Bezár!
2021. május 11., kedd, Ferenc napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
15:37 Izraeli-gázai konfliktus: zsidó oldalon 2 halott van, a palesztinokén 2615:13 Horvátországban próbarendezvényeken tesztelik a vírus terjedését az oltottak és gyógyultak körében14:54 Tigrissel menekült a rendőrök elől Victor Hugo Texasban14:13 Homoszexuálisokat áldoztatnának egyes német papok - vajon megtehetik kánonjogi következmények nélkül?13:41 Az Arab Liga főtitkára elítélte az izraeli légicsapásokat, az ENSZ aggodalmát fejezte ki13:16 "Ma megölök egy csomó szemetet" - írta a tatárföldi mészáros, akit amúgy rendes gyereknek ismertek12:56 Romániában felhatalmazták a gyógyszertárakat az antigén gyorstesztek elvégzésére12:37 Pfizer-túladagolás: "fáj a fejem, fáradt vagyok és nagyon megijedtem, de azért élek"12:11 Tavaly alig mentek nyaralni az osztrákok, de idén bepótolnák11:38 Szállodaszövetség-elnök: senkit sem fognak beengedni igazolvány nélkül11:18 Szabó Tímea még mindig várja a bocsánatkérést, amiért azt írták róla, hogy Lendvai és egy kullancs DNS-éből hozták létre10:46 A Mi Hazánk költségvetési csalás gyanúja miatt feljelenti a védettségi igazolványt gyártó céget10:28 KSH: áprilisban 5,1 százalékos volt az infláció09:26 99 beteg halt meg, 493-mal nőtt a fertőzöttek száma08:57 Visszavonulót fújt az újbudai szivárványkoalíció az ingatlankiárusításokból
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Antimagyarizmus :: :: Hozzászólások

A deviáns az deviáns: a szakirodalom "empirikus bizonyítékai" a normalitáspárti önvédelmet erősítik (18+)

A napokban a deviánslobbi ismét büszkélkedett a mögéjük beálló üzletek és márkák ürügyén, ami egy az egészséges társadalommodell támadását célzó novemberben indított kampánynak (és ahhoz társuló propagandavideónak) az eredménye, melynek keretében a neoliberális-kapitalista elitréteget, és azok intézményeit szólítják fel a jelképes (vagy egyéb) támogatásuk kinyilvánítására, mert az „elnyomottak” – joggal – számítanak rá, hogy a sokszor dollár-multimilliomos nemzetközi szervezetek és márkák mögéjük állnak, miközben a nekik való ellenállás sokszor jogi akadályokba ütközik, egyes országokban pedig mindaz akár „gyűlölet-bűncselekmény” is lehet, és komoly büntetéssel jár. Egy egészséges közösség ugyanakkor nem nevethet és vonhat vállat, hiszen tőlünk nyugatabbra látjuk, az hová vezetett: mindig, minden mozdulatukat vissza kell verni, bármilyen módon.

A Háttér Társaság által közzétett videóban szexuális fogyatékkal élők és állítólagos „szakemberek” reagálnak néhol komolytalan és lényegtelen – bár zömében jogos – kérdésekre és megjegyzésekre. Hogy komolytalan dolgokra (is) szentelik idejüket, a számos „empirikus adattal” alátámasztott ellenérvekkel való megbirkózás helyett (mint az én egy hónappal korábbi több mint 40 szakirodalombeli tanulmányra hivatkozó érvelésem), eleve mutatja, hogy itt is természetesen a propaganda, és nem az igazság keresése a lényeg: frappánsnak hitt megjegyzések felsorakoztatása a cél, amitől a várt hatás, hogy ők egy erkölcsi porondra kerülnek fel, hiszen ők csak „szeretni akarnak”, és az idézett buta és tudatlan emberek az akadályai mindennek. Az „a szerelem az szerelem” relativizáló jelmondata már régi, és milyen erkölcsös ember ne támogatná a csak szeretni akaró családra vágyókat – akik amúgy ugyanolyanok mint mi – a tudatlan gyűlölettel szemben? Ez egy bevált módszere a deviánslobbinak, így fontos nem csak a valótlanságaikat megcáfolni, de amellett is érvelni, hogy az erkölcsi pozíció ebben a kérdésben nem a deviancia és egyéni narcisztikus igények társadalmi átformálással járó kielégítése kegyeik elnyerésének érdekében, hanem egy család- és nemzetközpontú (és végeredményben civilizációs) álláspont megőrzése, mely kereten belül nem csak hagyományos kultúránk maradhat meg, de nemzetünk is a fennmaradás útján haladhat tovább, semmint a hedonista és egyénközpontú spirálon csúszna lefelé a hanyatlásba.
Az alábbiakban – a propagandisták szavaival élve – „empirikus bizonyítékokat” vonultatok fel ismét arra vonatkozóan, hogy, bár a propagandisták tagadják, „a valóság az valóság”, akkor is, ha nem szolgálja érdekeiket annak az ismerete. Mivel a vallási szög is felbukkan, röviden azt is érdemes kezelni. Bár személy szerint is egy szakrális felsőbb érték és minőség elleni támadásnak ítélem az „LMBT-aktivizmust”, saját érvrendszerem nem keresztényi vagy bibliai alapú, így azt inkább átengedem az amerikai Michael Riccardi lelkésznek, akinek Jézus sose beszélt volna a homoszexualitásról? című elemzése magyarul itt olvasható. Ebben Riccardi reagál az olyan unalmas érvekre, miszerint „Azt hiszem, az a Bibliában szintén megtalálható, hogy »ne ítélj, hogy ne ítéltess!«” – amint azt a meglehetősen neurotikus benyomást keltő Müller Zsófia nevű leszbikustól hallhatjuk a videóban. Természetesen a keresztény irodalom és kétezer éves gyakorlat alapján kijelenthető, hogy ez a vallás (mint oly sok más is) egyértelműen elítéli a homoszexualitást. A komoly súlyproblémákkal küzdő Takács Judit MTA-szociológus szerint „Az hogy keresztényként az emberek esetleg azt gondolják, hogy a homofóbia egy előírás, azt gondolom, hogy tévedés.” Valójában nem tévedés (itt persze a „homofóbia” egyszerűen a homoszexualitás elítélését jelenti), de legalább nem teológusi minőségben mond valótlanságot. A videóban dr. Mészáros György magáról így szól: „hívő vagyok, és gyakorlom a hitem, és kisfiam hittanra jár”, számára „nagyon fontos, hogy ő is kapjon ebből az értékvilágból, amiben én benne vagyok, és akkor nehezen fog kapni, hogyha azt hallja, hogy »te egy olyan kapcsolatban vagy, ami az Isten szemében nagyon rossz!«.” Az „értékvilág” alatt itt természetesen a hedonista liberalizmus értendő, láthatóan, semmint a keresztény hagyomány, ami már önmagában is jól mutatja, milyen módon „gyakorolja hitét” Mészáros, hiszen amit itt mond, az nem más, mint: „szeretném, ha a fiam is osztaná homoszexuális-neoliberális értékrendemet, de ha hívőként szembesül a kereszténység valós álláspontjával, ez nehezen fog menni”.

Ezzel térjünk is át a témakör empirikusabb területére.
 
Hanol Ádám és Pál Marci néven egy homoszexuális „pár” áll a kamera elé, majd arra a kérdésre, hogy „Nálatok ki a csaj és ki a fiú?”, azt a választ adják, hogy „Mindketten fiúk vagyunk, mindketten apukák vagyunk”, illetve „Úgy mindenki minden szerepben van, és mindig a legjobbat akarjuk Andrisnak, a kisfiunknak.” Tehát „apukák” mindketten, de amúgy „minden szerepben van[nak]”, mert közismerten az apuka szerepe nem az apaszerep, hanem a „minden”. Ez a posztmodern dekonstruktivizmus visszatérő eleme az „LMBT” propagandának, hiszen csak egy relativizáló, mindent a maga igényei szerint átformáló struktúrán belül képes a „fent” azt jelenteni, hogy „lent”. A nyelv uralásával a fogalmak is elmozdíthatók, s így formálódik át a kultúra maga. Müller szerint például „Természetesen mind a ketten az édesanyjai vagyunk ennek a gyereknek”, majd a sírás határán nyögi ki, hogy „nem... nem tudom”. Itt a propagandistáknak már nem is a meggyőzés, hanem inkább a szánalom gerjesztése a célja, ami egy meglehetősen alantas módszer, de mindenesetre nem kelti azt a benyomást az egészséges nézőben, hogy erre a nőszemélyre nyugodtan rábízná a saját gyermekét.

Mészáros György hozzászólása a témához sokatmondó: „Több anyák napját megéltünk, beszélgettünk a vér szerinti anyukájáról, akiről van képünk, aki az életet adta neki, aki nagyon fontos szereplő ilyen módon az életében.” – Ilyen módon? Fénykép formájában? Ha egy gyereknek az anyák napja egy fénykép nézegetéséből áll, mintha meghalt volna az a szülő, az egyszerűen tragikus, és hogy a vigyorgó „doktor” nem látja, hogy ez miért drámai, és hogy ez miként lehet káros hatással a szerencsétlen gyermek fejlődésére, eleve aggodalomra ad okot gyereknevelése kapcsán... (Mert tartsuk észben, hogy itt nem egy egészséges családot sújtó tragédia miatt kell a gyereknek az anyját képen nézegetnie, hanem a hedonista „apja” szexuális perverziójának logikus jellege miatt, így egy ilyen felállásban a tragédia nem a haláleset, hanem a nevelő szexuális devianciája.)
 
Zoom
A transzlények „szivárványcsaládja”, ahol a kisfiú is, valamiért, lánynak képzeli magát

Ne rohanjuk el a fentebbi megjegyzés felett azért: ha Pál szerint a legjobbat akarják az általuk nevelt kisfiúnak, érdemes megismerkedni a homoszexuális párkapcsolatokkal az „empirikus bizonyítékok” fényében, és fontolóra venni, hogy ilyen kapcsolatokban lenne-e a „legjobb” helye egy gyereknek.

A Dél-Florida Egyetemről egy tanulmány, mely egy „a terület szakembereinek és a klinikai konszenzusnak szakirodalmát behatóan áttekintő” írás (Peterman és Dixon, 2003), már drámaian rámutatott az „LMBT” közösségekben található párkapcsolaton belüli erőszakra. Amint az amerikai Fort Hays állami egyetem egyik tanulmánya (Staab, 2016) hivatkozásában a fentieket jellemzi: „Bemutatásra került, hogy a homoszexuális férfiakat a párkapcsolaton belüli erőszak magas arányban sújtja, és hogy ez az AIDS és a kábítószer-fogyasztás után a harmadik legnagyobb probléma.” Peterman és Dixon, mint az ilyen esetekben az jellemző, nem „homofóbia” miatt mutatnak rá a kellemetlenre, hiszen egyértelműen deviánspárti álláspontot foglalnak el: „A heteroszexizmus annak a hite, hogy a társadalom számára normálisabb és természetesebb, ha az heteroszexuális. A heteroszexizmus egy társadalmi kór...” – írják. Szerintük a homoszexuálisok körében gyakori kapcsolaton belüli bántalmazások a „homofób társadalom” miatt léteznek, mert emiatt keresnek kevésbé segítséget az áldozatok. Az efféle érvelés természetesen jellemző a progresszív akadémiai világra, de nevetséges következtetéseik ellenére (miszerint tehát a homoszexuálisok egymást ütik-verik a „homofóbok” miatt) az adatok nem beszélnek félre. Például a szerzők elismerik, hogy a férfi homoszexuálisok kapcsolataiban gyakoribb az erőszak, mint heteroszexuális kapcsolatokban, de szerintük ez azért van, mert a férfiakra eleve jellemzőbb az erőszak, homoszexuálisok kapcsán pedig mindkét fél férfi: ugyanakkor saját tanulmányuk mutat rá, hogy leszbikusok körében is súlyosan magas a kapcsolaton belüli erőszak, saját érvelésüket téve így semmissé... Rámutatnak egy korábbi felmérésre (Oatley, 1994), amiben egy 1985-ös női zenei fesztivál leszbikus résztvevőinek 50 százaléka számolt be női partnereik általi erőszak elszenvedéséről. Szintén felhoznak egy másik „formabontó, országos szintű tanulmányt a leszbikus bántalmazásról” (Renzetti, 1992), mely szerint a megvizsgált 100 leszbikus csoport „87 százaléka számolt be fizikai vagy mentális abúzusról”.

A homoszexuális kapcsolaton belüli súlyos mértékű erőszakról sok adat létezik, de mint Ristock (2003) megjegyzi: „De mindig ott annak a félelme, hogy nyilvánosan elismerni ezt a dolgot azt a negatív sztereotípiát fogja erősíteni, ami patologizálja a leszbikusokat (és így a homoszexuális férfiakat is); és létezik egy erőteljes aggodalom annak kapcsán is, hogy figyelmet irányítani erre az erőszakra aláássa azokat a feminista törekvéseket, melyek a férfiak nők elleni erőszakosságát mint jelentős gondot hangsúlyozza kultúránkban.” Ennek ellenére a tanulmány több adatot is bemutat erre vonatkozóan:

Több felméréses tanulmány számolt be a leszbikusok közötti változó arányú kapcsolaton belüli erőszakról, 17-től 52 százalékig. Például Brand és Kidd (1986) arról számol be, hogy 55 magát leszbikusként meghatározó személy 25 százaléka szerint volt leszbikus partner által erőszak áldozata a múltban. Loulan (1987) 1566 leszbikust vizsgált, és azt találta, hogy 17 százalékuk volt már erőszakos kapcsolatban. Coleman (1994) azt találta, hogy a megvizsgált 90 leszbikus párból 46% tapasztalt már erőszakot kapcsolataiban. Lie és Gentlewarrier (1991) egy 1099 leszbikust vizsgáló felmérésében, melyet a Michigan Womyn zenei fesztiválon készítettek, 52% számolt be abúzusról (ez fizikai, verbális és szexuális agressziót jelentett) egy korábbi női szeretőjük által. Frissebb adat Lockhart, White, Causby és Isaac (1994), amiben azt találhatjuk, hogy a megvizsgált 284 leszbikus 31 százaléka számolt be egy múltbeli vagy jelenlegi kapcsolaton belüli abúzusról. Ez a kutatási kör lefektette, hogy a leszbikusok körében valóban létezik abúzus, ami az erőszak egy olyan formája, amire figyelnünk kell. Ezen kutatások alapján sok kutató és praktizáló azt a következtetést vonta le, hogy a leszbikus partnerek általi bántalmazás a heteroszexuális kapcsolatbeli erőszak szintjén, vagy annak arányát meg is haladva fordul elő.

A téma évtizedeket átölelő adathalmazzal rendelkezik és megbízhatóan reprodukálható (statisztikai súlya tehát jelentős). Egy közelmúltbeli tanulmány keretében Rollè et al. (2018) szintén ugyanerről számol be frissebb adatokra hivatkozva: „Azon mítosz ellenére, miszerint az IPV [párkapcsolaton belüli erőszak] egy kizárólag heteroszexuális kapcsolatokra jellemző probléma, sok tanulmány rámutatott az IPV jelenlétére leszbikus és homoszexuális párok között, melynek előfordulása hasonlítható (Turell, 2000) vagy meg is haladja a heteroszexuális párokra jellemző arányt (Messinger, 2011; Kelley et al., 2012).” Rollè et al. összesen 119 tanulmányt vizsgáló elemzésében így foglalja össze röviden a problémát:

Ugyanakkor, az egyik legfrissebb és leginkább reprezentatív tanulmány szerint a szexuális kisebbségbe tartozó férfiak közel egyharmada és a szexuális kisebbségbe tartozó nők fele állította az Egyesült Államokban, hogy fizikai vagy pszichológiai abúzus áldozatai voltak egy romantikus kapcsolat keretein belül. Továbbá a homoszexuális férfiak több mint 50 százaléka és leszbikus nők majdnem 75 százaléka számolt be arról, hogy pszichológiai IPV áldozatai voltak (Breiding et al., 2013). A Breiding et al. (2013) arra mutatott rá, hogy az LMB-közösség 4,1 millió tagja tapasztalt már meg IPV-t élete folyamán az Egyesült Államokban. Az IPV az egész életen át történő előfordulása az LMB-párokban hasonló volt a heteroszexuálisokéhoz, vagy azt meg is haladta: biszexuális nők 61,1 százaléka, leszbikus nők 43,8 százaléka, biszexuális férfiak 37,3 százaléka és homoszexuális férfiak 26,0 százaléka tapasztalt IPV-t. Amikor komoly erőszak időszaka került vizsgálatra, annak előfordulása hasonló vagy azt meghaladó volt az LMB-felnőttek számára (biszexuális nők: 49,3%; leszbikus nők: 29,4%; homoszexuális férfiak: 16,4%), mint a heteroszexuális felnőtteknél (heteroszexuális nők: 23,6%; heteroszexuális férfiak: 13,9%).

Óvatoskodnak, de az adatok egyértelművé teszik, hogy „szexuális kisebbségbe” tartozó nők és férfiak nagyobb arányban (néha súlyosan nagyobb arányban) bántalmazzák egymást kapcsolaton belül az egészséges emberekhez képest. Ezt teszi világossá a fentebb hivatkozott Messinger (2011) is:

Mint olyan, a jelenlegi tanulmány egy másodlagos adatanalízise a Nők Elleni Erőszak Országos Felmérésének, és egy többváltozós lineáris regressziós analízise az Egyesült Államokban élő felnőtt azonos neműek közötti IPV-előfordulásnak [kapcsolaton belüli erőszaknak], egy országosan reprezentatív adathalmazt használva (N = 14 182). Logisztikai regressziók szerint, a nemtől függetlenül, az azonos neműekkel való kapcsolatot megélt válaszadók nagyobb valószínűséggel tapasztalnak verbális, kontrolláló, fizikai és szexuális IPV-t. Viselkedésileg a „biszexuális” válaszadók tapasztalják a legmagasabb IPV-arányokat, és ők a leginkább áldozatai is egy ellenkező nemű partnernek.

Lewis et al. (2012) elemzésében rámutat, hogy „143 azonos nemű kapcsolatban lévő nő adatai alapján Matte és LaFontaine (2011) arról számol be, hogy a pszichológiai abúzus elkövetői és áldozatai közülük 76,2% és 70,2%...” – hozzátéve: „1) leszbikus-biszexuális nők a heteroszexuális nőknél nagyobb arányú partneri erőszakról számolnak be, 2) leszbikus-biszexuális nők a heteroszexuális nőknél nagyobb arányú alkohol- és kábítószer-fogyasztásról számolnak be (Gilman et al., 2001; Wilsnack et al., 2008)...”. A szerzők megjegyzik még, hogy „Biszexuális nők esetében (értsd: nők, akiknek múltjában megtalálható az ellenkező és azonos neműekkel való kapcsolat is), azok jelentősen magasabb jelentett arányokkal rendelkeztek az IPV áldozataiként: 83%, 91%, 43% és 16% a verbális, kontrolláló, fizikai és szexuális IPV eseteiben.” Tehát a biszexuális nők közel fele fizikailag bántalmazza társát (ez a fenti Messinger-tanulmányban található „országosan reprezentatív” adatból lett kiszámolva).
 
Zoom
„Az abúzus az abúzus” - deviánspárti kampány a kapcsolatokon belüli visszaélések ellen

Itt fontos megjegyezni, hogy szexuálisan fogyatékos nők esetében a valódi leszbikusság rendkívül ritka, és közel mind technikailag biszexuálisnak minősül (Kanazawa, 2017). Luoto et al. (2019) terebélyes tanulmányában például ezt olvashatjuk: „Jelenlegi adatok arra utalnak, hogy az olyan nők, akik egész életüket nem heteroszexuálisként élték, egy ritkaság. Egy ausztrál tanulmány szerint a magukat leszbikusként meghatározó nőknek csak 7 százaléka nem bonyolódott nemi aktusba egy férfival (Fethers, Marks, Minden és Estcourt, 2000) [...] Két tanulmány az Egyesült Királyságból és az Egyesült Államokból pedig azt találta, hogy 77,3% és 80% közötti azon magukat leszbikusként meghatározó nők aránya, akik egy vagy több férfi szexuális partnerrel rendelkeztek. (Bailey, Farquahar, Owen és Whittaker, 2003; Diamant et al., 1999).” A férfiak szexualitása stabilabb: vagy hetero-, vagy, aberráció esetében, homoszexuális. A nők esetében viszont ez sokkal „képlékenyebb” és kulturális-környezetbeli ráhatással viszonylag könnyen befolyásolható (lásd ismét: Kanazawa, 2017). Az elmúlt években a transzpropaganda hatására a fiatalok körében előforduló „hirtelen felbukkanó nemi önképzavar” (Rapid-onset Gender Dysphoria) is jól illusztrálja ezt, tekintve hogy kb. 80 százalékban lányoknál bukkan ez fel; lásd e témában Littman (2018), Blanchard és Bailey (2017), vagy az én korábbi írásomat.

Barrett és Pierre (2013) tanulmánya kanadai adatokat vizsgál, és – mint minden hasonló felmérés – ők is arra a következtetésre jutnak, hogy az „LMBT-közösség” tagjai jelentősen nagyobb arányban bántalmazzák saját társaikat, és ami szintén gyakori eredmény, hogy a biszexuálisok esetében a legmagasabb mindez: „A biszexuális férfiak nagyobb valószínűséggel számoltak be legalább egy IPV-ről (57,1%), mint a homoszexuális férfiak (44,6%) és heteroszexuális (28,6%) társaik. Ami az elkövetőket illeti, a férfiaknál: biszexuálisok egyenlő arányban jelentettek nőt és férfit; és homoszexuális fiúk/férfiak a férfiakat nagyobb arányban jelentették mint elkövetőt.” Összegzésben: „Jelentős különbségek léteztek az ellenkező nemű és azonos nemű szexuális partnerekkel rendelkezők esetében, ahol is az azonos nemű irányultságúak az IPV fizikai formáiról magasabb arányban számoltak be.”

A szerzők szerint „Ez a tanulmány [a kapcsolaton belüli bántalmazás; IPV] alapvető előfordulási arányát 36 százaléknak találta, azt sugallva, hogy minden három LMB-személyből több mint egy tapasztalt már IPV-t. Amikor az IPV specifikus megnyilvánulási formáit vizsgáljuk, kb. minden ötből egy (20,4%) LMB-személy tapasztalt már fizikai vagy szexuális bántalmazást, és kb. minden háromból egy (34,9%) tapasztalt érzelmi vagy financiális abúzust.” Statisztikailag tehát a Háttér Társaság videójában felbukkanó emberekből legalább egy már tapasztalt saját párkapcsolatában bántalmazást (vagy bántalmazott maga valakit) – legalábbis az arányokat tekintve, egyéni esetekben ezt persze nem tudni. (De például Turell [2000] adatai szerint az „LMB-közösség” kapcsolatain belül az érzelmi bántalmazás 83%.)

Balsam et al. (2005) adatai, melyekben testvéreket vetettek össze (n=1245), ezt találták: „A heteroszexuális résztvevőkhöz képest az LMB-résztvevők több szüleik vagy nevelőik által elkövetett gyermekkori pszichológiai és fizikai abúzusról számoltak be, több gyermekkori szexuális bántalmazásról, több partner általi pszichológiai és fizikai bántalmazásról a felnőttkorban, és több szexuális támadás megtapasztalásáról felnőttkorban.”
 
Zoom

A pszichiátriai adottságok és problémák területe is fontos, hiszen ha az adott csoport alapvetően hajlamosabb arra, hogy pszichés gondjai legyenek, annak megfelelően jelenthetjük ki, hogy annál alkalmatlanabban gyerekek nevelésére. Sadfort et al. (2001) adatai szerint a homoszexuális férfiak magasabb arányban rendelkeztek 12 hónapot lefedő hangulatbetegségekkel, mint a heteroszexuális férfiak. A homoszexuális nők esetében a kábítószer-fogyasztás 12 hónap alatti előfordulása volt magasabb a heteroszexuális nőkénél, ahogy hangulatbetegségek is jellemzőbbek rájuk. „Több homoszexuális, mint heteroszexuális személy rendelkezett 2 vagy több [pszichés] betegséggel élete folyamán” – írják. Konklúziójuk rövid és tömör: „Az adatok alátámasztják azt a feltevést, miszerint a saját neműekkel szexuális kapcsolatot folytatók a pszichiátriai rendellenességek kapcsán nagyobb kockázatnak vannak kitéve.”

Semlyen et al. (2016) nagyszabású adatai (n=94 818) szerint „azon felnőttek körében, akik leszbikusként/homoszexuálisként határozták meg magukat, a közismert mentális betegségek előfordulása nagyobb volt a heteroszexuálisokhoz viszonyítva...” Korábban King és Semlyen et al. (2008) már szintén hasonlót talált egy metaanalízisben, melyben heteroszexuálisok (n=214 344) és nem heteroszexuálisok (n=11 971) lettek összevetve. Eredményeik azt mutatják, hogy kétszer annyi öngyilkossági kísérlet fordult elő leszbikus, homoszexuális és biszexuális emberek esetében, a depresszió és szorongásos rendellenességek előfordulása (egy 12 hónapos vizsgált időszakban vagy az egész életre kiterjesztve) legalább másfélszer akkora volt, ahogy az alkohol és kábítószer-függés is. A leszbikus és biszexuális nők voltak kiemelkedően a kábítószer-függésre hajlamosak, miközben az öngyilkossági kísérlet az egész életre kiterjesztett időszakban „kimondottan magas” a homo- és biszexuális férfiak körében volt. Konklúziójuk itt is tömör: „Az LMB-emberek a mentális betegségek, az öngyilkossági hajlam, a kábítószerrel való visszaélés és szándékos önkínzás esetében nagyobb kockázatnak vannak kitéve, mint a heteroszexuális emberek.”

De Graaf et al. (2006) egy holland mintából (n=5998) a következőt vonta le: „A homoszexualitásról már kimutatásra került, hogy az öngyilkossági hajlammal és mentális problémákkal hozható összefüggésbe.” Bränström et al. (2018) testvérpárokat vetett össze svéd adatok alapján (n=1154), és azt találta, hogy „homoszexuális férfiak és leszbikusok nagyobb valószínűséggel kerültek kezelésre hangulatbetegségek miatt [...] és lett nekik felírva antidepresszáns...” testvéreikhez képest. A biszexuálisokra kiemelkedően nagy mértékben volt ez jellemző. Mint összegzik: „Az eredmények szerint a szexuális kisebbségbe tartozó személyek jelentősen nagyobb mértékben kerülnek pszichiátriai betegségek miatt kezelésre testvéreikhez képest.”
 
Zoom
A függőségeket kezelő Amatus Recovery Centers képe

Visszatérő érv, hogy minden patológia, ami megfigyelhető az „LMB”, de főleg az „LMBT” közösségekben, a „kirekesztés” eredménye: az egymás elleni erőszak, a droghasználat, a pszichés betegségek, minden. Ezzel egy kézlegyintéssel elintézik ezt a  fontos témát, de mindez nem ilyen egyszerű. A már említett de Graaf et al. (2006) például így ír: „Ez a tanulmány azt sugallja, hogy a homoszexualitást illetően még a viszonylag toleránsabb légkörrel rendelkező országokban is a homoszexuális férfiak a heteroszexuális férfiaknál az öngyilkossági hajlam sokkal nagyobb kockázatának voltak kitéve.” Amint arra korábban is rámutattam már:

Bár a szociális környezetben megélt behatások nyilván kihatnak a mentális állapotra, egyes tanulmányok azt mutatják, hogy szociális behatások nélkül is kimutatható a szexuális devianciákkal rendelkezők között a komorbiditások magas aránya. Zietsch et al. (2011) szerint: „Azt találtuk, hogy jelentős genetikai összefüggés van a szexuális orientáció és mind a neuroticizmus és pszichotikusság között, de nincs ennek megfelelő környezetbeli összefüggése, ami arra utal, hogy ha van is közös oka a nem-heteroszexualitásnak és pszichiátriai sérülékenységnek, az valószínűleg genetikai alapokkal rendelkezik, semmint környezetbeliekkel.” Hasonló eredményre jutott korábban Burgess et al. (2007) is, akik szerint „Bár a vélt diszkrimináció összefüggött a mentális egészség és mentálhigiénés gondozás szinte minden általunk vizsgált jelével, a diszkrimináció figyelembe vétele nem csökkentette jelentősen a mentálhigiénés különbségeket a heteroszexuális és LMBT-személyek között. Az LMBT-személyek több jelentős diszkriminációt tapasztaltak és rosszabb mentális állapotot jelentettek a heteroszexuálisoknál, de a diszkrimináció nem adott magyarázatot erre a különbségre.”

Hogy ezen érv mentén a „kirekesztés” hatására miért alakulna ki például narcisztikusság (kóros önteltség) is nagyobb mértékben a szexuális deviánsok között, nem világos. Például Rubinstein (2010) rámutat, hogy „homoszexuális résztvevők eredményei jelentősen magasabbak voltak mind a PNI [patológikus narcisztikusság] és NPI [narcissztikus személyiség] esetében...” Természetesen szexuális aberrációkkal a pszichés aberrációk (legyenek azok depresszív vagy grandiózus jellegűek) közeli kapcsolatban vannak, ez nem lehet meglepő az őszinte kutató számára. A pszichológia öt főbb személyiségvonásából (Big Five) a három „sötét triád” (Dark Triad) jellemvonás is jellemzőbb a szexuális deviánsokra: a pszichopátia, a narcisztikusság és az úgynevezett machiavellizmus (manipulatív öncélú hatalomvágy), amit több tanulmány is alátámaszt (Semenyna et al., 2018; Stolarski et al., 2017). Amint Semenyna et al. bemutatja: a biszexuális és leszbikus nők jelentősen magasabb pszichopatikus pontszámot érnek el teszteken. Nem meglepő, hogy a sötét triád jellemvonások köthetők szexuális aberrációkhoz, és „egy kizsákmányoló, rövidtávú párzási stratégiához” (Baughman et al., 2014).

Ganna et al. (2019) két nagyszabású adatalmazból (n=477 522 és n=15 142) dolgozott, az itt szóban forgó téma kapcsán pedig így írnak: „Azt találtuk, hogy több személyiségvonás (magányosság és a tapasztalatszerzés iránti nyitottság), kockázatos viselkedések (dohányzás és kannabisz) és mentálhigiénés rendellenességek, de nem a fizikai adottságok, jelentősen genetikailag összefüggésbe hozhatók az azonos nemű szexuális viselkedéssel. Azt találtuk, hogy mindkét nem esetében az azonos nemű szexuális viselkedés pozitívan genetikailag összefüggésbe hozható több pszichiátriai vagy mentálhigiénés jellemvonással...”. Szokás szerint fontosnak tartják ők is odailleszteni, hogy még kimutatott genetikai hatások esetében is lehetséges az „előítéletesség” hatása, de politikailag korrekt feltételezéseikkel ellenben az adatok önmagukért beszélnek.

Egy újabb Cambridge Egyetem általi testi önképzavarral (BDD) rendelkezőkkel foglalkozó tanulmány (Krebs et al., 2020) svéd ikerpárokat vizsgált két adathalmaz alapján (n=6027 és n=3454), melyből azt a következtetést vonták le, hogy „Az öngyilkossági hajlam és viselkedés gyakori volt a valószínű BDD-vel rendelkezők között mindkét korcsoportban. BDD-tünetek, folytatólagosan mérve, összekapcsolhatók voltak minden jellegű öngyilkossági hajlammal, és ezek a kapcsolatok akkor is megmaradtak, ha számításba vettük a depresszív és szorongásos tüneteket. A genetikai hatások adták a kovariancia többségét a BDD-tünetek és az öngyilkossági hajlam között (72,9 és 77,7% 18 és 24 éves korban), de jelentős nem megosztott környezeti hatással (27,1 és 22,3% 18 és 24 évesen).”

Szintén egy komoly patológia az „LMBT-közösségben” az élvhajhászat és szexuálisan zilált életvitel, ami – ha már a család a propagandisták főbb célpontja – kihathat a gyerekre is, például mert a hedonizmus köthető az úgynevezett gyors élettörténeti stratégiához, melynek jellemzője a gyerekekbe való csökkent energia- és időbefektetés (lásd például: Nettle, 2010; Bjorklund és Ellis, 2014), illetve a sötét triád személyiségvonásokkal is összefüggésbe hozható (Kiire, 2019).
 
Zoom
Homoszexuális propaganda a „Szülők” nevű magazinban

Trocki et al. (2009) rámutat, hogy „a heteroszexuális nőknek csak 10 százaléka érte el a szenzációhajhász személyiségbeli dimenzió legfelsőbb negyedét, a többnyire heteroszexuális nők 23, a biszexuális nők 30, és a leszbikusok 34 százalékához képest”. Haupert et al. (2017) két amerikai „országosan reprezentatív” adatból (n=3905 és n=4813) azt találta, hogy a „közös megegyezésen alapuló monogámia nélküliség” (CNM, avagy „nyílt kapcsolat”) gyakorlóinak aránya „megmaradt kortól, iskolázottsági szinttől, keresettől, vallástól, politikai nézetektől és fajtól függetlenül, de különbözött nemi és szexuális orientáció esetében. Konkrétan a férfiak (a nőkhöz képest) és olyan emberek, akik magukat homoszexuálisnak, leszbikusnak és biszexuálisnak írják le (a heteroszexuálisként magukat meghatározókhoz képest) nagyobb mértékben számoltak be arról, hogy már gyakoroltak CNM-et.” A tanulmány hivatkozik Blumstein és Schwartz (1983) évtizedekkel ezelőtti adataira, melyek szerint már akkor is – természetesen – hasonlót láthatunk: „A szerzők szerint heteroszexuális férfiak 28 százaléka, heteroszexuális nők 25 százaléka kötött nyílt kapcsolatra szóló megállapodást, amivel szemben a homoszexuális férfiak 73 százaléka, és leszbikus nők 37 százaléka tett így. Ugyanakkor a résztvevőknek csak egy kis része cselekedett is ennek mentén: a heteroszexuális férfiak 7 százaléka, heteroszexuális nők 6 százaléka, és a leszbikus nők 9 százaléka. Egy figyelemreméltón magasabb arányban a homoszexuális férfiaknak 61 százaléka számolt be arról, hogy volt ilyen nyílt kapcsolatra szóló megegyezés életében, és aszerint cselekedett is.” Ennek a hedonizmusnak volt az eredménye az AIDS-járvány jelentős volta a ’80-as években, aminek következtében némiképp alábbhagytak ezek az egyedek a szexuálisan zilált életvitellel, de mint a tanulmány is megjegyzi, még ennek ellenére is „Adam (2006) azt találta, hogy a partnerrel rendelkező homoszexuális férfiak többségének (>50%) a kapcsolatán kívül is voltak szexuális parterei.”

Mint oly sokszor, ezen tanulmány szerzői is fontosnak tartják a modern kor szent tehenei előtti letérdelést, és megjegyzik, hogy mindezek ellenére „empirikus bizonyíték nem támasztja alá, hogy ezek a személyek alapvetően hibával élő állampolgárok, silány párkapcsolatbeli partnerek vagy elégtelen szülők” – mert valamiért az idegenekkel szexuális kapcsolatot folytató társ nem silány partner, és nem elégtelen szülő az, aki például hétvégenként idegeneket visz a hitvesi ágyba, miközben a másik szülő talán tévét néz – a gyerek szexuálpszichológiai fejlődésre mindez nyilván kihat. A szerzők értékítélete helyett ismét az adatok fontosak itt, de érdemes rámutatni, hogy a szexuálisan zilált életvitel összefügg a szexuálisan terjedő betegségek beszerzésének mértékével (Daniel és Paulhus, 2012), a gyors élettörténeti stratégiával „és más ehhez kapcsolódó problémás viselkedéssel” (Dishion, Ha és Véronneau, 2012) – ami a sötét triád személyiségvonásokhoz kapcsolható, amint fentebb láthattuk már –, szintén összefügg az „alacsony kedélyességgel és alacsony lelkiismeretességgel. A szexuálisan zilált életvitel valamilyen szinten köthető volt ezekhez az adottságokhoz...” a Big Five jellemvonásokból (Schmitt, 2004), köthető szintén az alacsony önmegtartóztatáshoz (Boutwell és Boisvert, 2014), továbbá a szexuális partnerek növekvő száma egy ember életében összefügg a házastárssal kapcsolatos elégedettségi szint csökkenésével (Christensen, 2004), és a rövidtávú (semmint hosszútávú, tartós) kapcsolatok kialakításával (Schmitt és Shackelford, 2008).

Morandini et al. (2016) szerint szexuális kisebbség tagjai nagyobb mértékben választják külön a romantikus szeretetet és a szexualitást: „Ezek a tapasztalatok beleillenek a szexuális vágy és szerelem közötti különbségtételnek abba a növekvő teoretikai perspektívájába, miszerint a szexuális vágy alapvetően egyetlen konkrét nemre irányul, a romantikus szerelem nem (Diamond, 2003). Valójában van arra vonatkozó bizonyíték, hogy egyes szexuális kisebbségi egyének különbséget tesznek a szexuális és a romantikus orientációik között, beleépítve ezeket a különbségeket szexuális identitásaikba, külön jelzőkkel illetve a szexuális és romantikus karaktereket (pl. homoszexuális pánromantikus) (Galupo et al., 2014; Galupo et al., 2015).”
 
Zoom
Hedonizmus mint identitás

Bell és Weinberg (1978) adatai szerint a fehér homoszexuális férfiak 43 százalékának volt több mint 500 szexuális partnere, és 28 százalékuknál ez a szám több mint 1000. 79 százalékuk szerint szexuális partnereiknek több mint fele idegen volt. A hűségességről készült egyik felmérés arra mutatott rá, hogy a férfiak 75, míg a nők 85 százaléka számolt be házastársuk iránti hűségességről (McWirther és Mattison, 1985), ezzel szemben heteroszexuális párok kapcsán ez 4,5 százalék volt (Wiederman, 1997). Később Van de Ven et al. (1997) homoszexuálisok (n=2589) szexuális szokásait vizsgálta, és szerinte „a szexuális partnerek átlagos száma 101-500 között volt”, továbbá „10,2-15,7 százalékuknál 501-1000 között volt”.

Saewyc et al. (1999) adatai szerint a nem heteroszexuális tinédzserlányok szexuális viselkedése kockázatosabb, mint a heteroszexuális kortársaiké, továbbá azok közül, akik szexuálisan tapasztaltak és már voltak állapotosak, a leszbikus és biszexuális lányok folytattak leginkább prostitúciót az elmúlt egy évben. Hartnett et al. (2017) aztán megerősítette, hogy a szexuális kisebbségbe tartozó nők nagyobb arányban lettek akaratuk ellenére állapotosak.

Az élvhajhászat és felelőtlenség területéhez kapcsolódik a bódító szerek használata. Luoto et al. (2019) tanulmányban bőven olvashatunk a szexuális kisebbségeket illető káros életvitel kérdésköréről, benne a kábítószer és alkoholizmus témáiról is:

Konkrétan az alkoholhasználat kapcsán, többféle mintavételi módszereket használva a kutatók folyamatosan azt találják, hogy a heteroszexuális nőkhöz képest a leszbikus, homoszexuális és queer (LBQ) nők nagyobb valószínűséggel isznak alkoholt, és isznak azt nagyobb mennyiségben és többször, illetve isznak lerészegedésig (Wilsnack et al., 2008). Az alkoholproblémákkal rendelkező szexuális kisebbségbe tartozó nők száma meghaladja a heteroszexuális nőkét. Például Meyer, Dietrich és Schwartz (2008) azt találta, hogy LBQ nők körében 26% számolt be életre szóló alkoholizálási rendellenességről, és 11% számolt be életre szóló alkoholfüggőségi rendellenességről. Egy nagyszabású országos felmérés adataira támaszkodva az elmúlt évi súlyos ivászat előfordulási aránya a leszbikusok és biszexuális nők esetében 20% és 25% volt, és alkoholfüggőség esetében 13% és 16% (McCabe et al., 2009). A heteroszexuális nőkhöz képest a leszbikusok jelentősen nagyobb valószínűséggel érték el az elmúlt év kapcsán az alkoholfüggőség mércéjét (McCabe et al., 2009). Hasonlóan a valószínű alkoholfüggőség egyéves előfordulási aránya szexuális kisebbségbe tartozó nők esetében 10% volt Kaliforniában (Cochran és Mays, 2009). A szexuális kisebbségbe tartozó nők több időt töltenek a komoly ivászattal összefüggő helyeken, mint bárok és partik (lásd: Hughes, 2005; Wilsnack et al., 2008), aminek egyesek szerint köze van a kábítószer-használat magasabb mértékéhez is (pl. McKirnan és Peterson, 1989; Trocki, Drabble és Midanik, 2009).

Közösségi és epidemiológiai tanulmányok mutatnak rá arra, hogy a kábítószer-használat nagyobb arányú a leszbikus-biszexuális nők körében, mint a heteroszexuális nőkében (Cochran és Mays, 2009; Koh, 2000). Kaliforniai szexuális kisebbségbe tartozó nőktől begyűjtött adatok alapján (N=2011) egyharmaduk számolt be marihuánahasználatról az elmúlt évben (Corliss, Grella, Mays és Cochran, 2006). Bár a kutatók nem viszonyították a marihuánahasználatot ezen szexuális kisebbségi nők körében a heteroszexuális nőkéhez, számításaik szerint az kb. ötször akkora mértékű. A Corliss et al. tanulmány eredményei hasonlóak Tricki, Drabble és Midanikéhoz (2009), akik azt találták, hogy biszexuális nők és heteroszexuális nők, akik magukat heteroszexuálisként írták le, de saját nemükkel azonos szexuális partnerrel volt már dolguk, szintén jelentősen magasabb arányban használtak marihuánát, mint a kizárólagosan heteroszexuális nők. Pontosan a biszexuális nők, heteroszexuális nők azonos nemű partnerrel, és leszbikus nők tizenegyszer, négyszer és hatszor valószínűbben fogyasztottak marihuánát a kizárólagosan heteroszexuális nőkhöz képest.

Az Országos Komorbiditási Felmérés adatait használva Gilman et al. (2001) azt találta, hogy a kábítószerrel való visszaélés négyszer magasabb volt a szexuális kisebbségi nők körében. A Gilman et al. tanulmány javában visszhangozza a Kábítószer-használat Országos Háztartási Felmérése (Cochran és Mays, 2000) eredményeit, és egy hollandiai tanulmányét (Sandfort, de Graaf, Bilj és Schnabel, 2001), melyek szintén azt találták, hogy a kábítószer-használat az azonos nemű szexuális partnerrel rendelkező nők körében magasabb volt. Egy New York városában található táncos klubok 2005-ös felmérése (N=1104) szerint a leszbikus-biszexuális nők jelentősen magasabb szintű életre szóló extasy-, kokain-, metamfetamin- és LSD-használatról számoltak be a heteroszexuális nőkhöz képest (Parsons, Kelley és Wells, 2005). Hasonlóan, a saját neműekkel való tapasztalatokkal rendelkező nők nagyobb valószínűséggel használtak kokaint és hallucinogéneket, illetve jelentettek kábítószerekkel kapcsolatos problémákat más nőkhöz képest (Cochran, Ackerman, Mays és Ross, 2004). Végezetül, egy nagy méretű, országos valószínűségmintát felhasználva McCabe et al. (2009) azt találta, hogy a leszbikusok a heteroszexuális nőkhöz képest nagyobb arányban használtak marihuánát és egyéb drogokat az elmúlt évben olyan mértékben, hogy az elérje a kábítószer-függőség szintjét.

De ha mindez nem lenne elég, később még hozzáteszik: „Egy közelmúltbeli metaanalízis azt találta, hogy a kábítószer-használat valószínűsége a fiatal szexuális kisebbségbe tartozó nők esetében, átlagban, 400 százalékkal magasabb a heteroszexuális fiatalokhoz képest (Marshal et al., 2008). Az LMB-fiatalkorúak egészségügyi állapotának egy közelmúltbeli vizsgálata arra jutott, hogy „meggyőző bizonyíték alapján az LMB-fiatalkorúak körében magasabb az egészségre káros viselkedés és negatív egészségügyi eredmények kockázata a nem LMB-fiatalkorúakhoz képest (Coker, Austin és Schuster, 2010, 472. o.).”

Nem meglepő ennek fényében, hogy az elhízás – ami alapvetően összeköthető az alacsony szintű önmegtartóztatással és a gyors élettörténeti stratégiával – is jellemzőbb a leszbikusokra a heteroszexuális nőkhöz képest (Kenyon, 1968; Bogaert, 1998; Boehmer, Bowen és Bauer, 2007).

Az önmegtartóztatás és kóros pszichológiai állapot ilyen állása mentén nem meglepő az sem, hogy Hensley és Tewksbury (2002) adatai szerint a „nem heteroszexuális” (börtön előtti életben azonos neműekkel szexuális viszonyt folytató) nők felülreprezentáltak a börtönökben: „3-44% börtönökben, míg 2-13% a társadalomban”. Egy korábbi kutatás szerint (Abel et al., 1987) a homoszexuálisok arányaikat tekintve jellemzőbben követnek el nemi erőszakot a nem homoszexuális erőszakolókhoz viszonyítva. A vizsgált 14 alatti 28 574 gyereknek 84 százalékát homoszexuálisok bántalmazták szexuálisan. A sorozatgyilkosok körében is többszörösen felülreprezentáltak a szexuális kisebbségbe tartozó személyek. (Mivel a propagandavideónak a „T” nem szerves része, így ezen írás se foglalkozik velük különösebben, de bebörtönzések kapcsán a „transzszexuálisok” esetében is hasonló arányokat láthatunk.) Krahé et al. (2000) a homoszexuálisok szexuális agresszivitását vizsgáló konklúziója: „Az adatok szerint a szexuális agresszió komoly probléma a homoszexuális férfiak körében, ami további kutatást igényel.”

Itt térjünk még vissza a Háttér Társaság propagandavideójához. Az egyik kritikus megnyilvánulás így szól: „Egy ilyen gyerekkel mennyire lesz kivételezve? Gondolom, folyamatosan figyelni kell rá, és ez nem fair a többi gyerekkel szemben.” Bús Éva tanár erre így válaszol: „Miért gondoljuk azt, hogy szivárványcsaládban felnövő gyereknek több személyes figyelemre van szüksége? Őneki társai figyelmére van szüksége, a velük való egyenlő bánásmódra van szüksége, nem megkülönböztetésre.” Rózsa Krisztina bölcsődei gondozó válasza pedig a következő: „Nem a szivárványcsalád határozza meg a gyerek viselkedését az intézményben, hanem a családi körülmények, és hogyha valaki zaklatott családi körülmények közül jön, akkor igényelni fog több figyelmet.” Nem teljesen világos, hogy milyen „kivételezettségre” utal az állítólagos hozzászóló, de a fentieket emésztgetve megválaszolható, miért gondolhatja valaki, hogy deviáns nevelők között „felnövő gyereknek több személyes figyelemre van szüksége”, ahogy az is világossá válhatott, hogy egy „nem heteroszexuális” közegben a gyerek viselkedésére is hathat az „LMBT-emberekre” jellemző sok probléma.
 
Zoom
„Szivárványgyerekek”

A videó egy kritikus megjegyzéssel folytatódik: „Az a gyerek, akit buzik vagy leszbik nevelnek, biztosan sérült lesz. Egy ilyen elfuserált gyereknek soha nem lesz egészséges családképe.” Takács Judit, az MTA szociológusa így reagál: „Szóval nekem alapvetően gondom van azzal, hogyha egészséges családképről beszélünk, mert nem nagyon tudom megfejteni, hogy ez pontosan mit jelent.” Egy szociális ügyekkel foglalkozó „szakembertől” megnyugtató, hogy „nem tudja megfejteni”, mit jelent az egészséges családkép – mert a posztmodernista világban minden relatív. Minden, csak az „LMBT” nem az, és egyéb neoliberális szent tehenek. Takács így folytatja: „Nagyon sok empirikus bizonyítékunk van arra, hogy a szülőség, az a törődésen alapul, tehát hogyha egészséges családképről beszélünk, akkor azt gondolom, hogy azt kell megtanulnia a gyereknek, hogy ki törődik vele, és hogy ki az, akire számíthat.” Szél Dávid pszichológus szerint pedig: „Nem azon fog múlni, hogy a szülei melegek-e vagy sem, hanem azon, hogy szeretetteljes kapcsolat van-e, elfogadják-e őt.”

Mindketten üres közhelyekkel dobálóznak a komoly válasz megadása helyett: a fentiekben megismert adatok alapján is logikus, hogy egy olyan közösség tagjai által nevelve, mely közösségre arányaiban jobban (adott esetben sokkal jobban) jellemzőek súlyos és komoly szociális-pszichés patológiák, a gyereknek is ezzel arányosan lesz rosszabb a helyzete az egészségesebb heteroszexuális családokban élő gyerekekhez képest (ismét: csoportátlagról beszélünk, kivételek mindig akadnak mindkét irányba).

Valóban, Sullins (2016) az Egyesült Államok Serdülő és Felnőtt Egészség Országos Felmérése nagy méretű adatait (n=15 701) vizsgálta és három hullámban figyelte meg a válaszadók mentálhigiénés állapotát (15, 22 és 28 éves korban). Az eredmény: „28 éves korban az azonosneműek által nevelt felnőttek a depresszió kockázatának kétszeresen voltak kitéve [...] a férfi-nő által nevelt személyekéhez képest. Ezeket az eredményeket óvatosan kell értelmezni. A megnövekedett kockázat köthető volt a kiegyensúlyozatlan szülői közelséghez és a forráscsaládból eredő szülői bántalmazáshoz; depresszió és öngyilkos hajlam, szorongás 15 éves korban; és stigma és túlsúlyosság.” A tanulmány első táblázata szerint például „hullámokat” átívelően gyakorlatilag mindenben (depresszió, öngyilkossági hajlam, szorongás, egy vagy mindkét szülőtől való távolság, elhízás, szülői bántalmazás, vélt megbélyegzettség) messze megelőzték az azonos neműek által neveltek a heteroszexuálisok által nevelteket, ami a negatív eredményt illeti. Például, távolság a szülőktől: 13,8% (heteroszexuális szülők), 93,2% (azonos nemű „szülők”), egy másik hullámban ez 43,5 és 72,6% . Öngyilkos hajlam: 13,6% (normális nevelők), 43,5% (deviáns nevelők), másik hullámban ez 7,1 és 30,1%... Lásd még: „azonos nemű kapcsolattal rendelkező szülők gyerekei ritkábban léptek kapcsolatba szüleikkel, inkább hittek spirituális nézetekben, semmint formális vallásban, és inkább volt rájuk jellemző a megtermékenyítési módszerekből eredő születés, semmint szex egy partnerrel. [...] ...az azonos nemű párok gyerekei nagyobb részben nőttek fel válással és/vagy összevont családokban.” (Richards et al., 2016)

A környezetnek (főleg az egyéni, nem megosztott környezetnek) a hatása a szexuális irányultságra jelentős. Långström et al. (2010) svéd egy- és kétpetéjű ikreken keresztül vizsgálta a genetika és környezet hatását a szexuális orientációra (n=3826), aminek eredménye: férfiak esetében a genetikai hatás 34-39%, nők esetében – ahogy az a rájuk jellemzőbb szexuális képlékenységből is logikailag következik – a genetikai hatás csupán 18-19%. Értelemszerűen ez sok helyet hagy az ilyen-olyan külső hatásoknak, mint szexuális traumák, melyek a nem heteroszexuálisok gyerekkorában nagyobb arányban van jelen a heteroszexuálisokéhoz képest, lásd: Tomeo et al. (2001), továbbá Rothman, Exner és Baughman (2011) metaanalízise, melynek nagymértékű adatai (n=139 635) alapján „Az egész életet lefedő szexuális támadások előfordulási kalkulációja leszbikus-biszexuális nők esetében 15,6-85,0%, homoszexuális-biszexuális férfiak esetében 11,8-54,0%.” Steed és Templer (2010): „Ez a kutatás a 280 nem klinikai kérdőívben felmért homoszexuális férfiból és leszbikusból arra a 101-re (36,07%) fókuszált, akik 16 éves koruk előtt történt molesztálásról számoltak be. A homoszexuálisan molesztált résztvevők nagyobb valószínűséggel mondták, hogy a molesztálásnak hatása volt szexuális orientációjukra, mint a heteroszexuálisan molesztált résztvevők. Az elkövetők 94,49 százalékát homoszexuálisnak írták le női homoszexuális molesztálások, és 80,0 százalékban férfi homoszexuális molesztálások esetében.” Korábban Doll et al. (1992) kutatása (n=1001) a következőt találta: „A résztvevők harminchét százaléka számolt be arról, hogy 19 éves kora előtt egy idősebb és sokkal erősebb partner kényszerítette vagy rávette a szexuális kapcsolatra; ezek 94 százaléka férfiakkal történt. A résztvevő átlagos kora az első kontaktus alkalmával 10 év volt...”.
 
Zoom

Az említett Långström et al. (2010) így foglalja össze kutatását:

Eredményeink támogatást nyújtanak annak az elképzelésnek, miszerint az azonos nemű viselkedés nem csak örökletes, de személy-specifikus környezeti forrásokból is erednek. [...] Felvetésre került már, hogy egyéni különbségek a heteroszexuális és homoszexuális viselkedésben egyéni környezeti hatások eredményei, mint a születés előtti nemi hormonok hatása, progresszív maternális immunizáció a nem-specifikus proteinek ellen, vagy idegfejlődési instabilitás (Rahman, 2005). Bár az egyéni környezeti variációs komponens szintén magába foglal mérési hibát, a jelenlegi eredmények támogatják azt a felvetést, miszerint az egyén-specifikus környezet valóban befolyással van a szexuális preferenciára.

A videóban is szóba kerül a nevelők hatása a gyerek szexuális beállítottságára. A minden bizonnyal zsidó származású Szél Dávid – akit úriembernek nevezni itt most nehezemre esik, tekintve hogy kóros folyamatok támogatásának érdekében mindannyiunk szemébe hazudik, így nevezzük csak pszichológusnak (a hozzá hasonló manipulatív aktivisták már amúgy is szitokszóvá tették ezen hivatás nevét), arra a megnyilvánulásra, miszerint „Mibe fogadunk, hogy a gyerek is buzi lesz, ha buzik nevelik?”, így reagál: „Nem érdemes ebben fogadni, mert nincsen olyan megbízható kutatás, amelyik ezt alátámasztaná.” (Itt a „megbízható” számára bizonyára a „szimpatikus” szinonimája, mint alább látjuk majd). Takács Judit szerint: „Viszont, amit mindenképpen a kutatások mutatnak, az az, hogy a melegek által és a leszbikusok által nevelt gyerekek nyitottabbak lesznek, tehát toleránsabbak lesznek egy csomó dologgal kapcsolatban.” Takács vallásos jellegű dogmája szerint a „tolerancia” alapvetően jó (kivéve, feltehetően, ha „homofób” véleményről van szó, ami nem tolerálandó), de miért is lenne alapvető pozitívum, ha valaki „egy csomó dolgot” tolerál? Miért erény a rossz tolerálása?

Zoom
Az őszinte és megnyerő „szakember”


Mindenesetre a „nyitottság” kapcsán már igaza van: a szexuális devianciák iránti nyitottság irányába ugyanis a leszbikus „anyák” kimutathatóan terelik az általuk nevelt gyerekeket – szándékosan vagy sem. Ahogy a fentiekből is kiderül, a környezet képes hatni (akár jelentősen) a gyerek szexuális beállítottságára és vonzalmára.

A deviánspárti ferdítésekről és tanulmányok eredményeinek nem megfelelő bemutatásáról az Amerikai Szociológiai Egyesület (ASA) kiadásában Stacey és Biblarz (2001) tanulmánya jelentős. Ebben a szerzők elemzéséből megtudjuk, hogy a „nincs különbség a homoszexuális és heteroszexuális szülők által nevelt gyerekekre gyakorolt hatásban” narratíva nem csak téves, de egyenesen hazug is: például az egyik idézett tanulmány kapcsán így írnak:

Vegyük például az R. Green et al. (1986) tanulmányt, melyben legalább 15 érdekes és statisztikailag jelentős különbséget találtunk olyan gyerekek közötti nemi viselkedés és preferencia tekintetében (négyet lányok és tizenegyet fiúk esetében), akiket leszbikus és heteroszexuális egyedülálló anyák neveltek. Ennek ellenére a tanulmány absztraktja [bevezetője] így foglalja azt össze: „egyedülálló szülőkből [leszbikus és heteroszexuális anyákból] álló háztartásokat, és azok 3 és 11 év közötti gyerekekre gyakorolt hatásait vetettük össze... Nem találtunk jelentős különbségeket a két háztartás között a fiúk esetében, és csak keveset a lányok esetében” (167. o.)

Stacey és Biblarz aztán megjegyzi, hogy ez a tanulmány „olyan kontextusban készült, amikor gyerekelhelyezési perekben gyakran állították, hogy a leszbikus anyaság nemi önképzavart okozna a gyerekekben, és hogy a leszbikus anyák önmagukban is elégtelenek. Érthető, hogy összegzésük megnyugtatja az olvasót afelől, hogy adataik szerint több az egyezés, semmint a különbség az anyák és a gyerekek között.” Az akadémiai mellébeszélés nem egyedül ebben a témakörben lelhető fel természetesen: aktivisták és lakájaik könnyen beszélhetnek félre, hiszen azt kimagyarázhatják egy esetleges (baráti közegükben eleve nem túl valószínű) számonkérés esetén azzal, hogy ők „így értelmezték” adataikat, hogy szerintük a statisztikailag jelentős igazából „nem jelentős”, de érdemes elolvasni a teljes anyagot, mert csak a legelvetemültebbek hajlandóak hamis adatokat használni szándékosan (bár a p-érték „hekkelése” így is előfordul egyes tanulmányokban), az veszélyesebb lehet a karrierjükre nézve, így sokszor saját kutatásuk cáfolja meg konklúzióikat, ahogy a fenti esetben is történt.

Az ASA szakértői több hasonlóan motiváltan hazug és manipulatív tanulmányt is bemutatnak, de céljuk nem a szexuális deviánsok ellenzése: szerintük ugyanis a „defenzív” érvelés, miszerint nincs a deviáns nevelőknek hatása a gyerekek nemi és szexuális fejlődésére, egy „heteroszexista” narratívát fogad el, miszerint a heteroszexualitás a normális, és így azt kellene bizonyítani, hogy deviáns nevelők nem változtatnak ezen hatásukkal – de Stacey és Biblarz szerint erre nincs szükség. Így érvelnek emellett:

Felismerjük annak a politikai veszélyét, hogy rámutatunk: közelmúltbeli kutatások szerint a leszbikus-homoszexuális szülők gyerekeinek [heteroszexuálisokhoz képest] nagyobb aránya maga is homoszexuális aktivitásra hajlamos. Egy homofób világban a homoszexualitást ellenző erők ilyen eredményeket arra használnak fel, hogy eltiltsanak szülőket saját gyerekeik nevelésétől, és hogy a homoszexuális jogokért küzdő szervezetek támadását táplálják mindezzel. Ennek ellenére úgy hisszük, hogy ennek a [homoszexuális hajlamnak] a tagadása kapituláció a heteroszexista ideológia előtt, és hosszútávon ellenkező hatást érhet el. Intellektuálisan nem őszinte, és politikailag nem bölcs dolog az igazság követelése olyan alapokon, melyek empirikusan megcáfolhatók lehetnek.

A Háttér Társaság még a fentiek leírása után 20 évvel is az alantas, manipulatív és hazug propagandában hisz, amint az éppen aktuális anyagukban is láthatjuk. Mindenesetre mindig legyen világos az, hogy amikor ők „empirikus adatokról” beszélnek, a saját – őszintébb – elvtársaik által is beismert és bemutatott félrebeszélés történik. Mindeközben továbbá tartsuk szem előtt azt is, hogy az amerikai akadémiai világban, ahonnan az efféle tanulmányok jelentős része jön, többször annyi magát nyíltan „marxistának” vagy „aktivistának” valló professzor van (a „liberálisakról” nem is beszélve), mint konzervatív, főleg a társadalomtudományok területén (lásd ezt bemutatandó: Gross és Simmons, 2007; főleg a 2. és 12. táblázat fontos itt).

Stacey és Biblarz a fentiek mentén aztán ki is jelenti világosan:

A leszbikus anyák által nevelt fiatalkorú gyerekeknek egy jelentős része számolt be homoerotikus kapcsolatról Tasker és Golombok adatai szerint (a 25 felnőttből 6, akiket leszbikus anyák neveltek – 24% – ellenben a heteroszexuális anyák által nevelteknél ez 0 volt a 20-ból.) [...] Azok a fiatal felnőttek, akiket leszbikus anyák neveltek szintén jelentősen nagyobb arányban számoltak be arról, hogy szerintük lehetséges esetükben a homoerotikus vonzalom vagy kapcsolat megtapasztalása. Az ezen lehetőség iránti nyitottságuk szembetűnő: a leszbikus anyák által nevelt fiatal felnőttek 64 százaléka (22-ből 14) számolt be arról, hogy már fontolgatott azonos neművel való kapcsolatot (a múltban, most vagy a jövőt illetően) [...] Az ezekben és pár másik azonos témákra koncentráló tanulmányban fellelhető bizonyíték nem támogatja a „nincsenek különbségek” kijelentését. A leszbikus-homoszexuális szülők gyerekei kevésbé tipikusak nemüket illetően és sokkal inkább nyitottak homoerotikus kapcsolatokra.

Mondani sem kell, hogy ilyen homoszexuális-leszbikus „szülők” közé nem szerencsés gyereket elhelyezni. Kapcsolódó téma még – a gyerekre gyakorolt negatív hatásról lévén szó –, hogy az apátlan családokban nevelkedő lánygyerekek nagyobb valószínűséggel válnak leszbikussá vagy biszexuálissá, lásd: Kanazawa (2020). A férfiak által nevelt gyerekek esetében Bailey et al. (1995) kb. 10 százalékra tette azok homoszexualitását, ami a férfi homoszexualitás társadalombeli pár százalékához képest kétszer-háromszor-négyszer akkora (mindez ráadásul az „apák” beszámolója alapján), így tehát még az általuk „nem nagy”-nak nevezett hatás is többszörös valószínűséggel nevel ki homoszexuálist egy fiúból az átlagos társadalmi előforduláshoz képest.
 
Zoom
Egy angliai iskolában homoszexuális szerelmeslevelet íratnak gyerekekkel az „érzékenyítők”

A propagandavideóban még a következőt is hallhatjuk: „Miért kell állandóan reklámozni, hogy buzik vagytok? Sokkal kevesebben utálnának, ha nem pattognátok.” Illetve: „Semmi bajom a melegekkel, ha a négy fal között csinálják.” Mészáros György reakciója: „Semmi bajom a homofóbokkal, ha a négy fal között csinálják.” Pál Marci: „Én azt gondolom, hogy négy fal között nem lehet valakit szeretni.” Müller Zsófia: „Nem érzem azt, hogy reklámozzuk, azt érzem, hogy próbálunk emberek maradni ebben az egész szarban, amit kavarnak.” Mert a normális társadalom a hibás, ők áldozatok és csak „próbálnak emberek maradni”. Hanol Ádám a Stacey és Biblarz által leszólt „kapitulációs” stratégiával reagál: „Azért mert mi egymást szeretjük, és nem másik két nőt, ugyanazokat a dolgokat szeretnénk csinálni, és nem hiszem, hogy ez bárkit meg kéne botránkoztasson.” Ennek a sugallata, hogy ők ugyanolyanok, mint mi, a ferde hajlam normális, és emiatt senkinek sem kéne, hogy bármilyen gondja is legyen mindezzel. Persze a fentiekből is világossá válik, hogy ez a manipulatív pózolás félrebeszélés: az „LMBT-emberek” az élet minden területére kiterjedő bajokkal és fogyatékosságokkal rendelkeznek, beleértve olyanokat is, melyek a többségi társadalomra is negatív hatással vannak (agresszivitás, egészségtelenség, kábítószer- és alkoholhasználat, betegségek stb.), így azt tettetni, hogy ők (csoportszinten) olyanok, mint mi, és emiatt ugyanolyan bánásmódot is érdemelnek, arcátlanság és a „sötét triád” jellemvonások jó illusztrációja.

A videóban a következő kérdést halljuk végezetül: „Miről beszéltek, milyen jogaitok nincsenek meg? Miért akartok több jogot, mint ami másoknak van?” Pál Marci válasza, bár mellébeszél, mégis sokatmondó: „Nem is tudom, hol kezdjük, hogy milyen jogaink nincsenek meg, inkább beszéljünk arról, hogy a gyerekeinknek milyen jogai nincsenek meg. Amikor mondjuk azt kérdezik, hogy mi az anyja neve, akkor egy fiktív anyanév lesz ott mondjuk az ő esetében, és nem lehet ott az Ádámnak a neve, mint vagy szülő [sic!], mint egy másik szülőnek.” Jellemző módon a gyereket emlegeti manipulatív módon, és ahelyett, hogy a gyereknek az anyához való joga miatt aggódna, deviáns partnere kapcsán panaszkodik, mert az nem szerepelhet anya helyett „szülőként” valahol – mert a „gyerek joga” is valamiért a kettejük igényéről szól, nem a gyerekéről, akinek a legtermészetesebb igénye (az anya jelenléte) szóba se kerül. Müller Zsófia reakciója: „Én azt szeretném, hogy melegnek születtem, azért ne kelljen elhagynom ezt az országot, ahol az összes barátom van, a rokonaim.” Müller persze színpadias, hiszen nála egy az ő aktivizmusát ellenző „gyűlölködő” nagyobb valószínűséggel kerül jogilag bajba (tehát neki nem kell menekülnie innen), de hogy meghúzza magát és csendes, privát életet éljen, még mindig egy lehetőség az amúgy túlságosan is toleráns Magyarországon. Ezzel szemben ő inkább a hagyományos családmodellt támadja, és egy olyan szervezet aktivistája, amelyik az óvodásoknak is „transzgenderizmust” és perverziót tanítana mint ami normális és szép. Ennek fényében áldozatként pózolni a fentebb már taglalt machiavellizmus és pszichopatikusság megnyilvánulásaként értékelhető.

Mészáros a videót záró reakciója: „Én azt szeretném, hogy a kisfiamnak ugyanolyan könnyű legyen, mint másnak, hogy a kisfiam helyzete ne legyen negatív azért mert én mondjuk egyedülálló férfiként nevelem, és meleg is vagyok, hanem neki is meglegyen ugyanaz a lehetősége, mint minden más gyereknek.” Azt inkább a Mészáros-félék ne várják, hogy deviáns életvitelünknek ne legyenek következményei: még a gyerekek is tudják, hogy egy egyedülálló ferde hajlamú által nevelt gyerek helyzete nem normális – mert valóban nem az (lásd a fenti adatokat, melyek így is csak a jéghegy egy részét mutatják be). Egy alkoholista szülő miatt is kellemetlenül érezheti magát a gyerek, szégyenkezve, eltitkolva, szorongva, de a megoldás nem a deviáns életvitel elfogadása és normalizálása, hanem egy példás élet élése. Természetesen ez az „apuka” öntelten inkább a deviancája elfogadását követeli, hiszen a tiszteletre méltó életvitelhez önmegtartóztatás kellene (ami nem az „LMBT-emberek” erőssége, mint arról már volt szó), ráadásul ehhez még párosul a homoszexuálisokra jellemző narcisztikuság is.

Ebből a szexuális aberráltakra jellemző mentalitásból fakad az is, hogy szerinte, ha valaki csupán annyit kér, hogy „négy fal között csinálják” az egészséges ember számára természetszerűen visszataszító viselkedést (mely undornak megalapozott és jogos evolúciós okai is vannak, nem csupán morális), az ő válasza, más szavakkal, hogy „tartsd négy fal között a homofóbiát” – tehát még a normális ember takarodjon a színről. Ezért sem éri meg ez effélékkel toleránsnak lenni: nem értékelik, és csak többet és többet akarnak – pszichopatikus és narcisztikus hajlamaikból ez ered. Ma már a szexuális aberrációk gyakorlása törvényileg nem büntetendő, sőt, az azzal való kérkedés és annak reklámozása sem az, amint azt az éppen aktuális propagandájukból is láthatjuk (pedig nyíltan támadják az Alaptörvénybe foglaltakat a családot illetően, de államellenesség miatt csak a hazaárulók ellen fellépő hazafiakat szokás a „nemzeti kormány” alatt is eljárásokkal sanyargatni). És bár a többségi társadalom megelégelhetné mindezt és törtvényileg is tilthatná már a „négy fal közötti” aberrációikat is, de nem teszi – inkább bünteti vagy gáncsolja gyakran az ez ellen fellépők békés fellépéseit. Az efféle szabadság (és védelem) miatti hála és tisztelet helyett ugyanakkor marad részükről a követelőzés, „homofóbiázás”, a többségi társadalom ezzel-azzal való vádolása, és a végtelen arrogancia. Egy olyan folyamat további kiterjesztéséért való aktivizmus, mely beható elemzések alapján idővel civilizációs összeomláshoz vezet, amint arra korábban már hosszasabban rámutattam.

Hovatovább: ez az érvelés eleve helytelen, mert a szexuális deviánsokra patologikus pszichés hajlamok és kóros szociális viselkedésformák tömkelege jellemző, így ferde hajlamuk nem csupán „a négy fal között” nyilvánul meg szexuálisan, hanem az élet sok egyéb területén is, amire vonatkozóan temérdek – a deviánsokkal jellemzően szimpatizáló és értük aggódó – tanulmány és adat létezik. A kábítószer-fogyasztástól az ilyen-olyan betegségeken keresztül a kapcsolaton belüli erőszakon át a gyerekmolesztálásig, vagy egészen a sorozatgyilkosságokban való felülreprezentáltságig, az „LMBT-emberek” a társadalmat számos bajjal sújtják. Persze kivételek mindig akadnak, és távolról sem „minden homoszexuális ilyen”, de mivel a propagandisták a saját egész csoportjuk nevében beszélnek, a csoportátlag a fontos ezen nyavalyák kapcsán is, nem a kivétel. Az érv tehát, miszerint a szexuális aberráció csupán az ágyban nyilvánul meg, de amúgy az abba elegyedő személy ugyanolyan, mint mindenki más, ironikusan, pont az LMBT-propaganda érvelése, márpedig az általuk felállított keretek között nem érünk el jelentős eredményt.

A hanyatlás tolerálása előreláthatóan vezet(ett) ide, amikor is deviánsok még a tőlük viszolygóknak mondják, hogy ők maradjanak a négy fal között, és vezet az majd ennél is rosszabb helyzethez: résre nyitni az ajtót az efféle fertő előtt csak annak a beömlését segíti, így még a legkisebb réseket is el kell torlaszolni.

Szégyen, hogy a kormány alkalmatlansága (vagy inkább érdektelensége) miatt civileknek kell idejüket, energiájukat, pénzüket arra áldozni, hogy az efféle probléma ellen fellépjenek, amikor pont nekik az egyetlen feladatuk kéne az legyen, hogy tisztességes családban kinevelik a következő nemzedéket, szexuális aberráltak kulturális és társadalmi térnyerése elleni fellépés helyett, de ha ezek a civilek nem tesznek valamit, akkor a fertő jön hozzájuk: gyerekeikhez az óvodába, iskolába, mesekönyvekbe, filmekbe, világhálós tartalmakba. Ahogy az embernek alapvető joga egészséges és tiszta környezetben élni, úgy az efféle szennyet is ki kell takarítani a nemzet közvetlen életteréből.

Zoom
Aki szerint túlzás mindezt fertőnek és szennynek nevezni: a zsidó Rafael Alencar homoszexuális pornós a „négy fal” helyett San Francisco egyik utcájában turkál öklével egy másik aberrált végbelében – amikor éppen nem egymásra vizelnek –, s az ehhez hasonló videóiból jól meg is él a tolerancia szép példájaként


Az „LMBT” tolerálása idővel a transzaktivizmus elfajulásával is jár, ami a feministákat is kellene hogy zavarja, hiszen mára már a „nő” is szinte szitokszónak számít tőlünk nyugatabbra, amit egyes tekintélyes-jelentős médiafelületek és akadémiai körök néha le se mernek írni, nehogy „sértők” és „kirekesztők” legyenek: a csúnya „nő” szó helyett így olvashatunk – mindenféle irónia nélkül – „menstruálókról” (The Guardian), avagy „méhnyakkal rendelkező személyek”-ről (CNN), hiszen a „transznők” sérelmezik, hogy ők se nem menstruálnak, se nem rendelkeznek méhnyakkal, de „ők is nők”, ezért nem kéne a nőket nőknek nevezni, mert ha ők is nők, de nekik ilyen adottságaik nincsenek, az kirekeszti őket a nők sorából – legyenek a nők inkább „állapotos emberek” (Forbes), vagy „szülő testek” (National Partnership), esetleg „mellkasról etetők” (mert a „mell” is sértő az azzal nem rendelkező „transznők” számára, akiknek pszichotikus hajlamait pedig saját magunk ilyetén megalázásával kell tolerálnunk valamiért), de olvashatunk „méhbirtoklók”-ról is, ahogy „vaginával rendelkező emberek”-ről is (Bustle), bár ez már önmagában „transzfóbiás” megnevezés lehet, és sérelmezhetik a „transznők”, hiszen nekik is van úgynevezett „neovaginájuk”, mely egy tátongó seb, amit időről időre egy eszközzel kell tágítaniuk, nehogy összeforrjon.
 
Az alábbi képet gyengébb idegzetű olvasóink kedvéért takartuk ki. Aki elég bátornak érzi magát az "LMBTQ-valósággal" történő megismerkedésre, rákattintva megtekintheti az eredetit.
 
 
A nők ebben a progresszív genderkorszakban nevezendők „klimaxoló emberek”-nek is (BBC), esetleg „szeméremajak-birtoklók”-nak (Healthline), netán „szoptató egyének”-nek... De természetesen nem kell feministának lenni ahhoz, hogy az ember ellenezze a nők lassú eltörlését: a női lét, a nőiség kiüresítését, és annak felváltását egy „relatív” és absztrakt koncepcióval. Sőt, a feminizmus maga is része volt ennek a folyamatnak. Ahogy évtizedekkel ezelőtt is voltak a transzszexuálisokat kirekesztő feministák, úgy ma is akadnak, de jellemzően ők kevés befolyással rendelkeznek a „globo-homo” kultuszt képviselő (nagyobb számú) feministákhoz képest.

Egy ennyire sokrétűen pszichésen és szociálisan kóros, patologikus csoportnál nem csak a gyerekeknek nincs helye, de még nekik sincs semmi keresnivalójuk a társadalom porondján: sem az őket normalizáló mesekönyvekben, sem a szórakoztatóipar őket normalizáló termékeiben, sem plakátokon, iskolákban, óvodákban, a nyílt utcákon. Aki mindezt reklámozza, legyen legalább bojkottálva, ha már a törvény nem bünteti az efféle propagandát. Az erkölcsös álláspont nem az infantilis „a szerelem az szerelem, ők is csak szeretni akarnak” narratívájának elfogadása, hanem egy ilyen kóros csoportnak a megfelelő kezelése és kordában tartása: az efféle abnormalitás tolerálása ugyanis nem erény – az egészséges és (nemzetileg, evolúciósan) hasznos állapot megőrzése az, ami erény.
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
A hivatkozott irodalom terjedelmes listája ide kattintva érhető el.



Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2021 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready