Hiába adták át neki június 18-án a németországi orosz ügynökök jelentéseit a meghódítandó orosz területek vezetőinek kinevezéséről. Sztálin válasza a maga keresetlen modorában mindössze tömören ennyi volt: „Elküldhetik a maguk informátorait a jó büdös…” Ezekben a napokban a szovjet vezér figyelmét épp egy tudományos expedíció kötötte le. Üzbegisztánban Mihail Geraszimov, a neves antropológus azzal foglalkozott, hogy felnyissa a nagy mongol uralkodó, Timur Lenk sírját. A világhódító Szamarkandban, a Guri Emir mauzóleumban volt eltemetve. Azonban még az expedíció kezdetén jelentették Sztálinnak, hogy a helyi hagyomány szerint nem szabad megzavarni a Háború Istenének örök nyugalmát. Máskülönben baj lesz: harmadnap visszatér Timur, és magával hozza a háború apokalipszisét, a pusztulást. Ezt beszélték az öregek Szamarkand utcáin és piacán. A Gazdát azonban ez a legkevésbé sem zavarta, hiszen az ő parancsára szórták szét az orosz szentek csontjait (a kommunista „hagyomány” szerves része volt e kegyeletsértés, a baloldaliak által ma is olyannyira védett spanyolországi köztársaságiak és az oldalukon harcoló nemzetközi vörös brigádok, pontosabban brigantik az 1936-1939 közötti polgárháborúban előszeretettel szentségtelenítettek és gyaláztak meg apácákat éltükben és haló poraikban, levizelve földi maradványaikat. Miként tette ezt „Katalónia hóhéra”, a pokolra való magyarországi kommunista, Singer-Gerő Ernő is saját pribékjeivel), robbantották fel és semmisítették meg templomok tízezreit és lőtték agyon ezek papjait. Ő maga volt a földre szállott keleti istenség saját meggyőződése szerint. 1941. június 20. éjszakáján megtörtént reflektorok fényárjában a sír felnyitása. A 240 pudos (kb. 3850 kilogramm, azaz közel 4 tonnányi) gigantikus márványlapot elmozdították a helyéről. A márványszarkofág sötétjében ott állt a fekete koporsó, rajta a porladó aranytakaróval. A mauzóleum öreg gondnoka hiába könyörgött, hogy ne nyissák fel a koporsót, az ateista tudósok kinevették. A koporsófedélből kivésték a hatalmas szegeket, majd Geraszimov ünnepélyesen kiemelte Timur koponyáját, és megmutatta az operatőröknek, akik filmszalagra rögzítették a jelenetet. A felvételt azonnal elvitték Sztálinnak a Kremlbe, aki szembe nézhetett a Háború Istenének koponyájával. S az ősi hagyomány életre kelt, az átok megfogant: a Timur-sír feltárásának harmadnapján megkezdődött az emberiség történelmének legborzalmasabb, legpusztítóbb, legtöbb áldozatot követelő háborúja.

1941. június 22-én vasárnap hajnali fél négykor a vörös cár békésen aludt dácsájában, sok millió másnapos szovjet állampolgár pedig a szombat esti mulatozás fáradalmait heverte ki, amikor a német vadászgépek rajtaütésszerűen bombázni kezdték Belorussziát, majd négykor már Kijevet és Szevasztopolt is. Molotov külügyi népbiztos parancsára Zsukov marsall azonnal riasztotta Sztálint, aki összehívta a Kremlbe a Politikai Bizottság tagjait és a katonai vezérkart. A legenda szerint – mivel Sztálin július 3-áig nem lépett a nyilvánosság elé – a háború első napjaiban a szovjet vezér összezavarodott, és teljes csüggedés vett rajta erőt, mélységes apátiába zuhant, visszavonult Moszkva melletti dácsájába, és csaknem két hétig maradt ott teljes tétlenségben és letargiában, miként ez a róla szóló játékfilmben is látható. Ez már Sztálin jellemének ismeretében, még kevésbé a rendelkezésünkre álló források ismeretének tükrében sem igaz. A válságstáb tehát már 1941. június 22-ének hajnalán összeült a Kremlben Sztálin elnöklete alatt. Az események rekonstruálásában legfőbb kútfőnk Csadajev, a Népbiztosok Tanácsa (lényegében a szovjet kormány) bizottságvezetője volt, akinek egyedüliként engedélyezte Sztálin, hogy az ülésről feljegyzéseket készítsen. E tragikus helyzetben a Gazda semmiképpen sem akart a nyilvánosság elé állni, Molotovot tolta maga elé, mondván, ő írta alá az 1939-es paktumot. Természetesen az ő akaratából, tudtával és beleegyezésével, no de azokban a válságos pillanatokban ezt nem firtatta senki a jelenlévők közül.

Így június 22-én délben a külügyi népbiztos olvasta be a rádióba a kormány felhívását. Molotov érezhetően ideges volt, nehezen, zaklatottan beszélt. Ennek ellenére szónoklatát a vezér által megfogalmazott jelszóval fejezte be: „A mi ügyünk igaz ügy, szét fogjuk zúzni az ellenséget, a győzelem a miénk lesz.” A folyamatosan ülésező válságstábhoz visszatérve Sztálin azt mondta Molotovnak, hogy hallani lehetett ugyan az idegességet a hangjában, de azért jól sikerült a beszéd. Molotov, aki nagyon is ismerte mindenható felettesét, tudta, hogy most már nem ő lesz a bűnbak, akinek a feje fog hullani. Az első számú bűnösként Sztálin a nyugati front parancsnokát, Pavlov tábornokot nevezte meg, akinek mindenféle felsőbb utasítás, parancs ellenére is azonnal cselekednie kellett volna a rendkívüli helyzetben. Június 22-én délután Sztálin azt a döntést hozta, miszerint az ország nyugati részéből evakuálni kell a lakosságot és a vállalatokat, üzemeket, vasúti gördülőállományt. S a „felperzselt föld” koncepció szerint minden értéket, ingóságot, eszközt, terményt és épületet, amiket nem tudnak megtartani, fel kell égetni, el kell pusztítani, meg kell semmisíteni, hogy azok ne juthassanak a németek kezére. Sztálin valósággal őrjöngött, amikor a nap folyamán tudomására hozták, hogy a Luftwaffe gépei tömegesen mérnek csapást repülőtereikre, s legalább 700 szovjet harci repülőgépet már a szárazföldön megsemmisítettek, páncélos ékeikkel pedig megkezdték a Vörös Hadsereg szárazföldi alakulatainak bekerítését. (Nincs új a nap alatt: az amerikaiak ezt a taktikát alkalmazták az ún. Öböl-háború idején Irakban 1991-ben, a Sivatagi Vihar hadművelet során.) Végül Sztálin kiadta a parancsot Berija NKVD-vezetőnek, hogy a bűnösöket lövesse agyon, ami ekkor némi nehézségbe ütközött, tekintettel arra a körülményre, hogy azok nagyrészt már ott feküdtek holtan a repülőgépek roncsai között.

Még ugyanezen a napon megteremtették a háború megvívásához szükséges legfelső intézményi kereteket is. Éjszaka létrehozták Tyimosenko marsall vezetésével a Legfelső Főparancsnokságot, a fegyveres erők csúcsszervét, amely ugyanazt a nevet kapta, mint a detronizált és Lenin által bestiálisan meggyilkoltatott II. Miklós cár idején az első világháborúban. S ez korántsem volt véletlen. Sztálin rafinált, okos és taktikus ember volt. Tudatában volt annak, hogy a háború sikeres megvívása csak a legszélesebb nemzeti-állampolgári összefogás és szolidaritás alapján lehetséges, ennek pedig nem lehet kizárólagos táptalaja a kommunista ideológia. Az internacionalizmus, a világforradalom, az egyedül üdvözítő párt kliséi tehát egyelőre fiókba kerültek. S megjelent helyettük az orosz anyaföld, a „Hon” eszméje, akárcsak 1812-ben, a francia támadáskor. Nem véletlenül vezeti be a hadseregben az ősbolsevik forradalmárok számára oly gyűlöletes tiszti váll-lapokat, melyeket 1917 után megszüntettek. S korántsem meglepő, hogy Sztálin éppen ezekben a kritikus napokban „visszatalált Istenhez”. Nagyon is tisztában volt ugyanis az orosz muzsik, az orosz nép mélységes vallásosságával, istenhitével, amelyet a közel negyedszázados brutális ateista propaganda és terror sem tudott kiirtani a kollektív néplélekből. Már az is jelzésértékű cselekedet volt részéről, hogy a Vörös Hadsereg vezérkari főnökét, Borisz Mihajlovics Saposnyikovot, egykori cári ezredest, aki nyíltan vallásos ember volt, megkülönböztetett figyelemben részesítette e napokban. Valószínűleg tőle szerzett tudomást egy csodás esetről, amely az egész világot megrázta.

Eszerint Illés, a libanoni hegyi kolostor metropolitája bezárkózott a kolostor sziklapincéjébe, ahol aszkézisben, alvás nélkül, étlen-szomjan térden állva könyörgött az Istenanyához Oroszország megmentéséért. A metropolitának látomása támadt, amelyről levélben tudósította az orosz egyház vezetőit, miszerint vezeklése harmadnapján tűzoszlopban megjelent előtte az Istenanya, és tudatta vele az Úr akaratát: „Meg kell nyitni az egész országban a templomokat és a kolostorokat. A papokat ki kell engedni a börtönökből. Leningrádot nem szabad feladni. (900 napos ostromgyűrű veszi majd rövidesen kezdetét – L.Zs.) A városban körül kell hordozni a Kazanyi Istenanya szentképet. Aztán a szentképet el kell vinni Moszkvába, ott misét kell tartani a tiszteletére, majd tovább kell vinni Sztálingrádba”. Vajon hogyan hangozhattak az ateista vörös cár, az egykori szeminarista számára ezek a szavak, s miféle spirituális húrokat pengethettek meg benne – már amennyiben léteztek ezek a lelkében –, és mit érezhetett ő, a korlátlan hatalmú keleti despota, aki nem is olyan régen meghirdette az „istentelenség ötéves tervét”, amelynek végén, 1943-ban be kellett volna zárni az utolsó templomot, és likvidálni kellett volna az utolsó papot? Végül is úgy döntött, követnie kell Illés szavait. S 1941 nyarán tömegével engedték ki a börtönökből, lágerekből a papokat. Az éhségtől haldokló, német ostromgyűrűbe zárt Leningrádban a város lakóinak ámulatára és lelkes örömére kivitték a Kazanyi Istenanyát, és körmenetben végighordozták az egykori Szentpéterváron. A szentképet aztán Illés instrukcióinak megfelelően átszállították Moszkvába, azután később az ostromlott Sztálingrádba. A három, Illés által említett nagyvárosba, melyek közül egyik sem került német kézre. Megnyitottak újra 20 ezer templomot, s 1917 októbere óta először történt meg, hogy a kommunista pártharsona, a Pravda közleményt adott ki a bolsevik vezér és a pátriárkai trón helytartója, Szergij metropolita találkozójáról.

Egy másik érdekessége Sztálin élete e periódusának, hogy néhány napra valóban elzárkózott dácsájába legbizalmasabb udvaronci köre elől is, s voltaképpen senki nem tudott semmi biztosat a Gazda felől. Nos, Sztálin e napokban Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj még megjelenés előtt álló Rettegett Iván című drámáját olvasta, aki kedvenc történelmi hőse volt. Sztálin nagy figyelemmel forgatta a művet, javított is a szövegen, s voltaképpen Iván szerepében magát kívánta megjeleníteni. Több megjegyzést, széljegyzetet is fűzött Tolsztoj mondataihoz, ezek között két kulcsszó többször is olvasható: a „tanítómester” és egy másik, a „kiálljuk”. Korántsem véletlenül.

Sztálin tudta, hogy Minszk napokon belül elesik, és a Wehrmacht lavinája megállíthatatlanul zúdul tovább Moszkva felé. Akkor pedig megeshet, hogy eddig engedelmes szolgái fellázadnak. Ezért úgy cselekedett, miként tanítómestere, Rettegett Iván. A cár kedvenc pszichológiai és politikai fogása volt, hogy olykor azt színlelte, mintha halálos beteg volna, és figyelte, miként viselkednek bojárjai. Aztán hirtelen felkelt betegágyából, és könyörtelenül szétcsapott az „ellenzékiek” között. (Miként Eizenstein 1941-1945 között forgatott kétrészes, Rettegett Iván című filmjében is láthatjuk ezt. Az első részt még a háború idején be is mutatták.) Nemegyszer azt is megtette, hogy hosszabb időre eltűnt a fővárosból, hogy a bojárok megérezzék, milyen tehetetlenek és cselekvésképtelenek a mindenható cár nélkül. Molotov, a régi lakáj és urának kiváló ismerője persze rögtön rájött a játék lényegére. Semmilyen fontos dokumentumot nem írt alá, hiszen ez a hűség bizonyítéka volt részéről. S Molotov megrendezi az ún. dácsajárást, melynek során a legfelső politikai és katonai vezetők könyörögnek Sztálinnak, térjen vissza és álljon a honvédő háború élére. Maga Molotov a következőket mondta: „Kijelenthetem: ha bárki megpróbálna engem szembefordítani veled, azt a marhát elküldeném az ördög öreganyjához. Kérünk, térj vissza a vezetéshez, a magunk részéről aktívan segíteni fogunk téged”. A látogatók buzgón, egymást túllicitálva esedeztek a vezérnek, hiszen tudták, aki nem eléggé lelkes, annak vége. Sztálinnak – akárcsak példaképének, Iván cárnak – sikerült elérnie azt, hogy a lakájhad maga könyörögjön neki, hogy vállalja a vezérséget, és valósággal újra ráerőszakolták a korlátlan hatalmat.

Ilyen előkészületek után lépett csaknem két hét távollét és bizonytalankodás után színpadra a főszereplő, a zseniális színész. 1941. július 3-án a „bolsevik istenség” végre megszólalt a rádióban, és felhívást intézett népéhez. Már a megszólítás is különös volt: „Elvtársak, polgártársak! Testvéreim!” Igen, a szokásos kommunista klisék mellett újra feltűnt az 1917 óta száműzött keresztény „testvéreim” formula is. A testvéreknek kell megmenteniük orosz „anyácskát”, miként 1812-ben is. Sztálin tehát, egy ateista marxista, magát evilági istenségnek tartó despota hatalma és birodalma megtartása végett felhasználta népének istenhitét. S a szovjet művészfilmekben ettől fogva megkondulnak a templomi harangok. Természetesen a beszédben ott szerepelt a megkerülhetetlen párt is, és benne volt a mozgósító erejű felhívás: „Tömörüljetek Lenin-Sztálin pártja köré”. Valójában tehát Sztálin, a nagy realista, a vész, a magány és a meditáció napjaiban elhatározta, hogy földi istenségének megtartásához, sőt megerősítéséhez segítségül hívja az addig eltaszított valóságos Istent. S a háború sikeres megvívásához példaképként ott voltak az orosz történelem nagyjai is, vagyis egyfajta hallgatólagos beleegyezéssel bizonyos teret engedett az orosz nacionalizmusnak. A kritikus történelmi pillanatban ugyanis „a cél szentesíti az eszközt” politikai filozófiája alapján az egész szovjet társadalom összefogására, kitartására és elszánt küzdelmére szükség volt. S a történelem végül is e nagy színészt igazolta.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info