Bezár!
2020. augusztus 9., vasárnap, Emőd napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:01 Fehéroroszország: a választásra jogosultak harmada már előzetesen voksolt, "véletlenül" őrizetbe vettek két ellenzéki kampánystábtagot22:48 Napi devianciapropaganda: Józsefváros a legújabb Zugló22:33 "Akasszátok fel őket!" - ez a tüntető tömeg kedvenc jelszava az "ítélet napján" Bejrútban22:19 Jeruzsálemben tömegtüntetésen követelik Binjámin Netanjáhu és kormánya távozását21:57 Momentum-DK-viszály: manipulált hangfelvétellel, fizetett hirdetésben sározással folytatódott a gödi történet21:25 Ronaldinhóék újabb 200 ezer dollár kifizetése után szabadulhattak a paraguayi luxushotelből21:01 Tizenegyen meghaltak egy lakástűzben a csehországi Bohumínban - állítólag egy lakó felgyújtotta a saját ajtaját20:46 A magyarországi négerek is rájöttek, milyen nehéz a sorsuk20:10 MACS-vezető: a vértranszfúzió a legnagyobb doppingmumus19:33 Megnőtt az illegálisan Csehországban tartózkodók száma - ukránok, moldovaiak, vietnámiak19:09 Újabb gyilkosság történt Érden18:45 Halálos baleset történt a sajóivánkai vasúti átjáróban18:22 Törökországból egészen Lengyelországig jutott kamionnal egy 34 egyedes sáskarakomány17:40 "Sikeres vértanúműveletet" hajtottak végre Mogadishuban17:21 Berlinben vaddisznó orozta el egy nudista férfi számítógépét (16+)
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu :: :: Hozzászólások

Egyházgyalázó holoszemét szalonnával és füstölt kolbásszal

Reklám

Cikkünket az ATV szomorú stábjának ajánljuk. A Holokamu rovatban is helyet kapott.
Írásom első részében vázlatosan bemutattam a Hajnali láz című könyv férfi főhősének posztholokauszti munkásságát a Rákosi- és a Kádár-korszakban. Most magáról a regényről lesz szó, illetve arról a szövegről, amelyet a kiadó regényként ajánl az olvasónak. A könyv szerzője (Gárdos Péter) több interjúban is elmondta, hogy szülei levelezését használta fel nyersanyagként, fő vonalakban az elbeszélt történet is valóságos (valóban Svédországban szövődött a nagy szerelem), de a történet egyes részei a képzelet termékei.

Az előző részben említettem, hogy a könyv első kiadásából dolgoztam (Gárdos Péter: Hajnali láz. Bp, OlvasóSarok, 2010, 314 o.), az új, „átdolgozott” kiadás ugyanis még nem érkezett meg a helyi könyvtárba. Az egyik könyvesboltban azonban belelapoztam a műbe, egy-két fontosabb részletét alaposan tanulmányoztam, s azt tapasztaltam, hogy jelentős mértékben nem változott a szöveg. Az alább idézendő szövegrészletek tehát a könyv első kiadásából valók.
Idézem a Libri Könyvkiadó honlapján olvasható ismertetőt:
Svédország, 1945. Országszerte koncentrációs táborokból szabadult embereket ápolnak. A 25 éves Miklóst újra halálra ítélik: az orvos hat hónapot ad neki. De Miklós hadat üzen a sorsnak: levelet ír 117 magyar lánynak, akik annak idején földijei voltak, s most itt vannak valamelyik rehabilitációs táborban. Feleséget keres, akivel odahaza újrakezdheti az életét. És a válaszlevelek között hamarosan rátalál az igazira: Lilire. A kezdetben még tapogatózó levélváltás egyre intimebbé válik. Hőseink elhatározzák, megpróbálják elintézni, hogy láthassák egymást személyesen is. Mindenáron élni és szeretni akarnak.
A Hajnali láz az élet szerelmes regénye, amelyet öt évvel az első magyarországi megjelenése után a világ legfontosabb könyvkiadói is felfedeztek.
A Libri honlapja arról is tájékoztat, hogy német, angol, francia, olasz, spanyol nyelvterületeken nyolc-tíz jelentős kiadó is „versenyzett” a kiadói jogokért. Ilyenkor némul el a magyar ember. Hazai zsidó szerzők kétes értékű, olykor kifejezetten silány termékei a holokausztipar hathatós segítségével világnyelveken jelennek meg, miközben például Kosztolányi, Móricz vagy Krúdy évtizedek óta nem tud betörni a világirodalomba. Fut helyettük Kertész Imre, 2015-ben pedig az újonc, s bízvást tehetségtelen Gárdos Péter. Szomorú.

Német, angol, amerikai kiadás. A német október 15-én (!) jelenik meg, az angol és az amerikai jövő áprilisban.


Vizsgáljuk meg közelebbről a világsikerrel kecsegtető művet!
A könyv két főszereplője Gárdos Péter apja és édesanyja. Az apa saját nevén szerepel a történetben (Miklós), az anya nem. A szerző édesanyja (Ágnes) ugyanis nem járult hozzá, hogy valódi nevén szerepeljen, bár később megbánta a döntését, amint ezt egy nemrég megjelent interjúban megvallotta. Ágnesből a könyvben Lili lett.
A regény elején Miklóst látjuk egy hajó fedélzetén. Lübeckből indul útnak az a hajó, amely összesen 225 egykori táborlakót szállít Stockholmba:
A kapitány megnézte magának Apámat. A koponyára ráfeszült a hamuszín bőr, a szembogarak nagyobbak lettek a szemüveglencsék torzításában, és a száj mögött roppant, sötét üreg tátongott. Apámnak akkor már úgyszólván nem volt saját foga.
(I.m. 9. o.)
Gárdos Miklós fogait a Margit körúti fegyházban verték ki még 1944-ben, írja a szerző, s máris benne vagyunk az élet sűrűjében. Miklós ugyanis ellenálló volt, igazi hős.
A hajórakomány nem marad Stockholmban, különböző kórházakban helyezik el a túlélőket:
Ezerkilencszáznegyvenöt július hetedikén Apám már Gotland tartomány Lärbro nevű falucskájának kórházában, egy tizenhat személyes kórteremben feküdt, a hátát nekitámasztotta a vánkosnak, és levelet írt.
A napfény arany sugárban zubogott be az ablakokon. Az ágyak között ropogósra keményített blúzos, fehér főkötős nővérkék cikáztak, földet súroló vászonszoknyákban.
(I. m. 12. o.)
Miklós nem levelet ír, hanem leveleket. Pontosan száztizenhetet. A címzettek kivétel nélkül magyar állampolgárságú hölgyek, kivétel nélkül Debrecenben, illetve a város környékén születtek, s kivétel nélkül egykori táborlakók. Vagyis zsidók. A címzettek névsorát a Svédországi Menekültek Nyilvántartó Hivatalától kapta Miklós. Miért ez a sok levél? A válasz egyszerű. Miklós feleséget keres, ezért ugyanazt a szövegű levelet küldi el a címzetteknek. Mindegyik hölgyet arról értesíti, hogy bizonyára ismerik egymást Debrecenből, s most szeretné felvenni a régi ismerőssel a kapcsolatot. Miklós természetesen hazudik. Egyik címzettet sem ismeri. Héber Don Giovanniként mohón keres kapcsolatot, szerelmet.
Pedig Miklós bajban van. Lindholm főorvos már az első vizsgálatok után közölte vele, hogy súlyos, gyógyíthatatlan tüdőbajban szenved, fél éve van hátra. Az orvos azt tanácsolja, búcsúzzon el a szeretteitől.
Miklós azonban nem törődik bele az orvosi diagnózisba. Ő bizony új életet akar kezdeni, nőt akar, feleséget. Olyan hölgyeket keres, akik „Debrecen felé születtek (sic!), és most itt ápolják őket. Harmincéves korig!” (I. m. 21. o.) Fontos megjegyezni, a „Debrecen felé születtek” nem az egyetlen nyelvi bicsaklás a könyvben, akadnak még egyéb sutaságok (nem beszélve a rengeteg nyelvi panelről, „arany sugarú napfény”-ről és társairól). Például ez a gyanús magyar mondat is a kertészi Sorstalanság immár klasszikus botlásait idézi:
Végső soron őszinte volt, ami a lényeget illeti.
(I.m. 23. o.)
Vagy a kedvencem:
Apám hangja úgy szállt szelíden, halkan a levegőben, akár egy sérült madárszárny verdesése. (I.m. 48. o.)
A madárszárny verdesése száll? A verdesés száll, nem a madár? De ne merüljünk el a fölösleges részletekben, haladjunk a főcsapáson.
Miklós levelére természetesen nem mindenki válaszol. Reich Lili (a későbbi feleség) azonban azok között van, akik ismerkedni akarnak. Elkezdődik a nagy levelezés, Miklós rögtön tudja, hogy megfogta Jehova lábát, hogy Lili az igazi.
Gárdos Péter az elbeszélést sűrűn szakítja meg szülei levelezésének egy-egy részletével, a dokumentumok közötti elbeszélői szövegből pedig megtudunk ezt-azt Miklós és Lili svédországi hétköznapjairól. Például azt, hogy Miklós egyik barátja (Harry) mielőbb szeretné visszanyerni preholokauszti nemi teljesítőképességét.
Harry egyfolytában érintkezni akar. Nemileg. Természetesen nőkkel (nem akarok tippeket adni, de a posztholokauszti buziszerelem nagy témáját még senki nem írta meg, pedig kasszasiker lenne; nem is beszélve arról, hogy a színpadi adaptációt bizonyára Alföldi Róbert rendezné). Harry gondolatai mindig a genitáliák körül sündörögnek. Egyszer például ilyen viccet (?) mesél egy svéd lánynak, Kristinnek:
- Mit mondott Ádám Évának, amikor először találkoztak?
Kristin elfelejtett rágni is, annyira szerette volna e találós kérdést megfejteni.
Harry kicsit várt, majd felpattant. Némajátékkal jelezte, hogy ő most anyaszült meztelen.
- Hölgyem, kérem, álljon odébb, mert nem tudom, meddig nő ez az izé!
Harry lefelé mutatott, a slicce felé.
Kristin nem értette rögtön, de aztán elpirult.
(I. m. 30-31.)
A zsidó humor is egyedi, akárcsak a holokauszt.
Vegyünk egy másik példát. Harry közösen kivitelezett coitusra akarja rábírni Miklóst. Idézem a két túlélő párbeszédét:
- Mit szólnál egy szendvicshez?
- Miféle szendvics?
- Mi ketten, meg ő. Kristin van középen.
- Engem hagyj ki.
(I. m. 32. o.)
Miklós a kávézóban marad, Harry egyedül próbál szert tenni Kristinre a hölgy lakásán. A művelet azonban nem sikerül. Harry csalódottan jön vissza, s így panaszkodik:
Én, aki képes voltam napjában ötször, aki tele vizesvödröt akasztottam rá, és járkáltam vele fel-alá.
(I. m. 35. o.)
Nemcsak a zsidó humor, hanem a zsidó nemi teljesítőképesség is egyedi; hús-vér petrencerúd, rajta teli vizesvödör!
Ahogy haladunk előre a szövegben, azt is megtudjuk, hogy az oroszok segítőkészsége nélkül Miklós nem részesült volna táborélményben.
Gárdos Miklóst 1941-ben munkaszolgálatra hívták be, ő pedig azonnal átszökött az oroszokhoz. Az erre hivatott szovjet intézmény „kémmé képezte ki, és ledobta az ellenséges állások mögé”. (I. m. 37.) Nemcsak őt, hanem a társait is, akik valamennyien holtan értek földet. Miklósnak azonban szerencséje volt, nem lőtték le a levegőben. Mikor földet ért, azonnal letartóztatták. Ezután lett belőle holokauszt-túlélő.
Térjünk vissza egy rövid időre a vizesvödrös emberhez. A regény egyik szívszorítóan szép jelenete következik. Harry és Miklós sétálnak a svéd tengerparton, s Harry hirtelen eltűnik egy szikla mögött. Vajon mit művel? Gyakorlatozik:
Harrynek újabban az a szokása támadt, hogy különböző helyekre elbújva kérdőre vonja férfiasságát. A késő délután már hosszú árnyékokat rajzolt. A szikla mögötti férfialak, aki csökönyös módszerességgel próbálta kielégíteni önmagát, úgy vetítődött a homokra, akár egy Egon Schiele-grafika.
(I. m. 45-46. o.)
Legyen elég ennyi Harryból, foglalkozzunk inkább Lilivel, a könyv másik főszereplőjével. Miklós egyik szerelmes levelében arról faggatja a több mint kétszáz kilométerrel távolabb lábadozó Lilit, mit gondol a szocializmusról. Lili válasza nem lelhető meg a könyvben.
Részlet egy másik szerelmes levélből:
Nagyon szeretném Neked megszerezni Bebel: A nő és a szocializmus című könyvét – remélem, menni fog.
(I.m. 124. o.)
Sikerült megszerezni, Lili meg is kapta.
Még egy szép szerelmes mondat, egy későbbi levélből:
Te polgárlány voltál: legyen most belőled harcos és kemény szocialista!
(I.m. 198. o.)
Hát valahogy így szövődött ez a nagyszerű posztholokauszt-szerelem.
Lili vasárnaponként a Björkman családnál tartózkodik, velük együtt megy misére a helyi katolikus templomba. A koncentrációs táborból szabadulva ugyanis azt hazudta, hogy csak az apja zsidó, az anyja (és ő maga is) katolikus. A hazugságról mit sem sejtő svédek pedig kerestek Lilinek egy pártfogó katolikus családot. Az elbeszélő így ír erről:
Árulása óta még öt hónap sem telt el. Mikor májusban magához tért a bergeni közkórházban, azonnal és végérvényesen szakított a zsidóságával. Igazából véletlenszerűen választotta ki magának a katolikusokat. Így aztán a svéd alaposság és empátia a Björkman családot jelölte ki istápolójának, amint Lili megérkezett Svédországba.
(I.m. 68. o.)
Jellemző az idézett szöveg felütése. „Árulás.” Az a zsidó, aki ki akar lépni a zsidóságból, a többi zsidó szemében áruló. Más nép és vallás fiaitól-leányaitól ezt a minősítést nem szoktuk hallani.
Ezen a ponton bukkan fel a regényvilágban az egyik legfontosabb és leggusztustalanabb szereplő. Neve Kronheim Emil. Foglalkozása rabbi. Hobbija: sózott hering zabálása.
Megtudjuk, hogy Kronheim Emil nevét-címét minden svéd táborban kitették a faliújságra. Az elbeszélő szerint a rabbinak az volt a dolga, hogy „ezekben a nehéz időkben lelki támaszt nyújtson nemzet- és hittársainak”. (I.m. 84. o.) Érdekes megfogalmazás; a magyarországi zsidók a rabbi „nemzettársai”. Így igaz, a megfogalmazás pontos, a regény más oldalain mégis arról olvasunk, hogy ezek a zsidó túlélők magyarok. Jól tudjuk, az ember nem lehet egyszerre két nemzet tagja. Vagy-vagy. Kronheim Emil ezt jól tudta. Látni fogjuk, hogy a rabbinak sorsdöntő szerepe lesz a két „nemzettárs”, Miklós és Lili életében.
Gárdos Péter könyvének vannak olyan részei, amelyeket bizonyára még a legdörzsöltebb antiszemiták is megirigyelnének. Lássunk két példát.
Miklóst meglátogatja egy lány, aki Lilihez hasonlóan annak idején megkapta a férfi típuslevelét. Gárdos Péter így írja le a zsidó hölgyet:
Köves Klára nagydarab lány volt, sorstársai medveasszonynak csúfolták, nem éppen alaptalanul. Klára cammogva járt, szinte dülöngélt, s úgy szorított kezet, mint egy férfi. Ezen kívül testének jó részét selymes szőr borította, amely bizonyos megvilágításban úgy hatott, mint egy mackóbunda. Duzzadt, érzéki ajkai voltak Klárának, karvalyorra, s hatalmas fejét sötétbarna, zabolázhatatlan, dús, göndör haj keretezte.
(I.m. 98. o.)
Ennél a Kláránál még egy gorilla is szebb, vonja le a tanulságot az olvasó.
A másik példa az egyik kedvencem ebben a könyvben. Kronheim rabbi lakásában vagyunk. A rabbi szokásához híven sós heringet tömköd magába:
A mosatlan edények halomban álltak a konyhában. Kronheimnét már régóta nem zavarta a hering szaga, amely úgy csapta meg a látogatót, mint egy mustárgáz-támadás. Viszont a rabbi minden egyes alkalommal új, tiszta tányért helyezett a heringjei alá, s ezen sokszor összekaptak.
Kronheimné asszony most is a konyhában ült, erőtlenül bámulta a szanaszét heverő tucatnyi olajos tányért. Mit kezdjen velük?
(I.m. 257. o.)
Mit kezdjen velük? Hát mosogassa el, mondaná a magyar látogató, ha valami csoda folytán ott ülne Kronheimné mellett a büdös rabbilakban.
Miklós végre eléri a célját. Engedélyt kap, hogy meglátogassa Lilit, aki először megrémül a férfi látványától. Nem csoda, hiszen Miklós nagyon alacsony, sovány ember, szájában villognak az ormótlan fémfogak.
Lili elpanaszolja Miklósnak, hogy katolikusnak vallotta magát, a nyilvántartásban az anyja nevét is meghamisította. Tudja, hogy ez ronda dolog, de ő eldöntötte, többé nem akar zsidó lenni. Miklóst mindez nem érdekli:
Nem, benne soha nem merült fel a kitérés kérdése. Egyszerűen nem érdekelte, hogy zsidó. Már kamaszkorában annyira behálózta az Eszme, ez az új hit, hogy nem maradt hely semmi ósdi számára.
(I.m. 197. o.)
Ezt az elbeszélő írja, tehát Gárdos Péter. A papát annyira megragadta az eszme (Eszme), vagyis a kommunizmus, illetve annak sztálini kiadása, hogy semmi másnak nem maradt hely ebben a kicsi emberben. A kommunizmuson kívül minden ósdi volt Gárdos Miklós számára, s ez valóban igaz, az elbeszélő nem hazudik. Gárdos Miklós különösen a katolikusokat utálta. Írásom első részében szándékosan nem idéztem, miket írt ez az ember a Rákosi-korszakban Mindszenty bíborosról, a Vatikánról, XII. Pius pápáról. Nem véletlenül jellemezte az alábbi szavakkal a zsidókat boldog emlékű Márton Áron püspök:
Krisztussal tudatos szembefordulásban élnek, az igaz Isten és az igazság őszinte vágyát lelkükből kiölte a faji és a vallási gőg.
(Márton Áron: Keresztség és hit. Marosvásárhely, 2007, 96. o.)
Gárdos Miklós kommunista volt, nem pedig istenhívő; a zsidó faji gőg ölte ki belőle az igazság őszinte vágyát. Jól írta tehát a fia, egyedül a sztálini Eszmével volt tele a kedves papa.
Miklós búcsút vesz Lilitől, vonatra ül, s útközben hazafelé szerelmes verset fabrikál. Egyetlen strófáját idézem:
Egy eszme vár, én érte harcolok,
A millióknak egy társa vagyok.
S most könnyebb lesz majd, szebb és fényesebb
Két csillag kísér, drága két szemed!
(I.m. 182. o.)
Vagyis első az eszme, utána jön Lili. Bolsevik szerelem.
Miklós úgy dönt, hogy követi Lilit, ő is kilép a zsidóságból, megkeresztelkedik. Miklós ugyan ateista, de ez az apróság nem számít. Miklós feleségül akarja venni Lilit, s úgy gondolja, a cél érdekében a hazugság, a csalás is megengedett. Írásom első részében a zsidó amoralitás kézikönyvének neveztem Gárdos Péter művét. Most idézetekkel bizonyítom ezt az állítást.
Lili egyik sorstársa, Gold Judit levelet ír Kronheim rabbinak. Elpanaszolja, hogy Lili meg akarja tagadni a zsidóságát, és kéri a rabbit, akadályozza meg ezt az árulást.
A rabbi vonatra pattan, s meglátogatja Lilit. Az alábbi szavakkal győzködi a lányt:
Milliókat gyilkoltak le, mint a barmokat a vágóhídon. Nem, még a barmokkal is kíméletesebben bántak, mint a hittársainkkal! De a kutya úristenit, ezek a milliók még ki sem hűltek! Még be sem fejeztük értük az imát! És te már elhagysz bennünket?! Már hátat fordítasz? Ne istenhez legyél méltányos, ő ezt nem érdemli meg! A sok millióhoz legyél méltányos! Őket nincs jogod megtagadni.
(I.m. 274. o.)
Borzalmas ezt a szöveget olvasni. A rabbi szavaiban már szó sincs Ábrahám és Isten jól ismert viszonyáról. Kronheim rabbi az elfajzott zsidó típusa, aki úgy gondolja, nem neki vannak kötelességei Istennel szemben, hanem fordítva. Ábrahám őszinte hite hiányzik ebből a degenerált zsidóból, annak a tudása, hogy Istennel szemben soha nem lehet igazunk. Ennek a tudásnak a helyét átvette a merőben földies, anyagias felfogás és a faji gőg. Az, amit ma tömören holoidiotizmusnak nevezünk.
Kronheim rabbi távozik, s bár Lilit elgondolkoztatják az előbb idézett szavak, még nem dőlt el a lelkében semmi. Miklós elutazik Gävléba, mert ott él egy katolikus pap, aki megkeresztelheti őket.
Amikor korábban a regény amoralitásáról beszéltem, elsősorban Miklós és a pap találkozására gondoltam. Miklós arról beszél a papnak, miként óhajt leendő arájával megkeresztelkedni. Idézem a hosszabb jelenetet:
Gävléban éppen azt a barátságos, egyszerű fatemplomot találta, amire titkon számított. A karzat fölötti ablakokon csak úgy dőlt be a fény.
A katolikus pap már elmúlt nyolcvan is, és folyamatosan remegett a feje. Apám még előző nap felkereste a högbói közkönyvtárat, és alaposan felkészült. A számítása tökéletesen bevált. Mikor kimondta a „Congregationes religiosae”-t, és elmagyarázta mibenlétét, az öreg bácsika szeme megtelt könnyel.
- Honnan tud Ön ilyesmikről?
Apám nem zavartatta magát. Fontoskodva magyarázott tovább.
- …. amelynek éppen az a lényege, hogy én és a menyasszonyom nem ünnepélyes, hanem csak egyszerű fogadalom által kötődnénk a katolikus hithez….
A papnak a keze is reszketett. Zsebkendőt vett elő, megtörülgette a szemét.
- Egyszerűen megindít a buzgalma.
Apám belelendült, vizuális memóriája most sem hagyta cserben, sorról sorra fel tudta idézni a szakirodalom idevágó passzusát.
- Úgy tudom, javítson ki, Atyám, ha tévednék, hogy ez az egyszerű fogadalom egyoldalú, azaz csak a fogadót, minket, engem és a menyasszonyomat köt a szerzethez, de a szerzetet nem köti a fogadóhoz. Az ünnepélyes fogadalom viszont kétoldalú, tehát sem a fogadó, sem a szerzet részéről fel nem bontható!
- Honnan tud ennyi mindent?
- Mi komolyan gondoljuk az áttérést, Atyám.
Az öreg bácsi erőre kapott, felpattant, sietve indult a sekrestye felé, Apám alig bírta követni.
A pap egy keményfedelű, irdatlan méretű könyvet húzott elő, tollát belemerítette a tintásüvegbe. Apámat egészen elbűvölte, hogy zöld színű tintát használt.
- Engem meggyőzött. Semmi kételyem nem maradt szándékuk komolyságát illetően. Most beírom ide az adataikat. Ön felhív, hogy a menyasszonya mikor tud átvonatozni Bergából. Ha megvan az időpont, soron kívül beiktatom az ünnepélyes keresztelőt. Egyet mondhatok, Miklós: pályafutásom alatt ilyen megható igyekezettel még nem találkoztam.
(I.m. 276-278. o.)
Ez a szövegrészlet egy katolikus olvasónak maga a botrány. Megnéztem az új, „átdolgozott” kiadást, csekély módosítással abban is a „Congregationes religiosae”-t idéző hülye gondolatmenet szerepel.
A „Congregationes religiosae” és a keresztség két különböző dolog. A kettőnek semmi köze egymáshoz! Az elbeszélő szerint Miklós a keresztségről beszélget a pappal, holott ez nem igaz. A „kongregáció” jelentése: egyesület, testvérület, szerzet. A „Congregationes religiosae” egyházi testvérületeket, közösségeket, szerzeteket jelent, melyeknek tagjai fogadalmat (egyszerű vagy ünnepélyes fogadalmat) tesznek. Ennek azonban semmi köze a keresztséghez, amely nem „szerzet”, hanem szentség.
Gárdos Péter nincs tisztában a katolikus tanítás alapjaival, gőze sincs a keresztség mibenlétéről. Az egyházi törvénykönyv megfogalmazása szerint „a keresztség a szentségek ajtaja”. A keresztség által az emberek Isten gyermekévé születnek újjá, s „eltörölhetetlen jeggyel Krisztushoz hasonlóvá válva az egyház tagjai lesznek”. Itt tehát szó sincs egyszerű vagy ünnepélyes fogadalomról, pláne nem olyan fogadalomról, amely valamely „szerzethez” köti a halandót. Ekkora bolondságot már régen olvastam.
Ráadásul Gárdos Péter azzal sincs tisztában, hogy a katolikus vallásra áttérni szándékozó felnőttnek alapos okításon kell átesnie, mielőtt részesül ebben a szentségben. A zsidók sem kivételek. Még akkor sem, ha holokauszttal van tele a batyujuk.
Az egyházi törvénykönyvből idézek (851. kánon), hátha Gárdos Péter is olvassa ezt az írást:
Azt a felnőttet, aki fel szándékozik venni a keresztséget, katekumenátusra (értsd: keresztelésre való előkészületre) kell bocsátani, és – amennyire lehetséges – különböző fokozatokon át kell a szentségi beavatásra felkészíteni, a beavatásnak a püspöki konferencia által a helyi viszonyokra alkalmazott rendje és az általa kiadott külön szabályok szerint.
A 865. kánon 1. paragrafusát is érdemes felidézni:
Ahhoz, hogy a felnőttet meg lehessen keresztelni, szükséges, hogy előbb kinyilvánítsa szándékát a keresztség felvételére; tanulja meg kellően a hit igazságait és a keresztény kötelezettségeket, s a katekumenátus (értsd: a keresztelésre való előkészület) révén legyen kipróbált a keresztény életben; figyelmeztessék arra is, hogy bánja meg bűneit.
Hogy értse Gárdos Péter, sánta példa segítségével magyarázom el a fentieket. A Rákosi-korszakban sem lehetett a kommunista pártba belépni úgy, hogy valaki elment a pártirodára, kérte a felvételét, mire a párttitkár azonnal kiállította és átnyújtotta a tagkönyvet. Nem. Volt bizony kommunista „katekumenátus” is, ezt Gárdos Péternek, mint hithű bolsevik szülők gyermekének illenék tudnia. A párttagnak jelentkező embert az alapszerv tagjai alaposan megvizsgálták, pozitív döntés esetén tagjelölt lett, s ha jól teljesített, idővel felvételt nyerhetett a pártba. Tudom, sánta ez a példa, hiszen a keresztség az üdvösséghez, a kommunista párttagság pedig a pokolba vezető utat nyitja meg az ember előtt. Csupán arra akartam rámutatni, hogy az állítólagos svéd pap nem mondhatta azt Gárdos Miklósnak, hogy soron kívül, a neki és leendő feleségének megfelelő időpontban beiktatja a keresztelőt. Ilyet sem akkor, 1946-ban, nem mondhatott katolikus pap, sem ma nem mondhat. Gárdos Péter tehát hazudik, becsapja az olvasót. Nem lehet azzal védekezni, hogy buta fajzsidóként teljesen járatlan a katolikus vallásban. Gárdos Péter regényének idézett jelenete sérti a katolikus egyházat, a katolikus híveket. Sérti azzal, hogy valójában gúny tárgyává teszi a „szentségek ajtaját” (a keresztséget), s hogy olyan papot szerepeltet a regényében, amilyen a valóságban nem létezik.
Az idézett jelenet üzenete félreérthetetlen. Az okos zsidó túljár a hiszékeny, buta pap eszén. (Ahogy Márton Áron írta a zsidóról: „a nem-zsidó kihasználása /…/ neki erény”. Márton: i.m. 97. o.) Csakhogy ez a jelenet a valóságban nem történt, nem történhetett meg, a zavaros (a keresztséget ki tudja, milyen „szerzettel” összezagyváló) történet kizárólag Gárdos Péter szűk metszetű agyának a terméke. Nincs ugyanis olyan katolikus pap, aki összetévesztené a „congregationes religiosae”-t a keresztséggel. Aki minden felkészítés nélkül megkeresztelne egy felnőttet, pláne egy zsidót. Ennyire hülye pap nem létezik. Ennyire hülye csak egy buta zsidó lehet. Mint a Hajnali láz szerzője.
Gárdos Péter tehát többszörösen is butaságot írt. Egyrészt összekeverte a különböző szerzetekhez, egyházi testvérületekhez való tartozást kifejező fogadalmat és a keresztséget. Olyasmi ugyanis nincs, amit őt ír: „egyszerű fogadalom által kötődnénk a katolikus hithez”, ez a fogadalom „csak a fogadót, minket, engem és menyasszonyomat köt a szerzethez, de a szerzetet nem köti a fogadóhoz”. Ismétlem, ilyen nincs. Ahogy (sánta példa jön) a zsidóknál sincs félbe-szerbe hagyott körbemetelés; hogy a fityma kétharmadát levágom, egyharmadát meghagyom.
Jó lenne, ha Gárdos könyvének erre a botrányos részére felfigyelnének a honi katolikus egyház illetékesei. Ahogy írásom első részében tettem, most is arra buzdítok minden honpolgárt, ha kezébe kerül ez a Gárdos-könyv, tépázza meg, az idézett részt pedig (az új kiadásban 248-249. oldal) egyszerűen tépje ki a könyvből!
S most nézzük a folytatást. Miután a pappal beszélt, Miklós visszatér a kórházba. Nem sokkal később bekövetkezik a fordulat, Miklós és Lili mégsem látogatnak el a katolikus templomba a várt keresztelőre. A rabbi ugyanis megkeveri a kártyákat.
Kronheim rabbi Lili után meglátogatja Miklóst is, akit meg akar tartani a zsidóságban. Miklós először ellenáll:
Én a születendő gyerekünk sorsára gondolok. És ráadásul, soha nem voltam hívő. Ateista vagyok, uram, megvethet érte. Azt akarom, hogy tudja: az áttérésünknek semmi köze nem lesz a gyávasághoz.
(I.m. 295. o.)
Miklós igazat beszél. Döntésüknek tényleg nincs köze a gyávasághoz. Az amoralitáshoz viszont annál inkább. Miklós a rabbinak nyíltan bevallja, hogy ateista, a svéd katolikus papnak viszont (idéztem az előbb) azt magyarázta, hogy „komolyan gondoljuk az áttérést”. Miklós tehát csak a nem-zsidónak, a katolikus papnak hazudik. A nem-zsidó kihasználása a zsidónak erény, idéztem korábban Márton Áron szavait. Miklós erkölcstelensége, a katolikus pap becsapása igazolja Márton Áron szavait.
Kronheim rabbi végül meggyőzi az ateista Miklóst. Elmondja, hogy a svédek a házasoknak külön szobát kötelesek adni, tehát már itt, Svédországban együtt élhet Lilivel, bízza csak rá, ezt ő elintézi. Kronheim rabbi azonban feltételt szab:
Egyetlen feltételem van: én szeretnélek összeadni benneteket a Mosaiska Församlingenben. Természetesen a hüpe alatt. A ruhákat, a szertartás költségeit, az esküvő utáni baráti fogadást én vállalom.
(I.m. 297. o.)
Így is történik. Miklós (akiről időközben kiderül, hogy csodával határos módon meggyógyult) rábólint az ajánlatra, majd levelet ír Lilinek. Ebben a levélben Miklós elmagyarázza menyasszonyának, „hogy felnőtt ember, pláne ha szocialista, nem aprózza el magát holmi vallási kérdésekben”. (I.m. 298. o.) Miklós és Lili egybekelnek zsidó szertartás szerint. Hogy egyikük sem vallásos, az a rabbit nem zavarja, hiszen a rabbinak sincs semmi köze Istenhez. Kronheim a „nemzettársat”, a puszta fajzsidót látja Miklósban és Liliben.
A történet azonban itt még nem ér véget. Gárdos Péter könyve különös holokausztkönyv, ebben a regényvilágban ugyanis senkit sem ölnek meg, gázosítanak el a nácik. Miklós szülei 1945. február 12-én vesztik életüket, amikor angolszász bombák potyognak a laxenburgi táborra. Lili édesanyja életben marad, édesapja azonban életét veszti. Reich Sándor azonban mégsem a holokauszt áldozata, hiszen szalonna és kolbász öli meg:
Reich Sándor bőröndkereskedő, a mauthauseni táborból hazafelé, beszabadult egy élelmiszerraktárba, füstölt kolbászt evett és szalonnát. Még azon az éjszakán bevitték egy kórházba. Két nappal később hunyt el, bélcsavarodásban.
(I.m. 307. o.)
Szalonna és füstölt kolbász? Utánanéztem, létezik kóser szalonna és kolbász is. Az viszont elképzelhetetlen, hogy a mauthauseni táborból hazafelé ballagva éppen egy kóser raktárba botlott volna a bőröndkereskedő. Márpedig tréflit zsidó nem ehet. A regényzárlaton tehát a nem zsidó olvasó jót röhög, bár nem hiszem, hogy ez volt az amatőr szerző szándéka.
Köszönöm az olvasó türelmét. A Hajnali láz silány, amorális könyv. Elolvasását senkinek sem ajánlom. Széttépését viszont annál inkább.
Bistrán Demeter
(Kuruc.info)
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready