Miként az közismert, a nagy európai polgárháború második szakaszának, a második világháborúnak (1939-1945) a történetéről máig nincsen a legapróbb részletekig feldolgozott, hiteles, tudományos igényű szintézis, ehelyett alapvetően a nagy világégés eseményeiből győztesként kikerülő angolszász-szovjet koalíció propagandakliséit kapjuk históriai álruhába öltöztetve interpretációként. Mindazonáltal – az egyesült államokbeli és angliai archívumok mélyén jelenleg is szigorúan titkos minősítéssel őrzött korabeli dokumentumok nagy száma ellenére – számos, még ma is élő tévhit, hazugság és manipuláció tarthatatlanná vált a rendelkezésre álló források és a józan racionalitás alapján mérlegelve az eseményeket, a tengelyhatalmak és a szövetségesek konfliktusának megítélésében.

Miután Németország 1933-ban szabad választások útján hatalomra került kancellárja, Adolf Hitler nyilvánvalóvá tette, hogy sem a versailles-i rendezést, sem Németországnak a korábbi antant hatalmak általi anyagi-pénzügyi kifosztását és tönkretételét nem hajlandó elfogadni és a továbbiakban eltűrni – ezáltal hadat üzenve a nemzetközi zsidó globalista fináncoligarchiának –, a kárvallott és egy világhatalmi tényezővé váló német impérium lehetőségétől megrémülő globalista háttérerők elhatározták egy újabb háború kirobbantását, amelynek végcélja a „renitens” Harmadik Birodalom megsemmisítése kell hogy legyen.

A harci cselekmények el is kezdődtek 1939. szeptember 1-jén Lengyelországban. Noha a német vezetés megegyezésre törekedett Nagy-Britanniával azon az alapon, miszerint a kontinentális hegemónia Németországé, a világtengerek feletti uralom – gyarmatbirodalmának megtartásával – az angoloké maradt volna, Churchill a nagyon is reálpolitikai alapokon nyugvó, racionális német ajánlatot elvetette, s ezzel kiszabadította a palackból a háború démoni szellemét. (Még a kompromisszum megkötése érdekében a brit szigetekre repülő Rudolf Hesst, Hitler bizalmasát, a Reich második számú legbefolyásosabb politikai vezetőjét is elfogatta 1941 májusában, akit majd 1946-ban Nürnbergben életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek, s a Berlin melletti spandaui börtönben nagy valószínűséggel meggyilkoltak 93 éves korában, 1987-ben.)

Az egyik háborús főbűnös Churchill inkább a másikkal, a szovjet zsarnokkal, Sztálinnal kötött szövetséget Hitler ellen. Formálisan ugyan 1939. augusztus 23-a óta Németország és a Szovjetunió is koalíciós partnereknek számítottak az ún. megnemtámadási szerződés alapján, azonban Sztálin már kezdettől fogva készült egész Közép-Európa lerohanására, a kommunizmus exportjára. Kétségtelen tény, hogy a német külpolitika távlati céljai között szerepelt a szovjet uralom alatt álló keleti élettér, a „Lebensraum” megszerzése, azonban – tanulva az első világháborús tapasztalatokból – a Führer el akarta kerülni a kétfrontos háborút, amelyre Sztálin 1941-ben végül mégis rákényszerítette.

A vörös cár ugyanis már 1939 augusztusa óta olyan fegyverkezési és hadi stratégiai tevékenységbe kezdett, amelynek végcélja egy 1941 júliusában Németország ellen irányuló támadó háború megindítása volt. Sőt a Szovjetunióban már a '30-as évek közepétől hatalmas léptékű ipar- és közlekedésfejlesztés bontakozott ki a majdani háborúra történő felkészülés szolgálatában, 1939. augusztus 19-én – vagyis négy nappal a megnemtámadási egyezmény aláírása előtt – pedig Sztálin elkezdte a Vörös Hadsereg titkos mozgósítását, s ezután már teljességgel elkerülhetetlenné vált a nagy háború. A titkos mozgósításnak 1941. július 6-án Németország és Románia megtámadásával kellett volna lezárulnia. Ezzel egyidejűleg hirdette volna ki a Szovjetunió az M-napot – azt a napot, amelyen a titkos mozgósításból nyílt és általános mozgósítás lesz. (Az „M” az orosz mobilizacija, azaz a mozgósítás szó kezdőbetűjéből származik.)

Az általánosan elterjedt tévhittel szemben tehát nyomatékosan hangsúlyoznunk kell, hogy 1941. június 22-én nem a Szovjetunió nagy honvédő háborúja kezdődött az agresszor nemzetiszocialista Németországgal szemben, ellenkezőleg: a Harmadik Birodalom hadereje mért megelőző, preventív csapást Sztálin birodalmára. Mindezt számos korabeli szovjet forrás, illetve később közzétett memoár és kiadvány is megerősíti.

Már az 1939. évi XVIII. pártkongresszuson kijelölte a szovjet vezetés a háborúhoz vezető utat: véget kell vetni a saját országukban a terrornak, s azt át kell helyezni a szomszédos országokba, hiszen „azt, ami a Szovjetunióban létrejött, más országokban is létre lehet hozni”. A „győztesek kongresszusán” határozták el, hogy „felszabadítók” lesznek Európában, s e tekintetben Kuznyecov flottaadmirális mondta a legagresszívebb beszédet. Kuznyecov későbbi visszaemlékezése szerint „cáfolhatatlan tény: Sztálin nemcsak hogy nem zárta ki egy hitleri Németország ellen irányuló háború lehetőségét, hanem épp ellenkezőleg, elkerülhetetlennek tartotta. Sztálin készítette elő ezt a háborút – előkészületei átfogóak és sokoldalúak voltak, és mindeközben a saját maga által meghatározott időpontból indult ki. Hitler szétrombolta a számításait”. De a szovjet marsallok és tábornokok sem ekkor, sem a későbbiekben nem titkolták különösebben 1941-es szándékaikat. A szovjet haderő Vezérkari Akadémiájának vezetője, Ivanov hadseregtábornok vezető szovjet történészek egy csoportjával 1974-ben kiadott egy tudományos értekezést a háború kezdeti szakaszáról. Ebben a könyvben Ivanov nemcsak hogy elismeri, miszerint Hitler preventív csapást mért a Szovjetunióra, de még a nevezetes M-napra is utal: „a német fasiszta vezetésnek csak két héttel sikerült megelőznie a háború előtt a mi csapatainkat”. A szovjet védelmi minisztérium hivatalos orgánuma, a Hadtörténeti Folyóirat egyik 1984-es számában elmagyarázza, hogy miért volt szükség arra, hogy 1941-re a nyugati határmenti zónában óriási lőszer-, üzemanyag- és élelmiszer-tartalékokat, továbbá autópályára tervezett harckocsikat, valamint légideszant-hadtesteket telepítsenek, illetve halmozzanak fel. A válasz kézenfekvő: egy nyugati irányba, azaz Németország ellen indítandó támadó hadművelet számára.

Német forrásaink is megerősítik, hogy a Barbarossa-hadművelet megindítására megelőző csapásként került sor. 1945 júniusában szovjet katonai vizsgálóbírók előtt Keitel tábornagy, a Wehrmacht korábbi főparancsnoka az alábbi vallomást tette: „…minden, az 1941 kora tavaszáig általunk vezetett és előkészített intézkedés teljes egészében védekezésbiztonsági, megelőző jellegű volt arra az esetre, ha a Vörös Hadsereg támadást indítana. (…) 1941 kora tavaszán arra a szilárd meggyőződésre jutottam, hogy az orosz csapatok erőteljes koncentrációja és az azt követő, Németországra mért csapása mind stratégiai, mind gazdasági szempontból rendkívül kritikus helyzetbe hozhatja Németországot. (…) A mi támadásunk az erre a fenyegetettségre adott közvetlen következmény volt…”

Ugyanakkor a korabeli szovjet katonai és egyéb forrásokból az is teljesen egyértelműen kiderül, hogy a Vörös Hadsereget egyértelműen támadó harcászati feladatok végrehajtására képezték ki. Ebből következően a szovjet haderő nem készült fel védekezésre, védelmi feladatok végrehajtásával kapcsolatban nem végeztek csapatgyakorlatokat. A szovjet szolgálati előírásokban szó sem esik stratégiai méretű védekezésről. Mi több, a Vörös Hadseregnek még elméleti síkon sem voltak kidolgozva egy elhárító hadművelet végrehajtásának a problémái.

1941. június 22-ét követően a szovjet haderő tehát improvizálásra kényszerült, vagyis olyan katonai feladatok ellátására, amelyekre egyáltalán nem volt felkészülve: meg kellett védenie saját államterületét. A Wehrmacht felkészültsége és harcászati profizmusa mellett ezzel magyarázható, hogy a Barbarossa-hadművelet első szakaszában a németek káprázatos hadi sikereket értek el, s 1941. szeptember elején megkezdik Leningrád ostromát, egy hónappal később elindítják a Tájfun-hadműveletet Moszkva elfoglalására, s 1941. október közepén bevonulnak Ogyesszába.

Hetven évvel ezelőtt Európának még megadatott az esély, hogy a bolsevik szörnyállamot megsemmisítve, német katonai győzelem esetén a fehér, árja civilizáció fennmaradhasson, és ne a tőle teljességgel idegen politikai-ideológiai jellegű nagyhatalmi faktorok határozzák meg további jövőjét és történelmi perspektíváit, vagyis a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. S a mindkettő mögött ott álló zsidó háttérhatalom.

Tehát 1941. június 22-én hajnali 3 óra 15 perckor megindult a világtörténelem legnagyobb szabású hadművelete: 4,5 millió német és szövetséges katona 2900 kilométer széles frontot nyitva elindította modern kori keresztes hadjáratát a vörös leviatán, a bolsevik szörnyállam ellen. Aznap hajnalban Berlin lakosságát Liszt Les Preludes-je eufóriát, diadalt és erőt sugárzó fanfárjainak hangjaira ébresztették.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info