. A cigány cigány marad, mindig és mindenhol.) Helyette a boksz, a küzdősportok az istenük. Akárcsak oly sok másik fajtatársuknak. Hiába, az a tudás a lehető leghasznosabb, ha „gádzsót” kell gyilkolni, ahogy a szintén bokszoló Kozák Rajmund fajtatársuk tette...
A Népszabó megjegyzése („rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok”) meg csak hab a tortán: igen, „éhező” romáink kigyúrják magukat, arra volt/van idejük. Mert náluk az a menő, és nem az, ha valaki szakmát szerez, dolgozik – arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb aztán idős néniket összeverni, meggyilkolni (ahogy Solymosi nénivel is tették ezek a patkányok), ha az ember kigyúrja magát... Mindez, nem mellesleg, szépen látszik a cikket illusztráló képen is:
Mai sajtószemle
Apropó, ha már balliberális sajtószemle... A zsIndex, ha lehet, még jobban alulmúlta magát: a romonyai gyilkosságról írt anyaguknak a következő, a címlapuk kiemelt részén lóbetűkkel olvasható címet adták: "Militáns és homofób a romonyai gyilkos"
Az anyagból aztán kiderül, hogy ez a „homofób” egyetlen egy, a nevét, természetesen, nem vállaló ember állítása, amelynek igazságtartalmához (v.ö. a balliberális sajtóban hazugságok terjesztésekor előszeretettel alkalmazott „nem nevesített források”) ekként is kell igazodnunk. De, persze, a zsIndex rögtön címlapra rakta az állítólagos buziutálatot, hogy ezzel is „üssön” egyet a nemzeti jobboldalon.
Meg persze a „militánsságot”, amelyet abból „vezettek le”, hogy két lőfegyvere is volt. (Ezzel az erővel az igen megengedő fegyvertörvénnyel és komoly honvédelmi múlttal rendelkező amerikaiak, svájciak vagy finnek jó része szintén „militáns”, legalábbis a zsIndex szóhasználatában.) Bezzeg ha cigányok gyilkolnak, akkor mindenképp eltitkolják ezt a tényt akár úgy is, hogy még a cigógyűlölettel igazán nem vádolható MTI híradásából is kicenzúrázzák a gyilkos fajtájára vonatkozó részeket, ahogy az többször is megesett (példa ITT).
A zsIndexnek nem ez volt az egyetlen, finoman szólva, inkorrekt cikke. A balliberálisok által úton-útfélen felemlegetett (lásd a mi áldott Dórikánk ITTENI ámokfutását) jászladányi „botrányról” pl. volt pofájuk a következőt írni (teljes cikk ITT):
„Az alapítványi iskola létrehozásának hivatalos célja a polgármester egykori előterjesztése szerint az volt, hogy vonzó alternatívát kínáljanak a gyerekeiket a szomszédos települések iskoláiba írató (fehér) szülőknek.”
Nos, megnéznénk, hogy a „fehér” szó hol szerepel az adott előterjesztésben. Sehol? Akkor lehet beperelni a zsIndexet hitelrontásért... Az alapító okiratban, ha jól tudjuk, csak az szerepel, hogy egy minimális (1-2 ezer Ft-os kategória havonként) tandíjat kell fizetni, és legalább hármas átlagot kell teljesíteni a diáknak. Az pedig nem rászístá kirekesztés, ha valaki nem tudja (pontosabban, ismerve a „tetemes” tandíj összegét: akarja) kifizetni a tandíjat. Esetleg mi is óbégassunk, hogy drágán adják a Gellértben az italt, és emiatt kirekesztettnek érezzük magunkat?
Vissza Hétes témájára, a Népszabadság-cikk:
Asztalos apostol
Rostás Árpád testén két tetoválás látható. Két szó. Bal karján „Boksz”, jobb kezén „ÁG” – előbbi a küzdősportra, utóbbi az állami gondozotti gyerekkorra utal. Mindkettőt 14 évesen tetováltatta magára, akkoriban ezt a két dolgot tartotta a legfontosabbnak az életében.
„A legjobb barátommal közösen döntöttünk így. Nyolc általános után elváltak az útjaink, más-más irányba indultunk a nevelőotthonból. A tetoválással akartuk megőrizni egymás emlékét.”
Amúgy egyik tetoválás fölött sem járt el az idő: 35 év telt el ugyan, de az intézeti gyerekkor és a bokszmáigmeghatározó maradt az életében. A sportban bizonyára többre is vihette volna, hiszen ifjúsági válogatott ökölvívó volt, de abban az időben, amikor mindent fel kellett volna tennie a karrierre, inkább egy másik úton indult el.
„Alig két hónapja tanultam az asztalosszakmát, amikor a mesterem kiemelt az osztályból, és maga mellé vett. Kisgyerekként az intézetben még arról álmodoztam, hogy orgonavagy hintókészítő leszek, de a szakmunkásképzőben valósággal beleszerettem az asztalosságba. Jól ment a dolog, nyertem egy csomó szakmai versenyt. Amikor felszabadultam, nyakamba vettem az országot. Tizenhat éven át a leghíresebb mesterek keze alatt dolgoztam, mindenhol próbáltam ellesni a kunsztokat. Aztán nekivágtam a nagyvilágnak.”
Rostás Árpád külföldi asztaloskarrierje úgy indult, hogy egyik ismerőse révén Franciaországban jelentkezett egy kastélyfelújításra. Nyelvet ugyan nem beszélt, de kézzel-lábbal elmagyarázták neki, hogy próbamunkaként szét kell szerelnie, le kell tisztítania, majd újra összeszerelnie egy régi faablakot. Megcsinálta, a franciák meg hanyatt estek a látványtól.
A híre hamar elterjedt, 1996–2004 között főként Franciaországban ésNémetországban dolgozott. Több franciaországi várkastélyban is megfordult, egy alkalommal például a Napkirály versailles-i palotájának barokk kori parkettáját újította fel. Hét évvel ezelőtt tért haza, amikor leesett egy állványról, és eltört a csuklója.
„Megnézném az arcát azoknak a majdani francia restaurátoroknak, akik néhány évtized múlva megtalálják a különböző munkáim során elrejtett üzeneteimet. Mindig hagyok valami apróságot az utókornak az általam felújított bútorok, ajtók, lépcsők rejtett részein. Hol egy saját verset, hol egy dedikációt, de azt például mindig leírom, hogy melyik évben és milyen anyagokkal dolgoztam. Persze mindezt magyar nyelven. A régi mesterektől kaptam az ötletet: a marcali kórház felújításakor bukkantam rá a lépcső mögött egy 1883-as üzenetre, amelyben az egykori mester arra buzdította sorai megtalálóit, hogy küzdjenek „egy szebb hazáért, egy szebb Magyarországért”.
Rostás Árpádnak szülőhazájában nehezebb prófétának lennie, mint külföldön. Mivel sem érettségije, sem restaurátori papírja nincs, hivatalosan egyetlen műemléképület felújításán sem dolgozhatna. Félhivatalosan – alvállalkozóként elbújtatva – azért fel-felbukkan itt-ott, ahol intarziás ajtókat, parkettát, lépcsőt, korlátot vagy fabútorokat kell újjávarázsolni, de a legtöbb megrendelést magánszemélyektől kapja.
„Papírom valóban nincs, de a mestereimtől mindent megtanultam a farestaurálásról. Amit ők sem tudtak, azt a régi könyvekből szedtem öszsze. Ma már olyasmit is képes vagyok megmenteni, amiről mások lemondtak. Sokan úgy jutottak el hozzám, hogy valaki azt ajánlotta nekik: ezzel a ronccsal inkább keressék meg a kis Rostást! Az átlagosnál jobb kézügyesség, türelem meg egy kis szakmai titok kell hozzá. Kikísérleteztem például egy olyan vegyszert, amivel rétegenként tudom leszedni a festéket a fáról. Annak is megvan a titka, hogyan kell egy barokk bútort, egy ajtót, egy parkettás padlót vagy egy falépcsőt letisztítani, a hiányzó darabjait pótolni, mivel lehet az újra előcsalt szépségét konzerválni.”
A szakmai titkokról Rostás Árpád nem szívesen beszél. Annyit azért elárult, hogy az antik fatárgyak restaurálásához használt speciális tisztító- és konzerválóanyagokba egyebekmellett trágyalevet, ecetet, céklát, krumplihéjat és fokhagymát is kever. Azt mondja, az idehaza használt fafajták közül egyik sem fog ki rajta.
A vándorasztalos nem csak a szakmájánakamegszállottja.Számosgrandiózus tervet forgat a fejében, ezek közül több még megvalósításra vár, de már néhány sikert is elkönyvelhet. Az idén nyáron például elvitt táborozni hetven roma gyereket Horányba. Az ingyenes táborban olyan cigány családok gyerekei vehettek részt, akik korábban még soha nem nyaraltak életükben. Rostás Árpád állami pályázatokon és az állandó megrendelőinek a szponzori támogatásával hat és fél millió forintot kalapozott össze, hogy tető alá hozhassa a romatábort.
Egy másik régi elképzelése, hogy megajándékozza XVI. Benedeket egy monumentális reneszánsz stílusú trónszékkel. A 2 méter magas, 80 centiméter széles, szlavón tölgyből faragott műtárgy már el is készült, ám Rostás Árpád személyesen szeretné odaadni az ajándékát a pápának, ami viszont nem tűnik egyszerű feladatnak. Az évek óta tartó egyeztetések ellenére leghamarabb jövőre kerülhet sor a trónszék vatikáni átadására.
Rostás Árpád élete fő művének egy új templom megépítését tekinti. Ami azért furcsa, mert bár hívő embernek tartja magát, ritkán jár templomba.
„Rólam lemondtak a szüleim, úgyhogy Isten gyermekének vallom magam. Tartozom annyival a teremtőnek, hogy a tiszteletére egy katedrálist emeljek.”
A kőből és fából építendő templomot Nágocson húznák fel, közel ahhoz a gyerekotthonhoz, ahol Rostás Árpád felnőtt. A vándorasztalos elképzelései szerint az anyagot kizárólag adakozásból teremtenék elő, a munkát pedig önkéntes alapon jórészt romák végeznék. A terület már megvan, a tervrajzok elkészültek, de Rostás Árpád már azt is sikernek tartaná, hogy ha húsz éven belül sikerülne felszentelni a templomot.
A vándorasztalos ragaszkodott hozzá, hogy az ózdi Hétes-telepen találkozzunk. Pedig ő ismost járt először az ország egyik leghírhedtebb romatelepén. Nem vallotta be, de nyilvánvalóan azt akarta demonstrálni előttünk, milyen könnyen ért szót a nyomor szélén tengődő cigányokkal. Hivatalosan a hétesi romákkal több mint egy évtizede foglalkozó Bódis Krisztina filmrendező hívására érkezett Ózdra. Kettős céllal: egyrészt saját életét példaként állítva az asztalosmesterségről tartott bemutatót a helyieknek, egyúttal felajánlotta a szakmai segítségét, hogy a romák saját maguk újíthassák fel a lepusztult házaikat.
„Nincs pénzem arra, hogy új ablakokat-ajtókat vegyek nektek, de mindenkit szívesen megtanítok arra, hogyan kell újjávarázsolni bármilyen régi fa nyílászárót” – mondta a hétesi romáknak, akik egy ideig lelkesen figyelték, miként bűvészkedik a különböző szerszámokkal, hogyan farag pillanatok alatt látványos díszeket az általa hozott fadarabokra. Amint aztán lanyhult a figyelem, Rostás Árpád bevetette a „titkos fegyvert”. Levette az ingét, felemelte az ökleit, majd feltette a kérdést: Na, ki akar egy kicsit bokszolni? Ekkor lett csak igazán csődület a vándorasztalos körül, sorba álltak előtte a rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok. Mindenki öklözni akart vele egy-egy menetet. A 160 centis, 50 kilós, 49 éves férfi a boksztechnikájával még azokat a romákat is levette a lábukról, akik a korábbi asztalosbemutatót csak távolról figyelték.
Bunyó közben Rostás Árpád az ütéseken túl szentenciákkal is megsorozta a fiatal romákat. Többek között arról értekezett, hogy élete során hányszor alázták már meg, hányszor tanácsolták el egy-egy munkától a bőrszíne miatt, de soha nem adta fel.
„Tanulj és sportolj, szerezz szakmát, menj el dolgozni. Ha nincs munka a gyárban, akkor a saját házadon is találsz javítanivalót. Ha akarod, segítek.” Hogy a szavai megragadtak-e a cigánysoron élőkben, azt nem lehet tudni. Mindenesetre Rostás Árpád megígérte a hétesieknek, hogy rendszeresen eljön majd hozzájuk.
„Látjátok ezt a gyalut meg a vésőt a kezemben? Ha meghalok, azt szeretném, hogy a szerszámaimmal együtt temessenek el. Ha van élet a halál után, akkor tovább dolgozhatnék.”
Névjegy
ROSTÁS ÁRPÁD 1962-ben született Kaposváron.
Édesanyja a kórházban hagyta, állami gondozottként különböző gyermekotthonokban – legtovább a Somogy megyei Nágocson – nevelkedett. 14 évesen asztalostanuló lett szülővárosában, végzett szakmunkásként bejárta az országot, később egész Európát. A vándorélet miatt néhány éve elvált a feleségétől, két felnőtt gyermekével azonban rendszeresen tartja a kapcsolatot.
Talán mondanunk sem kell, hogy „valamiért” „elfelejtették” megemlíteni, hogy ugyanezek a cigók voltak azok, akik Solymosi nénit meggyilkolták. De mit is várunk ezektől a rongy „újságíróktól”: ne feledjük el, hogy milyen ámokfutást rendeztek a néni temetéséről beszámoló anyagukban.
Azonban más is kiderül a cikkből – ami nélkül meg sem írtuk volna ezen anyagunkat (hiszen ezer és egy rajvédő cikk jelenik meg nap, mint nap, amelyek elemzését, ismertetését, „tényeinek”, állításainak cáfolását idő híján nem bírnánk). A legeslegfontosabb rész:
„„Nincs pénzem arra, hogy új ablakokat-ajtókat vegyek nektek, de mindenkit szívesen megtanítok arra, hogyan kell újjávarázsolni bármilyen régi fa nyílászárót” – mondta [Rostás Árpád] a hétesi romáknak, akik egy ideig lelkesen figyelték, miként bűvészkedik a különböző szerszámokkal, hogyan farag pillanatok alatt látványos díszeket az általa hozott fadarabokra. Amint aztán lanyhult a figyelem, Rostás Árpád bevetette a „titkos fegyvert”. Levette az ingét, felemelte az ökleit, majd feltette a kérdést: Na, ki akar egy kicsit bokszolni? Ekkor lett csak igazán csődület a vándorasztalos körül, sorba álltak előtte a rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok. Mindenki öklözni akart vele egy-egy menetet. A 160 centis, 50 kilós, 49 éves férfi a boksztechnikájával még azokat a romákat is levette a lábukról, akik a korábbi asztalosbemutatót csak távolról figyelték.”
Értsd: még a cigányvédő Népszabadságból is kiderül az a tény, hogy hiába Bódis Krisztina filmrendező, mint ahogy azt a jelen cikk is említi, több mint egy évtizedes(!), a helyi cigókat úgymond nevelni próbáló munkája (munkája?), azokat csakazért sem sikerült civilizálni. Mostanra sem szálltak magukba, most sem akarnak szakmát (vagy bármit) tanulni, egyáltalán: nem segílyes és/vagy bűnöző életformát választani. (Csodálkozunk? Nem, egyáltalán nem. A cigány cigány marad, mindig és mindenhol.) Helyette a boksz, a küzdősportok az istenük. Akárcsak oly sok másik fajtatársuknak. Hiába, az a tudás a lehető leghasznosabb, ha „gádzsót” kell gyilkolni, ahogy a szintén bokszoló Kozák Rajmund fajtatársuk tette...
A Népszabó megjegyzése („rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok”) meg csak hab a tortán: igen, „éhező” romáink kigyúrják magukat, arra volt/van idejük. Mert náluk az a menő, és nem az, ha valaki szakmát szerez, dolgozik – arról nem is beszélve, hogy mennyivel könnyebb aztán idős néniket összeverni, meggyilkolni (ahogy Solymosi nénivel is tették ezek a patkányok), ha az ember kigyúrja magát... Mindez, nem mellesleg, szépen látszik a cikket illusztráló képen is:
 A hétesi cigányokat munkára, küzdésre buzdítja Rostás Árpád: öltönynadrágban a boksztudását is megcsillantja előttük FOTÓ: MÓRICZ SIMON (eredeti Népszabadság-képaláírás) |
Mai sajtószemle
Apropó, ha már balliberális sajtószemle... A zsIndex, ha lehet, még jobban alulmúlta magát: a romonyai gyilkosságról írt anyaguknak a következő, a címlapuk kiemelt részén lóbetűkkel olvasható címet adták: "Militáns és homofób a romonyai gyilkos"
Az anyagból aztán kiderül, hogy ez a „homofób” egyetlen egy, a nevét, természetesen, nem vállaló ember állítása, amelynek igazságtartalmához (v.ö. a balliberális sajtóban hazugságok terjesztésekor előszeretettel alkalmazott „nem nevesített források”) ekként is kell igazodnunk. De, persze, a zsIndex rögtön címlapra rakta az állítólagos buziutálatot, hogy ezzel is „üssön” egyet a nemzeti jobboldalon.
Meg persze a „militánsságot”, amelyet abból „vezettek le”, hogy két lőfegyvere is volt. (Ezzel az erővel az igen megengedő fegyvertörvénnyel és komoly honvédelmi múlttal rendelkező amerikaiak, svájciak vagy finnek jó része szintén „militáns”, legalábbis a zsIndex szóhasználatában.) Bezzeg ha cigányok gyilkolnak, akkor mindenképp eltitkolják ezt a tényt akár úgy is, hogy még a cigógyűlölettel igazán nem vádolható MTI híradásából is kicenzúrázzák a gyilkos fajtájára vonatkozó részeket, ahogy az többször is megesett (példa ITT).
A zsIndexnek nem ez volt az egyetlen, finoman szólva, inkorrekt cikke. A balliberálisok által úton-útfélen felemlegetett (lásd a mi áldott Dórikánk ITTENI ámokfutását) jászladányi „botrányról” pl. volt pofájuk a következőt írni (teljes cikk ITT):
„Az alapítványi iskola létrehozásának hivatalos célja a polgármester egykori előterjesztése szerint az volt, hogy vonzó alternatívát kínáljanak a gyerekeiket a szomszédos települések iskoláiba írató (fehér) szülőknek.”
Nos, megnéznénk, hogy a „fehér” szó hol szerepel az adott előterjesztésben. Sehol? Akkor lehet beperelni a zsIndexet hitelrontásért... Az alapító okiratban, ha jól tudjuk, csak az szerepel, hogy egy minimális (1-2 ezer Ft-os kategória havonként) tandíjat kell fizetni, és legalább hármas átlagot kell teljesíteni a diáknak. Az pedig nem rászístá kirekesztés, ha valaki nem tudja (pontosabban, ismerve a „tetemes” tandíj összegét: akarja) kifizetni a tandíjat. Esetleg mi is óbégassunk, hogy drágán adják a Gellértben az italt, és emiatt kirekesztettnek érezzük magunkat?
Vissza Hétes témájára, a Népszabadság-cikk:
Asztalos apostol
Rostás Árpád testén két tetoválás látható. Két szó. Bal karján „Boksz”, jobb kezén „ÁG” – előbbi a küzdősportra, utóbbi az állami gondozotti gyerekkorra utal. Mindkettőt 14 évesen tetováltatta magára, akkoriban ezt a két dolgot tartotta a legfontosabbnak az életében.
„A legjobb barátommal közösen döntöttünk így. Nyolc általános után elváltak az útjaink, más-más irányba indultunk a nevelőotthonból. A tetoválással akartuk megőrizni egymás emlékét.”
Amúgy egyik tetoválás fölött sem járt el az idő: 35 év telt el ugyan, de az intézeti gyerekkor és a bokszmáigmeghatározó maradt az életében. A sportban bizonyára többre is vihette volna, hiszen ifjúsági válogatott ökölvívó volt, de abban az időben, amikor mindent fel kellett volna tennie a karrierre, inkább egy másik úton indult el.
„Alig két hónapja tanultam az asztalosszakmát, amikor a mesterem kiemelt az osztályból, és maga mellé vett. Kisgyerekként az intézetben még arról álmodoztam, hogy orgonavagy hintókészítő leszek, de a szakmunkásképzőben valósággal beleszerettem az asztalosságba. Jól ment a dolog, nyertem egy csomó szakmai versenyt. Amikor felszabadultam, nyakamba vettem az országot. Tizenhat éven át a leghíresebb mesterek keze alatt dolgoztam, mindenhol próbáltam ellesni a kunsztokat. Aztán nekivágtam a nagyvilágnak.”
Rostás Árpád külföldi asztaloskarrierje úgy indult, hogy egyik ismerőse révén Franciaországban jelentkezett egy kastélyfelújításra. Nyelvet ugyan nem beszélt, de kézzel-lábbal elmagyarázták neki, hogy próbamunkaként szét kell szerelnie, le kell tisztítania, majd újra összeszerelnie egy régi faablakot. Megcsinálta, a franciák meg hanyatt estek a látványtól.
A híre hamar elterjedt, 1996–2004 között főként Franciaországban ésNémetországban dolgozott. Több franciaországi várkastélyban is megfordult, egy alkalommal például a Napkirály versailles-i palotájának barokk kori parkettáját újította fel. Hét évvel ezelőtt tért haza, amikor leesett egy állványról, és eltört a csuklója.
„Megnézném az arcát azoknak a majdani francia restaurátoroknak, akik néhány évtized múlva megtalálják a különböző munkáim során elrejtett üzeneteimet. Mindig hagyok valami apróságot az utókornak az általam felújított bútorok, ajtók, lépcsők rejtett részein. Hol egy saját verset, hol egy dedikációt, de azt például mindig leírom, hogy melyik évben és milyen anyagokkal dolgoztam. Persze mindezt magyar nyelven. A régi mesterektől kaptam az ötletet: a marcali kórház felújításakor bukkantam rá a lépcső mögött egy 1883-as üzenetre, amelyben az egykori mester arra buzdította sorai megtalálóit, hogy küzdjenek „egy szebb hazáért, egy szebb Magyarországért”.
Rostás Árpádnak szülőhazájában nehezebb prófétának lennie, mint külföldön. Mivel sem érettségije, sem restaurátori papírja nincs, hivatalosan egyetlen műemléképület felújításán sem dolgozhatna. Félhivatalosan – alvállalkozóként elbújtatva – azért fel-felbukkan itt-ott, ahol intarziás ajtókat, parkettát, lépcsőt, korlátot vagy fabútorokat kell újjávarázsolni, de a legtöbb megrendelést magánszemélyektől kapja.
„Papírom valóban nincs, de a mestereimtől mindent megtanultam a farestaurálásról. Amit ők sem tudtak, azt a régi könyvekből szedtem öszsze. Ma már olyasmit is képes vagyok megmenteni, amiről mások lemondtak. Sokan úgy jutottak el hozzám, hogy valaki azt ajánlotta nekik: ezzel a ronccsal inkább keressék meg a kis Rostást! Az átlagosnál jobb kézügyesség, türelem meg egy kis szakmai titok kell hozzá. Kikísérleteztem például egy olyan vegyszert, amivel rétegenként tudom leszedni a festéket a fáról. Annak is megvan a titka, hogyan kell egy barokk bútort, egy ajtót, egy parkettás padlót vagy egy falépcsőt letisztítani, a hiányzó darabjait pótolni, mivel lehet az újra előcsalt szépségét konzerválni.”
A szakmai titkokról Rostás Árpád nem szívesen beszél. Annyit azért elárult, hogy az antik fatárgyak restaurálásához használt speciális tisztító- és konzerválóanyagokba egyebekmellett trágyalevet, ecetet, céklát, krumplihéjat és fokhagymát is kever. Azt mondja, az idehaza használt fafajták közül egyik sem fog ki rajta.
A vándorasztalos nem csak a szakmájánakamegszállottja.Számosgrandiózus tervet forgat a fejében, ezek közül több még megvalósításra vár, de már néhány sikert is elkönyvelhet. Az idén nyáron például elvitt táborozni hetven roma gyereket Horányba. Az ingyenes táborban olyan cigány családok gyerekei vehettek részt, akik korábban még soha nem nyaraltak életükben. Rostás Árpád állami pályázatokon és az állandó megrendelőinek a szponzori támogatásával hat és fél millió forintot kalapozott össze, hogy tető alá hozhassa a romatábort.
Egy másik régi elképzelése, hogy megajándékozza XVI. Benedeket egy monumentális reneszánsz stílusú trónszékkel. A 2 méter magas, 80 centiméter széles, szlavón tölgyből faragott műtárgy már el is készült, ám Rostás Árpád személyesen szeretné odaadni az ajándékát a pápának, ami viszont nem tűnik egyszerű feladatnak. Az évek óta tartó egyeztetések ellenére leghamarabb jövőre kerülhet sor a trónszék vatikáni átadására.
Rostás Árpád élete fő művének egy új templom megépítését tekinti. Ami azért furcsa, mert bár hívő embernek tartja magát, ritkán jár templomba.
„Rólam lemondtak a szüleim, úgyhogy Isten gyermekének vallom magam. Tartozom annyival a teremtőnek, hogy a tiszteletére egy katedrálist emeljek.”
A kőből és fából építendő templomot Nágocson húznák fel, közel ahhoz a gyerekotthonhoz, ahol Rostás Árpád felnőtt. A vándorasztalos elképzelései szerint az anyagot kizárólag adakozásból teremtenék elő, a munkát pedig önkéntes alapon jórészt romák végeznék. A terület már megvan, a tervrajzok elkészültek, de Rostás Árpád már azt is sikernek tartaná, hogy ha húsz éven belül sikerülne felszentelni a templomot.
A vándorasztalos ragaszkodott hozzá, hogy az ózdi Hétes-telepen találkozzunk. Pedig ő ismost járt először az ország egyik leghírhedtebb romatelepén. Nem vallotta be, de nyilvánvalóan azt akarta demonstrálni előttünk, milyen könnyen ért szót a nyomor szélén tengődő cigányokkal. Hivatalosan a hétesi romákkal több mint egy évtizede foglalkozó Bódis Krisztina filmrendező hívására érkezett Ózdra. Kettős céllal: egyrészt saját életét példaként állítva az asztalosmesterségről tartott bemutatót a helyieknek, egyúttal felajánlotta a szakmai segítségét, hogy a romák saját maguk újíthassák fel a lepusztult házaikat.
„Nincs pénzem arra, hogy új ablakokat-ajtókat vegyek nektek, de mindenkit szívesen megtanítok arra, hogyan kell újjávarázsolni bármilyen régi fa nyílászárót” – mondta a hétesi romáknak, akik egy ideig lelkesen figyelték, miként bűvészkedik a különböző szerszámokkal, hogyan farag pillanatok alatt látványos díszeket az általa hozott fadarabokra. Amint aztán lanyhult a figyelem, Rostás Árpád bevetette a „titkos fegyvert”. Levette az ingét, felemelte az ökleit, majd feltette a kérdést: Na, ki akar egy kicsit bokszolni? Ekkor lett csak igazán csődület a vándorasztalos körül, sorba álltak előtte a rövidre nyírt, kigyúrt fiatalok. Mindenki öklözni akart vele egy-egy menetet. A 160 centis, 50 kilós, 49 éves férfi a boksztechnikájával még azokat a romákat is levette a lábukról, akik a korábbi asztalosbemutatót csak távolról figyelték.
Bunyó közben Rostás Árpád az ütéseken túl szentenciákkal is megsorozta a fiatal romákat. Többek között arról értekezett, hogy élete során hányszor alázták már meg, hányszor tanácsolták el egy-egy munkától a bőrszíne miatt, de soha nem adta fel.
„Tanulj és sportolj, szerezz szakmát, menj el dolgozni. Ha nincs munka a gyárban, akkor a saját házadon is találsz javítanivalót. Ha akarod, segítek.” Hogy a szavai megragadtak-e a cigánysoron élőkben, azt nem lehet tudni. Mindenesetre Rostás Árpád megígérte a hétesieknek, hogy rendszeresen eljön majd hozzájuk.
„Látjátok ezt a gyalut meg a vésőt a kezemben? Ha meghalok, azt szeretném, hogy a szerszámaimmal együtt temessenek el. Ha van élet a halál után, akkor tovább dolgozhatnék.”
Névjegy
ROSTÁS ÁRPÁD 1962-ben született Kaposváron.
Édesanyja a kórházban hagyta, állami gondozottként különböző gyermekotthonokban – legtovább a Somogy megyei Nágocson – nevelkedett. 14 évesen asztalostanuló lett szülővárosában, végzett szakmunkásként bejárta az országot, később egész Európát. A vándorélet miatt néhány éve elvált a feleségétől, két felnőtt gyermekével azonban rendszeresen tartja a kapcsolatot.
