Mint ilyen, már a „holokausztfilm” is abszurd megnevezés, hiszen egyetlen másik vélt vagy valós történelmi esemény sem visel külön nevet, amennyiben filmekről van szó, pláne nem műfajt, hiszen ennél nagyobb halmazokról szoktunk beszélni. Ez alól maximum a Gulág lehetne kivétel, de különösebben az sem ivódott így bele a köztudatba. Ami pedig a holokausztfilmeket még markánsan elkülöníti az összes többi filmtől, az az a tény, hogy a történelmi háttérről sok európai országban – köztünk hazánkban is – még csak vitatkozni sem lehet a hatályos jogszabályok miatt.

A hazai mozikban is futó Érdekvédelmi terület több okból is kivételt jelent a témáról szóló filmek népes táborában, és természetesen nem azért, mert lepontozták volna. Épp ellenkezőleg, Jonathan Glazer alkotása elnyerte a cannes-i filmfesztivál Nagydíját, illetve bezsebelt számos BAFTA-díjat, sőt, „meglepő módon” még Oscar-díjra is jelölték öt kategóriában. A film Martin Amis azonos című regénye alapján készült, s a zsidókkal ellentétben Rudolf Hösst és családját helyezi reflektorfénybe, akik az auschwitzi tábor szomszédságában laktak közvetlenül.

Amiben a film tényleg egyedi, hogy eddig egyetlen olyan holokausztról szóló filmet sem láthattunk, amelyben lényegében nincsenek zsidók. Persze ez nem az író vagy a rendező antiszemitizmusát hivatott alátámasztani, csupán a feszültséget és a drámát próbálták fokozni, valamint az eltérő szemszöget még inkább kiemelni.

A film egy kissé elnyújtott tóparti jelenettel indul (ami még elnyújtottabb és irritálóbb volt, az az előtte tartó, nagyjából 3 perces, teljes sötétség, amely nem tudom, hogy a mozi hibája volt-e, vagy szándékos „felvezető” az alkotók részéről, ám mivel a film közben több hasonló, bár nem ennyire hosszú „sötét szünet” törte meg a cselekményt, élek a gyanúperrel, hogy az utóbbi a helyes válasz), ahol a Höss család idilli körülmények között fürdőzik, majd jól szituált autójukkal hazatérnek álomotthonukba. Villany, távfűtés, vezetékes víz (hideg, meleg) stb. Ma alapvető szolgáltatások, akkoriban, ha nem is feltétlenül luxust, de mindenképpen a jómódot sugallja, nem is beszélve a többszintes épületről és az óriási kertről.

Nem az Érdekvédelmi terület lesz az a film, amelynek cselekményéről hosszú oldalakat lehet írni, vagy órákon át beszélgetni róla. Aki már ismeri az alapvető preferenciáimat, az tudni fogja, hogy ez nálam már önmagában mínusz pont, ezen a síkon pedig teljességgel mindegy, hogy ún. „holokausztfilmről” beszélünk-e vagy sem. A történet egészében a Höss család életét követjük nyomon, elnyújtott, sokszor minimalista jelenetekkel, hosszú percekig fogunk egy-egy képkockán elidőzni, nem ritkán nulla, vagy ahhoz közelítő párbeszédmennyiséggel. De ami még ennél is rosszabb, az az, hogy sokszor hosszú percek teltek el úgy, hogy konkrétan nem értettem, mi történik, vagy éppen min kellene éppen sokkolódni.

Noha a középpontban Rudolf Höss áll, inkább érezhetjük úgy, hogy mégis neje, Hedwig az, aki köré a fő feszültségforrást, vagyis az „érzéketlen kegyetlenséget” építeni akarták. Miközben a család idilli életét követjük nyomon, háttérzajként beszűrődnek az auschwitzi tábor zajai, füstölgő kéményeket látunk stb. Ezek és az egyéb, számomra összeszedetlen és levegőben lógó jelenetfoszlányok is az abszurditás, az emberi kegyetlenség fokozását hivatottak növelni, mindez azonban igényli azt is, hogy a néző egy teljességgel egysíkú képet alkosson a 20. század történelméről. Noha manapság divat, hogy az egyes filmek antagonistáját vagy antagonistáit kissé árnyalják, itt erre a rendező (és nyilván a könyv sem) kísérletet sem tesz (megint más filmekben, ahol pedig tényleg semmi szükség nem lenne rá, mégis megteszik), a szűkös időkeret miatt pedig meg is ússza azt, hiszen nem kell például arról beszélni, Hössből milyen módszerekkel szedték ki a „vallomásokat”, miután elfogták a szövetségesek, vagy milyen behatások érték őt az 1920-as években. Ebben a műfajban ez – mármint az árnyaltabb bemutatás – nyilván nem is szokás, de itt az egysíkú ábrázolás talán még inkább kitűnik. Egyébként a háttérben meghúzódó ideológiai vonatkozásokkal sem különösen foglalkozik az Érdekvédelmi terület, mint ahogy Höss sem gondolja túl a dolgokat, nem moralizál. Az egész mechanizmus „magától működik”, nincsenek mély világnézeti beszélgetések vagy éppen megfejtések. Valószínűleg ez azért van így, mert önmagában ez is árnyalta volna a képet, kiemelve azt az egysíkú történetvezetésből, de jobban belegondolva ebből a szempontból ez nem is baj, mert így legalább nem sározták be a világnézeti vetületet 4-5 perces erőltetett, irányított „beszélgetésekkel”.

Az Érdekvédelmi terület nem életrajzi film, hiszen egy ember, tágabb értelemben véve egy család nagyjából egy-másfél évét mutatják be, ami iszonyúan kevés. Az átlag néző ezek alapján kell hogy tájékozódjon, ha pedig történelemben kevésbé jártas, akkor igencsak bajban lesz. Ezt még színesítik olyan hangulatkeltő mondatok, amelyek nyilván azért születtek, hogy a nézőben még csak véletlenül se alakuljon ki minimális szimpátia sem a Höss család irányába, cserébe viszont illenek a sötét tónusú történetvezetésbe, és nem utolsósorban minden történelmi alapot nélkülöznek. Ilyen „hangulatfestő” félmondatokból van jó pár, kettőt érdemes megjegyezni: amikor Hedwig az egyik házvezetőnőt megfenyegeti, hogyha nem végzi rendesen a feladatát, elintézi, hogy „ő is hamuvá legyen”, a másik meg, amikor az időközben áthelyezett Höss egy nemzetiszocialista funkcionáriusoknak rendezett díszvacsorán is azon töri a fejét, hogyan lehetne elgázosítani a résztvevőket. Nyilván egyetlen ember nincs a világon, aki ezek után tudna szimpatizálni a karakterekkel, nyilván ez volt az alkotók szándéka is.

A film szempontjából szerintem egyetlen valóban értékelhető és ötletes jelenet pont a legvégén van. Nyilván ez sem a téma, hanem a megvalósítás miatt, viszont ilyen szempontból rendkívül kreatív, ezt el kell ismerni. Amikor az üresen kongó lépcsőházban Höss belenéz a sötétségbe (és mi is vele együtt), majd egy hirtelen fordulattal átlépünk pár perc erejéig a jelenbe, tényleg hatásos és kreatív filmes fogás, viszont mondanivaló szempontjából annál közhelyesebb. Az efféle egyesülés – ha nem is konkrét verbális eszközökkel – az ilyen filmeknél már szokásos átöröklődő bűntudatkeltés egy kifinomultabb formája, mely a holokauszt mint történés és téma időtlenségét, az elkövetett cselekedetek időtlenségét, a generációról generációra szálló permanens bűnösséget igyekszik kihangsúlyozni. Soha, egyetlen más történelmi eseménynél nem merül fel hasonló elv, csak és kizárólag itt. S a legijesztőbb, hogy valahol mélyen mindegyik holokausztfilmnek ez a végső tanulsága, amely egyszersmind viszont közelebb visz annak megértéséhez, miért olyan jelenben élünk, amilyenben.

Nem kétség, hogy az Érdekvédelmi terület egy sokszor hivatkozott, a szakmában piedesztálra emelt idézőjeles „klasszikus” lesz, melyet bizonyára minden adandó alkalommal felhasználnak majd „oktató és nevelő célzatra” is. Viszont bárhogy próbál másnak tűnni, ha nem vagyunk felületesek és megkaparjuk a felszínt, akkor rájöhetünk, hogy a lényegi mondanivaló teljességgel ugyanaz, mint 1945 óta folyamatosan, csak itt egy filmekben ritkán szereplő történelmi személyiséget használnak fel e mondanivaló közvetítéséhez.

Az Érdekvédelmi területet egyébiránt Steven Spielberg is méltatta. Így fogalmazott: „Az Érdekvédelmi terület a legjobb holokausztfilm, amit a sajátom óta láttam (micsoda határtalan szerénység – Á.B.). Rendkívül erős a figyelemfelkeltés tekintetében, különösen a gonosz banalitásával kapcsolatban.” Az önhittségen túlmenően itt a banalitásra érdemes felfigyelni, hiszen Spielberg ezzel a Höss család „átlagos” mivoltát akarja kiemelni a mindennapinak tűnő problémáikkal. Ilyetén ebbe a banalitásba bárki nyugodtan beleképzelheti magát (kollektív bűnösség), hovatovább azt sugallják vele, hogy a „történelem szégyenfoltjai” is tűnhettek átlagos, hétköznapi embernek, amelyek nem is feltétlenül mutatják meg az adott illető igazi arcát (ez egyébként témától elvonatkoztatva, összességében igaz). Utóbbi viszont kétélű fegyver, hiszen nyugodtan megfeleltethető azok irányába is, akiket a mainstream, ránk erőltetett kánon szerint annyira tisztelnünk és szeretnünk kell(ene). Csak azokról nem fognak ilyen filmeket készíteni.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info