2019. szeptember 21., szombat, Máté, Mirella, Ildikó napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:03 Megtalálhatták a gyógymódot a szívritmuszavarra10:54 Lakatos Raul nem öregszik - és lassan öregezik10:37 Sokan utaznak mostanában Csernobilba10:09 Eke Uzoma a legújabb magyar09:41 Az Egyesült Államok katonákat küld Szaúd-Arábiába09:13 Ezt a két szőke kólát bankkártyalopás miatt keresik a győri nyomozók08:54 Tele vannak a magyarországi gáztárolók08:41 Újabb amerikai légi csapás Líbiában08:22 Ma rendezik meg a Színházak Éjszakáját08:06 Harmincnyolc bevagonírozottat szabadított fel a rendőrség Kelebiánál07:51 György Konrád a Berlini Művészeti Akadémiának adta irodalmi hagyatékát07:33 Súlyos probléma: újra felmérik a magyarok táplálkozási szokásait06:56 Krónikus fülgyulladás okozhatta a Neander-völgyi ember kihalását21:57 A Hezbollah vezetője figyelmeztette Szaúd-Arábiát 21:29 A kanadai "mintatársadalom"
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

Al-Nakba 61

Reklám


Május 14-én és 15-én Izrael ünnepelt – a palesztinok pedig gyászoltak. 61 évvel ezelőtt, 1948-ban kiáltották ki a zsidó államot, és ezzel egyidejűleg a palesztinokra rászakadt a katasztrófa – ahogy arabul mondják: az Al-Nakba.
A felfegyverzett zsidó terrorista csoportok borzalmas tömegmészárlásokat követtek el, hogy megfélemlítsék és távozásra kényszerítsék az egykori brit mandátumterület arab lakóit. Több mint 700 ezer ember menekült el, hátrahagyva földet, házat, hazát, és az értékes ingóságokat. Nagy részük a szomszédos arab államokban, illetve Palesztina azon területein talált menedéket, amelyeket nem csatoltak Izraelhez.

Hivatalos adatok szerint jelenleg a palesztin menekültek száma meghaladja az ötmilliót, akiknek többsége még mindig menekülttáborokban él.

4,4 millió az 1948-ban elüldözöttek, illetve leszármazottaik száma – ők azok, akik nem hajlandók lemondani a hazatérés jogáról.

További százezer embert Izrael állam területén belül telepítették máshová, oda, ahol kevésbé voltak útjában a hódítóknak.
 
 

Sok palesztin a mai napig őrzi egykori, talán már nem is létező lakása kulcsait, mint a hazatérés jogának legfőbb jelképét. A későbbi háborúk, a palesztinoknak juttatott területek izraeli megszállása során további százezrek kényszerültek lakóhelyük elhagyására. Számos ENSZ-határozat szögezi le: Izraelnek lehetővé kell tennie az elüldözöttek visszatérését. Ám a zsidó állam és legfőbb patrónusa, az Egyesült Államok egyáltalán nem törődik a nemzetközi joggal. Ezt csak a leigázott népektől várják el.
Érdemes áttekinteni az előzményeket.
Ne menjünk vissza az ókorba, mert komoly viták zajlanak arról, hogy vajon mekkora kiterjedésű volt, és egyáltalán menyi ideig létezett a „bibliai” zsidó állam. Továbbá egyes kutatók a palesztinokat legalábbis részben a filiszteusoktól származtatják. De ha nem így van, akkor sem lehet igazolni a XX. századi zsidó gyarmatosítást.
Hiszen az arabok a VII. század közepe táján érkeztek az egykori Izraelbe. /Ahol akkor már nagyon kevés zsidó élt./ És ha 1300 éves helyben lakás egy népet nem tesz földjének birtokosává, akkor semmi sem. Mi, magyarok legkevesebb 1100 éve élünk a Kárpát-medencében /valószínűleg régebben, hiszen elődeink, a hunok is itt telepedtek meg/, és ki vitathatná el joggal, hogy ez itt a mi hazánk? /Persze próbálkoznak, de az az ő bajuk./
1850 körül az akkor még a Török Birodalomhoz tartozó Palesztinában félmillióan éltek, közülük 400 ezer mohamedán arab /80%/, 75 ezer keresztény arab /15%/, és 25 ezer zsidó /5%/ volt. A XIX. század végén azonban színre léptek a cionisták, akik az üldözött zsidóság számára hazát akartak létesíteni. Voltak olyanok, akik Dél-Amerikában, mások Afrikában álmodták meg az új államot. A magyar földön született Herzl Tivadar azonban az „ősi” haza újjáépítését javasolta – és álláspontja győzött. 
„Földet egy föld nélküli népnek egy nép nélküli földön”, vagyis Palesztinában – hangzott a cionisták jelszava. /„Land for a people without land in a land without a people”./ Szép jelszó, csak éppen hazug. Hiszen Palesztina természetesen nem volt lakatlan. Ezért aztán a cionisták számára fel volt adva a lecke: miképp lehet távozásra bírni a bennszülötteket, ha azok nem lesznek hajlandók elfogadni hazájuk gyarmati sorba süllyesztését, és lesz képük még ellenállni is?
Nos, ha szép szóval, pénzzel, fenyegetésekkel nem sikerül egy népet megtörni, akkor erőszakot kell alkalmazni vele szemben. Már a XIX. század legvégén elkezdődött a zsidók betelepülése, ami aztán egyre nagyobb méreteket öltött. A világ nagy hatalomra és sok pénzre szert tett zsidósága az I. világháború folyamán felajánlotta segítségét a Brit Birodalom számára, cserében azért, hogy London ígéretet tett: támogatni fogja egy „zsidó nemzeti otthon” létrehozását Palesztinában.
Ez volt a nevezetes - és az arabok számára baljóslatú – Balfour-nyilatkozat. Az I. világháború végén a Török Birodalom összeomlott, közel-keleti területit pedig Franciaország és Anglia felosztotta egymás között. Az arabok pedig mintha nem is léteztek volna. Palesztina Anglia birtokába került, illetve, ahogy „politikailag korrektül” mondani szokás: a Népszövetség 1922-ben a területet brit mandátumterületé nyilvánította. A zsidók pedig kicsikarták a britektől a Balfour-nyilatkozatban megfogalmazott ígéret beváltását. A zsidók egyre nagyobb számban érkeztek az „ígéret földjére”. Az arabok lassan kezdtek tudatára ébredni, miféle aljas játszma folyik, és bizony az ő bőrükre megy ki a játék.
Az 1930-as és '40-es években tiltakozni és lázongani kezdtek hazájuk elfoglalása ellen. Az összetűzések egyre gyakoribbá váltak a betelepülők és a /cionisták szerint nem létező/ helyi lakosok között. Az angolok végül nem tudták másképpen fenntartani a rendet, mint hogy éppen a II. világháború kitörésének előestéjén jelentősen korlátozták a zsidó bevándorlást. Épp a legrosszabbkor, hiszen sok zsidó, aki Németországból menekülni kényszerült, az „ősi hazába” csak a legnagyobb nehézségek /és hatalmas összegek lefizetése/ árán juthatott be.
A cionisták viszont a II. világháborúban a németek felett aratott győzelem órájában világosan felismerték: elérkezett az ő idejük. Hatalmas nemzetközi kampány kezdődött a zsidó állam létrehozása érdekében. Erre aztán nem sajnálták a pénzt. Az erőfeszítések része volt, hogy jelentősen fel kellett nagyítani a zsidóság háborús szenvedéseit. Már a háború alatt kitaláltak mindenféle hamis és elborzasztó legendát arról, miféle aljas módszerekkel gyötörték őket halálra a nácik. Szappant, olajat, lámpaernyőt, műtrágyát gyártottak belőlük, szén-monoxiddal, gázzal, iparszerűen gyilkolták le őket – állították. És nem csak a nácik voltak felelősek ezekért a „példa nélkül álló” borzalmakért – harsogták –, hanem azok is, akik végignézték a zsidóság megsemmisítését, és nem tettek értük semmit. Vagy ha tettek is, késve cselekedtek. Felébredt hát a világ lelkiismerete, és mindenki kezdte úgy érezni, hogy a zsidóság ellen elkövetett „égbekiáltó gaztettek” egyetlen orvossága, ha „biztonságos” hazát teremtenek számukra az „ősi földön”. Ahol végre „biztonságban élhetnek majd”. Nehogy „megismétlődhessen még egyszer a holocaust”.
Mindeközben az angolokat is meg kellett győzni persze arról, hogy sürgősen távozzanak Palesztinából. Néhány bombamerénylettel /a legborzasztóbb ezek közül a jeruzsálemi David Király Hotel elleni, közel 100 halálos áldozatot követelő támadás volt, amelyet a Menahem Begin vezette Irgun terrorcsoport hajtott végre/ sikerült az amúgy is rogyadozó Brit Birodalmat meghátrálásra kényszeríteni. Így azután az ENSZ 1947 novemberében elfogadta Palesztina felosztásának tervét. Az arabok ugyan tiltakoztak, de velük, akárcsak addig, azután sem törődött senki. /Néhány hadművelet, az arab nacionalizmus megerősödése, de főképp az iszlám fundamentalizmus térnyerése és több merénylet után kezdtek csak odafigyelni rájuk./ 
Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-én fogadta el végzetes és kirívóan ostoba határozatát /181. sz. alatt/: az egykori török, majd brit gyarmaton egy zsidó és egy arab állam létrehozása mellett döntöttek. A cionisták ujjongtak, az arabok pedig kétségbeestek. Ekkor még sokan reménykedtek az arab világban, hogy ezt az őrültséget nem hajtják végre, vagy, ha mégis, akkor Izrael valóban demokratikus, többnemzetiségű állam lesz, ahol békében élnek majd egymás mellett mohamedán és keresztény arabok, valamint a zsidók.
Csakhogy nem így történt, mert a cionisták kizárólag zsidó jelegű államot akartak felépíteni. Az ENSZ felosztási terve szerint egyébként a megszülető Izraelben 498 ezer zsidó és 497 ezer palesztin arab lakott volna. A palesztin arab államban pedig 725 ezer arab mellett 10 ezer zsidónak jutott volna hely. Jeruzsálem nemzetközi ellenőrzés alá került volna az eredeti elképzelések értelmében. /A városnak ekkoriban 105 ezer arab és 100 ezer zsidó lakosa volt./ 
Az egész egykori török, illetve brit tartománynak, amit Palesztinának neveztek, ez idő szerint tehát 600 ezer zsidó, ugyanakkor 1 millió 300 ezer arab lakója volt! Ehhez képest a létrehozni kívánt Izrael Palesztina területének 55%-át foglalta volna magába, és a több, mint kétszeres többségben lévő palesztinoknak maradt az országuk 45%-a!
Micsoda ostoba és igazságtalan rendezés volt ez? Ráadásul a cionisták megkezdték a nekik juttatott földön maradt arabok elüldözését, amit a világ tétlenül szemlélt. Cionista fegyveres csoportok garázdálkodtak szerte Palesztinában, hogy megfélemlítsék a bennszülötteket. A legkirívóbb gaztettekre 1948 áprilisában és májusában került sor. /A legszörnyűbb öldöklés a hírhedt Der Yassin településen történt./

A szerencsétlen arab lakosság életét mentve hagyta hátra otthonát. Csoda-e ezek után, ha az arab államok tiltakoztak, majd miután a kutya sem figyelt oda rájuk, fegyverrel kíséreltek meg az igazságnak érvényt szerezni? Jordániai, iraki, szíriai és egyiptomi egységek lépték át Palesztina határát, hogy megvédjék testvéreiket. Kezdetét vette az első arab-izraeli háború, amelynek során a zsidó állam hadereje újabb területeket foglalt el, ahonnan aztán szintén elüldözték a bennszülött lakosságot. Amikor 1949-ben életbe lépett a tűzszünet, az elmenekült palesztinok száma elérte a 750 ezret is. Számukra menekülttáborokat állítottak föl a szomszédos arab országokban, illetve a jordániai megszállás alá került Ciszjordániában, és az Egyiptom fennhatósága alatt álló Gázai övezetben. Az 1967-es újabb arab-izraeli háború során aztán Izrael mindkét területet megszállta, és lényegében uralma alatt tartja a mai napig is. /2004-ben Tel-Aviv a Gázai övezetben felszámolta a zsidó telepeket, ám haderejével be-betör oda „terroristák” után kutatva. De az övezet légterét, határait és tengerpartját továbbra is szigorúan felügyeli./
A cionisták később azt a hazugságot terjesztették, hogy a palesztinok pénzért adták át földjeiket a zsidóknak, és nem is menekültek el, hanem vezetőik felhívására önként távoztak. Erre a képtelenségre nemigen érdemes sok szót vesztegetni. Hát mikor fordult elő a történelemben, hogy egy nép békés úton adja oda hazáját egy másiknak? 1947-49-ben, az „Al-Nakba” következményeképp, a történelmi Palesztina területén a több mint ezer év óta helyben lakó arab lakosság száma 85%-kal csökkent! Az 1949-es tűzszünet nyomán izraeli kézbe került palesztinai falvaknak háromnegyedét teljesen lerombolták, helyükön /amerikai és nyugati, sok esetben jóvátételi pénzből/ zsidó települések jöttek létre. Sok Izraelben maradt arabtól elkobozták földjét: 1948 és 52 között 70%-kal csökkent a palesztinok kezén lévő földterületek aránya.

Időközben Izrael olyan, a nemzetközi joggal ellentétes törvényeket léptetett érvénybe, amelyekkel megfosztották állampolgárságuktól és tulajdonuktól a menekülteket. A kisemmizett emberek földje, háza, nem egy esetben boltja, illetve műhelye, ha megmaradt egyáltalán, az új állam polgárainak birtokába jutott. A menekültek pedig immár 60 esztendeje élnek valahol a nagyvilágban, több millióan táborokban, borzasztó szegénységben. És ha bármely palesztin politikus követeli a menekültek visszatérésének biztosítását, azonmód „szélsőségesnek” minősül. Holott még 1948 decemberében az ENSZ közgyűlésének 194. számú határozata kimondta: az 1947/48-as háborúk és erőszakos izraeli területfoglalások következményeképp elmenekült palesztinoknak joguk van a hazatéréshez, és elrabolt tulajdonukat is vissza kell kapniuk, vagy, ha ez már nem lehetséges, akkor kárpótlásban kell részesíteni őket.
Az izraeli politikusok azonban rendszeresen hangoztatják: szó sem lehet a menekültek, illetve leszármazottaik hazatéréséről, mert ha ez megtörténne, „Izrael demográfiai öngyilkosságot követne el”. A zsidó állam újabb és újabb településeket épít a megszállt területeken, aki pedig tiltakozni merészel, azt az USA pénzén hatalmassá növelt, félelmetes izraeli hadsereg lemészárolja.
Azért, hogy Izrael „ne kövessen el demográfiai öngyilkosságot”, valóságos gyilkosságokat követ el, és megszállás alatt tartja egy másik nép földjét.
A nyugati világ pedig egyetértően bólogat, és a zsidó állammal együtt ünnepli a 61. éves évfordulót.
Pedig inkább gyászolni kellene, és beismerni: 1947/48-ban a világ vezetői végzetesen rossz döntést hoztak, amely sok tízezer ember halálát, milliók elüldözését, és egy nép jogfosztását eredményezte.
Perge Ottó
Budapest, 2009. május 15.
Kapcsolódó:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready