Trianon nem csak a magyarság, hanem az egész közép-európai térség tragédiáját jelentette. Mára már jól látható, hogy a régióban sokkalta több új problémát és feszültséget teremtett, mint ahányat megoldott. Ami az egymásnak feszülő nacionalizmusok kérdéskörét illeti, elmondhatjuk, hogy a versailles-i döntés olyan nemzeteket zárt az új államok határai közé, amelyek még rövid távon sem voltak képesek egymás mellett, illetve egymással élni történelmi, nyelvi, kulturális és vallási okok folytán.
 |
Míg a Habsburg Birodalom keretei között ez - olykor vallási vagy etnikai okokra visszavezethető konfliktusoktól nem mentesen ugyan - csaknem 400 esztendeig megvalósult, ezen belül, a Magyar Királyság területén pedig csaknem egy évezredig, az új, mesterséges államalakulatnak számító első Csehszlovákia vagy Jugoszlávia még negyed századot sem élt meg, s napjainkban már lassan húsz éve, végleg felbomlott mindkettő. Ezen túl a gazdasági, sőt, a kulturális szempontok, érdekek is Trianon ellen szólnak. A Monarchia egy kiválóan működő koherens gazdasági egység volt, biztos belső piacot jelentett, s ennélfogva állampolgárai a lehető legkevésbé voltak kiszolgáltatva az európai, illetve a világpiac szeszélyes, ciklikus konjunkturális-dekonjunkturális ingadozásainak. A háború utáni rendezés ráadásul jól működő piackörzeteket zilált szét, sok esetben elvágva a piaci centrumokat a környező falvaktól, kisebb városoktól. Egyszóval a térség minden nemzete csak profitált volna abból, ha egy ilyenfajta "rendezés" nem következett volna be.
A legsúlyosabb, máig feldolgozhatatlan tragédiát Trianon azonban a magyarság számára jelentette tudati, demográfiai, kulturális, gazdasági szempontból egyaránt. Az ország megsebzett vadként, félholtan hevert az őt katonailag-diplomáciailag legyőző, majd megalázó nagy- és kisantant hatalmak előtt. A modern kori történelemben példa nélkül álló területi veszteségeken túl, a győztes antant gyakorlatilag lefegyverezte hazánkat. Magyarország mindössze egy 35 ezer fős önkéntesekből, azaz zsoldosokból álló hadsereget tarthatott fenn. Az általános hadkötelezettséget megtiltották. A modern hadviselésben elengedhetetlen páncélos járműveket, tankokat, hadihajókat és harci repülőgépeket Magyarország sem nem gyárthatott, sem nem vásárolhatott, A dunai flottillát át kellett adnia az antantnak. Ezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtása és betartatása céljából a szövetségesek egy ún. Katonai Ellenőrző Bizottságot állítottak fel. Aligha gondolta akkoriban bárki is a kortársak közül, hogy a Trianon utáni hadi helyzet és a hadsereg állapota egyszer még követendő példaként fog állni a magyar katonák előtt. Hála az 1990 utáni időszak kormányai által végbevitt demilitarizációs programnak, napjainkra a hadsereg összlétszáma mintegy a fele az 1920 utáninak, a ténylegesen hadra fogható állomány aránya még ennél is kevesebb, s azok egy része is teljesen értelmetlenül, kizárólag amerikai érdekeket szolgálva, Irakban és Afganisztánban teljesít szolgálatot.
A teljes katonai-diplomáciai elszigeteltségből csak fokozatosan sikerült a Horthy-korszak (1919-1944) kormányainak kitörniük, mindenekelőtt Bethlen István (1921-1931), majd Gömbös Gyula (1932-1936) miniszterelnöksége alatt. Az előbbi kormányzat alatt jött létre 1927-ben az olasz-magyar szövetségi szerződés, majd az utóbbi kormány érdeme lett 1933-ban a német-magyar szövetségi együttműködés tető alá hozása. Az ország tekintélyének növekedésével párhuzamosan rendre kijátszotta a trianoni diktátum katonai előírásait, sőt, 1938 márciusában Darányi Kálmán kormányfő (1936-1938) meghirdette a győri fegyverkezési programot. Eszerint 5 esztendő alatt 1 milliárd pengőt, azaz az egy évi átlagos költségvetés 110-120%-át kívánták fegyverkezésre, illetve az infrastrukturális fejlesztésekre fordítani. A valóságban 1,6 milliárd pengőt költöttek ilyen célokra, s a programot két év alatt, 1940 őszére végrehajtották. Ennek eredményeképpen honvédségünk létszáma mintegy 110 ezer főre növekedett.
Miként az közismert, a Horthy- korszakban az első számú külpolitikai prioritás mindvégig változatlanul a revízió, vagyis a tőlünk elrabolt területek és országrészek, a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, a Délvidék és az Őrvidék visszaszerzése volt. Az 1930-as évek közepéig a revízió előkészítése diplomáciai síkon zajlott, magyarán valamely befolyásos nagyhatalom támogatását kellett megszereznünk revíziós külpolitikai törekvéseink külső támogatásához. Ez szükségképpen együtt járt a békés, diplomáciai úton történő határkorrekció célkitűzésével. Miután ez a koncepció megvalósult, szóba kerülhetett a fegyveres erő alkalmazása is elrabolt területeink visszacsatolására. Ez a felismerés szülte a győri programot.
Az első revíziós siker német-olasz nagyhatalmi döntőbíráskodás eredménye volt 1938 novemberében (első bécsi döntés), amelynek értelmében került vissza a Felvidék déli határsávja és a Kisalföld északi pereme Magyarországhoz. A győri program eredményei hamarosan lehetővé tették az első, önálló magyar katonai fellépést 1939. március 14-én, amikor az első csehszlovák állam felbomlásakor a Magyar Királyi Honvédség megszállta Kárpátalját, s ezzel a lépésével mintegy 150 kilométeren helyreállította az egykori, történelmi lengyel-magyar határt.
A külpolitikai helyzet alakulása úgy hozta, hogy a következő terület-visszaszerzésre Romániával szemben kerülhetett sor. Ennek hátterében az állott, hogy 1939. szeptember 1-jén kitört a második világháború, s a Wehrmacht villámháborúban lerohanta Lengyelországot, majd 1940 tavaszán-nyarán Dániát, Norvégiát, a Benelux-államokat, végül Franciaország északi részét is. Közép-és Kelet-Európa további helyzetét a háború kitörése előtt egy héttel, 1939. augusztus 23-án Moszkvában megkötött Molotov-Ribbentrop paktum szabályozta. Ez a Baltikumot, Lengyelország keleti részét, valamint a Romániához tartozó Besszarábiát és Észak-Bukovinát a Szovjetuniónak juttatta, amely birtokba is vette a következő év folyamán e területeket.
A magyar-román határvita részleges rendezésére az alkalom akkor érkezett el, amikor 1940. június végén a szovjetek birtokba vették Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Miután ekkor már Magyarország ütőképes hadsereggel rendelkezett, az 1940. július 10-én rendezett müncheni tárgyalásokon Teleki Pál miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter közölték tárgyaló partnereikkel, Ribbentrop német, valamint Ciano olasz külügyminiszterekkel, hogy Magyarország akár a katonai erő alkalmazásától sem riad vissza, amennyiben az erdélyi magyar kisebbséget létében fenyegetik, illetve amennyiben az ottani etnikai viszonyokat erőszakkal próbálnák a románok besszarábiai telepesek beköltöztetésével megváltoztatni. A két érintett fél először diplomáciai eszközökkel próbálkozott, azonban az 1940. augusztus 16-án Szörényváron (Turnu Severin) rendezett tárgyalások tökéletesen eredménytelenek voltak. Közben a Magyar Királyi Honvédség felsorakozott az akkori magyar-román határon, szemernyi kétséget nem hagyva afelől, hogy bármelyik pillanatban megindul Erdély visszafoglalására. A Harmadik Birodalom az adott európai katonai és politikai helyzetben semmiképp nem kockáztathatta meg azt, hogy a két, vele jó viszonyt ápoló állam fegyveres konfliktusba bonyolódjon épp az Anglia elleni légi háború kezdetekor. Legfőképpen azért, mert a háború sikeres folytatásához mindenképpen szüksége volt a Romániából a Birodalomba irányuló kőolajszállítmányok zavartalan lebonyolítására.
Végül 1940. augusztus 30-án, ismét csak német-olasz döntőbíráskodás útján megszületett a második bécsi döntés. Ennek alapján Magyarország 43 ezer km2-nyi területet kapott vissza 2,5 millió lakossal. Ez tartalmazta Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. E területen a lakosság 52%-a magyar, 38%-a román, s 10%-a német volt. Történelmi érdekességként megemlíthető, hogy a román külügyminiszter, Manoilescu, megpillantva hazája új határait, elájult, noha a románok által Magyarországtól 1920-ban elbitorolt 103 ezer km2 területnek így is csak mintegy 40%-a került vissza az anyaországhoz.
A második bécsi döntés jelentősége így is óriási volt: hazánk katonai erő alkalmazása nélkül érte el a legnagyobb mértékű területi gyarapodását.
 |
 |
 |
 Azóta is várják... |
Bár az őt jogosan megillető egykori államterületnek alig fele részét sikerült Romániától visszaszereznie, a Kárpátok keleti-délkeleti gerincén újabb 300 kilométeres szakaszon állt helyre a történelmi határ, s a székelyek lakta területek egy tömbben ismét magyar fennhatóság alá kerültek. A második bécsi döntés - a többi revíziós országgyarapodással együtt - történelmi precedenst teremtett arra, hogy igazolja: kellő elszántsággal, nemzetközi kapcsolatok kiépítésével és azok megfelelő hasznosításával bármilyen nemzetközi szerződés felülírható, megváltoztatható hazánk javára.
Sajnálatos, hogy ezen a téren 65 év óta egyetlen magyarországi kormányzat sem jeleskedett.1999 óta például mindenféle katonai és politikai ellentételezés, feltétel nélkül bocsátjuk a NATO rendelkezésére hazánk területét és csekély katonai erejét, illetve annak egy részét. 1999-ben, Szerbia NATO-bombázásakor, amikor létében fenyegette a délvidéki magyarságot a szerbek fellépése, s megindult a koszovói szerbek vajdasági inváziója, az akkori külügyminiszter nem éppen elődje, Csáky István felelős diplomáciai örökségét vitte tovább, noha a NATO-akcióban történő magyar szerepvállalás és területünk átengedése fejében föl kellett volna vetnie a déli határrevízió kérdését.
Az pedig, hogy ma teljesen értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul magyar megszálló csapatok - még ha létszámban mégoly jelentéktelen erők is ezek - tartózkodnak Afganisztánban, a felelős diplomácia hiányát és a legnemesebb katonai hagyományaink elárulását jelenti. A 70 évvel ezelőtti események e vonatkozásban is iránytűként mutatnak utat minden kor magyar politikusainak.
Lipusz Zsolt – Kuruc. info
Kiemelten ajánlott: Torokszorító, gyönyörű videók: 68 éve szabadítottuk fel Kolozsvárt
További kapcsolódók:
