2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Zsidóbűnözés ::

Van-e zsidókérdés Magyarországon? A Huszadik Század ma is aktuális körkérdése 1917-ből

Reklám

"A zsidóknak nem marad más hátra, mint Európa uraivá válni, vagy elhagyni Európát".
(Friedrich Nietzsche)
I. rész: A zsidóság Kárpát-medencei térhódítása a dualizmus koráig

Az első világháborús harcok tetőpontján, a hazai anarchia és az oroszországi bolsevik forradalom érlelődésének előestéjén fogalmazta meg a polgári radikálisok lapja, a Huszadik Század a magyarországi zsidókérdéssel kapcsolatban a következő kérdéseket:
1. Van-e Magyarországon zsidókérdés és ha igen, miben látja annak lényegét?
2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek?
3. Miben látja ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?
A polgári radikális és szabadkőműves körök által - a naplóbejegyzéseiben kétségkívül tetten érhető antiszemita vagy annak minősíthető kifejezések okán - "öngyűlölő" zsidónak tekintett kérdésfeltevő, Jászi Oszkár igyekezett tárgyilagosan összefoglalni a vita eredményét. A válaszadók túlnyomó többsége (37 fő) egyetértett abban, hogy Magyarországon komolyan megtárgyalandó és megoldandó problémaként jelen van a zsidókérdés, csupán egy elenyésző kisebbség (13 fő) nyilatkozott úgy, miszerint ez a társadalmi jelenség nem létezik.
A magyarországi zsidókérdés problémája, valamint a Huszadik Század erre vonatkozó körkérdése, s az arra adott korabeli válaszok egy rövid történelmi visszatekintés nélkül aligha érthetők meg teljes mélységükben és összefüggéseikben.
A reformkort (1830-1848) megelőző időszakban a hazai zsidóság éppúgy idegen etnikumnak számított, mint a tót, oláh, rác, német, görög, örmény és más nemzetiségek. A zsidó bevándorlás - az Árpád-kori jövevényeket nem számítva - három fő irányból történt. Nyugatról az ausztriai, illetve a cseh-morvaországi, ún. askenázi zsidóság érkezett a középkorban, és főként a felvidéki városainkban telepedett meg. A török hódoltság időszakában déli irányból indult újabb migráció, a jövevények eredetileg az Ibériai-félszigeten megtelepedett ún. szefárd zsidók voltak, akiket azonban a rekonkviszta győzedelmes befejezése után, az 1492. évi Alhambra-ediktummal I. Katolikus Ferdinánd (1479-1516) spanyol király kiűzött országából, s azok keleten, a Török Birodalom területén leltek új hazára. Az ottomán hódítók a zsidókkal szemben toleráns politikát folytattak, sőt, a városokban a keresztények hátrányára jelentős privilégiumokban részesítették őket, így azok monopolhelyzetbe kerültek a gazdasági életben, a kereskedelmi, pénz- és hitelügyletek lebonyolításában. (Újabb, nem jelentéktelen, most nem részletezendő érdekes epizód és adalék a hírportálunkon nemrégiben lezajlott ún. török vitához – L. Zs.). Azonban ezek a 16-17. századi hódoltsági országrészbeli héber kolóniák a nagy felszabadító háború idején (1683-1699) a törökséggel együtt elenyésztek, illetve visszahúzódtak a balkáni területekre, viszont az északnyugati, askenázi zsidó közösségek továbbra is fennmaradtak.
A Kárpát-medencei zsidó térfoglalás meghatározó, történelmi léptékkel mérve legjelentősebb korszaka 1772-től kezdődött, amikor Lengyelország első felosztásakor Galíciát a Habsburg Birodalom területéhez csatolták. Az oroszországi pogromoknak eredményeként, illetve II. József (1780-1790) türelmi rendeletének (1781) következtében megindult az újkori zsidó exodus, amelyet az 1791. évi pozsonyi országgyűlés legalizált is, tudniillik törvényileg engedélyezte, hogy az izraelita vallású jövevények azokon a lakóhelyeiken maradhassanak, ahová legutoljára megérkeztek és ott letelepedtek. Ezen időtől fogva a zsidóság számaránya - a permanens és korlátozás nélküli bevándorlásnak köszönhetően - messze felülmúlva az összes többi Magyarországon élő etnikum szaporodási rátáját, folyamatosan növekedett a dualizmus korának végéig. 1785-ben 75.089 zsidó élt hazánkban, 1805-ben 127.816, bő három évtizeddel később, 1840-ben már 241.632 fő, vagyis fél évszázad leforgása alatt a zsidóság száma nálunk megháromszorozódott. A kiváló statisztikus, Fényes Elek "Magyarország statisztikája" (1842) című alapművében közölt sommás véleménye szerint "iszonyú nagy szaporaság s nagyobb, mint amilyennel Egyiptomban dicsekedhettek". Fényes úgy látja, hogy ennek a példátlan demográfiai sikertörténetnek az oka a "jókori házasság, a súlyos kézimunkák szorgalmas kerülése, a mértékletesség", ám a legfőbb ösztönző az állandó, szabályozatlan és - a migrációs kvóta hiányában - szüntelenül zajló bevándorlás, amely különösen az északkeleti vármegyékben érezteti hatását, lévén ezek közvetlenül határosak Galíciával. A galíciai zsidók elsősorban a főbb kereskedelmi utak csomópontjaiban, valamint az úri nagybirtokok központjaiban telepedtek meg. Fényes Elek hivatkozott művében arra is kitér, hogy a francia és Egyesült Államokbeli törvényeket a magyarországi viszonyokra nem lehet adaptálni, minthogy az emancipáció azokban nem szülhet károkat, a zsidóság ottani, csekély lélekszáma miatt. Tudniillik Franciaországban a 34 millió fős össznépességre jut 80 ezer zsidó (kb. 0,25%), ugyanakkor Magyarország 11 millió főnyi lakosságából háromszor annyit, mintegy negyedmillió főt (kb. 2,5%) tesz ki a zsidóság.
Szekfű Gyula, a Horthy-korszak jeles történésze (sajnálatos emberi gyarlóságára vall, hogy 1945 után a moszkovita kommunisták szolgálatába állva Rákosi moszkvai nagykövete lett, s egyetlen szót sem ejtett az ÁVH által fogva tartott és halálra kínzott korábbi barát és történészkolléga, Hóman Bálint megmentése és szabadon bocsátása érdekében) "Három nemzedék" (1920) című, korszakalkotó művében egy nagyon fontos körülményre hívja fel a figyelmet, teljes joggal fogalmazva meg kritikát a magyar arisztokráciával szemben. Szekfű megállapítása szerint tévedés volna azt hinni, mintha a zsidó térfoglalás energiáját egyedül a zsidóság maga szolgáltatta volna, minden külső segítség nélkül. Kétségtelen, hogy nagybirtokos osztályunk, amely a 18. század végén még nevében is alig volt magyar, anyagi és pénzügyeinek gondtalan irányítása és lebonyolítása végett az idegen elemet előnyben részesítette a magyarral szemben. A földbirtokosok tehát a nyerstermények, főként a gabona értékesítésének gondját átengedték a hajlékony, minden bajt könnyen eligazító zsidó kereskedőknek, s ezzel megakadályozták azt, hogy a 16-17. században még Európa-szerte híres tősgyökeres magyar etnikumú kereskedő osztályunk, a tőzsérek gazdaságilag feléledjenek és megerősödjenek. A reformkorban tehát megjelent egy új társadalmi képződmény, az ún. "házi zsidó" mint tőkés vállalkozó, aki az úri birtok teljes kereskedelmi tevékenységének, valamint pénzforgalmának lebonyolítását a kezében tartotta. Ily módon az agrártermények felvásárlása és értékesítése, a Magyarországon egyedül űzhető kereskedelmi ágazat, az első lépéstől, a termelőtől való átvételtől kezdve egész a bécsi piacon, illetve árubörzén történő értékesítésig, a zsidóság kezébe került. Ezen kívül a földesúri haszonvételekből is ezek a vállalkozók gyarapodtak, hiszen a nemesek a pálinkafőzdéket, urasági kocsmákat és mészárszékeket előszeretettel adták nekik bérbe, rájuk hagyva, hogy a bérleti összeget a szerencsétlen jobbágyokkal akár többszörösen is megfizettessék. (Nincs új a nap alatt: ma ugyanezt művelik a parazitizmus, a társadalmi improduktivitás és kártékonyság fő szimbólumai, a behajtó hiéna-kompániák is.)
Több reformkori klasszikusunk is mélyrehatóan foglalkozik e valós társadalmi problémával írásaiban, vármegyei, illetve országgyűlési felszólalásaiban. Nemzeti himnuszunk szerzője, a kiváló hazafi, Kölcsey Ferenc, aki a politikát a moráltól elválaszthatatlannak tartotta, s egész, modellértékű életpályájával ezt az összefonódást példázta, "A szatmári adózó nép állapotáról" (1830) írott munkájában rámutat, hogy a Szatmár vármegyei jobbágyság elszegényedését a Galíciából beözönlött izraelita vallású jövevények túlságos elszaporodása okozta. E jelenséghez történeti párhuzamként a szomszédos egykori lengyelországi tartomány esetét társítja, amelynek tragédiája világosan mutatja, hogy "amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll". A franciaországi tapasztalatok pedig azt szemléltetik, miszerint "nem kicsiny és szegény státusba ( ti. államba – L. Zs.) való a zsidó, hanem nagyba és gazdagba; itt segíti az indusztriát, ott megöli". Hasonló kritikát fogalmaz meg Berzsenyi "A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul" (1833) című röpiratában, melynek a szerző által írott jegyzetében szó szerint ez olvasható:
Tisztelet, becsület a becsületes zsidóknak; de meg kell vallani, hogy a szegény falusi zsidók többnyire oly egészen demoralizált népcsalók és orgazdák, hogy azokat a nép között megszenvedni, vagy még azokkal bort és húst árultatni csupa veszedelem; mert így éppen alkalmat adunk nekik az orgazdaságra, s lehet félni, hogy így azok naprul napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal, azokat még oly rablásra is vezetik, milyenekrül azok gondolkodni sem tudtak volna, melyre pedig nálunk már vagynak is példák.
Ennek ellenére a reformkori országgyűlések nem alkottak olyan bevándorlási törvényt, amely migrációs kvótát vagy bármi néven nevezendő korlátozást állított volna a Galíciából beköltöző zsidók elé. Mi több, már az 1839-1840. évi országgyűlésen felvetődött mind az "izraelita relígiónak" a bevett vallásfelekezetek közé iktatása, mind a zsidóság politikai emancipációjának törvénybe foglalása. Végül is a reformkorban az 1840. évi XXIX. tc. biztosította letelepülésüket a városokban, továbbá ott szabadon folytathattak bármilyen gazdasági tevékenységet, gyárakat, cégeket alapíthattak, kereskedelmi tevékenységet és mesterségeket űzhettek. Az 1843-1844-es diétán ismét napirendre került a zsidó emancipáció kérdése. A törvényjavaslat vitája során mondta el 1844. október 1-jén Pozsonyban Széchenyi István a felsőtábla ülésén a kérdéssel kapcsolatban híres - általában az életpályájáról szóló monográfiákból rendre kimaradó vagy elbagatellizált - szónoklatát:
Ha az ember azt tekinti, hogy Magyarországban ez a szerencsétlen népfaj egy idő óta annyi iparkodást fejt ki, lehetetlen, hogy valami szimpátiát ne érezzen iránta, és fel tudom fogni, hogy érette felszólalások történnek, és egyesek minden joggal felruházni kívánják. De ha a nemzetiség dolgát igazán akarjuk pártolni, akkor nem tudom felfogni az e tekintetben való nagy engedékenységet.
Nemzetiség, kifejlett nemzetiség nélkül, nekem megvallom, minden más progressio nem kell. Erre állítok mindent. Enélkül - mondhatom - zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögbőröket talán drágábban adhatjuk el stb., de ez engem nem mozdít. Minden előtt áll előttem: a hűség fajtámhoz. Ha a magyar új bizonyságát adja tágkeblűségének, éppen olyan helyzetbe kerül, mint az, aki maga alatt vágja az ágat; anélkül, hogy észrevenné, vízbe esik. S később megbánja a dolgát. (...) Egyik túlságból a másikba esünk. Most az egész emberiséget, az embereket a zsidókkal együtt szívünkhöz szorítjuk. S most a legnagyobb liberalisták vagyunk. Ámde a mi helyzetünk e részben nem oly kedvező, mint például az angoloké. Az angol nemzet egyenjogúsíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember. Más példát is hozok fel. Egy bárkában ülök, és abban van a gyermekem és másnak a gyermeke, és a bárkába bejön a víz, s előttem apodictice (szükségképpen – L. Zs.) áll, hogy e két gyermeket benn nem tarthatom. Az igaz, hogy ha a magamét lököm ki, és a másikat benntartom, azt az újságban fogják hirdetni. De biz én inkább a magam gyermekét tartom meg, és a másikat lököm ki. E tekintetben tehát a liberalizmus egyenesen a nemzet rovására történik. És ez nem vélekedés, mert apodictice számszerűen be lehet bizonyítani, hogy minden ilyenféle kedvezés csorba a nemzetiségre nézve.
Azért annak, ki a nemzetiséget őszintén pártolja, lehetetlenség, hogy most oly elemnek, amelynek (...) több szorgalma van, a nemzetiség rovására kedvezéseket nyújtson. (...) Zay Károly gróf azt mondta: nem tart attól, hogy egy pár nyomorult zsidó a magyar nemzetiséget veszélyeztetni tudná. Megvallom, hogy én egy egész osztályról, amely annyi birtokkal dicsekszik, nem mernék így szólani, én a zsidókat általánosan nyomorult embereknek nem merném nevezni... Habár a méltóságos úrnak az a mondása, hogy egy pár nyomorult zsidó nem fogja megrontani a magyar nemzetiséget, itt helyeslésre talált... Mégis bátor vagyok a méltóságos főrendet figyelmeztetni; Berzsenyinek a "Magyarokhoz" írt szavaira, melyben az mondatik: "Lásd, a kevély tölgy, mely századoknak ádáz ostromát kiállotta, most belsejében rágódó férgek által enyészik el". (...) Nincs arról szó, hogy az Istennek akármi teremtését jogokból kirekesszük. Mert felfogásom és vallásos érzelmem szerint azt szeretném, hogy a hazában minden ember, ki az Isten képére van alkotva, egyenlő jogokkal bírjon, és egyenlő terheket viseljen. Bár mondhatná mindenki valláskülönbség nélkül: nekem is van itt hazám! Ez a végső célom: ez a kikötőm, mely felé vitorlázok. De mint hű tagja a magyar fajnak, megvallom, hogy túlságos liberalizmus által, túlzó indulat által vezettetve másokért soha nem fogom megtenni, hogy a magam gyermekét dobjam ki a bárkából.
És én ezt a hűséget minden más nemzetben tudom becsülni. Minthogy azonban magyaroknak teremtett bennünket az Alkotó, legyünk is azok, és legyünk tisztára magyarok. Ez a vélekedésem.
Széchenyi fentebb idézett álláspontjával korántsem állott egyedül a reformkori politikusok, gondolkodók és költők sorában. Romantikus költőfejedelmünk - nemzeti létünket a pánszláv expanziótól is aggódva féltő -, Vörösmarty Mihály, akárcsak később a fentebb már említett Szekfű, szintén a magyarságot illeti váddal a zsidókérdés problémáját és rendezetlenségét illetően, egyebek között az 1848. május 13-ai "Zsidóügy" című cikkében:
Mi a zsidó élet-és keresetmód káros befolyását illeti a többi lakosság erkölcseire, e részben magunk is vétkesek vagyunk, őrizetlen hagyván az ország határait s a városokat a mindenünnen betolakodó zsidók ellen s befogadván őket kocsmárosokul s boltosokul, mert jobban fizetnek, a nép közé, melyet megrontottak.
1848 áprilisának történelmi sorsfordító napjaiban - miközben tiltakozott a jórészt városokban kirobbant antiszemita pogromok ellen - határozottan követelte, hogy a "törvény és rendeletek ellenére betolakodott" zsidókat toloncolják ki, s küldjék vissza hazájukba, sőt azt is szükségesnek látta, "törvény vagy ideiglenes rendeletek által meghatározni, hogy jövőre minél kevesebben s a legszigorúbb feltételek alatt bocsáttassanak be, mert az ország annyi henye s idegen szellemű népet saját megromlása nélkül továbbra be nem fogadhat. Általában nekünk a honosítást igen szigorúan kell vennünk, ha elboríttatni nem akarunk".
A magyar romantikus zeneművészet legnagyobb klasszisa, Wagner barátja, Liszt Ferenc azonban még ennél is tovább megy az európai keresztény nemzetek és a zsidóság együttélésének, egymásra gyakorolt kulturális impulzusainak a vizsgálata során. Meggyőződése szerint a "Tan" sötét eltévelyedése még az ún. kultúrzsidóságot is megakadályozza az értékhordozó szellemi alkotások létrehozásában: A kiváló zongoraművész és zeneszerző úgy látja, hogy elérkezik majd az idő, amikor "minden keresztény nemzet, amely a zsidókkal együtt él, felismeri, a kérdés lényegét: hogy őket megtűrje, vagy kiutasítsa, számára az élet és halál problémájává válik. A kérdés: egészség vagy folyamatos betegség, szociális béke vagy örökké tartó sínylődés és láz".
Az 1848-1849-es szabadságharc vérbefojtását követő, durva nemzeti elnyomást hozó Bach-rendszer (1850-1859) és a provizórium kora (1861-1865) időszakában a szabadversenyes, államilag korlátozatlan kapitalizmus körülményei között a gazdaság kulcspozíciói zsidó nagyvállalkozók és a bécsi Rotschildok üzletpolitikájának érdekeltségi körébe tartozó cégek kezébe kerültek. Az 1867. évi kiegyezés által teremtett közjogi és belpolitikai konszolidáció aztán szélesre tárta a kapukat a liberális gazdaságpolitika első számú parancsolatának tekinthető szabadpiaci viszonyok uralma előtt.
Voltaképpen a zsidókérdés a dualizmus korában vált hazánkban parlamenti és közéleti vitákat, indulatokat, konfliktusokat gerjesztő politikai, nemzeti, vallási, gazdasági és kulturális kérdéskomplexummá. Ennek alapvető oka pedig az volt, hogy Magyarországon nem lévén - a németalföldihez vagy az angolhoz hasonló - tőkeerős, nagy történelmi hagyományokkal rendelkező magyar etnikumú polgárság, illetve a zsidó piaci szereplők konkurenciájának köszönhetően a meglévő magyar, görög és örmény nemzetiségű vállalkozások tönkremenvén; a modern kapitalizmust nálunk a zsidóság teremtette meg. A kereskedelem, ipar, a bank- és hitelszféra, majd az irodalom, sajtó, színházi élet és a művészetek területén elfoglaltak minden kulcspozíciót, s a magyarság - miként a tárgyilagos francia szemlélő nézőpontjából Jean és Jerome Tharaud írja - "leigáztatott pénzügyi, kereskedelmi és intellektuális vonalon" egyaránt ősei földjén.
A kiegyezés utáni budapesti parlament egyik első teendőjeként, az 1867. évi XVII. törvény megalkotásával emancipálta a választott nép fiait, vagyis kimondta a teljes polgári és politikai jogegyenlőségüket. Ezzel új korszak kezdődött a Kárpát-medencei magyar-zsidó együttélés történetében.
Lipusz Zsolt - Kuruc.info
(Folytatása következik.)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready