A zsidóság zavartalanul birtokába vehette az ország gazdasági erőforrásait, a gazdasági életet irányító intézményeket és szervezeteket. Nagyjából már kiépítették azt a jellegzetes kapitalista gazdasági szervezetet, amely egyedül és kizárólag a kíméletlen és korlátlan profitszerzést ismerte és vallotta a maga céljának. A zsidó kapitalista tőkés, hitel-, pénz-, ipari és üzleti szervezetek segítségével, rövid idő alatt hatalmas vagyon- és jövedelemmennyiségek halmozódtak fel a zsidóság kezében. A pénz, a vagyon, a tőke birtokában a zsidóság a fokozódó jólét, társadalmi, politikai és kulturális befolyás részesévé vált.

A rohamosan vagyonosodó zsidósággal szemben ott állt a politikailag széttagolt, gazdasági helyzetében megrendült magyarság. A zsidó profitkapitalizmus a városi proletariátust használta ki a vegetatív létfenntartást is alig biztosító munkabérekkel, a mezőgazdasági proletariátus egyre duzzadó tömegeit pedig a vármegyényi birtoktestek nyomorították meg. A társadalmi érvényesülés egyetlen útját és lehetőségét ezek a tömegek a kivándorlásban látták.

A legvégzetesebb baj azonban nem a magyarság anyagi leromlása volt, hanem a szellemi, lelki, erkölcsi, faji erejének hanyatlása. A zsidóság – évezredes tapasztalatai alapján – nagyon jól tudta, hogy csak akkor élvezheti tartósan a keze között felhalmozott hatalmas vagyontömeget, ha gondoskodik arról, hogy a kifosztott és kizsákmányolt magyarság ne ébredhessen helyzetének világos tudatára. A közvélemény olyan értelmű állandó befolyásolásáról kellett gondoskodni, amely eltereli a figyelmet a zsidóságról, a zsidóság növekvő vagyonosodásáról.

A zsidó kézben lévő vagy a zsidó irányítás alatt álló budapesti sajtónak jutott ezen a téren a legfontosabb szerep. Ez a sajtó bámulatraméltó ügyességgel oldotta meg a reá háruló nem csekély feladatot, amely tulajdonképpen abból állt, hogy állandóan újabb és újabb politikai, társadalmi, közéleti meglepetésekkel, szenvedélyes vitákkal kösse le a közvélemény figyelmét.

Zsidók képviselték a magyar sajtóban a legszélsőségesebb álláspontot a kapitalizmus, a szocializmus, a liberalizmus, a konzervativizmus, 1848 és 1867, valamint minden egyéb más kérdésben is. A zsidóság azonban nemcsak arra törekedett, hogy magáról a figyelmet elterelje, hanem nagy szívóssággal és nem csekély eredménnyel dolgozott azon is, hogy zsidó szellemiséggel telítse minél szélesebb rétegek gondolkodását és lelkületét.

Ebben a munkában is a sajtónak jutott a döntő szerep, de kivette részét belőle a budapesti zsidómagyar irodalom és színház is. A néhány évtizedes „zsidó kultúrmunka” eredménye, hogy középosztályunk jelentékeny részének szellemisége, erkölcsi felfogása és életszemlélete fokozatosan telítődött zsidó elemekkel. Észrevétlenül zsidó eszmékért és eszményekért lelkesedtünk, zsidó köz- és szépírókon nevelődtünk. A vezető osztályoknak ezzel a lelki elzsidósodásával együtt járt vérségi elzsidósodásuk is. A szaporodó vegyes házasságok az anyagiakon és szellemieken kívül vérségi kapcsolatokat is teremtettek.

Sok szálú és sok érdekű összeköttetés jött létre ilyen módon, elsősorban a politikai vezetést nagyjából még mindig a kezében tartó főnemesség és az új zsidó nagytőke uralma között. A zsidóság részéről ez az érdekszövetség, különleges fajuralmi célokat szolgált, és így minden tekintetben helyes és célszerű volt. Nem így azonban a magyar vezető osztályok részéről. Ezek elsősorban, sőt kizárólag egyéni és osztályérdekből vállalkoztak a zsidósággal való szövetségre, mellőzve a magasabb, egyetemesebb nemzeti érdekeket. A főnemesség részéről tudatosnak mondható ez a zsidósággal való szolidaritás. Magatartásában, mint említettük, anyagi, hatalmi és osztályérdekek befolyásolták. Hanyatló osztályhelyzetét akarta megmenteni és fenntartani a zsidóság anyagi erejével. Ha ebből az érdekszövetségből volt is előnye a főnemességnek, még nagyobb előnyt jelentett az a zsidóságnak, mert ilyen módon a legmagasabb politikai és társadalmi védelmet biztosíthatta magának.

A középosztály és a zsidóság között kialakult együttműködés azonban már teljesen egyoldalú volt. Arról nem is szólva, hogy a zsidóság térfoglalásának következményeit elsősorban ez az osztály érezte meg a legjobban. A vezető rétegek zsidó kapcsolataiknak kialakulásával egyidejűleg lélekben mindjobban eltávolodtak a magyarság zömétől.

Ebből a válságos helyzetből csak egyetlen kivezető út volt. Mégpedig az, hogy a magyarság világosan felismeri helyzetét, a bomlás és hanyatlás válság állapotát, szakít ellenségeivel szemben eddig tanúsított tunya és közömbös magatartásával, minden erejével megkísérli visszahódítani elvesztett pozícióit, és biztosítja magának az őt megillető vezető szerepet. Ezt a feladatot a zsidóság által mélyen fertőzött vezető rétegek azonban csak abban az esetben tudták volna teljesíteni, ha, átérezve a faji eszmének a népek életében betöltött fontos szerepét, maguk is telítődnek ezzel a gondolattal, és ez irányítja politikai, társadalmi magatartásukat. A faji gondolat ebben az időben a kultúrnépek szellemi életében már fontos szerepet játszott. Tudományos kutatásban, politikai törekvésekben, társadalmi mozgalmakban egyre inkább érezhető a hatása. Hozzánk sehogy sem tudnak eljutni ezek az új európai szellemi áramlatok. Távoltartásukról gondoskodik a zsidóság, tudván, hogy az új eszme térhódításával feltétlenül együtt járna saját kiváltságos helyzetének összeomlása.

A kevesek között, akik ösztönszerű megsejtéssel igyekeztek áttörni a zsidó szellemi blokádot, ott találjuk Kiss Sándort. Neve az 1918-as zsidó forradalom előtt és után lett széles körökben ismertté. Ebben az időben jelentek meg azok a cikkei és tanulmányai, amelyek a zsidó veszély lényegére és következményeire igyekeztek a magyar társadalom figyelmét felhívni: írásainak kíméletlen őszintesége, bátor és nyílt állásfoglalása, világos és meggyőző logikája mély hatást gyakoroltak az őt követőkre. Nem volt ezekben a cikkekben nyoma sem az olcsó demagógiának, mégis minden soruk, megállapításuk ökölbe szorította a kezet. Tulajdonképpen Kiss Sándornak ezek az írásai tették tudatossá nálunk közvetlenül az összeomlás előtt a zsidókérdés igazi lényegét, azt, hogy itt két, fajilag ellentétes csoportnak, a zsidóságnak és a magyarságnak a létért, az elsőbbségért vívott élet-halál küzdelméről van szó, és nem csupán vallási, felekezeti, gazdasági, társadalmi antiszemitizmusról. Ezekből a cikkekből tudta meg nálunk először a közvélemény, hogy a zsidóság milyen bomlasztó anyag a nemzet testén.

Kiss Sándornak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja szerves kiegészítője volt annak a faji világszemléletnek, amelyet már fiatal korában kialakított lelkében. A magyar faji világnézet kialakításához Kiss Sándor kezdetben magától jutott el, csak később volt alkalma a faji kérdés és az antiszemitizmus nemzetközi irodalmába is bepillantani. Reális életszemlélet, éleslátás, a társadalmi jelenségek lényegének felismerése, mély fajszeretet, az önálló vélemény és ítéletalkotás képessége tették őt hivatottá a magyar fajvédelem ideológiája megalkotásának fontos szerepére. Kétségtelen, hogy a faji eszme, a fajvédelem gondolata Kiss Sándor írásai nyomán került bele először a magyar közgondolkozásba.

Már az első világháború előtt megjelent első tanulmányaiban is a faji eszme jelentőségét méltatja. (Fajiság és nevelés. A magyarság kilátásai a fajok létharcában.) Ezekben a tanulmányaiban Kiss Sándor már teljes határozottsággal hitet tesz a faji gondolat mellett. A fogalmak, amelyeket használ, pontosan, világosan körülírnak, egész okfejtése logikus és következetes. A modern természettudományok új eredményeire hivatkozik, mindenekelőtt arra, hogy az élők világában állandó a fajok létküzdelme. Ebben a létküzdelemben elsősorban azoknak van esélyük a felülkerekedésre, akikben erősebb a fajiság érzése. A történelem arra tanít, hogy a turáni fajtáknak legfeljebb csak faji öntudatuk volt, ez pedig magában véve csak passzív adottság. Az indogermán fajtánál, főleg a zsidóságnál, már faji önérzetet figyelhetünk meg, ami aktív sajátosság. Ugyancsak a történelemből meríthetjük azt a tanulságot, hogy a fajok fennmaradása és boldogulása nem annyira a harciasságtól, még kevésbé a műveltségtől, mint inkább a faji önérzettől függ. A turáni fajták azonban a faji önérzet helyett inkább hajlamosak a fajtunyaságra. (Lásd a hunok, avarok, bolgárok, tatárok sorsát.) Felvetődik a kérdés, vajon milyen sors vár a turáni magyarságra? A kiegyezés utáni korszak nem sok jóval biztat. Turáni faji örökségünk arra késztetett bennünket mindig, hogy előzékenyek legyünk az idegenekkel szemben. Az idegenek legtöbbje viszont tunyaságnak, gyengeségnek minősítette ezt a magatartásunkat. Legjellemzőbb erre Deák politikájának csődje. Deák az 1867‑es kiegyezés felelőseként szabad kezet biztosított a horvátoknak, messzemenő jogokat nyújtott a nemzetiségeknek, és végül egyenjogúsította a zsidókat. Ennek a jellegzetes turáni tunya fajpolitikának következménye a nemzetiségek terjeszkedése és a zsidóság elhatalmasodása lett. A nemzetiségek faji beolvasztása helyett megelégedtünk felületes látszat-asszimilációval. Ezek a kérdések a létet vagy nem létet jelentik a magyarságra nézve – írja már jóval a világháború előtt Kiss Sándor. A turáni fajközömbösség nem állhat többé helyt a faji önérzettel telített nemzetiségek és a zsidóság nyomásának.

Hogyan tehetne szert erre a hiányzó faji önérzetre a magyarság? Erre a kérdésre is megfelel Kiss Sándor egy másik tanulmányában (Fajiság és nevelés). Egyedül céltudatos nevelői munkával telíthetjük a magyarságot, mindenekelőtt a magyar ifjúságot a faji létharcban nélkülözhetetlen faji önérzettel. Nevelési rendszerünk alapvető hiánya, hogy csak az egyéniséggel törődik, csak ezt látja, és emellett teljesen mellőzi a fajiságot. (Ezt a szót is Kiss Sándor alkalmazta először.) A nevelésnek pedig a fajisághoz kell alkalmazkodnia, mert csak ebben az esetben szolgálhatja igazán a fajtákat létükért és fejlődésükért vívott harcukban. Kiss már negyedszázaddal ezelőtt megállapította, hogy „egy fajnak, nemzetnek pedagógusai koruk nemzedékének köznevelését és közoktatását fajuk sajátosságainak figyelembevételével kell hogy irányítsák.”

A helyesen alkalmazott faji nevelés egyformán tekintettel van a faji erényekre, hibákra, és arra törekszik, hogy a tárgyilagosan értékelt fajiságot a fajközi küzdelemre minél alkalmasabbá tegye. A nemzetnevelés nem pótolhatja a fajnevelést, minthogy a nemzet is sokkal tágabb körű fogalom, mint a faj. A fajneveléssel kapcsolatos teendőket Kiss három csoportba foglalta össze: 1. kutassuk fajiságunkat, 2. ennek megfelelő pedagógiai módszereket és eszközöket kell teremtenünk, 3. ezeket azután a köznevelés minden ágában alkalmazzuk is.

Az 1914–18-as világháború véres eseményei, népeknek egymással vívott élet-halál harca Kiss Sándort mindinkább megerősítették a faji eszme döntő fontosságának tudatában. A világok e véres tusájában Kiss Sándor nemcsak politikai, materiális célokért és érdekekért folyó küzdelmet látott, hanem a fajok élet-halál harcát. Látta azt is, hogy a magyarságot, bár ebben a küzdelemben irtózatos véráldozatokat hoz, nem a faji eszmények, nem a faji önérzet irányítja, és éppen ezért, mialatt kint, a csatatereken elvérzik, közömbösen eltűri, hogy idebent a nemzetiségek mind nyíltabban és kihívóbban az ország szétdarabolásán dolgozzanak, hogy a zsidóság hathatósan támogatva ezt a törekvést, a politikai és állami főhatalom megszerzésén munkálkodjon.

1916 nyarán Feladataink címen írja Kiss Sándor első cikkét A Célban. Ebben leplezetlenül feltárja a helyzetet. Mindenekelőtt rámutatott arra, hogy a nagy világharcban a faji öntudat fokozza a népek végső teljesítőképességét, csak mi nem tudunk meríteni ebből a nagy lelki energiaforrásból. A faji eszméről, a faji öntudatról mindenütt lehet beszélni, csak nálunk nem, mert hozzánk nem engedi eljutni ezeket az eszmeáramlatokat egy fajidegen, uralkodó réteg akarata. Csak a faji öntudat hiányával magyarázható, hogy már a világháború előtt sokat vesztettünk politikai vezetésben. A hatalmi, az erkölcsi, a szellemi hanyatlást most még betetőzte a világháború. Véreink legjobbjai elhullanak a csatatereken, megmaradnak a selejtesebbek és satnyábbak. A háború befejezésekor harcosaink számban megfogyatkozva, testileg-lelkileg megviselve térnek majd haza. Pedig a háború után a fajok harca, ha más eszközökkel is, változatlan erővel tovább folyik majd, de ebben mi már csak megcsappant erővel és kisebb esélyekkel vehetünk majd részt szemben azokkal a fajokkal, amelyeket a világháború is többé-kevésbé megkímélt. Faji érvényesülésünk és megmaradásunk legfőbb feltétele, hogy minden erőnkkel törekedjünk nemesíteni, erősíteni és kiterjeszteni fizikai és szellemi fajiságunkat. Minden élő szervezetnek, tehát a fajoknak is, legfőbb törekvésük a fennmaradás, a tökéletesedés és terjeszkedés, amelyik fajta erről lemond, vagy erre már nem képes, már a hanyatlás, a visszafejlődés és a pusztulás útjait járja. Tudatosan, de még inkább ösztönösen erre kell törekednünk nekünk, magyaroknak is. Tapasztalható-e nálunk ilyen törekvés? Sajnos ösztönösen, alig tudatosan, egyáltalában nem törekszünk erre. Ezen az állapoton másként nem lehet segíteni, csak úgy, ha egész uralkodó közéleti ideológiánkat, az összes divatos vezérszólamot felülvizsgáljuk, hogy vajon mennyiben szolgálják faji megerősödésünk ügyét. Elsősorban a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát kell mellőznünk, mert ezeket a tetszetős szólamokat mozgékonyabb, öntudatosabb fajok ellenünk használják ki. Az új eszme, amelynek jegyében közéletünknek át kell alakulnia, a fajvériség eszméje. Ebbe a közösségbe azonban nem foglalhatjuk bele azokat, akik csak nyelvben, külsőleg simultak hozzánk, de egyébként más faji gondolatkörben élnek. A fajvériség mint törekvés, mint ösztön, mint biológiai és szellemi valóság ősi, sőt örök adottság. Ez zárja szoros egységbe az azonos vérűeket, ez ösztökél szoros faji összetartásra, ez sugalmaz eszméket, mozgalmakat, törekvéseket, intézményeket és törvényeket.

A faji gondolatrendszer kiépítésében jelentős lépéssel megy tovább Kiss Sándor egy másik, igen érdekes tanulmányában, amely A faji eszme címen jelent meg A Cél 1917-es évfolyamának első számában.

Itt már világosan tisztázza a maga faji felfogásának csaknem valamennyi fontosabb alapkérdését. Kiss Sándor faji ideológiája nem azonos a szorosabb értelemben vett természettudományos antropológiai faji állásponttal. A faji megkülönböztetésnél Kiss nézete szerint a fizikai bélyegeknél fontosabbak az erkölcsi, a nyelvi és a lélektani jegyek. Ezek figyelembevételével beszélhetünk német, angol, francia, magyar stb. fajról. Kiss fajfogalma tehát a nemzet és az embertani faj fogalom között foglal helyet. A kettőt mintegy összekapcsolja és felhasználja a maga faj fogalmának megalkotásánál. A faj, Kiss Sándor értelmezésében, több, mélyebb, sokrétűbb, erőteljesebb és határozottabb, mint a nemzetfogalom, másrészt viszont nem olyan merev, mint a szigorúan természettudományos fajfogalom, és ez nem bontja szét alkotó elemeire a néptesteket, sőt szoros egységbe fogja őket. Kétségtelen viszont, hogy Kiss faji fogalma nem áll egyértelműen meghatározott alapon, nála nem természettudományos módszerekkel megfogható, lemérhető, elemezhető fajiságról van szó. Nem azonos azonban Kiss faji álláspontja azzal a Szekfű-féle, ismert elmélettel, amely a magyarságtól meg akar tagadni minden faji adottságot és jellegzetességet, régen eltűntnek jelenti ki a magyarság faji lényegét, csak faj mozaikról, népfajokról, legfeljebb történeti fajról akar hallani. Kiss Sándor szemében igenis élő valóság a magyarság fajisága, amelyet életre akar kelteni, fel akar fokozni. Lényegében Kiss fajfogalma szellemi, társadalmi, politikai fajfogalom. Ha a fajtudományok és a fajkutatás szemszögéből ez az elmélet nem is állhat helyt minden tekintetben, nemzetpolitikai szempontból lehet, hogy sokkal hatékonyabb, valamint tömegek megnyerésére, befolyásolására sokkal alkalmasabb, mint az elvont és csak kellő szakképzettség alapján érthető antropológiai faj fogalom.

Fentebb, már említett tanulmányában Kiss Sándor rámutat arra, hogy amíg a nemzeti eszme a XIX. század és a francia forradalom szülöttje és inkább közjogi fogalom (tudniillik egy államhatalom alatt álló polgárok összessége), addig a faji eszme inkább a modern természettudomány, a darwini filozófia terméke, ma még talán nem olyan szabatos és világos, de tartalmasabb és többoldalú, mint a nemzetfogalom. Mindenesetre ismernünk kell a nemzet és a fajfogalom közötti különbséget, mert csak akkor tudunk a nemzet- és a fajpolitika között különbséget tenni. A magyarság mint nemzet önérzetes, de mint faj tunya és mindent eltűr. A faji öntudatra ébredés kifejezője a faji érzés jelenléte. Ez két elemből áll, a fajszeretetből és a faji ellenszenvből. Tehát egy pozitív cselekvő és egy negatív védekező tényezőből. Az utolsó félévszázadban minden művelt faj önmagára eszmélt, felismerte létérdekeit, elhatárolta magát más fajoktól. Faji vetélkedés kezdődött mindenütt, nálunk is, a nemzetiségek és a zsidóság részéről. Ugyanakkor a zsidóság kizárólagos kultúruralma által gondoskodott arról, hogy a faji eszme semmiféle formában el ne jusson hozzánk. Minden ilyen szándékot brutálisan elnyomott, ugyanakkor széles kaput tárt olyan külföldi hatásoknak, amelyek romboltak, bomlasztottak és fajiságunkat aláásták.

Kiss Sándort a faji eszme jelentőségének felismeréséhez elsősorban a zsidóság és a nemzetiségek állam- és nemzetellenes tevékenységéről szerzett közvetlen élettapasztalatai vezették el. Különösen a zsidóság fajidegen magatartása keltette fel figyelmét. Korának liberális felfogása egyáltalán nem befolyásolta őt a zsidóságról megalkotott véleményének kiformálásában. Mint a nagykőrösi református gimnázium diákja, már fiatal korában értékes útravalót kapott irodalom tanárától, Mészöly Gáspártól a zsidóságra nézve. Mészöly nem rejtette véka alá tanítványai előtt sem azt a meggyőződését, hogy a zsidóságot a maga egészében idegen és káros néptestnek tartja a magyarságon belül.

Kiss Sándor 1884. április 10-én született Nagykőrösön. Édesatyja Kiss Sándor, anyja Füle Kovács Erzsébet. Mindkét ágon századokra visszamenően kisbirtokosok, földművesek az ősei. Elemi iskolába Nagykőrösön járt, itt tett érettségi vizsgát az Arany János gimnáziumban. A budapesti egyetemen a bölcsészeti karon folytatta tanulmányait, sok gond, nélkülözés között. Szülei nem tudták hathatósan segélyezni tanulmányai folytatásában. Miután megélhetését a fővárosban nem tudta biztosítani, vidéken házitanítóskodott. Előbb Pozsony megyében, majd Beregben Szolyva mellett. Itt találkozott a zsidó élősdiség jellegzetes formáival, amelyet később olyan beható és alapos tanulmányozás tárgyává tett. (Megismerhette Egan Ede tragikus sorsát, aki 1901-ben ezen a vidéken uzsorások által megbízott bérgyilkos áldozata lett. Egan Ede Darányi Ignác földművelésügyi miniszter biztosaként sokat tett azért, hogy kiemelje a rutén népet abból az irtózatos nyomorból, amelyet a kegyetlen zsidó pénz-, áru- és kocsmauzsora okozott – a szerk.)

Ugyancsak mint házitanító hosszabb időt töltött Szabolcs megyében is. Itt viszont alkalma volt a zsidóságtól fertőzött magyar társadalom belső romlottságát, faji tunyaságát és tudatlanságát közelebbről megismerni. Látta a nemzetiségi vidékeken a tehetetlen és kétbalkezes, feladatával tisztában egyáltalában nem lévő közigazgatás végzetes mulasztásait. Látta a vidéki dzsentrinek, ennek a hanyatló, halódó osztálynak tehetetlenségét, korlátolt osztályszemléletét és beteges úrhatnámságát. Sokszor közelebb állónak érezte magához a nemesi udvarházakba betolakodott élősdi zsidóságot, mint saját küszködő, robotoló, szegény és nincstelen fajvérét. Kiss Sándor lelkében ezek a tapasztalatok mély nyomokat hagytak, egész életre szóló döntő felismerésekké váltak, véglegesen meghatározták későbbi politikai és társadalmi felfogását.

Már első írásaiban, amelyeket mint tanárjelölt írt a Nagykőrösi Újságban 1906‑ban, őszinte képet rajzol a zsidóság élősdi és bomlasztó szerepéről. Már akkor annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a nemzeti összeomlásnak előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlenül be kell következnie, ha nem tudunk gátat vetni a zsidóság káros társadalmi, gazdasági tevékenységének.

A világháború második-harmadik esztendejében már rohamosan sokasodtak a társadalmi szétesés és a nemzeti katasztrófa előjelei. A zsidóság gátlástalan garázdálkodása akkor már sokak szemét felnyitotta, de egyelőre még senki sem mert a zsidó hatalmi törekvésekkel szembehelyezkedni. Kiss Sándor mély aggodalommal látta a háborús erőfeszítésektől kimerült ország és az elcsigázott társadalom fölé tornyosuló viharfelhőket. Mit sem törődve azokkal a veszélyekkel, amelyeket fellépésével magára és családjára zúdíthat, megjelentette A Célban Fajunk védelméről című cikkét, amelyben leplezetlenül feltárja a magyarság és a zsidóság közötti fajközi harc egyre kedvezőtlenebb kilátásait:

A fajok pusztulását két dolog okozhatja: belső szerves rothadás által előidézett szétmállás, vagy nemzeti katasztrófáktól kiváltott megsemmisülés. Az utóbbiból nincs menekvés, az előbbi pedig feltartóztatható, elkerülhető, ha a veszély órájában felébred a faji élni akarás érzése. A turáni népek, amilyen pompásan helyt állnak nyílt harcokban, épp annyira áldozatai lesznek fajtunyaságuknak a békés létküzdelmekben. Leigázott alattvalóik többnyire túlélték és beolvasztották őket. Ennek a végzetes turáni fajtunyaságnak következménye nálunk a zsidóság és a nemzetiségek térnyerése és fölülkerekedése.

A két veszéllyel szemben a védekezés módjai és eszközei nem egyformák. A zsidósággal szemben a helytállás különösen nehéz, mert hiányoznak belőlünk a legelemibb készségek és képességek az idegen faji lényeg, érdek és törekvés felismerésére. Ha mégis akadtak közöttünk, akik meglátták a zsidóságban egy idegen faji imperializmus hordozóját, ezeket megfosztotta a szólás és gondolatközlés szabadságától a zsidóság kíméletlen sajtó- és irodalomcenzúrája. Éppen ezért a legelső és legsürgősebb teendő ennek a zsidó szellemi terrornak a leküzdése. Ha ez sikerült egyszer, a zsidókérdést nem szabad többé elaludni hagyni mindaddig, amíg a zsidóság hatalmát teljesen meg nem törtük. Félre kell tenni minden mesterségesen elbűvölt szégyenérzetet. Tudományos eszközökkel és módszerekkel fel kell tárni a magyar nép és a zsidóság közötti faji küzdelem minden részletét.

Mi a titka a zsidóság győzelmének? – teszi fel a kérdést Kiss Sándor. Egyszerűen az, hogy a zsidóságnál öntudatosabb faj nincs a földkerekségen. A faji és az egyéni érvényesülés eszközeinek felismeréséhez a zsidóság pompás érzékekkel rendelkezik. Így mindenekelőtt rájött a zsidóság arra, hogy milliók nyomorából és verejtékéből táplálkozó jóléte csak addig tartható fenn, amíg a szellemi irányítást a kiuzsorázott társadalomban kezében tartja. Ennek megszerzéséhez és megtartásához mindenekelőtt azt a lélektani törvényt használja fel, hogy az egyesek és a tömegek hihetetlenül könnyen befolyásolhatók. Természetesen csak megfelelő érdekes és hatásos hangulati képzetekkel.

A kiegyezés utáni évtizedekben a zsidóság mindig újabb és újabb uszító eszméket dobott a magyar köztudatba. Ilyen módon sikerült magáról elterelni a figyelmet és megakadályozni a magyar közvélemény észheztérését. Ezeknek az uszító eszméknek alkalmazásában a zsidóság utolérhetetlen ügyességet tanúsított. Valósággal újabb és újabb indulatviharokat korbácsolt fel a magyar közéletben és így sikerült megakadályoznia a tömegeket abban, hogy nyomorúságos helyzetük felismeréséig eljussanak. Egyik uszító eszme a másikat követte, nem volt megállás, nyugalom vagy pihenés egy pillanatra sem (önálló vámterület, önálló nemzeti bank, katonai engedmények, miniszterek közéleti botrányai, szociáldemokrata tüntetések, választójogi blokk stb.). Odáig fajultak az állapotok, hogy társadalmunk már meg sem tudott lenni uszító eszmék nélkül. Nyilvánvaló, hogy ilyen körülmények között a zsidóságnak ezt a lélektani befolyását csak úgy győzhetjük le, ha még hatásosabb uszító eszmékről gondoskodunk. (Ilyen eszmék lehetnek a zsidóbevándorlás korlátozása, a parasztvédelem, az uzsora, a csalás stb.) A lényeges az, hogy a zsidóság ellen csak saját fegyvereivel lehet sikeresen harcolni. Az egyik ilyen fegyver, amelyet ki kell csavarnunk a zsidóság kezéből, a szocializmus. Évekkel később, a fasizmus és a nemzetiszocializmus is ennek a felismerésnek jegyében indította meg harcát a politikai hatalomért. A szocializmus gondolatát a zsidóság nem idealizmusból, hanem faji érdekből karolta fel. A modern természettudományok eredményeit is a maga céljaira igyekszik felhasználni, holott ezek eredeti mivoltukban a faji öntudat kifejlődését szolgálták volna, a zsidóság közvetítésében azonban éppen ellenkező hatást váltanak ki.

Abból az alapelvből kiindulva, hogy a zsidóság elleni faji harc sikerének legfontosabb előfeltétele önmagunknak és a zsidóságnak, tehát a két szemben álló fél faji képességeinek, tulajdonságainak világos ismerete, egy másik tanulmányban (Zsidó fajiság – magyar fajiság) beható vizsgálat tárgyává teszi Kiss Sándor ezt a kérdést is. Újból állást foglal azon meggyőződése mellett, hogy az antropológiai fajiságnál sokkal nagyobb jelentőségű a faji harc szempontjából a népek szociális, szellemi fajisága. A zsidóságnak ezt a szociális fajiságát vizsgálva, főleg annak három ismertetőjegyére hívja fel a figyelmet, ezek az egyetemesség, az ellenálló erő és a határozottság. Éppen ellenkezők a magyar fajiság jellegzetes vonásai. Kiss Sándor véleménye szerint nagy előnyt biztosít a zsidóknak nagyobb értelmi képességük is. A nagyobb felfogóképesség a zsidóság több évszázados sajátos létküzdelmével magyarázható. A birtokos nemességnek ez alatt az idő alatt nem kellett szellemi erőfeszítést kifejtenie a létért és az érvényesülésért, a jobbágyság nagy tömegei viszont különleges osztályhelyzetüknél és sorsuknál fogva már eleve ki voltak rekesztve az értelmi képességek fejlesztésének lehetőségéből. A zsidókkal körülbelül hasonló osztályhelyzetű városi polgárság száma pedig nálunk viszonylag jelentéktelen volt, ahhoz semmi esetre sem elegendő, hogy a zsidóság előretörését feltartóztathatta volna.

Uralmi céljainak elérésében hathatósan segítette a zsidóságot az egyéni és a tömeg befolyásolás eszközeinek helyes, célszerű és céltudatos alkalmazása.

„A zsidónak minden szava, arcjátéka, cselekedete telve állandó feszültséggel, amely arra irányul, hogy befolyásoljon rajta kívülállókat, egyént, vagy tömeget. Ez a sajátságos magatartás szakadatlan szellemi éberséget, ernyedetlen akarati nekifeszülést követel, és erre semmiféle más faj nem képes annyira, mint a zsidó. Folyton figyeli önmagát, szavainak, mozdulatainak hatását, a vele szemben álló egyén vagy csoport lelkiállapotát, hogy a vezetést, a kezdeményezést soha ki ne engedje a kezéből. Az üzleti siker mindig a két üzletkötő fél lelki kapcsolatának minőségétől függ: aki befolyásol, nyer, akit pedig befolyásolnak, veszít. Azért a zsidó minden körülmények között hatni, irányítani, befolyásolni törekszik. Ezt a befolyásoló ösztönt támogatja a zsidó szellem elevensége, kezdeményező képessége. Bármit csinál a zsidó, az ő lelki tevékenységének mindig a befolyásoló ösztön teszi az alaphangját: üzletben, politikában, irodalomban, művészetben.”

Lényeges mindebben még az is, hogy a zsidó befolyásolás alakja sohasem parancs vagy rendelkezés, hanem a rábírás, rábeszélés, útmutatás, megegyezés, terelgetés, uszítás, izgatás, buzdítás. Ezt a módszert alkalmazzák a zsidók a politikában, szépirodalomban, színpadon, üzletben, tudományban, de legfőképpen az újságírásban.

A zsidó fajiság egyik legfeltűnőbb vonása még a féktelen zsidó faji önérzet: „Nincs nép, amely annyira tisztelné a múltját, annyira becsülné a faját, olyan kizárólagos féltékenységgel munkálná a jövőjét, mint a zsidó. A faji önérzet segíti a zsidót abban, hogy faji sajátosságairól ne mondjon le, a zsidó szokásokat, életelvet, erkölcsöt utódaiba is belenevelje. Szóval a faji önérzet szolgálja a faji konzervativizmust, a faji állhatatosságot, de következik is abból, hogy fajának hosszú, változatos múltja miatt olyan büszke a zsidó”. Ezzel a zsidósággal szemben ott áll a faji önérzet, sőt faji öntudat nélküli magyarság, amelyik: „Nem érti, mit tesz fajnak lenni, föl sem foghatja faji hivatását, faji jövőjét. A magyar nem olyan büszke erényeire, mint a zsidóság a bűneire.”

Ismert jellegzetes vonása még a zsidó fajiságnak a bujaság. Erről Kiss Sándor többek között a következőket írja: „A zsidó bujaság szintén az évezredes sorsnak a szüleménye. A zsidó mindig emberek között élt, távol a természettől, kényelemben, testi munkától nem fáradva. Az örökös szellemi élet idegrendszerét izgékonnyá nevelte, asszonyainak puha, dologtalan élete, mindenkor kész melegágya volt a buja ingereknek. A szaporodástól való félelem a zsidóság nemi életét nem mérsékelte, mert nem kellett tartania a vagyonmegoszlástól az ivadékok között, minthogy a zsidó ivadék vagyona elméjében, neveltetésében és erkölcsi elveiben volt. A bujaság olyan alapvető tulajdonsága a zsidó fajiságnak, hogy mindent beszennyez vele, amihez hozzányúl. Szépirodalmat, társalgási nyelvet, művészetet, sőt még a tudományt is (pedagógia, lélektan, jogtudomány, esztétika). A bujaság korlátait, a szemérmet, a mértékletességet a zsidó lépten-nyomon gúnyolja és üldözi. Minthogy a bujálkodás, a test önzése szépen összefér a zsidó fajiság általános önző jellegével.”

*

Alig néhány hónappal az októberi zsidó forradalom kitörése előtt írta Kiss Sándor Irodalmunk elzsidósodása című tanulmányát. Ebben már nyíltan rámutat a zsidóságnak gazdasági és szellemi életünkben elért fajuralmára. Amit nálunk a világháború előtt általában magyar irodalomnak neveztek, az nagyjából már zsidó irodalom volt. Nálunk ugyanis az a felfogás uralkodott, hogy az irodalom nemzetiségét kizárólag nyelve határozza meg. Irodalmunk elzsidósodásának mindenesetre az volt a legkiábrándítóbb jelensége, hogy akadt a vér szerinti magyar írók között is egy számottevő réteg, amelyik lélekben, erkölcsben, felfogásban, gondolkozásban a zsidó ághoz hasonult, szinte beolvadt a zsidóságba. Ezek a fajtájuktól elszakadt magyar írók a zsidók által nyújtott érvényesülési lehetőség fejében viszonzásul írásaikban a zsidóságot legtöbbször ízléstelenül dicsérik, sőt magasztalják. A zsidómagyar irodalomnak természetesen semmi köze a magyarsághoz. Idegensége, magyartalansága egyformán meglátszik nyelvben, stílusban, tárgyban, erkölcsi felfogásban stb.

„A legkedveltebb zsidó téma a szerelem. Mégpedig nem az a szerelem, amit eddig szépnek, költőinek, vonzónak tartottunk, az illemtartó, érzelmes, törvényességre törekvő, kíméletes, hanem a szemtelen, falánk, követelő, törvénytelen és ártani akaró. A földkerekség összes írói együttvéve nem írtak meg annyi házasságtörést, költői módon, amennyit a mi zsidó modern irodalmunk földolgozott húsz esztendő óta drámában, regényben, különösen novellákban. Ebben a tárgyban egyszerre jut érvényesülésre a zsidó bujaság, törvénytiprás, csalás és uszítás ösztöne. Nem is képzelhető el ennél ideálisabb zsidó irodalmi téma. Különösen a háború éveiben lendült fel a házasságtörésre, hűtlenségre, szeretkezésre való uszítás üzlete, úgyhogy szépirodalmunk valósággal kerítőirodalommá aljasult. Íme, az örömlányok exportőrei és a kerítőirodalom művészei, megint csak egy fajból kerültek ki. A hűtlenségkultusz, a szerelmi uszítás mint irodalmi téma üzletnek is kitűnően bevált a háború alatt. A férj, az apa kint kuksolt a lövészárokban, sárban, fagyban, ezer kíntól gyötörve, itthon meg a szépirodalom nevelte a családját hűtlenségre, piszokra, cédaságra. Hány száz, hány ezer, hány tízezer magyar családi tűzhely borult lángba ezeknek az írói fenevadaknak az uszítására? Milyen becstelen volt ez az üzlet, és milyen jól jövedelmezett?”

Kiss Sándor írásai mély hatást gyakoroltak a maguk idejében a lázas, forrongó állapotban lévő közvéleményre. A társadalomnak az a része, amelyik még nem vesztette el józan ítélő- és tájékozódó képességét, fellélegzett, magára eszmélt, bizakodás töltötte el, sietve kereste az utakat és módokat, miként lehetne az erőket összefogni, megszervezni és a fenyegetően közeledő zsidó forradalmat feltartóztatni. A radikális forradalmi táborban is felismerték Kiss Sándor írásainak jelentőségét. Érezték, hogy ha egyszer a tömegek valóban ráébrednek arra, hogy csakugyan a zsidó tömegszédítésnek és tömegbefolyásnak áldozatai, és hogy a forradalmi bujtogatás csak a zsidóság mérhetetlen gazdagságának, harácsolásának, faji egyeduralomra törekvésének leleplezésére szolgál, akkor elkerülhetetlen lesz a megtorlás. Más út nem volt, mint megelőzni, ellensúlyozni azt a tömegébresztő munkát, amelyet Kiss Sándorék elkezdtek. Zsidó marxista oldalról tehát még gyorsabb ütemben folytatták a lelkek forradalmasítását. A zsidó lapok idebenn és a frontokon nyíltan hazaárulásra bujtogattak. A szakszervezetekben sztrájkokra, lázadásra szervezték a csőcseléket és a katonaszökevényeket. A forradalomellenes erők szervezkedése elkésett. Akik a hatalom birtokában a zűrzavart és a szétesést feltartóztathatták volna, habozó magatartásukkal megadták az utolsó biztatást is a romboló erőknek.

A nemzeti erők szervezkedésének egyik legfőbb mozgatója Szemere Miklós volt. Ő ismerte fel Kiss Sándor felvilágosító munkájának nagy horderejét. Sok ezer példányban kinyomatta cikkeit s megküldte a magyar közélet valamennyi számottevő egyéniségének, és elárasztotta velük a magyar értelmiséget. 1918 kora tavaszától Szemere a Nemzeti Kaszinóban rendezett néma vacsorákon igyekezett összehozni a nemzeti mozgalmak vezetőit. Gyakran ott volt ezeken a vacsorákon Kiss Sándor is. Szemere később is, mindvégig fenntartotta a kapcsolatot Kissel, akit további munkálkodásra buzdított. Őt tartotta a zsidók ellen megindított önvédelmi harc apostolának. A zsidó forradalom kitörését azonban már nem lehetett megakadályozni. Üldözés, terror és megfélemlítés lett osztályrészük a nemzeti mozgalmaknak és ismert harcosaiknak. Kiss Sándor ezeket a hónapokat állandó rettegésben Szarvason töltötte. A környék zsidósága és a kommunista csőcselék jól ismerte politikai felfogását, bosszújuktól és megtorlásuktól kellett tartani.

Az ellenforradalom után Kiss Sándor is – miként sokan mások – azt hitte, hogy tíz hónap szörnyű és felejthetetlen tanulságai után a magyarság végleg megszabadítja magát a zsidó uralom minden fajtájától. Rövidesen kiderült azonban, hogy ezek a remények aligha válnak valóra. Az ellenforradalom eseményeinek lázas kavargásában olyan elemek bukkantak felszínre, akikből az erkölcsi alap, a helytállás, a felkészültség, a politikai ösztön és előrelátás a nagy feladatok megoldásához egyaránt hiányoztak. Elmaradt a zsidóság felelősségre vonása és elmaradtak az igazi, fajvédő szociális reformok is. Minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Két-három évvel az 1918-19‑es zsidó forradalmak után újra a zsidósággal szövetkezett liberális politikai és társadalmi erők vették kezükbe az ország vezetését. A zsidóság nemcsak zavartalanul birtokolhatta mindazt, amit évtizedeken át, főleg a világháborúban összeharácsolt, hanem újabb, minden eddigit felülmúló kedvező körülmények nyílottak meg előttük. A zsidóság és magyarság társadalmi helyzetében fennállott vagyoni aránytalanságok még jobban eltolódtak. A megcsonkított országban ezrével tengődtek vagonlakásokban, nyomortanyákon a menekültek, a tisztviselők hatalmas tömegei kerültek B-listára (B-lista (bélista): azoknak az elbocsátandó közalkalmazottaknak, állami hivatalnokoknak a listája, akik a valamilyen szempontból nemkívánatossá váltak - a szerk.), az értelmiségi szabad pályákról teljesen kiszorult a magyar fiatalság, számottevő munkás- és paraszttömegek vándoroltak ki, egyedül a zsidóságnak kedveztek a körülmények.

Ebben a helyzetben a zsidóság újra a rég bevált taktikához folyamodott. Újabb és újabb uszító eszmékkel terelte el magáról a nyomorba és nélkülözésbe zuhant tömegek figyelmét. Az eredmény most sem maradt el, a magyar társadalom szemben álló csoportjai szenvedélyes, elvi vitákat folytattak egymással, mialatt a zsidóság újabb és újabb pozíciókat hódított meg.

Akik, mint Kiss Sándor, világosan felismerték az ellenforradalom eszmei és gyakorlati csődjét és kétségbeesve látták a zsidóság újabb, növekvő elhatalmasodását, megkísérelték felvilágosítani a helyzetről a közvéleményt. E téren kevesen tettek olyan sokat, mint Kiss Sándor. Éveken át cikkek és tanulmányok egész sorában a legnagyobb lelkiismeretességgel és részletességgel tárta fel a zsidók fajiságát és természetét, a zsidókérdés társadalmi lényegét. Kétségkívül úttörő munkát végzett ezen a téren. Mellőzve az apró-cseprő napi politikai vonatkozásokat, magasabb társadalomtudományi szempontból vizsgálja a kérdést, sohasem feledkezve meg a gyógyulás útjainak kereséséről sem.

A Zsidókórság című cikkében a zsidókérdést fertőzéses társadalmi betegségnek nevezi: „Előidézi egy jellegzetes parazita, a zsidó faj, ha elszaporodik és uralomra jut a társadalomban. A zsidó faj nem dolgozik, nem termel, hanem rátelepedik más népek dolgozó társadalmára, mint a tetű az állati testre, az aranka a pillangós virágú takarmányfélékre, vagy mint a bacilusok az állati szervezet belső szerveire stb., és így él, szaporodik, virul a fertőzött társadalom szerveinek és szöveteinek a rovására. A zsidó faj elszaporodása és uralomra kerülése a zsidókórságnak nevezhető társadalmi fertőző betegséget idézi elő, amely minden társadalomban ugyanazokat a beteges tüneteket váltja ki és adott körülmények között a társadalom elpusztulására vezet.”

A világháború bebizonyította, hogy a zsidókórsággal szemben nincs védettség és hogy a társadalom egyéb betegségei nagymértékben elősegítik e kóros fertőzés elterjedését. Az is kitűnt, hogy a zsidókórság iránt az egyes fajták más és más hajlamosságot mutatnak. A turáni fajták, tehát a magyarság is, igen fogékonyak.

A zsidóság azonban sehol sem tudja zavartalanul kifejteni parazita életformáját, ha nincsenek segítőtársai a befogadó nép körében. A zsidók ezen szövetségeseinek, kiszolgálóinak találó társadalomrajzát kapjuk a Zsidócsahos című tanulmányban. Kit kell zsidócsahosnak tekinteni, mi a szerepe, mi a hivatása? „A zsidó parazitizmusnak ez a hivatásos harcosa sohasem zsidó, hanem a fertőzött társadalomnak fajtagadó fia... A zsidócsahos kötelessége tagadni a zsidóság bűneit, magasztalni erényeit, hogy ne kelljen mindezt maguknak, a zsidóknak tenni, mert ez szemet szúrna a népnek.” A zsidócsahosok szerepét játszották többek között Eötvös Károly, Lengyel Zoltán, Fényes László, Károlyi Mihály, Hock János, Baltazár Dezső stb. A zsidók és zsidócsahosok közötti kapcsolat egyedülálló a maga nemében. A zsidócsahos véleménye, álláspontja a zsidókérdésben nem meggyőződés, hanem lelki hajlam eredménye, nem ura saját akaratának és gondolatának, lesi, várja a zsidó parancsait. Sokszor már nem is normális fizikai, helyesebben lelki jelenségről van szó, hanem egy sajátságos elmekórtani állapotról. Vannak emberek, írja Kiss Sándor, akik már születésüknél fogva arra vannak rendelve, hogy zsidócsahosok legyenek. Olyan a lelkiségük, idegalakzatuk, hogy nem tudnak ellenállni a zsidó befolyásnak.

„Igen fontos kötelék a zsidó parazitizmus és a zsidócsahos között az anyagi érdek. Az átlagember nagyon hajlamos jónak, helyesnek tartani az olyan állapotot, amelyből hasznot húz. A zsidócsahosok hasznot látnak a zsidó parazitizmusból, tehát az a természetes meggyőződésük, hogy ez az állapot így jó és helyes, ez ellen küzdeni bűn és ostobaság. Mindazok szívesen küzdenek a zsidó parazitizmusért, akik személyes hasznát érzik annak. Jó példa a mágnások viselkedése. A mágnások kivétel nélkül részvényesei, felügyelőbizottsági és igazgatósági tagjai zsidó nagyipari, kereskedelmi és hitelvállalatoknak. Munka nélkül, pusztán a nevükért dús jövedelmeket húznak osztalékok, jutalékok címén. Világos, hogy nekik ez az állapot kedves, jó és igazságos. Tehát túlnyomó részük zsidócsahos is.”

A zsidókórságnak, mint jellegzetes és elterjedt társadalmi betegségnek, természetesen éppen úgy megvannak a kórtünetei, mint bármelyik más betegségnek. Kiss Sándor ezeket is elibénk tárja A zsidókórság terápiája című igen érdekes tanulmányában. A zsidó parazitizmus által fertőzött testben először izgalmi állapot figyelhető meg, fokozatosan egészen át és átszövik a gazdaszervezetet az élősdiek. Ennek pusztulásából él a parazita mindaddig, amíg az teljesen felbomlik, ekkor azután elhagyja. A zsidó élősdi tenyészet a maga bomlasztó munkájába be tudja vonni a gazdaszervezet bizonyos rétegeit is.

A védekezésnek általában három módja lehetséges: 1. megelőző kezelés (megóvás a további fertőzéstől), 2. a társadalom serkentése az önvédelemre, 3. a társadalom ellenálló erejének növelése a parazitatámadás ellen, illetve a parazita életlehetőségeinek a csökkentése. A védekezés legegyszerűbb módja: ne fogadjuk be a zsidókat. Kiss Sándor véleménye szerint, az is bebizonyosodott, hogy a zsidókórság elleni küzdelemben az egyházak nem fejthetnének ki jelentősebb tevékenységet. A faji önvédelem, faji harc, amelynek csak természet adta törvényei vannak és ezek felette állnak minden vallási korlátozásnak. A keresztény kurzus meddőségének magyarázatát is ebben lelhetjük. Milyen intézmények, berendezkedések védhetik a társadalmat a zsidó parazitizmus ellen? Kétségtelen, ahol nagyok a társadalmi ellentétek és a szociális kielégületlenség, ott gyorsan és könnyen hat a zsidó fertőzés. A zsidóság sikerének titkát valójában abban találhatjuk, hogy egyszerre fosztogatással és a kifosztottak izgatásával bomlasztja a társadalmat. Messzemenő szociális reformok a legbiztosabb ellenszerei a zsidó fertőzésnek. Tétovázó, fél reformokat alkotó, kenetteljes szónoklatokkal dolgozó politikai gyakorlat azonban nem érhet el eredményeket. Harcos és cselekvő antiszemitizmusra van szükségünk, ha le akarjuk gyűrni a zsidó tömegbefolyásolást.

A zsidókérdésről vallott nézeteinek tömör és világos összefoglalását találjuk Kiss Sándornak abban a tanulmányában, amely A zsidókérdés természettudományos felfogásban címet viseli. A társadalmi élősdiségnek sok fajtája közül minden bizonnyal a zsidóság által gyakorolt a legveszedelmesebb. Kiss Sándornak a zsidó parazitizmusról kifejtett elmélete a nemzetközi antiszemita irodalomban is eredeti és úttörő. A zsidó élősdiség gondolatával találkozunk ugyan már a XIX. század antiszemita irodalmában, de szociológiai módszerekkel Kiss Sándor nyúlt először ehhez a kérdéshez. Csak évekkel utána foglalkozott vele behatóan Arno Schickedanz Sozialparasitismus im Völkerleben (Szociálparazitizmus a népek életében) című munkájában. (Lipcse, Lotus-Verlag, 1927. 342 oldal. Arno Schickedanz (1892–1945) balti-német származású író, hivatalnok és diplomata a nemzetiszocializmus idején. A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei - rövidítve NSDAP) Külügyi Hivatalának vezető munkatársa - a szerk.)

A zsidók, túlnyomó többségükben, nem produkálnak javakat – írja Kiss, hanem abból élnek, amit mások verejtékes munkával állítanak elő. A zsidóság egy az egész világot behálózó hatalmas parazitaszervezetet alkot. Ennek a szervezetnek tagjait faji, vérségi, erkölcsi, szellemi, vallási, gazdasági szálak fűzik egymáshoz. Ez a zsidó élősdi világszervezet mindenütt tevékenyen és tudatosan dolgozik a gazda népek ellen. Az élősdi életformával függ össze a zsidók testi, főleg idegrendszerbéli selejtessége és satnyasága. Másrészt viszont a parazita életmód bizonyos képességeket is kifejlesztett, megerősített és tökéletesített. A tettetés, a befolyásolás, a csalás, a tömegszédítés nélkülözhetetlen előfeltétele a zavartalan és sikeres élősködésnek. Beható kutatással kellene tisztázni még azt, hogy milyen lelki tényezők segítik a zsidóságot káros és kóros életformájának zavartalan kiélésében. Hogy van valami rejtélyes, titokzatos, egyben megborzongató a zsidó lelkiségben, az abból a tényből is kiviláglik, hogy kétezer év óta Lucifert mindig zsidóként ábrázolták. Az emberiség már ősidők óta érzi, hogy a zsidóságban valami rejtélyes, sátáni erő működik.

A fáradt, elcsigázott társadalmi szervezet sokkal fogékonyabb a zsidókóros fertőzés befogadására, mint az egészséges. A zsidókóros fertőzés teljes kibontakozását rendes körülmények között egy alkalmazkodási, beolvadási folyamat előzi meg. Csak a beolvadt zsidó tudja a társadalmi élősködést a maga tökéletes mivoltában kifejteni. Csak neki vannak meg a szükséges tapasztalatai, ő ismeri a viszonyokat, a körülményeket. A zsidó élősdiség által előidézett kór lázas betegséghez hasonlít. Lehet a láz állandó vagy ismétlődő. A tetőpontjára emelkedő lázállapot a forradalmi. Az általános pusztulásban és zűrzavarban csak a zsidócsahosok maradnak épségben, sőt látszólag még gyarapodnak is, de csak átmenetileg, mert az általános pusztulás elől ők se menekülhetnek.

Végül megvan a zsidó parazitizmusnak az a képessége is, hogy a szétbomlasztott társadalom alkotóelemeit újjá tudja szervezni. Az így létesült új társadalmi szervezet azonban már egészen a zsidóság akarata, szándéka szerint formálódik, ezen már nemcsak élősködik, hanem a szó szoros értelmében uralkodik is.

Új zsidó forradalom réme fenyeget, írja 1922 áprilisában Kiss Sándor. A zsidóságnak három évvel az ellenforradalom után teljes mértékben sikerült újra a liberalizmus felé szorítania a magyar életet, másrészt minden erejével arra törekszik, hogy ismét viszályokat szítson a széttagolt magyar társadalomban. A tömegnyomor fokozásával, terjesztésével és a tömegkielégületlenség felszításával a zsidóság megint új szociális forradalom előkészítésen fáradozik. Elősegíti a zsidóság aknamunkáját az a körülmény, hogy az első és második nemzetgyűlés idején a kormányok éppúgy, mint a törvényhozás mit sem törődtek a tömegek szociális helyzetével, nem alkottak megfelelő törvényeket a szociális egyensúly biztosítására. A reformok kerékkötői elsősorban a mágnások és a zsidók voltak.

Mindezeket nem ok nélkül állapítja meg 1922-ben Kiss Sándor. A gazdasági visszaesés mindjobban érezhetővé válik, az általános zűrzavar és bizonytalanság e nehéz óráiban a zsidóság mindjobban előtolakodik. A tömegek forradalmi ösztöneit csak úgy ellensúlyozhatjuk, ha szemét felnyitjuk és harcos antiszemitává tesszük. A tömegeknek ugyanis – ez lélektani törvény – mindig szükségük van egy eszmére, egy gondolatra, amelyben hisznek, bíznak, remélnek, ez az eszme vagy az internacionalizmus, vagy az antiszemitizmus. Az antiszemita eszmének, ha azt akarjuk, hogy a tömegek kitartsanak mellette, úgy pozitív fajvédelemmel kell párosulnia. Az agrárproletariátus földhöz juttatása a legsürgősebb feladat. E reform nyomán nemcsak a szám szerint legnagyobb proletár réteg tömege csökkenne jelentékenyen, de egyidejűleg nagymértékben csökkenne a zsidóság és a vele együttműködő mágnásosztály politikai és társadalmi befolyása is.

A zsidóság hatalomra jutásának okait, körülményeit és folyamatát vizsgálva Kiss Sándor mindinkább arra a meggyőződésre jut, hogy a zsidó élősdiség kifejlődése csak úgy volt lehetséges, hogy szolgálatkész, megfizetett segítőtársai akadtak a nemzsidó társadalom körében. Ezek vállalták a zsidóság védelmét az antiszemita tömegekkel szemben. E társadalmi jelenség vizsgálata során Kiss Sándor figyelme mindjobban a mágnásosztályra terelődött. A felső tízezerről köztudomású volt, hogy már jóval a világháború előtt nálunk is a legszorosabb családi és üzleti kapcsolatba került a zsidósággal, illetve a zsidó nagytőke uralmával. Politikai hatalmát, befolyását és tekintélyét a zsidóság védelmére használta fel. Különösen az ellenforradalom idején mutatkozott meg egészen leplezetlenül a zsidóság és a főnemesség közötti érdekszövetség. Az ellenforradalmi mozgalmakban és szervezetekben a főnemességet sehol sem lehetett látni, sem tekintélyével, befolyásával, sem anyagi erejével nem támogatta a fajvédő törekvéseket. Vagy közömbösen elfordult a magyarság nagy életre ébredésétől, vagy éppen elutasító és ellenséges álláspontra helyezkedett és a zsidóság védelmére sorakozott fel a közélet porondján. A főnemesség nagy többségének ez a viselkedése méltán keltett visszatetszést a fajvédő és antiszemita érzelmű tömegekben.

Általános volt az a meggyőződés, hogy a főnemesség képtelen megérteni a magyarság kifosztott és kizsákmányolt tömegeinek helyzetét, nem tudja megérteni ezeknek a tömegeknek érzelmeit, mert lélekben, gondolkozásban teljesen elszakadt a népi magyarságtól.

Kiss Sándort a főnemességnek erre a szerepére már 1918-ban figyelmeztette Kinsky gróf, az ismert osztrák arisztokrata, aki, amikor megtudta, hogy Kiss antiszemita cikkeket ír, mosolyogva helyeselt és megjegyezte, hogy akkor rövidesen a főnemesség elleni cikkeket fog írni, mert a főnemesség eszközül adta oda magát a zsidóságnak. Valóban így is történt. Kiss antiszemita tanulmányaiban mind gyakrabban volt kénytelen megróni az arisztokráciát zsidóbarát magatartásáért. Végül is külön tanulmánysorozatban tette vizsgálat tárgyává a főnemesség történelmi szerepét, társadalmi helyzetét, neveltetését és életkörülményeit, valamint politikai magatartását. Ezekben a cikkeiben, bár teljes tárgyilagossággal, de határozottan és éles hangnemben, kétségkívül jogos bírálatban részesíti a főnemesi osztályt. Az első cikk a főnemesség történelmi értéke címen 1923 elején jelent meg A Célban. Itt mindjárt felvetette a kérdést: miért hatalmasodhatott el nálunk újra a zsidóság, miért hanyatlott az öntudatos magyarság ellenálló ereje? Bárhogy vizsgáljuk is a kérdést, újra és újra a főnemességhez, a nagybirtokos mágnásosztályhoz jutunk el mint gátló okhoz. A nagybirtokos főnemesség egyértelműen a zsidó parazitizmus mellett foglal állást, és ennek javára értékesíti óriási gazdasági erejét és társadalmi tekintélyét. A főnemesség köréből indult ki a mozgalom 1867-ben a zsidók egyenjogúsítása érdekében. A főnemesség, mivel megfelelő ellenszolgáltatást kap érte üzleti osztalék, igazgatósági jutalék, hírlapi magasztalás, politikai támogatás formájában, bűnös egykedvűséggel nézi, miként falja fel az új hatalmasság a legmagyarabb köznemesi és polgári réteget. Néhány évtized alatt a zsidóság rémületes hatalommá fejlődik, amely immár teljes öntudatossággal törekszik célja, a politikailag megszervezendő zsidó fajuralom felé. A XX. század elején már minden kétséget kizáróan a zsidóság Magyarország korlátlan ura és nem a király. A nagybirtokos főnemesség mint egy ember hódol az új hatalomnak, sőt szövetségre lép vele. Az egész főnemesség csaknem kivétel nélkül zsidóbarát.

E cikkének egyes kitételei miatt Kiss Sándor ellen osztály elleni izgatás címén eljárást indított az ügyészség. Tanulmányának többi része már csak töredékesen jelent meg A Népben. A per főtárgyalására Kiss terjedelmes védőiratot készített (megjelent A Célban), ebben pontról pontra igyekszik megcáfolni az ügyészség kifogásait. Tiltakozik az izgatás vádja ellen, hivatkozik arra, hogy egész életében a zsidó forradalmi izgatás ellen harcolt, csupán tárgyilagos, de őszinte és leplezetlen bírálatot akart mondani a főnemességről. Arról a rétegről, amelynek ifjúsága a nemzet legtragikusabb óráiban és legválságosabb helyzetében léha és üres szórakozásokkal tölti idejét, Magyar Országos Ricsaj Szövetséget alakít, és egészen távol tartja magát a magyarság nehéz létharcától. A sajtóper három évig húzódott. Végső fokon a Kúria 1926-ban hirdetett ítéletet, és egy hónapi fogházra ítélte Kiss Sándort. Az ítéletet később kegyelmi úton 1 500 000 korona pénzbüntetésre változtatták. Kiss Sándor ettől kezdve nem írt többé fajvédelmi cikkeket. A fajvédő közírás számára többé nem létezett. Egy értékes, nagyszerű és bátor harcossal megfogyatkozott az amúgy is ritkuló fajvédő tábor: Kiss Sándor kiválása a fajvédő szellemi harcosok sorából nagy, szinte pótolhatatlan veszteség volt. De nem tehetett másként, így is sok bántás, gáncs, mellőzés és hajsza nehezedett rá az ítélet után.

Kiss Sándort a magyar antiszemita, fajvédő szellemi törekvésekben, munkássága alapján fontos hely illeti meg. Működésének java része a legválságosabb időkre esik. Ez alatt az öt esztendőben – 1917-1922-ben – írta felvilágosító cikkeinek és tanulmányainak jelentős részét, amikor azokra legnagyobb szükség volt, és amikor azok megírása a legtöbb veszéllyel járt, a legtöbb bátorságot, a legnagyobb áldozatot és kockázatot jelentette. Ha figyelembe vesszük, hogy öt esztendő alatt kerek két tucat értékes tanulmányt és dolgozatot írt, annál inkább fájlalnunk kell, hogy immár csaknem két évtizede hallgatásra kényszerült. Mennyi új, értékes eszmét kaphatott volna még tőle a magyar antiszemitizmus?

Kiss Sándor új utakon járt, új eszméket, új gondolatokat népszerűsített nálunk, írásait tudományos alaposság, önállóság, eredetiség, a stílus világossága és a bátor őszinteség jellemezték. Kiss Sándor azon kevesek közé tartozik, akiknek a fajvédelem szolgálata nemcsak semmiféle előnyt, könnyebb érvényesülést, hanem még erkölcsi elismerést sem hozott, ellenkezőleg: csak igazságtalan hajszát és keserűséget. De Kiss Sándor nem is várt soha elismerést munkájáért. Mély idealizmus, izzó fajszeretet, a magyarság szolgálatának fanatikus akarása késztette őt arra, hogy a legvészterhesebb időkben hirdesse meg azokat az eszméket, amelyeknek beteljesülését éppen most reméljük.

(Forrás: Bosnyák Zoltán: A magyar fajvédelem úttörői, Budapest, 1942)

Megrendelhető: Kiss Sándor: Zsidókórság - A magyarság fajvédelmi bibliája