A történelmi Magyarország fennállásának utolsó fél évszázadát a dualizmus rendszerének keretei között élte meg 1867 és 1918 között. Ez a korszak - minden árnyoldala és ellentmondásai ellenére - az egyik legfontosabb sikertörténeti periódus hazánk múltjában. Ekkor született meg a modern Magyarország, lezajlott az ipari forradalom, kiépült az az infrastrukturális hálózat (vasutak, kórházak, egyetemek, hírközlés stb.), amelyet, illetve amelynek 21.századi, korszerűsített változatát ma is használjuk. A gazdasági kiegyezés egyfajta közös piacot teremtett, mivel eltörölték a Monarchia országai és tartományai közötti vámhatárokat, ennélfogva a magyar mezőgazdasági, élelmiszer- és gépipari termékek számára stabil, biztos felvevőpiacot jelentett a birodalom nyugati, Lajtán túli fele.
Az első rész: A Habsburgok és a magyar Golgota: Volt-e köze birodalmi tagságunknak Trianonhoz? (I. rész)
Kétségtelen tény azonban, hogy a Monarchia fennállása alatt elitünk számos hibát is elkövetett és számos rossz politikai döntést is hozott. Ezekért a dualista államrendet és a Habsburgokat okolni botorság lenne, hiszen valamennyi, alább részletezendő kérdésben csak és kizárólag a mindenkori felelős magyar kormányzat volt az illetékes.
A legnagyobb mulasztás a dualizmus kori kormányok részéről az volt, hogy a szociális problémák - ezek közül elsődlegesen a földkérdés - rendezésére nem találtak valamilyen kompromisszumos, az érdekelt felek számára kölcsönösen elfogadható megoldást. Ismételten hangsúlyozzuk: a szegény parasztság sorsáról, életkilátásairól tehát a magyar parlament és kormányzat döntött. Az 1848. évi áprilisi törvények jobbágyfelszabadításról rendelkező cikkelye, illetve az azt újraszabályozó, 1853-ban kiadott úrbéri pátens kimondta, hogy a korábbi, földesúri tulajdonban lévő jobbágytelek a szabaddá vált paraszt polgári tulajdonává válik. A későbbiekben súlyos szociális és demográfiai gondot okozó problémát az jelentette, hogy az 1848-ban jogilag szabaddá vált jobbágyság 60%-a zsellér volt, így nem rendelkezett telki állománnyal, következésképp föld nélkül szabadult fel. A nagy középítkezések (vasút- és gátépítés, folyamszabályozások stb.) befejeződése után, melyeken legalább átmenetileg munkához juthatott az agrárszegénység, az 1890-es évektől e társadalmi csoportból mintegy 2,5 milliónyian vándoroltak ki Amerikába, s közülük legalább másfél millió volt a magyar.
A dualista korszakban a kivándorlók helyére az oroszországi pogromok elől menekülve csaknem 1 millió zsidó költözött be orosz, illetve galíciai területekről Magyarországra. Hangsúlyoznunk kell, hogy a galíciáner exodus már jóval a kiegyezés előtt, a reformkorban (1830-1848) megkezdődött, s a jövevények korlátozás nélküli befogadása ellen olyan kiválóságok emelték fel szavukat, mint például Széchenyi és Kölcsey. Ennek ellenére a kelet-európai zsidóság beözönlése Magyarország területére a dualizmus időszakában is akadálytalanul, bármiféle kvóta meghatározása nélkül folytatódott.
Az 1867-1918 közötti magyar kormányok szabadelvű politikai ideológiájuknak megfelelően az etnikai-kisebbségi politikai törekvéseknek is tág teret biztosítottak. Az 1868. évi nemzetiségi törvény a területi autonómián kívül minden fontos kisebbségi jogot garantált: a hazai szlovákok, románok, szerbek, németek korlátozás nélkül hozhattak létre gazdasági társaságokat, bankokat, iskolákat, alapíthattak kulturális egyesületeket, színházakat, lapokat, s helyi szinten (község, város, járás és vármegye) szabadon használhatták anyanyelvüket is. Sajnálatos módon a kor szabadelvű kormányai eltűrték a nemzetiségeknek a magyar állam területi-politikai egysége ellen itthon és külföldön kifejtett propagandáját ahelyett, hogy ezen törekvések képviselői ellen a hazai hatóságok felléptek volna, illetve ezzel egyidejűleg Nyugat-Európában adekvát országképet alakítottak volna ki Magyarországról kulturális intézetek létrehozásával, folyóiratok és könyvek kiadásával és más módokon.
Hideg racionalitással és a politikai pragmatizmus szemszögéből nézve meg kell állapítanunk, hogy az 1867-es kiegyezés legnagyobb haszonélvezője a birodalom valamennyi nemzete közül a magyar volt. Tisza István 1910. április 10-én Debrecenben elhangzott beszédében a következőket mondta: "...ha vaksággal nem vert meg az Isten, látnunk kell azt, hogy ebben a monarchiában senkire nézve sem igazán létérdek ennek a monarchiának katonai nagyhatalmi kiképzése, csak a dinasztiára és a magyar nemzetre nézve. Mert mi vagyunk azok, akiknek sehol máshol nincs keresnivalónk. Mi vagyunk azok, akiket elsöpör a történelem, ha itt a magunk emberségéből, a magunk erejéből, minden ellenséggel dacolva megállni nem tudunk". Hazánk a dualista struktúrán belül ugyanis megőrizhette területi integritását, megvalósult az unió Erdéllyel, egy európai nagyhatalom szerves része volt, s az osztrák-magyar kompromisszum garanciát jelentett a nemzetiségek szeparatista és irredenta törekvéseinek megakadályozására. Amennyiben a Monarchia felbomlik, Ausztria számára ez aligha jelentett volna történelmi tragédiát, annál inkább a magyar nemzet számára. (Ez utóbb be is bizonyosodott 1918-ban).Tudniillik az osztrák-német etnikum számára reális és fényes kilátásokkal kecsegtető perspektívaként ott állott az Anschluss, azaz a Németországgal történő egyesülés, a csatlakozás lehetősége. 1848-ban került először a történelem napirendjére a nagynémet egység megteremtése, melynek megvalósulása esetén Magyarország teljesen szuverén állammá vált volna, önálló külüggyel, hadüggyel és pénzüggyel, s amennyiben a Habsburgok mindkét állam uralkodói méltóságát betöltötték volna - miként azzal Batthyány Lajos kormánya számolt -, úgy Németországot és Magyarországot kizárólag perszonálunió, azaz az uralkodó személyének közös mivolta kapcsolta volna csupán egymáshoz. 1918-ban, a Monarchia felbomlásakor egészen komolyan felvetődött az Anschluss lehetősége mind osztrák, mind német részről, azonban a képmutató módon nemzeti önrendelkezést hirdető antant 1919-ben a versailles-i békében Németországnak, majd a Saint-Germain-i békében Ausztriának is kategorikusan megtiltotta a nagynémet egység létrehozását. Végül 1938-ban az osztrákok kitörő lelkesedéssel csatlakoztak a Harmadik Birodalomhoz: megvalósult az Anschluss.
Magyarország első világháborús - Trianon közvetlen előzményének tekinthető - részvételével kapcsolatban is sok legenda él még ma is a köztudatban. Ezek közül a legmakacsabbul az tartja magát, hogy Tisza István miniszterelnök (1913-1917) semmiképpen nem akart háborút, s abba az osztrák katonai vezetés és Ferenc József kényszerítette bele hazánkat. Ezzel az állítással csupán egy baj van: korabeli forrásokkal, dokumentumokkal bizonyítható, hogy nem igaz. Tisza, a dualista időszak legkiválóbb és legnagyobb formátumú politikusa, aki nem mellesleg - miként a fentebbi idézet is utal rá - a történelmi magyar állam fennmaradásának legfőbb biztosítékát a Monarchia létében látta, s következetesen '67-es álláspontot képviselt, a '48-as függetlenségi párti ellenzékiséget pedig közönséges politikai szélhámosságnak és hőzöngésnek tekintette, nos tehát Tisza nem elvi alapon, netán pacifista meggyőződésből ellenezte a háborút, hanem az időpontot nem tartotta megfelelőnek a hadüzenetre. Kétségtelen, Tisza világosan látta, hogy az ideális az volna Magyarország számára, ha egy európai háború - amelyből hazája sajnálatos módon nem maradhat ki, s hogy ez mennyire igaz, bizonyítja második világháborús hadviselésünk, noha akkor Magyarország teljesen szuverén állam volt már - elkerülhető lenne. A magyar kormányfő meggyőződése szerint ugyanis háborús győzelem esetén a Monarchiának annektálnia kell a Balkán jelentős részét, ezáltal pedig a szlávok abszolút túlsúlyra tesznek szert a dualista birodalomban. A háborús vereség pedig a Monarchia, és benne a történelmi Magyarország széthullását, megsemmisülését eredményezi. Azt is világosan látta azonban Tisza, hogy az agresszív pánszláv politika, valamint a soviniszta szerb politikai-katonai törekvések miatt a háború elkerülhetetlen, ám meggyőződése szerint 1914 nyarán még nem érkezett el a megfelelő időpont a szerb, illetve a balkáni kérdés háború útján történő rendezésére.
Az 1914. június 28-án elkövetett szarajevói merénylet (egy szerb terrorista, Gavrilo Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét) után - korábbi nyilatkozataival összhangban - a sikeres háború előfeltételének az új, kedvezőbb balkáni konstelláció kialakítását tekintette. Máskülönben elkerülhetetlenné válik Oroszország bekapcsolódása a balkáni háborúba. Ez pedig szövetségeseit (Nagy-Britannia, Franciaország) is mozgósítaná, s beláthatatlan következményekkel járna a két nagyhatalmi tömb, az antant és a hármas szövetség (a későbbi központi hatalmak) országai közötti fegyveres konfliktus. Különösen a román támadás veszélye aggasztotta Tiszát. Utóbb kiderült, a próféta szólt belőle. Végül a magyar miniszterelnök feladta korábbi, a háború elodázására vonatkozó különvéleményét. Ennek oka abban keresendő, hogy Németország határozott ígéretet tett, amely szerint Romániát távol tartja a háborútól, sőt, esetleg Oroszország ellen fordítja. S amikor megbizonyosodott Vilmos császárnak a háború megindításáról vallott felfogásáról és Ferenc József hasonló elhatározásáról, Tisza István döntéséhez nem férhetett kétség. A hadüzenet után csaknem egy hónappal,1914. augusztus 23-án ezt írja unokahúgának: "Lelkiismeretem nyugodt: már nyakunkon volt a hurok: amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket..."
Világos, egyértelmű beszéd: Tisza nem ellenezte a háborút, s abba nem a Habsburgok és nem az osztrák katonai vezérkar kényszerítette bele hazánkat, hanem a magyar kormány és a magyar katonai vezetés is óhajtotta azt, egyetértett a német-osztrák hadi és diplomáciai célkitűzésekkel, s szükségét látta az agresszív, militáns szerb törekvések mielőbbi letörésének.
A történelmi tényekből egyértelműen megállapítható tehát, hogy nem a kiegyezés és az Osztrák-Magyar Monarchia léte okozta nemzetünk legnagyobb tragédiáját, a 90 esztendeje aláírt gyalázatos és a magyarságra nézve máig hatályos trianoni békediktátumot, hanem ennek összetett történelmi, hatalmi, diplomáciai, etnikai-demográfiai okai vannak. Miként egy korábbi Trianon-tanulmánysorozatomban már utaltam rá, a magyarság demográfiai katasztrófáját és Kárpát-medencei élettér-vesztését a török hódoltság korának állandósult harcai és a 18. századi migráció és telepítések idézték elő. (A trianoni országvesztés történelmi előzményei, I. rész, 2008. 05. 30.). Ezt követően újabb csapást jelentett nemzetünkre a 19. századi szabadelvű magyar kormányok nemzetiség-politikája, amely mind idehaza, mind külföldön széles és korlátozás nélküli teret biztosított a hazai kisebbségek magyarellenes, szeparatista és irredenta törekvéseinek, előkészítve a nyugat-európai közvélemény félrevezetésével a talajt a későbbi trianoni katasztrófának. (A trianoni országvesztés történelmi előzményei, II. rész, 2008. 06. 02.). Úgy tűnik, nemzetkarakterológiai sajátosságunk, hogy a magyarságot és a nemzeti-jobboldali politikai formációkat ért külföldi hazugságokra és rágalmakra sem a dualizmus korában, sem azóta nem adunk azonnali és tényekkel, bizonyítékokkal alátámasztott hiteles, egzakt válaszokat. A trianoni passió közvetlen előidézője a központi hatalmak háborús vereségén túl a belső, destruktív és nihilista politikai erők és törekvések nyílt színre lépése volt, amelyek a nemzeti összefogás és a háború sikeres megvívása helyett abban voltak érdekeltek, hogy lerombolják a történelmi Magyarországot, a trónt, az oltárt, a tradíciót, a normális, évezredek alatt kialakult nemzeti-közösségi együttélés intézményes és szakrális kereteit. (A trianoni országvesztés történelmi előzményei, III. rész, 2008. 06. 04.).
 |
Az első rész: A Habsburgok és a magyar Golgota: Volt-e köze birodalmi tagságunknak Trianonhoz? (I. rész)
Kétségtelen tény azonban, hogy a Monarchia fennállása alatt elitünk számos hibát is elkövetett és számos rossz politikai döntést is hozott. Ezekért a dualista államrendet és a Habsburgokat okolni botorság lenne, hiszen valamennyi, alább részletezendő kérdésben csak és kizárólag a mindenkori felelős magyar kormányzat volt az illetékes.
A legnagyobb mulasztás a dualizmus kori kormányok részéről az volt, hogy a szociális problémák - ezek közül elsődlegesen a földkérdés - rendezésére nem találtak valamilyen kompromisszumos, az érdekelt felek számára kölcsönösen elfogadható megoldást. Ismételten hangsúlyozzuk: a szegény parasztság sorsáról, életkilátásairól tehát a magyar parlament és kormányzat döntött. Az 1848. évi áprilisi törvények jobbágyfelszabadításról rendelkező cikkelye, illetve az azt újraszabályozó, 1853-ban kiadott úrbéri pátens kimondta, hogy a korábbi, földesúri tulajdonban lévő jobbágytelek a szabaddá vált paraszt polgári tulajdonává válik. A későbbiekben súlyos szociális és demográfiai gondot okozó problémát az jelentette, hogy az 1848-ban jogilag szabaddá vált jobbágyság 60%-a zsellér volt, így nem rendelkezett telki állománnyal, következésképp föld nélkül szabadult fel. A nagy középítkezések (vasút- és gátépítés, folyamszabályozások stb.) befejeződése után, melyeken legalább átmenetileg munkához juthatott az agrárszegénység, az 1890-es évektől e társadalmi csoportból mintegy 2,5 milliónyian vándoroltak ki Amerikába, s közülük legalább másfél millió volt a magyar.
A dualista korszakban a kivándorlók helyére az oroszországi pogromok elől menekülve csaknem 1 millió zsidó költözött be orosz, illetve galíciai területekről Magyarországra. Hangsúlyoznunk kell, hogy a galíciáner exodus már jóval a kiegyezés előtt, a reformkorban (1830-1848) megkezdődött, s a jövevények korlátozás nélküli befogadása ellen olyan kiválóságok emelték fel szavukat, mint például Széchenyi és Kölcsey. Ennek ellenére a kelet-európai zsidóság beözönlése Magyarország területére a dualizmus időszakában is akadálytalanul, bármiféle kvóta meghatározása nélkül folytatódott.
Az 1867-1918 közötti magyar kormányok szabadelvű politikai ideológiájuknak megfelelően az etnikai-kisebbségi politikai törekvéseknek is tág teret biztosítottak. Az 1868. évi nemzetiségi törvény a területi autonómián kívül minden fontos kisebbségi jogot garantált: a hazai szlovákok, románok, szerbek, németek korlátozás nélkül hozhattak létre gazdasági társaságokat, bankokat, iskolákat, alapíthattak kulturális egyesületeket, színházakat, lapokat, s helyi szinten (község, város, járás és vármegye) szabadon használhatták anyanyelvüket is. Sajnálatos módon a kor szabadelvű kormányai eltűrték a nemzetiségeknek a magyar állam területi-politikai egysége ellen itthon és külföldön kifejtett propagandáját ahelyett, hogy ezen törekvések képviselői ellen a hazai hatóságok felléptek volna, illetve ezzel egyidejűleg Nyugat-Európában adekvát országképet alakítottak volna ki Magyarországról kulturális intézetek létrehozásával, folyóiratok és könyvek kiadásával és más módokon.
Hideg racionalitással és a politikai pragmatizmus szemszögéből nézve meg kell állapítanunk, hogy az 1867-es kiegyezés legnagyobb haszonélvezője a birodalom valamennyi nemzete közül a magyar volt. Tisza István 1910. április 10-én Debrecenben elhangzott beszédében a következőket mondta: "...ha vaksággal nem vert meg az Isten, látnunk kell azt, hogy ebben a monarchiában senkire nézve sem igazán létérdek ennek a monarchiának katonai nagyhatalmi kiképzése, csak a dinasztiára és a magyar nemzetre nézve. Mert mi vagyunk azok, akiknek sehol máshol nincs keresnivalónk. Mi vagyunk azok, akiket elsöpör a történelem, ha itt a magunk emberségéből, a magunk erejéből, minden ellenséggel dacolva megállni nem tudunk". Hazánk a dualista struktúrán belül ugyanis megőrizhette területi integritását, megvalósult az unió Erdéllyel, egy európai nagyhatalom szerves része volt, s az osztrák-magyar kompromisszum garanciát jelentett a nemzetiségek szeparatista és irredenta törekvéseinek megakadályozására. Amennyiben a Monarchia felbomlik, Ausztria számára ez aligha jelentett volna történelmi tragédiát, annál inkább a magyar nemzet számára. (Ez utóbb be is bizonyosodott 1918-ban).Tudniillik az osztrák-német etnikum számára reális és fényes kilátásokkal kecsegtető perspektívaként ott állott az Anschluss, azaz a Németországgal történő egyesülés, a csatlakozás lehetősége. 1848-ban került először a történelem napirendjére a nagynémet egység megteremtése, melynek megvalósulása esetén Magyarország teljesen szuverén állammá vált volna, önálló külüggyel, hadüggyel és pénzüggyel, s amennyiben a Habsburgok mindkét állam uralkodói méltóságát betöltötték volna - miként azzal Batthyány Lajos kormánya számolt -, úgy Németországot és Magyarországot kizárólag perszonálunió, azaz az uralkodó személyének közös mivolta kapcsolta volna csupán egymáshoz. 1918-ban, a Monarchia felbomlásakor egészen komolyan felvetődött az Anschluss lehetősége mind osztrák, mind német részről, azonban a képmutató módon nemzeti önrendelkezést hirdető antant 1919-ben a versailles-i békében Németországnak, majd a Saint-Germain-i békében Ausztriának is kategorikusan megtiltotta a nagynémet egység létrehozását. Végül 1938-ban az osztrákok kitörő lelkesedéssel csatlakoztak a Harmadik Birodalomhoz: megvalósult az Anschluss.
Magyarország első világháborús - Trianon közvetlen előzményének tekinthető - részvételével kapcsolatban is sok legenda él még ma is a köztudatban. Ezek közül a legmakacsabbul az tartja magát, hogy Tisza István miniszterelnök (1913-1917) semmiképpen nem akart háborút, s abba az osztrák katonai vezetés és Ferenc József kényszerítette bele hazánkat. Ezzel az állítással csupán egy baj van: korabeli forrásokkal, dokumentumokkal bizonyítható, hogy nem igaz. Tisza, a dualista időszak legkiválóbb és legnagyobb formátumú politikusa, aki nem mellesleg - miként a fentebbi idézet is utal rá - a történelmi magyar állam fennmaradásának legfőbb biztosítékát a Monarchia létében látta, s következetesen '67-es álláspontot képviselt, a '48-as függetlenségi párti ellenzékiséget pedig közönséges politikai szélhámosságnak és hőzöngésnek tekintette, nos tehát Tisza nem elvi alapon, netán pacifista meggyőződésből ellenezte a háborút, hanem az időpontot nem tartotta megfelelőnek a hadüzenetre. Kétségtelen, Tisza világosan látta, hogy az ideális az volna Magyarország számára, ha egy európai háború - amelyből hazája sajnálatos módon nem maradhat ki, s hogy ez mennyire igaz, bizonyítja második világháborús hadviselésünk, noha akkor Magyarország teljesen szuverén állam volt már - elkerülhető lenne. A magyar kormányfő meggyőződése szerint ugyanis háborús győzelem esetén a Monarchiának annektálnia kell a Balkán jelentős részét, ezáltal pedig a szlávok abszolút túlsúlyra tesznek szert a dualista birodalomban. A háborús vereség pedig a Monarchia, és benne a történelmi Magyarország széthullását, megsemmisülését eredményezi. Azt is világosan látta azonban Tisza, hogy az agresszív pánszláv politika, valamint a soviniszta szerb politikai-katonai törekvések miatt a háború elkerülhetetlen, ám meggyőződése szerint 1914 nyarán még nem érkezett el a megfelelő időpont a szerb, illetve a balkáni kérdés háború útján történő rendezésére.
Az 1914. június 28-án elkövetett szarajevói merénylet (egy szerb terrorista, Gavrilo Princip meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét) után - korábbi nyilatkozataival összhangban - a sikeres háború előfeltételének az új, kedvezőbb balkáni konstelláció kialakítását tekintette. Máskülönben elkerülhetetlenné válik Oroszország bekapcsolódása a balkáni háborúba. Ez pedig szövetségeseit (Nagy-Britannia, Franciaország) is mozgósítaná, s beláthatatlan következményekkel járna a két nagyhatalmi tömb, az antant és a hármas szövetség (a későbbi központi hatalmak) országai közötti fegyveres konfliktus. Különösen a román támadás veszélye aggasztotta Tiszát. Utóbb kiderült, a próféta szólt belőle. Végül a magyar miniszterelnök feladta korábbi, a háború elodázására vonatkozó különvéleményét. Ennek oka abban keresendő, hogy Németország határozott ígéretet tett, amely szerint Romániát távol tartja a háborútól, sőt, esetleg Oroszország ellen fordítja. S amikor megbizonyosodott Vilmos császárnak a háború megindításáról vallott felfogásáról és Ferenc József hasonló elhatározásáról, Tisza István döntéséhez nem férhetett kétség. A hadüzenet után csaknem egy hónappal,1914. augusztus 23-án ezt írja unokahúgának: "Lelkiismeretem nyugodt: már nyakunkon volt a hurok: amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időben fojtottak volna meg bennünket..."
Világos, egyértelmű beszéd: Tisza nem ellenezte a háborút, s abba nem a Habsburgok és nem az osztrák katonai vezérkar kényszerítette bele hazánkat, hanem a magyar kormány és a magyar katonai vezetés is óhajtotta azt, egyetértett a német-osztrák hadi és diplomáciai célkitűzésekkel, s szükségét látta az agresszív, militáns szerb törekvések mielőbbi letörésének.
A történelmi tényekből egyértelműen megállapítható tehát, hogy nem a kiegyezés és az Osztrák-Magyar Monarchia léte okozta nemzetünk legnagyobb tragédiáját, a 90 esztendeje aláírt gyalázatos és a magyarságra nézve máig hatályos trianoni békediktátumot, hanem ennek összetett történelmi, hatalmi, diplomáciai, etnikai-demográfiai okai vannak. Miként egy korábbi Trianon-tanulmánysorozatomban már utaltam rá, a magyarság demográfiai katasztrófáját és Kárpát-medencei élettér-vesztését a török hódoltság korának állandósult harcai és a 18. századi migráció és telepítések idézték elő. (A trianoni országvesztés történelmi előzményei, I. rész, 2008. 05. 30.). Ezt követően újabb csapást jelentett nemzetünkre a 19. századi szabadelvű magyar kormányok nemzetiség-politikája, amely mind idehaza, mind külföldön széles és korlátozás nélküli teret biztosított a hazai kisebbségek magyarellenes, szeparatista és irredenta törekvéseinek, előkészítve a nyugat-európai közvélemény félrevezetésével a talajt a későbbi trianoni katasztrófának. (A trianoni országvesztés történelmi előzményei, II. rész, 2008. 06. 02.). Úgy tűnik, nemzetkarakterológiai sajátosságunk, hogy a magyarságot és a nemzeti-jobboldali politikai formációkat ért külföldi hazugságokra és rágalmakra sem a dualizmus korában, sem azóta nem adunk azonnali és tényekkel, bizonyítékokkal alátámasztott hiteles, egzakt válaszokat. A trianoni passió közvetlen előidézője a központi hatalmak háborús vereségén túl a belső, destruktív és nihilista politikai erők és törekvések nyílt színre lépése volt, amelyek a nemzeti összefogás és a háború sikeres megvívása helyett abban voltak érdekeltek, hogy lerombolják a történelmi Magyarországot, a trónt, az oltárt, a tradíciót, a normális, évezredek alatt kialakult nemzeti-közösségi együttélés intézményes és szakrális kereteit. (A trianoni országvesztés történelmi előzményei, III. rész, 2008. 06. 04.).
Ez okozta végső soron azt a nemzeti katasztrófát, amely a mai napig mérgezi az egész közép-európai térség politikai légkörét, s addig nem lesz béke Európának e régiójában, ameddig ennek a világtörténelemben is párját ritkítóan gyalázatos és igazságtalan rablóbékének a revíziója meg nem történik.
Lipusz Zsolt - Kuruc. info
Lipusz Zsolt - Kuruc. info
Kapcsolódó:
