Bezár!
2020. június 7., vasárnap, Róbert, Arianna, Kocsárd napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
07:52 Négyszáz betolakodót ölel ideiglenesen a keblére Málta, de utána továbbadnák őket simogatásra07:29 Olajkitermelés-csökkentésben állapodtak meg az OPEC+ videóértekezletén06:53 Büntetőeljárás indítását szorgalmazzák Aján Tamás ellen23:51 Fulani faluban mészároltak egyenruhások Maliban23:25 A Mi Hazánk miatt akarta lemondani a megemlékezést Mirkóczki, de igencsak alászaladt23:14 Durva Izrael-gúnyrajzzal jelentkezett a Népszava karikaturistája22:45 Vonatbaleset Németországban: sínekre dőlt, égő fának hajtott a szerelvény, 150 utast kellett evakuálni22:20 CIszjordánia annektálása ellen tüntettek Tel-Avivban21:52 Szegény, zárkózott Lakatos Csaba szerelmi fájdalmában agyonverte élettársát21:37 Pedofilhálózatra csapott le a német rendőrség - a főbűnöst már kétszer elítélték korábban gyermekpornográfia birtoklásáért21:18 Fél évvel később lépnek hatályba a drónrendeletek20:57 Kormányellenes tüntetők csaptak össze a Hezbollah híveivel Bejrútban20:42 Gaudi: Mikor kerülhet vissza a törökbecsei turulos szabadságszobor Délvidéken a méltó helyére?20:34 George Floyd-simogatást tartottak és a "rendőri rasszizmust" szidták világszerte20:13 Óvatosan kinyithattak a múzeumok Madridban
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Egy mai Tiborc panaszai

Reklám

Mottó: „ Ő cifra és márványos házakat építtet; és mi csaknem megfagyunk kunyhónk sövényfalai közt. – Aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített. – Tűrj békességgel, ezt papolja az apáturunk is sokszor…de tömve volt magának a gyomra. – Ha szorongat a szegénység, a poklot nem féljük; a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe. – A természet a szegényt arra szánta, hogy szülessen, éljen, dolgozzon, éhezzen, sanyarogjon és meghaljon. Esmérni kell az élhetetlenek sorsát, minekelőtte meg tudhassuk szánni is. – Él még Bánk atyánk, fogom kiáltani.”
(Katona József: Bánk bán)
   
Teremtő Istenem, hol van ma Bánk, hol akad bárki – egy jó király, egy miniszter, egy igazgató, egy hivatalnok, akármilyen vezető –, ki meghallgatja népem panaszát; s ha a fülén be is engedi, vajon adhat-e gyógyírt, nyújt-e orvoslást súlyos bánatunkra? Ki hitte volna néhány százada, hogy napjainkban keservesen visszasírjuk a jó merániakat, kik valóságos angyalok voltak, s szinte szeretettel fosztogattak bennünket a gyűlölködő galíciai söpredékhez képest. Derék ősöm Tiborc, pipafüst volt a te szenvedésed az én kínjaimhoz mérve. Hiszen te is sokak nevében szóltál, ám nekem egy egész nemzetet kell elkísérnem a sírba, s emlékét gyászolnom utolsó földi pillanatomig. Te még bízhattál, hihettél egy távoli szebb jövőben, én egy keresztre feszített ország betömött szájú dalnokaként szállok a hideg űrben, ahol nincs élet, se szabadság, hol a legparányibb reménységet is megfojtja a végtelen sötétség, a leírhatatlan, ördögi gonoszság.
   
Ez a förtelmes, globális világ mintha elvesztette volna igazságérzetét. Fütyül a fájdalmunkra, nem látja, hogy népünkkel valami szörnyű igazságtalanság történik. 40 évnyi barbár kommunizmus után megint a gazemberek kerültek hatalomra, ismét a szennyes múltú bűnözők uralkodnak rajtunk, s gyötrik, tiporják a becsületes, dolgos embereket. Minden korábbinál ravaszabb és alattomosabb módon rabolnak, mérgeznek, irtanak bennünket, egészen a végső elfogyásig. Semmi tisztesség, mákszemnyi könyörület és mértékletesség nincs bennük; még azzal se törődnek, ha tulajdon rabszolgáikat, jobbágyaikat megölik, akkor maguk is fölfordulnak.
   
Nem tanultak a történelemből. Arra csábítanak, hogy fogadjuk el ránk rótt sorsunkat, kegyetlen törvényeiket, teljes kisemmizettségünket; arra nevelnek, hogy vessük el saját érdekeinket, ősi kultúránkat, hagyományainkat, hogy önmagunkról, boldogulásunkról és nemzeti összefogásunkról lemondva kizárólag őket, az idegeneket, a másságos szívűeket szolgáljuk, és minden tőlünk telhetőt kövessünk el beteges világuralmuk beteljesedéséért. El kívánják hitetni velünk, hogy a rabság fölszabadulás, az erőszak demokrácia, az álcázott önkény jogállam, az átejtés tömegtájékoztatás, és sorvadásunk tulajdonképpen virágzás. Azt sugallják, hogy az adósságcsapda, a nyomasztó adóterhek, az anyagi megszorítások, az infláció és a munkanélküliség valójában a javunkra válik. Mit akarunk mi utolsó csatlósok, rebellis lázadók, antiszemita fasiszták; hát sose nyugszunk bele, hogy legyőzőink méltók az előkelő tisztségekre, s mi arra születtünk, hogy leborulva imádjuk nagyságukat? Noha mi százezreik életét mentettük meg, ők „hálából” példátlan bosszút állnak rajtunk, s azóta is őrlik, szaggatják, rombolják nemzetünket.
   
Börtönrácsok közt, akasztófákon lógva élünk, rettenetes veszélyben, s még azt sem lehet elkiáltanunk, hogy megöl minket a nyomorúság, hogy elég volt minden értelmetlen áldozatból, hogy ne nézzenek többé palimadárnak, s ne tartsanak ócska kísérleti nyúlnak. Már az is baj, ha levegőt veszünk, s fölsóhajtunk, hogy magyarok vagyunk, és meg akarunk maradni, lehetőleg önállóan cselekvő, független nemzetnek. Régi és új „testvéreink” nem értik meg, hogy ez a nyakunkba sózott „euróbéke”, ez az „amerikai álom”, ez az „ószövetségi humanizmus” százszor inkább kivérezteti fajtánkat, mint az összes eddigi háború.
   
Jaj nekünk szerencsétlen gúzsba kötötteknek, mert képmutatók, csalók, tolvajok, rablók, bérgyilkosok s élősdiek járnak csűrdöngölőt rajtunk, s egyben ellopják életterünket, elkergetik leghűségesebb fiainkat, letagadják múltunkat, szétzilálják jelenünket és fölfalják jövőnket. Jaj nekünk ártatlan veszteseknek, mert farkasmosolyban, hiénakacagásban, keselyűvijjogásban és patkánybűzben tengetjük céltalan napjainkat. Ellenségeinket, szadista hajcsárainkat legtöbbször nem is látjuk, mert a háttérbe húzódnak, álarcok, álruhák, ál-eszmék mögé bújnak; s a piszkos munkát, a közvetlen gaztetteket rendszerint ügynökeikkel, zsoldosaikkal, szekértolóikkal végeztetik el, némi konc, júdáspénz vagy pozíció fejében.
   
Feneketlen szakadékba zuhantunk, szénfekete éjszakába, hol étlen-szomjan, bilincsbe verve robotolunk, s mindenfelől ömlik ránk a hazugság, a kultúrmocsok, meg az agymosó propaganda. Csoda-e hát, ha lassan mi is magunk ellen fordulunk; öngyilkosságba, abortuszba, olcsó élvezetekbe, perverzitásokba, alkoholba, kábítószerekbe, szerencsejátékokba vagy lélekroncsoló szekták karmaiba menekülünk. Mocsárlakók lettünk, lápi árnyékok, hajléktalan és hazátlan koldusok, családból s nemzetből kitaszított bujdosók, egymást marcangoló, egymást eláruló, hitetlen bitangok.
   
Eladják mindenünket, kihúzzák alólunk a földet, kifordítanak önmagunkból, elszívják életerőnket, fölszürcsölik utolsó csepp vérünket. Birtokunkon idegenek dőzsölnek, pénzünkön luxusvillák, paloták épülnek, verejtékünk árán összekuporgatott filléreinket gondtalanul elmulatják, elutazgatják a huszadrangú „kiválasztottak”, a tehetségtelen, munkakerülő aszfaltbetyárok. S ahelyett, hogy leráznánk testünkről a férgeket, dicsérjük, magasztaljuk, kitüntetjük, s a tenyerünkön hordozzuk őket, mintha vak végzetünk örökre fölénk helyezte volna e cápafogú, tigrisbajszú vámpírokat.
   
Hajdan dicsőséges, nagyra hivatott, erős, egészséges népünket mindenütt kisebbségbe szorították, bennszülötté alázták, kaszásverembe lökték a saját gyönyörű földjén. S mi zokszó nélkül, gyáván tűrjük ezt; vigyázunk, nehogy megsértsük a banditák méltóságát, a mészárosok emberi jogait, a rovásunkra hont foglaló hódítók kifinomult érzékenységét. Inkább lemondunk mindenről, föláldozzuk magunkat másokért, hozsánnázva keblünkre öleljük mohó zsarnokainkat; inkább sárba taposva hörgünk, s csizmájuk talpát nyalogatjuk, mintsem gerincesen fölegyenesedve átharapnánk a torkukat. Vesszen hát igazság, szabadság, alkotmányos rend, elemi jólét, hazaszeretet, magyar virtus; csak nehogy gyűlölködő megszállóink kiközösítsenek Európából, vagy ránk süssék dögunalmas bélyegeiket: azaz, hogy nacionalista, rasszista, irredenta, nyilas és terrorista nép vagyunk. Na és, hát miért szorongunk, meddig fojtjuk még el háborgó dühünket, mikor sújtunk le végre erre a kozmopolita csürhére?!
   
Ki van ez találva: az árulók itt hősök, a besúgók ellenállók, a szürkék ragyogó csillagok, az üldözők üldözöttek, a jöttmentek őshonosak, a hamisak hitelesek, a bűnözők ártatlanok. Csupa vezetőnek termett kiválóság, csupa feddhetetlen római jellem, csupa világhíresség, csupa szentté avatandó félisten. De kár, hogy egy sem a mi fajtánkból származik. Szégyelld magad, magyarság, ám tiszteld és becsüld őket, s igyekezz mindenben hozzájuk hasonulni egy fordított asszimilációval! Mert ők a szeretetet hirdetik, de senkit se kedvelnek; a jóságról fecsegnek, ám tetőtől-talpig gonoszok; megbocsátásról prédikálnak, bár sohase irgalmaznak; a szegénységet ajánlják, míg ők folyton gazdagodnak; a tisztaságot dicsérik, noha ganéjban hemperegnek; a becsületről papolnak, pedig ízig-vérig becstelenek; alázatra biztatnak, miközben dölyfösen a mellüket döngetik; minden kirívó „másságot” üdvözölnek, viszont a többség józan másságát elvetik. Lám ilyenek ők, az elénk tárt újkori példaképek, azonban húzzuk csak le róluk a leplet, s rögtön szemünkbe tűnik rusnya meztelenségük.
   
Téboly és halál dúl föl mindent, nemes szándék itt semmit sem tehet; az érző szíveket mind eltemetik, a hazafiak itt mind-mind rabok, a szennyes ár minden értéket tovavisz. Nincs nép, mely ennyi orcátlanságot, veszteséget szenvedett volna el. S tragédiánkról szólni sem lehet; a legtöbb tényt, adatot elferdítik, történelmünket elhallgatják vagy meghamisítják az ügyeletes „akadémikusok”, s minden ellenünk elkövetett gazságért, összes vereségünkért, meggyalázásunkért bennünket kárhoztatnak. 50 éve magukat gyászünneplik, a mi halottainkat siratni sem szabad. Ők utcákat neveznek el magukról, valahány fajankójukról díjakat, alapítványokat kreálnak, dicsőítik az aljasságot, istenítik az árulást, falitáblákat s szobrokat avatnak; de a mi legszentebb őseinket, legkiválóbb fiainkat rendre bemocskolják, hitünket, jelképeinket, szokásainkat kigúnyolják, önbecsülésünket, öntudatunkat, tündöklő anyanyelvünket megrohasztják.
   
Őrjöngő haláltáncba keveredtünk, iszonyatos rémálomban élünk. Egy-két emberöltő alatt, békeidőben megtizedelnek, megharmadolnak, körmönfontan leradíroznak egy nagy múltú, jóravaló nemzetet, s nekünk önvédelemre se jogunk, se eszközünk (fegyverünk) nincsen. Mindezt oly titokban, oly néma csöndben teszik, hogy népünknek fogalma sincs, mi történik vele. Őrtüzeinket kioltják, látó művészeinket, éber kürtöseinket elnémítják, vagy kinyírják, mert a magyar fájdalomról harangozni, a magyar szellemet éltetni s magyarnak lenni Sírkert-Magyarországon szigorúan tilos. Mi vagyunk az alsóbbrendű faj; a kiváltságosok talpa alá születtünk, hogy a fejünkön járjanak, a szánkba vizeljenek, a bőrünket nyúzzák s csontig lerágják húsunkat. Szünet nélkül kioktatnak, pocskondiáznak és becsmérelnek bennünket, s cserébe mi éljenezhetjük őket, hajbókolhatunk előttük, hízeleghetünk és hálálkodhatunk nekik. Mert mi jelentéktelen senkik vagyunk, csak ők, csak ők, csak ők a fontosak.
   
Heródes, Néró, Haynau, ti hétpróbás hentesek, ti rettegett viperák! Nem voltatok éppen a világ jámborai, de itt és most semmire sem mennétek elavult, megfakult módszereitekkel. Nálunk köznevetség tárgyává válnátok, a legszerényebb pribékünk sem állna szóba veletek; kifutófiúk, kötélhordozók sem lehetnétek ebben a maffia-paradicsomban. Hírhedt nevetek, ordas emléketek lassan elhomályosul; ilyen cudar időkben nincs esélyetek, nem vagytok többé versenyképesek. Akkor vitathatatlanul ti voltatok a legelvetemültebbek, de ez a kor immár a hóhérok kora: bizony csapatokban hemzsegnek a nálatok fölkészültebb, szakképzettebb hóhérok. Egyre rafináltabb, okosabb, gátlástalanabb gyilkosok jönnek, az emberölés ma már tökélyre fejlesztett tudomány, valóságos szolgáltatóipar. Csak az igazán kegyetlenek és irgalmatlanok rúghatnak labdába, csupán a legpofátlanabb vérivóké a jövő. Lám tönkre lehet tenni, ki lehet irtani egy népet teljesen észrevétlenül; úgy, hogy örömmel, vidáman fogadja a halált, és senki se döbbenjen rá, miféle sátáni játékot űznek vele.
   
Föltámadunk-e, lesz-e még erőnk kitörni a sírból, s kezünkbe venni végre a sorsunkat? A mi hazánk ez, nem betolakodó, idegen törpéké! Forduljunk velük szembe, verjük szét őket, söpörjük el a ragadozók hatalmát! Tettekre van szükség, nincs idő pepecselésre, nincs több haladék! Ki kell lépnünk a romlás vermeiből, ki a leprások barlangjaiból, ki a fullasztó, fénytelen éjfélből! Vége a félelemnek és alázatnak, óvatosságnak itt már nincs helye! Félre a türelemmel, a megértéssel és szeretettel! Nincs megbocsátás, sem sajnálkozás, nincs többé szánalom! Rúgjuk orrba a gyilkost, rántsuk porba a hóhért, rontsunk puszta kézzel a szuronyokra! Felelniük kell, bűnhődniük kell, börtönbe velük akkor is, ha 150 éves nyomorékok! Mi nem állunk bosszút, nem akarunk kínzást, lincselést, csak valódi igazságot; mert e nélkül elzüllik minden, e nélkül törvénytelen és értelmetlen az életünk, s a halálunk is fölösleges.
   
Óh, Istenem, legalább Te hallgasd meg egy mai Tiborc panaszát, s add, hogy mások is hasznosítsák! Itt minden emberszívet kések szúrnak át, itt minden szempilla alatt megölt csecsemők alusznak, itt minden lélekben békétlen holtak kísértete kavarog. Fáj minden porcikám. Szinte felrobbanok a bútól, elhamvadok a láztól. Jéghegyek fagya dermeszt, vulkánok lávája éget, pokoli örvények készülnek elnyelni. Mégse csüggedek, nem reszketek és nem is hátrálok. Szeretnék gátat vetni a féktelen pusztulásnak. Őrzöm, ébresztem elárvult népemet, s emelt fővel várok a virradatra.

Siklósi András
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready