2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
10:37 Kína holdjárója már több mint 424 métert haladt előre a Hold távoli oldalán10:12 Rajzfilmhős lett Puskás Ferencből, íme az első rész09:52 New Yorkban olyan magas a halottak száma, hogy hűtőkamionokban tárolják őket09:48 Újra megnyílt a balassagyarmati határátkelő az ingázók előtt09:37 Türkmenisztánban a torkánál ragadták meg a kérdést: egyszerűen "betiltották" a koronavírust09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park22:55 Felhívta a mentőket azzal, hogy öngyilkos akar lenni, majd rájuk támadt - az ügyészség felfüggesztettel jutalmazná
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Az 1956-os dicsőséges ellenforradalom és szabadságharc 57. évfordulóján

Reklám


1944-1945 fordulóján megszűnt az önálló, független, alkotmányos magyar állami lét, amint a vörös horda brutális és vadállati kegyetlenséggel elözönlötte az országot, fosztogatva, gyújtogatva és öldökölve, szörnyű bestialitással gyermeklányok, nők és asszonyok százezreit megerőszakolva és legyilkolva, kő kövön nem maradt utána a front mögötti területeken. Ezt követően hazánk 45 esztendeig a szovjet hadsereg fegyverrel meghódított országává lett, annak minden következményével együtt.
Sztálin a magyarság nyakára ültette a moszkovita vörös zsidó siserehadát nemzetünk leigázására, amelynek főkolompos vezéralakjai a már 1919-ben is kegyetlenkedő Rosenfeld-Rákosi Mátyás, a spanyol polgárháborúban (1932-1936, mely végül a kiváló államférfi, Franco tábornok győzelmével és a kommunisták pusztulásával végződött) vörös bandájával apácák holttesteit kiásató és pribékjeivel levizeltető katalóniai hóhér, Singer-Gerő Ernő, a félanalfabéta újfehértói szabósegéd, a későbbi rettegett pártállami terrorszervezetet (ÁVO, ÁVH) megszervező és működtető Eisenberger Benjámin (Péter Gábor), a leendő honvédelmi miniszter, Lőwy Hermann (Farkas Mihály), és az 1952-1953-ban kommunista begyűjtési és padlássepertető miniszter, Nagy Imre voltak.
Az ország és egész Közép-Kelet-Európa azt a sorsot kapta, amire – sajnos – előre számíthatott. A moszkovita, nagyrészt zsidó származású gazemberek bevezették, a magyarságra kényszerítették a történelmi-kulturális és politikai hagyományainktól teljesen idegen, ateista-materialista szovjet bolsevik rendszert, voltaképpen csőcselékuralmat – elűzve és megsemmisítve vagy szolgasorba süllyesztve a megelőző korszak történelmi vezető politikai és katonai osztályait –, annak minden gazdasági, politikai, ideológiai és működtetési kellékeivel és következményeivel, ezzel egyidejűleg totálisan kifosztva az egész magyar társadalmat. Egyszóval, végbement a „nagy társadalmi és emberátformálási” kísérlet, a kommunista forradalom.
A magyarság gerincét azonban ez a politikai alvilág – mögötte az akkori világ legerősebb, atomarzenállal is rendelkező szárazföldi ármádiájával – sem tudta megtörni, s nemzetünk végül 1956. október 23-án nyíltan és fegyveresen is szembeszállt ellenségeivel. Nem célom e dolgozatban a közismert és sokszor ismételt dicső, 1956. évi október-november eseményeinek részletes taglalása és bemutatása, de néhány mélyebb, kevésszer említett összefüggésére kitérek.
1. Először is, Magyarországon 1956 októberében egy heroikus ellenforradalom zajlott le. Tudjuk, a kommunisták a feje tetejére állították, önbevallásuk alapján „megforgatták az egész világot.” Vagyis a forradalom abszolút pozitív értéktartalmat kapott olvasatukban, a „haladást” jelentette, míg az ellenforradalom az abszolút negatív politikai, eszmei és kulturális tartalmak jelzője lett. Maga volt a megtestesült „reakció”. Azonban tradicionalista megközelítésben éppenséggel fordított a helyzet. A vörös, „haladó” forradalom a történelemben mindenkor sátáni, pusztító, destruktív erő, míg a fehér ellenforradalom mindenkor a tradíciót, a normalitást, az egészséges társadalmi berendezkedést őrző-fenntartó és építő princípium. A „nagy elsötétülés” (a liberálisok olvasatában – de kit is érdekelnek a maguk vélemény- és kultúrterrorjával? – felvilágosodás) logikusan és kikerülhetetlenül vezetett az 1789. évi „nagy” francia forradalomhoz, amelyben Európa hajója végzetesen léket kapott. Olyannyira, hogy mára már jórészt a tengerszint alá süllyedt. Szerencsére a 19. század elején „a haladó, forradalmi progressziót” még rövid idő elteltével követte az egészséges visszarendeződés: a Bourbonok 1815. évi visszatérésével (restauráció) egy katolikus-royalista ellenforradalom köszöntött be. Még ha a restauráció rendszere értelemszerűen nem is egyezett meg pontosan – nem is egyezhetett meg – a korábbi ancien régime-mel. De ugyanez a helyzet a jakobinusok eszmei és politika jogutódainak, a bolsevikoknak történelmi színpadra lépésével: Európában 1917 és 1919 között vörös forradalmak mentek végbe, így Magyarországon is, ám hazánkban ekkor még ugyancsak normális visszahatásként lezajlott a fehér ellenforradalom. Horthy kormányzó tudatosan nevezte politikai rezsimjét ellenforradalmi rendszernek. Sajnos 1945-1949 között lezajlott a második kommunista forradalom, ebből kifolyólag, amikor az 1956-os felkelők ki akarták söpörni az egész bolsevik bagázst s lámpavasra húzták az ÁVH-sokat, továbbá vissza akarták állítani az élet korábbi normális rendjét, nem beszélhetünk másról, mint az élet minden területén a normalitás visszaállítására, restaurálására törekvő dicsőséges ellenforradalomról. Összegezve: a forradalom csak a jakobinus kommunista olvasatban jelenti a „haladást”, a jót, az ellenforradalom pedig az abszolút rosszat, a valóságban épp fordított, a helyzet, eltekintve a „haladástól”, amelyről szintén csak a kommunisták és liberálisok tudnak, a nagy gondolkodók mint Nietzsche, Spengler, Ortega és sok társuk ciklusokról, körforgásról, az „örök visszatérésről” szólnak a történelemben.

2. Nagy Imre szerepéről is szükséges néhány szót ejteni. Ma is hajlamosak sokan őt heroizálni, még a nemzetinek vagy radikális jobboldalinak mondott táborban is. Nagy Imre élete végéig hithű, ortodox kommunista volt. Egy politikai akolban nevelkedett Sztálin elvtárs evilági paradicsomában, vagyis a Szovjetunióban Rosenfeld-Rákosival, s még az ötvenes évek elején is egy nótát fújt vele és kompániájával. Sőt 1953 márciusában egyenesen felszólította az Országgyűlést a nagy Sztálin emlékének törvénybe iktatására. Az események hozták úgy 1956 októberében, hogy az egész ország úgy tekintett rá – egyébként joggal – mint a bolsevik rendszer keretei között bizonyos reformokra hajló kommunista politikusra. Másra azon egyszerű oknál fogva nem is tekinthetett, mivel csak egyetlen politikai párt, az MDP működhetett legálisan, lévén a többi betiltva, elhallgattatva, tagjai és vezetői pedig már rég a túlvilágon, a börtönökben, az ÁVH kínzókamráiban vagy az elmegyógyintézetekben senyvedtek. A választás kérdése tehát úgy vetődött fel 1956. október 23-án, hogy vagy a Singer-Rosenfeld-klikk vagy a náluk azért mégis mérsékeltebb Nagy Imre. Miként a „nagy” francia forradalomban 1793-1794-ben a jakobinus terroruralom idején: vagy az Hébert és Robespierre-féle „veszettek” vagy a náluk egy fokkal azért mégis normálisabb Dantont követő „mérsékeltek”. Viszont az is kétségtelen, hogy amennyiben Magyarország visszanyeri 1956-ban teljes szuverenitását és semleges állam lehet, többpártrendszerrel, Nagy Imre aligha marad néhány hétnél tovább miniszterelnöki székében. Az már más kérdés, hogy utóbb a halált is vállalta 1956-os szerepvállalásáért, s az ostoba – de más tekintetben igen ravasz sakkjátékos – Csermanek a halálba küldte, s így mártírt csinált belőle. Az az emberi magatartása, hogy akár a halált is vállalta, s nem kért a magyar történelem leggonoszabb, legvéreskezűbb hóhérától kegyelmet – aki 1956 után megtorlásképpen mintegy 400 embert végeztetett ki, 21 ezret bebörtönöztetett, 18 ezret internált és jó 200 ezret kényszerített emigrációba – feltétlenül tiszteletet érdemel.
3. Végül 1956 tanulságairól és aktualitásáról néhány gondolatot. Az akkori események főszereplői kétségkívül a fiatal srácok, sőt nem egy esetben gyerekek voltak, akiknek utóbb szimbolikus megtestesítője Mansfeld Péter lett.

Ám az idősebb szereplőket is csak feltétlen elismerés és főhajtás illetheti az utókor fiai részéről.

Hiszen, miként fentebb már utaltam rá, az akkori világ legerősebb szárazföldi haderejével szálltak szembe. Drégely, Eger, Szigetvár védőinek és az ötvenhatos srácok cselekedeteiben az a közös és felemelő, hogy szent meggyőződésük volt: küzdünk, helytállunk a hazánkért mindhalálig. S ez a nagy különbség az akkori generációk és a jelenkoriak között. Gondoljunk az 50. évfordulón történtekre! Nem vonom kétségbe az akkor a rebiszállatokkal bátran megküzdő magyar hazafiak elszántságát és hősiességét, s azt, hogy vállalták a következményeket is: a terrorállam rendőrsége, ügyészsége és bírósága által ellenük indított tortúrát, levadászást durva megaláztatást

üldöztetést és büntetőeljárások megindításának sorozatát. De micsoda különbség volt szembeszállni 1956 októberében a szovjet hadsereggel, illetve egyidejűleg a karhatalmistákkal, mint lett volna 2006-ban néhány szaros és hitvány rebiszes neandervölgyit a Dunába nyomni! Vagy lámpavasra, miként ÁVH-s elődeiket 50 évvel korábban. Ugyanis, miként ávós elődeik méltán szolgáltak rá 1956-ban a lámpavasra, s korántsem véletlenül kerültek oda, úgy a rebiszpatkányok is ugyanilyen méltán és jogosan érdemelték volna ki az azonnali, helyszínen történő felkoncoltatást. Igaz, 1956-ban még nemzet voltunk, 50 évvel később ez iránt már erős kételyeink merülhettek fel.
Vagyis, míg a kőkemény Rákosi-diktatúra 11 éve még nem volt elegendő, hogy kiölje a magyar nemzetből a nemzeti kohéziót, nacionalizmust, a szabadság és normális, élhető élet iránti vágyat és törekvést, addig Kádár langymeleg gulyáskommunizmusa, majd a liberalizmus dagonyázó posványléte és aberrált, deviáns nihilizmusa ezt képes volt véghezvinni 34+16 esztendő alatt. Jelen pillanatban ez ’56 legfőbb tanulsága. Vagyis addig, ameddig birkanép maradunk, s nem vagyunk képesek igazi nemzetként viselkedni, miként a vitéz és derék ötvenhatos eleink tették, addig nincs esély a magyar feltámadásra. S teljesen értelmetlen és hiábavalóan terméketlen dolog felelősként hitvány politikusokra, Brüsszelre, New Yorkra vagy bárki másra mutogatnunk testi-lelki-szellemi nyomorúságunkért. Hiszen máig ható felemelő példaként itt áll előttünk a dicsőséges, 1956-os ellenforradalom és heroikus szabadságharc, illetve ennek aktív cselekedetekre ösztönző, és a magyarság emlékezetében örökké élő, felejthetetlen szereplői.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info
 
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready