2020. április 4., szombat, Izidor napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:22 A koronavíruson is bőszen nyerészkedő csalón mutatta be a rendőrség legújabb jogvédő eljárását10:58 Vájárok haltak meg sújtólégrobbanás következtében egy kolumbiai bányában10:43 Orbán annyi munkahely létrehozását ígéri, amennyit a vírus elpusztít10:26 Egy venezuelai hadihajó tüzet nyitott egy német óceánjáróra, majd nekiment - és szépen elsüllyedt10:04 Holmi járvány nem lankasztja a bűnözők erőszakosságát Mexikóban sem - a boltokat is csoportosan fosztogatják09:49 A legtöbb vizsgált fertőtlenítű hatásúként árult termék használ, de akad köztük átverés is 09:17 Több ezer koronavírus miatt elhunyttal számol a svéd miniszterelnök09:01 Bódi Guszti Facebook-oldalán kottyantotta el egy "felelősségteljes" főnővér, hogy koronavírusos08:48 Trump: ajánlott, de nem kötelező szájmaszkot hordani - az elnök valószínűleg nem is él vele08:29 Különböző emberfajok létére találtak bizonyítékot Dél-Afrikában08:14 Szóváltás és vita a 28-as villamoson: az egyik Cicero halálra késelt egy utast07:56 Már 678 a hazai fertőzöttek száma, az elhunytaké 3207:38 New York állam nem bírja se kórházi ágyakkal, se lélegeztetőgépekkel07:20 A Hold és a Mars továbbra is a NASA célkeresztjében06:48 Trump és Macron az ENSZ BT-ben győzné le a koronavírust
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Száz éve született Alföldi Géza

Reklám


"Új hitet, reményt és vigasztalást nyújtott mindnyájunknak, mert akkor arra volt szükségünk. Szinte nem volt a külföldi magyar nyelvû baloldali lapok között olyan, amely ne támadta volna a Hídverõket és Alföldi Géza személyét. Mégis példamutató kitartással és elszántsággal állotta a ráfröccsentett sarat. Ma már elmondhatjuk: éppen ezek a túloldali támadások tették népszerûvé és hõssé a mi szemünkben."
1944 koratavaszán ismertem meg személyesen Budapesten, az A NÉP címû hetilapunk szerkesztõségében (Rákóczi út 15, I. 2.), amely lapnak akkoriban fõmunkatársa volt. Cikkei, versei, tárcái színessé, érdekessé tették a Hungarista Mozgalom akkori egyetlen (és eléggé vérszegény) hetilapját. Megtudtam, hogy hetedikes gimnazista koromban írt elsõ, vidékrõl fölküldött fogalmazványaimat õ korrigálta, õ tette közlésre alkalmassá. De megtudtam azt is, hogy Alföldi Géza – valamikor a harmincas évek elején – szintén hetedikes gimnazista volt, amikor elsõ irodalmi sikerét aratta a „Csókos huszárok“ címû három felvonásos népszínmûvével, amit sajnos csak a vidéki színtársulatok mutattak be.

1944. október 15-én a Magyar Rádió munkatársa lett. Ama történelmi nap estéjén hangzott el elõször a rádióban a „Csak a gyökér kitartson!“ címû híres költeménye, amit megrázó erõvel õ maga olvasott fel.

A hontalanság évei alatt – pontosan 1948-ban – a vesztett háború kábulatában és dermedtségében szinte riadóként hatott a HÍDVERÕK címû lapjának megjelenése, amely szegényes, fotókópiás eljárással készült ugyan, mégis lap volt és az emigrációs jobboldali sajtó úttörõje. Új hitet, reményt és vigasztalást nyújtott mindnyájunknak, mert akkor arra volt szükségünk. Szinte nem volt a külföldi magyar nyelvû baloldali lapok között olyan, amely ne támadta volna a Hídverõket és Alföldi Géza személyét. Mégis példamutató kitartással és elszántsággal állotta a ráfröccsentett sarat. Ma már elmondhatjuk: éppen ezek a túloldali támadások tették népszerûvé és hõssé a mi szemünkben.

Írnunk kell a költészetérõl is. Leghelyesebbnek véljük, ha annak ismertetését a nálunk hivatottabb tollú Dr. Baráth Tibor professzornak adjuk át, aki Nyugati Magyarság címû folyóiratának 1950. szeptemberi számában a következõket írta:
 
„Érdemes a mai rohanó életben is egy-egy percre megállnunk és felmérnünk, hogy temérdek nyomorúságunk, kifosztottságunk és elesettségünk ellenére is mennyi kincs birtokában vagyunk mi, számûzött magyarok, kálváriás életünk hatodik esztendejében is. Mert vannak javak, vannak értékek és drága kincsek, amelyektõl egy-egy nemzetet, népet, még ha mezítelenre vetkõztették is, mindhalálig meg nem foszthatnak. Ezek az elrabolhatatlan javak a szellemiek síkján, az erkölcsiek végtelen birodalmában vannak s együttesen alkotják azt a tõkét, amelybõl az elõzõ nemzedékek szellemi hagyatékával együtt, az ország, ha romokban hever is, a nép, ha pillanatra megbénították is, újra felépíthetõ, újra talpra állítható.

Ezen értékhordozók és új országépítõk közé tartozik Alföldi Géza, az író és költõ.

Csak párszor láttam õt: 1944 borús telén, majd a rákövetkezõ év tavaszán, azokban az aggodalommal teli napokban, amikor a végsõ katasztrófa elõestéjén, mint ûzött vadak, ki az ország egyik, ki az ország másik szélérõl futottunk össze Budapesten, hogy megkíséreljük a lehetetlent... Röviddel utóbb a halál kaszája borzalmasan közénk suhintott. A megmenekülteket, kit erre, kit arra, szétszórta a sors. Országhatárok és tengerek ékelõdtek közénk, de a Nemzet jövõjébe vetett közös hit és az íratlan fegyverbarátság töretlenül fennmaradt közöttünk. S amikor kétévi kényszerû elszigeteltség után egy szép napon bekopogott hozzám egyik régi barátom, hóna alatt a Hídverõk immár fél tucat számával, leírhatatlan lelki élmény volt számomra Alföldi Gézával lélekben újra találkozni, és hallani a körülötte tömörülõ írói had riadóját. Egykor velük együtt alkottuk az összeomló Magyarország utolsó harcos szellemi gárdáját, s most Alföldiék az elsõk között hirdették meg a szabad Nyugaton az örök magyar élni akarást.

Amikor elõször találkoztunk, Alföldi már ismert költõ, Sértõ Kálmán barátja, a nagypolitikába éppen belépõ nemzedék egyik legdinamikusabb harcosa volt. Barátjával együtt a spirituális megújhodás hirdetõje, ostromlója az erkölcsi züllésnek, egyszerû kifejezésekkel téve érthetõvé a materializmusba süllyedt embereknek szomorú eltévelyedésüket. „Hetivásár“ c. verse, amely ezirányú alkotásai közül talán a legkiemelkedõbb, jól érzékelteti a magyar irodalom mezején eredetien vágott mezsgyéjét. Találóan írta róla Sértõ Kálmán éppen tizenöt esztendeje, hogy „Alföldi a ma költõje, aki a jövõ ködében jár elõttünk olyan biztosan, amilyen bizonytalanul mi ma itt ebben a korban botladozunk...“

Azóta Alföldi költõi palettája a maga színes gazdagságában teljesen kibontakozott elõttünk és valóban a ma költõje lett. Mi, tollforgató, a történelmet is lapozgató és eszmeáramlatokban gondolkodó, „rendszereket“ keresõ emberek, talán mi bizonyíthatjuk legjobban Sértõ Kálmán meglátásának helyességét. A mai spirituális irányban megújhodó korban ugyanis három ellenállhatatlan erõvel feltörõ eszme van, amely „rendszerbe“ igyekszik egymással kapcsolódni. Ezek: a mélységes istenhit, az elmélyülõ nemzettudat és a mindent átható szociális gondolat. És éppen ez a jelenkori vallásos, nemzeti és szociális együttes az, amely Alföldi Géza lelkiségét megragadta és ezért lett õ a ma költõje – a mi költõnk!

Lírájának elemzõi a vonások mindegyikét rendre megfigyelték alkotásaiban. Az ezekbe szinte egyedülálló erõvel megnyilatkozó istenhit – olvassuk róla egy helyütt – „a maga egyszerûségével és egyszerûségükben sodró erejû képeivel az elvont Isten-fogalmat valóságos élõvé varázsolja.“ – Az észrevétel találó, mert e versek valóban nem a megszokott vallásos formulákat görgetik, hanem színes képekkel – mint a gótika mûvészies ablaküvegein keresztül – észrevétlenül és mély érzéssel beléringatnak bennünket az emberi mértékkel nem mérhetõ erõ – a mennybéli – érzékelésébe.

De talán mégis korunk elmélyülõ nemzettudata talál a legerõsebb visszhangra Alföldi költõi lelkében. Minden alkotásában – akárcsak prózájában – dinamikus erõvel lüktet ez a gondolat. Magyarságszemlélete átlépi az egyezer esztendõs európai történetünk határait, és kitágul a messze távoli múltba: évtízezredek ködében keresi és találja meg a magyart, már a kultúra elsõ megjelenési formáinál. Ki ne olvasta volna „János“ címû versét a Hídverõkben, amely a nemzeti emigrációban nem is olyan régen élénk feltûnést keltett, s amely ezirányú mûvészi alkotásainak egyik legszebb példája.

A szociális gondolat, mint színezõ elem, át- meg átszövi Alföldi istenhívõ magyar lelkét. Kik azok a „szürkék“, „kobakosok“, „a barommunka jármán dactalan õrlõdõ magyarok“, ha nem a tömeg – minden magyar testvérünk, akirõl a trianoni Magyarország korában kevés szó esett még. Ez az egész társadalom átöleléséig szélesedõ szeretet – igen, ez lesz az új Magyarország! – s ezért is a ma költõje, a mi költõnk Alföldi Géza.

Érdekes szintézise található korunk három említett uralkodó érzésének Alföldi Géza szatirikus verseiben. Ezekben sorra ostromolja az Istentõl, nemzettõl, néptõl elrugaszkodott gazember-típusokat. Ilyen a „Ferenc-gazda“, a „Sintér kutyái“, az „A vén szamár“, meg az „Én vagyok a nép“.

De még egy vonást róhatunk ehhez az arcképhez. Az igazi mûvelt emberek tisztában szoktak lenni azzal, milyen keveset ölelhetnek fel rövid életük folyamán az emberiség roppant szellemi kincsébõl s mily parányi a tudásuk a végtelenhez képest. Ezért a szerénység, a magába fordulás ezeknek gyakran jellemvonásuk, nagy energiájuk mellett. Alföldi Géza is az igazi mûvelt emberek csoportjába tartozik. „Inkább beszélõgépnek tartom magam, semmint szerzõnek“ – mondotta nekem egyszer. „Eszköznek, amelyen keresztül egy magasabb erkölcsiség és szellemiség fejezi ki magát“.

Szerény, de tökéletes ez a jellemzés. A nyugatos magyarságnak az új országépítéshez éppen ilyen emberekre van szüksége.“
 

Amikor az emigrációs évek kezdtek hosszúra nyúlni és egyre reménytelenebbé válni, megindult ellene jobboldalról is a szellemi féltékenységbõl származott támadássorozat. Cikkek, brossúrák jelentek meg ellene olyan közismert, jó nevû írók tollából is, akik lapjának indulásakor munkatársai voltak. A baloldali támadásokat igen, de a jobboldaliakat nem tudta elviselni. Természetes, hogy ezekre õ is elveszítette a türelmét, és majdnem alpári hangon válaszolgatott. – Ez volt a magyar nemzeti emigráció legsötétebb idõszaka. Az ádáz torzsalkodásnak az 1956 októberében Budapesten kitört magyar nemzeti forradalom és szabadságharc vetett véget.

A forradalom és szabadságharc leverése után 200 ezer újmenekült magyar érkezett Nyugatra, emigrációnk létszáma duplájára emelkedett, új lapok jelentek meg, új írói és költõi nevek kerültek közforgalomba, és Alföldi Géza a hatvanas években kérlelhetetlenül eltûnt az emigráció nagy süllyesztõjében. Azóta visszavonultan élt dél-németországi magányában 1991 októberében – 83 éves korában – bekövetkezett haláláig. Utolsó útjára nem kísérte más, mint a magyar emigráció hálátlansága.

Ujlaki Miklós
ÚT és CÉL, 1992 április

-------------------------------------------

MONDD, HÁT MEGÉRTE?
(Alföldi Gézának, nyolcvanadik születésnapjára)

Mondd, hát megérte?
Kezedet nyújtani a tûzbe,
Egy népért, mely tán nem is tudja,
Hogy valaki a szívét, eszét, hitét
Szó nélkül odadobta,
S most itt áll meztelen,
Merengve az elmúlt életen.

Költõ voltál s magyar,
Kinek dalától megrepedt a fal,
Mit kriptaként emeltek körénk gonosz kezek,
Hirdetve, hogy: elvégeztetett.
Költõ voltál s álmodó,
Kiben tán rossz is lakozott, de sokkal több a jó,
Aki úgy tudta a könnyeket kicsalni másból,
Hogy vigyázott rá – ne nagyon fájjon.
És most, életed alkonyán,
Fojtogat ezer magány,
S ha kérdezem: megérte-e?
Ajkad néma, csak fürkészõ szemed
Keres valamit a távolban.

És én, ki majd utánad jövök,
Akibe bánatod átköltözött,
Mint vándor, ha útszéli keresztre lel,
Választ nem várva
Meghajtom elõtted konok fejem.

Dobszay Károly
(Dortmund, 1988. június 22.)

(Forrás: FRONT, 2008 június) 
Kapcsolódó:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready