1945 után liberális, kozmopolita politikusok és üldözöttek magukat történésznek kiáltották ki, és a XX. sz. történelmét - különös tekintettel a II. világháború és az 1956-os forradalom történetére -, saját ideológiájuknak megfelelően úgy hamisították meg, hogy abban a kommunista, reformkommunista, liberális, baloldali eszmék – jelentőségüket sokszorosan felnagyítva – pozitív kicsengést kapjanak, ugyanakkor a nemzeti, hazafias, jobboldali eszmék lekicsinylő, megvetendő, ellenséges megvilágításban kerüljenek be a köztudatba.

Ezt mindenki tapasztalhatta, aki a Rákosi- és Kádár-korszak történelemmel foglalkozó könyveit olvasta, vagy ennek a korszaknak a tankönyveiből volt kénytelen a XX. sz. magyar „történelmét” megtanulni. E könyvek és tankönyvek tartalmukban, szellemiségükben, ideológiájukban semmiben nem különböztek az alapfokú pártszemináriumok brosúráiban, a pártiskolák és az ún. marxista-leninista egyetemek (?) tankönyveiben leírtaktól.

Szomorú, hogy az ún. rendszerváltás után, napjainkig sem történt alapvető változás e téren. Ez abból következik, hogy az MTA Történettudományi Intézetében, az egyetemek történelmi tanszékein, a tankönyvírók között, de a tömegtájékoztatásban, a médiában is döntő többségben azok maradtak a hangadók, akik az ún. rendszerváltást megelőző időkben is ugyanazokban a beosztásokban voltak, legfeljebb kiegészültek néhány reformkommunistával. Ezek az emberek nem változtak lelkileg! Külső bőrüket ugyan levedlették, mint a kígyó, de tudatuk a több évtizedes beidegződés és politikai elkötelezettség következtében lényegében ugyanaz maradt.

Fő módszerük a deheroizálás. Mindent lekicsinyelnek, nem egyszer nevetségessé tesznek, ami több ezer éves történelmünk dicső korszakaira, nemzetünk heroikus küzdelmeire kellene, hogy emlékeztessen, ugyanakkor egyetlen elítélő szavuk sincs az oláhok hazug „dákoromán” és a tótok „nagymorva” légből kapott, nacionalizmustól és sovinizmustól csöpögő fantazmagóriájának a cáfolatára.

Tehetik ezt büntetlenül, hiszen az ún. „tudományosság” és „szakmai tekintély” védi őket, és erre alapozva igyekeznek lesöpörni minden velük ellentétes véleményt.

Minimális változások ugyan történtek, pl. az 1956-os forradalom már nem „ellenforradalom”, de hősei nem a „Pesti Srácok”, hanem reformkommunistává vedlett kommunisták. Azonban a Horthy-rendszer, a II. világháború, különösen annak befejező szakasza, még mindig úgy van értékelve, amint azt a '45 után hatalomra került kommunisták és zsidók a maguk szája íze szerint megideologizálták. Erre az időszakra - az 1944. okt. 15 és 1945 ápr. 12. közötti időre - egy külön jelzőt találtak ki, és vészkorszaknak nevezték el ezt a 6 hónapot.

Ennek a 6 hónapnak a tárgyilagos elemzése, a tényeknek, a dokumentumoknak, az eseményeknek, az akkor szereplő személyeknek elfogulatlan - politikai, párt-, vallási szempontok mellőzésével történő - értékelése egyértelműen leleplezi a történelemhamisítást, ami az ország hősies védelmét a túlerőben lévő bolsevisták ellen, a nemzeti vagyon Nyugatra menekítését, a több mint fél millió Nyugatra menekült ember megmentett életét vészkorszaknak nevezi.

Igaz, volt néhány száz vagy néhány ezer bujkáló katonaszökevény és lapuló, rejtegetett zsidó, néhány tucat kommunista, egy pár kém és szabotáló. Ezek számára a szigorú katonai közigazgatás, a hadműveleti területen a statárium valóban vészkorszak volt. Ezek várták szívrepesve a "felszabadítókat" és a "felszabadulás” után ők lettek a legkegyetlenebb bosszúállók, a „vészkorszak” megtorlói. Ennek a bosszúhadjáratnak a során, „háborús bűnösség” címén, a 9 milliós Magyarországon több embert végeztek ki, és ítéltek el, mint Németországban, Olaszországban és Japánban együttvéve.

De nézzük elfogulatlanul, hogy mi történt 1944. október 15. és 1945. április 12. között? 1944 október 15-én 13.00-kor elhangzott a rádióban Horthy proklamációja, melyben bejelentette, hogy Magyarország különbékét kér a Szovjetuniótól, és felszólította a Honvédséget, hogy a Vörös Hadsereg ellen szüntesse be a harcot.

Az ország lakósságának többségét és a honvédséget megdöbbentette a hír, hiszen sokan emlékeztek még az 1919-es „kommün” borzalmaira. A keleti frontot megjárt katonák a saját szemükkel, a helyszínen ismerték meg a „szovjet paradicsomot” a Tiszántúlról, a már megszállt területekről érkező hírek a „felszabadítók” tevékenységéről, egyértelművé tették, hogy ez ellen a hadsereg ellen, mely a legborzalmasabb rendszernek, a bolsevizmusnak a terjesztője, a végsőkig harcolni kell. Így a félmilliós hadsereg - néhány tucat átállótól eltekintve -, Horthy parancsát megtagadva tovább folytatta a harcot. A miniszterelnök és a kormány több tagja tiltakozásul a fegyverszünet kérése miatt lemondott, hiszen Horthy a kormány és a parlament megkerülésével, az alkotmány megsértésével kért fegyverszünetet.

Ugyanakkor a németek is akcióba léptek, hogy a kiugrást megelőzzék, és ne alakulhasson ki a Romániához hasonló helyzet.

Mikor Horthy látta, hogy a rosszul előkészített terve nem sikerült, és a honvédség is megtagadta a „legfelsőbb hadúr” parancsát, utolsó kormányzói ténykedéseként, Szálasi Ferencet nevezte ki miniszterelnöknek, majd lemondott, és német védnökség alá helyezte magát és családját.

A következő napokban a hungaristák, akik jelentős tömegbázissal rendelkeztek a közhivatalokban, az üzemekben, a honvédségnél egyaránt, leváltották az ingadozó, a harc továbbfolytatása szempontjából megbízhatatlan vezetőket.

Október 27-én a parlament és a felsőház tagjai, élükön báró Perényi Zsigmonddal, az országgyűlés felsőházának elnökével, Tasnádi Nagy Andrással, az országgyűlés képviselőházának elnökével, Serédi Jusztinián esztergomi érsek, bíboros hercegprímással, és több országos méltósággal elfogadta Horthy lemondását és Szálasi Ferenc kinevezését. Ezt követően a kormány tagjai esküt tettek a miniszterelnöknek. November 4-én Szálasi Ferenc - immár nemzetvezetőként - esküt tett a Szent Koronára.

Ezt követően az összes köztisztviselő, a minisztériumok beosztottjai, a MÁV, a posta stb. dolgozói felesküdtek az új kormányra, tízezrek jelentkeztek önként az újonnan felállítandó új hadosztályokba, és közel fél évig tartották fel a szovjet hadsereget, így Európa jelentős része nem ismerhette meg a szovjet „felszabadítás gyönyöreit.”

Tehát akik – a fentiek ismeretében – Szálasi-puccsról, törvénytelen nyilas hatalomátvételről beszéltek és írtak, 1945-től napjainkig, azok hazudtak!

A hungarista kormány – a háborús viszonyokat figyelembe véve – formailag teljesen törvényesen került hatalomra, és intézkedései megfeleltek az alkotmánynak és az állam törvényeinek!

Önkéntelenül ide kívánkozik Kádár János 1956. november 7-i hatalomba kerülése. A szovjet hadsereg valóságos /hadüzenet nélküli/ háborúban foglalta el az országot. A magyar katonaság nagy részét – az áruló magyar reformkommunisták segítségével – lefegyverezték, az ellenállókat megsemmisítették. A harcok során Budapest fő útvonalait rommá lőtték, ami még a II. világháború pusztításánál is szomorúbb képet mutatott. Kádárt és társait szovjet tankokkal hozták fel november 7-én a fővárosba, és egy bábkormány élére állították, amelyet senki nem ismert el. Az egész ország sztrájkokkal tiltakozott a szovjet megszállás és a kommunisták visszatérése ellen. Százakat végeztek ki. 16 000 embert internáltak és 22 000 embert zártak börtönbe. 200 000 ember menekült el az országból. Bűnbakként felakasztottak öt reformkommunistát és bebörtönöztek néhány tucat velük együttműködő elvtársat.
A reformkommunista „történészek” ezt törvényesnek ismerik el, míg az 1944. október 15-i hatalomátvételt puccsnak minősítik. Mi ez, ha nem orcátlan történelemhamisítás?

Nézzük ezután a „vészkorszak” eseményeit. Mindenekelőtt a zsidókérdést vizsgáljuk meg, mivel a zsidók kiabálnak leghangosabban és legkitartóbban „vészkorszakot” a hungaristák 6 hónapos uralmára.

Tényként kell leszögezni, hogy a vidéki zsidóságot 1944 áprilisa és júliusa között szállították ki az országból. Október 15. után csak a budapesti zsidóság, mintegy 150-200 ezer fő volt összegyűjtve a csillagos, a védett házakban és a gettóban. Az itteni zsidóság viszonylagos biztonságban élt. Igaz, összezsúfolva, szűkös élelemellátással, de életüket közvetlen veszély nem fenyegette.

A legnehezebb a gettó élelmezése volt. Napi egy tál főzelék vagy leves volt a fejadag, ehhez járult 8-10 deka kenyér. A gyerekek számára fejenként 5 deka aszalt almát, 2 deka mézet, 5 deka szójakolbászt sikerült szerezni. Január 10-én például 58 ezer ebédet osztottak ki a
65 ezer gettólakónak.

Ugyanakkor a nem zsidó magyar lakosság is éhezett. Fő táplálék a belövéseknél elpusztult lovak húsa volt. A belövések és az ostrom nehézségei egyformán sújtották a zsidókat és a nem zsidókat. A zsidók veszteségei arányait tekintve semmivel sem voltak nagyobbak, mint a lakosság többi csoportjának! Nemcsak a Dohány utcai zsinagóga udvarán temettek, hanem a főváros terei, parkjai is temetővé változtak. A különbség csak az, hogy a köztereken, parkokban eltemetett keresztény halottakat az ostrom után exhumálták, átvitték a temetőkbe, és a 25 év porladási idő után sírjaikat felszámolták. A zsinagóga udvarán eltemetett zsidókat nem exhumálták, hanem sírjaikat meghagyva ott folyamatosan és látványosan siratják azokat, mint a vészkorszak áldozatait.

Szálasi egyetlen szavába került volna, és az SS, a Gestapo, az Eichmann-kommandó örömmel szállította volna el az összegyűjtött zsidókat. Ezzel szemben, amikor Szálasi megtudta, hogy a gyalogmenetben nyugatra indított 24 ezer munkaszolgálatos között magas a halálozási arány, leállította a gyalogmeneteket.

A fentiekből kitűnik, hogy a budapesti zsidóság elsősorban Szálasinak köszönheti megmenekülését. Az egyéni atrocitásokat, fosztogatásokat, Duna-parti kivégzéseket a hivatalos vezetőség elítélte, intézkedéseket tettek azok megszüntetésére és több esetben felelőségre vonták a kilengések elkövetőit.

A svéd Wallenberg sem tudta volna sikeres zsidómentő akcióit végrehajtani a hungarista kormánnyal való szoros együttműködés nélkül. (Talán ezért kellett örökre eltűnnie a szovjet börtönök poklában.)

Tehát a zsidóság részére a 6 hónapos hungarista államhatalom semmiképpen nem jelentett „vészkorszakot”. Ez a jelző, a zsidóság vonatkozásában, sokkal inkább ráillene 1944 áprilisa és júliusa közötti hónapokra.

A zsidókérdés után vizsgáljuk meg a vészkorszakra szórt másik vádat: „Fél évvel meghosszabbította Magyarországon a háborút, ezzel mérhetetlen anyagi és emberi veszteséget okozott az országnak.”

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a háború, a Vörös Hadsereg elleni küzdelem október 15. után mindenképen folytatódott volna. Mint az előzőekben láttuk, Horthy proklamációját a honvédség elvetette, és ebben támogatta az ország lakósságának döntő többsége. Tehát Horthy megbukott, lemondott, és utána bárki alakít kormányt, feltétlenül a további harc mellett kellett volna állást foglalnia, mert a hadsereggel és a nemzet többségének akaratával nem helyezkedhetett volna szembe.

De tegyük fel azt a képtelenséget, hogy sikerül a kiugrás. A németek ebbe semmi szín alatt nem nyugodtak volna bele, és a magyarok nélkül is folytatták volna a harcot Magyarország területén - talán még sokkal elkeseredettebben, mint magyar szövetségeseik oldalán. Tehát a háború mindenképen folyt volna tovább!

A hadszíntérré váló Budapest és a Dunántúl valóban súlyos károkat szenvedett, de ez minden háború következménye és velejárója. A modern háborúban a visszavonuló csapatok – bármelyik oldalon – felrobbantják maguk után a hidakat, tönkreteszik a vasutakat, utakat, hogy az előrenyomuló ellenség mozgását megnehezítsék. Elviszik, vagy ha erre nincs lehetőség, megsemmisítik azokat a készleteket és objektumokat (élelem, nyersanyag, gépek, gyárak, erőművek stb.), amelyeknek az ellenség hasznát vehetné.

Bármilyen kormány van hatalmon Magyarországon e veszteségek – sajnos – mindenképpen bekövetkeztek volna. Ez nem a „vészkorszak” hungaristáinak a bűne.

Ehhez kapcsolódik az „ország kifosztásának bűne”. Mint fentebb említettem, az ellenség elől mentették, amit lehetett. Elsősorban a vízi, vasúti, közúti járműveket és azokon az értékesebb gépeket, anyagokat, műkincseket, az ország aranykészletét, a Szent Koronát stb. Ezt minden kormány és minden hadsereg így tette a háború folyamán.

Azonban egy nagyon fontos és lényegbe vágó kérdésre kell ennek kapcsán rámutatni. A Németországba menekített nemzeti vagyon döntő többsége a háború után visszakerült Magyarországra, és alapja lett az ország újjáépítésének, a forint megteremtésének. Szemben azzal, amit az oroszok raboltak el és hurcoltak ki az országból.

E sorok írója szemtanúja volt 1945 nyarán annak, hogy a Mátrai Erőmű gépegységeit az oroszok leszerelték, darabokként vagonokra rakták, és hadizsákmányként elszállították. És hány ehhez hasonló történt az országban? De említhetném az elrabolt műkincseket, amit a mai napig sem kaptunk vissza, és kétséges, hogy egyáltalán visszakerül-e?

Tehát az ország kifosztásának elmélete sem állja meg a helyét. Ez inkább a Vörös Hadseregre volt jellemző, mely nemcsak szervezetten rabolta ki az országot, hanem tagjai egyénileg is fosztogató, erőszakos rablóbandára emlékeztettek. (Meg lehet kérdezni a még élő szemtanúkat és szenvedő alanyokat.)

A „vészkorszak” hirdetői nem tesznek említést e 6 hónap pozitív hozadékáról, mert ilyenek is voltak!

Mindenekelőtt kiemelnénk azt a tényt, hogy e 6 hónap alatt közel egymillió embernek volt ideje elmenekülni a bolsevista megszállás elől.
Ezeknek az embereknek nagy része a háború után külföldön maradt, mert ha nem menekülnek el, többségük áldozatául esik a ”kommunista osztályharcnak”. Ezt megtapasztalhatták azok, akik itthon maradtak vagy akik a háború után hazatértek.

A budapesti zsidóság esetében pedig már tárgyaltuk, hogy számukra távolról sem volt negatív fordulat Szálasi hatalomra kerülése.

A Nyugaton maradtak viszont létrehozták azt a nemzeti emigrációt, amelyik évtizedeken át elszántan és következetesen küzdött azokért az elvekért, amelyeket itthon a kommunisták tűzzel-vassal irtottak. Ennek az emigrációnak a tagjai a hontalanság és nincstelenség nehézségeit leküzdve, hírt és becsületet szereztek a magyarságnak. Tudósok, feltalálók, ipari és gazdasági szakemberek emelkedtek ki közülük, többen a legmagasabbra.  Ezalatt itthon a vészkorszak hirdetői százezreket üldöztek és hurcoltattak el a Gulag poklába és annak magyarországi megfelelőibe.

Tehát ne higgyünk a „vészkorszakról” szóló történelemhamisító meséknek! Az 1944. október 15-öt követő 6 hónap katonai szempontból kiemelkedő teljesítmény volt, mert a túlerőben lévő ellenség ellen fél évig tartóztatta fel a Vörös Hadsereget, így az „csak” Ausztriáig jutott, és Nyugat-Európa jelentős része megmenekült a szovjet megszállástól.

Ennek a féléves katonai ellenállásnak volt kiemelkedő epizódja Budapest 102 napos, a teljes körülzárástól számított 52 napos hősies védelme, ami a sztálingrádi és berlini csaták után, a II. világháború harmadik kiemelkedő városvédelme volt, amire a koronát az 1945. február 12-i kitörés tette rá, mely kitöréshez a magyar történelemben csak Zrinyi Miklós szigetvári hősi, 1566-os kirohanása hasonlítható.

A fenti tények egyértelműen bizonyítják, hogy akik a „vészkorszakról” fecsegnek, és gyűlölködve öklendeznek fel mindenféle rágalmakat, a tényeket elhallgatva vagy meghamisítva, azok történelemhamisítók! És ezek ugyanilyen szemérmetlenül hamisítják meg 1956 történelmét is.

Ezek a történelemhamisítók még ma is ott ülnek azokon a posztokon, ahonnan büntetlenül vezethetik félre a jóhiszemű embereket, főleg a tanuló ifjúságot, a tankönyvekben, a különböző kiadványokban, a rádió- és a tévéadásokon keresztül.
Ez a szellemi terror, ez a zsigerekből eredő magyar és nemzeti gondolatok elleni gyűlölet és gyűlöletkeltés nem folytatódhat a végtelenségig!

Ezért minden becsületes történésznek, legyen az hivatásos vagy amatőr, kötelessége, hogy harcoljon a toll fegyverével e történelemhamisítók ellen, tények, tanúk, dokumentumok felsorakoztatásával leplezze le a hamisítókat, és hogy rámutassanak tárgyilagosan a torzításmentes igazságra!

Azonban a történészeken kívül az állam hivatalos szerveinek is oda kellene hatni, hogy a szellemiségükben és beosztásukban megkövesedett „tudósok” és egyetemi oktatók minél előbb leváltásra kerüljenek, hogy ne mérgezhessék tovább szellemi életünket.

Különösen a „választófülkék forradalmának” győzteseitől várhattuk volna el, hogy megszüntessék a szemérmetlen történelemhamisítást.

A közelmúltban a tévében történészek beszélgettek a II. világháború kezdeti szakaszáról. Egy bejátszás során egy öreg „tudós történész” cáfolhatatlannak tűnő határozottsággal jelentette ki, hogy a németek június 22-én hadüzenet nélkül, hódító szándékkal támadták meg a Szovjetuniót. (Ez volt a hivatalos szöveg 60 évig.) Egyetlen szót sem ejtett arról - ami ma már köztudott és orosz történészek által is alátámasztott tény -, hogy a német támadás egy preventív, megelőző támadás volt, mivel a Szovjetunió hihetetlen mértékben fejlesztette hadseregét, elsősorban a támadó fegyvernemeket (tüzérség, páncélos és gépesített magasabb egységek, légierő stb.), és ezeket a nyugati határon összpontosította.

1941. május 15-én mutatta be Tyimosenko és Zsukov, a honvédelmi népbiztos és a vezérkari főnök Sztálinnak a Németországgal folyó „esetleges” háború dokumentumait. Ebben többek között ez olvasható: „A német haderőt abban a pillanatban kell megtámadni, amikor a felvonulás stádiumában van, és nincs abban a helyzetben, hogy frontot építsen ki és megszervezze a fegyvernemek együttműködését.” Ez a dokumentum már egyértelműen a meglepetésszerű első csapásra alapozott. Több jel mutatott arra, hogy a szovjet támadás időpontja június közepére volt kitűzve.

Az a „történész” aki ezt figyelmen kívül hagyja, és a 60 éve beidegződött propaganda szöveget szajkózza, nem méltó arra, hogy a nyilvánosság előtt szerepeljen. De ugyanez vonatkozik a „vészkorszak” unos-untalan szajkózóira is.

Ha igaznak fogadjuk el azt a régi latin mondást, hogy „A történelem az élet tanítómestere” akkor a rendszerváltást is ezen a téren kellett volna elkezdeni. Sajnos ez nem történt meg!

Azonban ne feledkezzünk meg a jól bevált, több évszázados, ha nem évezredes népi mondásról: „jobb későn, mint soha.”

A „vészkorszak” hirdetői pedig szálljanak magukba, hagyják abba a gyűlölettől csöpögő történelemhamisítást, mert a gyűlölet gyűlöletet szül, és az emberekben lassan kibontakozik az egészséges ösztön, mely szembeszáll az erőszakos hazudozókkal és hamisítókkal, a nemzetellenes deheroizálókkal, a magyargyűlölőkkel, és ha az igazságot hirdető emberek nyilvánosságot is kapnak, a „vészkorszak” hirdetői, a tények súlya alatt el kell hogy tűnjenek a történelem süllyesztőjében.

Szalay Róbert
történelemtanár