Először a német császári haditengerészet látta el hajóit hosszadalmas és költséges tesztelések árán kifejlesztett, rendkívül hatékony víz alatti védelemmel.

A különböző haditengerészetek bizonyos szempontokból különböző rendszereket alkalmaztak. A német rendszerű kialakítás egy páncélozatlan hosszanti válaszfalból és a mögötte nagyobb távolságra párhuzamosan futó torpedóválaszfalból állt, melyek köztes tereit különböző módon merevítették ki. A hajó oldala és a válaszfal közötti tér expanziós térként, míg a válaszfal és a torpedóválaszfal közötti rész üzemanyagraktárként szolgált. Ennek a kombinációnak kellett elnyelnie a robbanáskor fellépő lökéshullámot.

Ez a kialakítás mind az első, mind a második világháborúban rendkívül hatékonynak bizonyult.

A torpedóvédelem mellett a torpedók által okozott károk csökkentésének másik fő módja a károk lokalizálása volt. Erre az egyik legalapvetőbb módszer a vízzáról rekesz volt. A második világháború idején a legtöbb új csatahajó 17-21 vízzáró rekesszel rendelkezett. A német Bismarck osztályú csatahajók esetében ez kicsivel több, 22 volt.

A második világháború idején már jelentős fenyegetést jelentettek a mágneses gyújtóval felszerelt aknák és torpedók, amik jóval nagyobb károkat okozhattak, mint a kontakt gyújtóval ellátottak. A német csatahajókon ezen okból alkalmaztak mágneses önvédelmi rendszereket, amik csökkentették a mágneses gyújtók működésének esélyét.

Az egyik oka annak, hogy a német csatahajók torpedóvédelme jobb volt, mint a briteké, az volt, hogy a brit torpedóvédelem tervezési hibás volt. Ennek az volt az egyik fő oka, hogy a brit csatahajók torpedóvédelmi rendszere nem volt a felső határán páncéllal fedve. Ez azt eredményezte, hogy a robbanás ereje utat talált felfelé, átszakítva a rendszer felső határát. Ez hozzájárult ahhoz, hogy a beömlő víz eláraszthassa a hajókat.

A brit haditengerészet német tengeralattjárók torpedóitól 2 csatahajót és 5 repülőgép-hordozót veszített. Ezzel szemben német hadihajók ágyútüzétől egy csatacirkálót és egy repülőgép-hordozót veszítettek.

Az egyik legmélyebb torpedóvédelme a francia Richelieu osztályú csatahajóknak volt az új csatahajók közül. Míg a brit KGV osztálynál 4 méter alatt, a Bismarck osztálynál pedig 5.4 méter volt a rendszer mélysége, addig a francia csatahajók esetében elérte a 7 métert.

A németek szerint nem csak az lehetett probléma egy torpedóvédelmi rendszerrel, hogyha kicsi a rendszer mélysége, hanem az is, hogyha túl nagy. A túl naggyal az lehetett a probléma, hogy találat esetén több víz áramlott be a rendszerbe, ami megdönthette a hajót. Egy mély torpedóvédelmi rendszer emellett abból a szempontból is hátrányos lehetett, hogy csökkentette a belső teret.

Az olaszok innovatív rendszert alkalmaztak, de abból a szempontból nem volt jó, hogy nehéz volt javítani. A mélysége az olasz rendszernek volt a legnagyobb, de a tapasztalatok nem voltak jók.

(Olvasónktól)

- Áramfejlesztők a világháborús csatahajókon

- A Kriegsmarine nagy kategóriájú hajóinak festése

- A német csatahajók nehéztüzérsége

- Csata a Dánia-szorosban

http://www.navweaps.com/index_tech/tech-047.php
http://www.combinedfleet.com/b_underw.htm
http://www.kbismarck.com/proteccioni.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/Torped%C3%B3v%C3%A1laszfal
https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:KGV_Tirpitz_armour_and_underwater_protection.png
http://www.uboataces.com/images/hms_barham3.jpg
https://www.german-navy.de/kriegsmarine/victorys/carrier.html
https://www.german-navy.de/kriegsmarine/victorys/battleships.html
http://www.kbismarck.com/genedata.html
http://www.kbismarck.com/torpedo-damage.jpg
https://en.wikipedia.org/wiki/Sinking_of_Prince_of_Wales_and_Repulse#/media/File:The_Sinking_of_HMS_Prince_of_Wales_by_Japanese_Aircraft_Off_Malaya,_December_1941_HU2675.jpg