2020. április 1., szerda, Hugó, Agád napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:01 Egymás után a vírussal is összefogtak a ballibek: "erre van szükség ahhoz, hogy Orbán rendszere elinduljon a bukás felé"10:37 Kína holdjárója már több mint 424 métert haladt előre a Hold távoli oldalán10:12 Rajzfilmhős lett Puskás Ferencből, íme az első rész09:52 New Yorkban olyan magas a halottak száma, hogy hűtőkamionokban tárolják őket09:48 Újra megnyílt a balassagyarmati határátkelő az ingázók előtt09:37 Türkmenisztánban a torkánál ragadták meg a kérdést: egyszerűen "betiltották" a koronavírust09:17 Egy louisianai szektavezérnek "Isten azt mondta", ne törődjön a járvánnyal09:01 Tizenhárom éves fiú a koronavírus legfiatalabb brit áldozata08:50 Fagyos idővel indult az április Erdélyben08:45 Még a végén a macskák számára is kijárási tilalmat rendelnek el08:31 Mától új menetrend szerint közlekednek a budapesti tömegközlekedés járatai08:04 Trump szerint "nagyon fájdalmas két hét" vár az amerikaiakra07:43 Meghalt négy beteg, 525-re nőtt az azonosított fertőzöttek száma, minden megyében van koronavírusos07:32 Először volt hőhullám az Antarktiszon06:56 Több száz egyeddel ritkítja bölényállományát a Yellowstone Nemzeti Park
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Nemzeti büszkeségeink, a kuruc hősök: II. Rákóczi Ferenc, a vezérlő fejedelem (V. rész)

Reklám


A nagyságos fejedelem 1676. március 27-én született a jelenleg Szlovákiához tartozó Borsi kastélyában, néhány kilométerre Sátoraljaújhelytől. Őt magát és egész családját is próbára tette a baljós, mégis heroikus 16-18. századi magyar történelem. A „rebellis” ősök, a családi sors már genetikailag is az idegen hatalom, a Habsburg-abszolutizmus rendje elleni harc vezetésére predesztinálták.
Kik voltak ezek a jeles ősök? Az apai dédapa a „bibliás őrálló” erdélyi fejedelem, a feleségével, Lorántffy Zsuzsannával Sárospatakot szellemi-kulturális központtá tevő I. Rákóczi György (1630-1648) volt. A nagyapa, a balsorsú, Erdély nagy romlását (1657-1661) előidéző, a lengyel koronáért kezét nyújtó és végül a szászfenesi ütközetben a török elleni csatában hősi halált halt II. Rákóczi György (1648-1660), ugyancsak erdélyi fejedelem. Az apai nagyanya, Báthory Zsófia révén II. Rákóczi Ferenc ereiben Báthory-vér is csörgedezett, mely családból a dicsőségesen uralkodó, s minden oroszok rettegett cárját, IV. Ivánt is legyőző lengyel király, Báthory István (1571-1586) erdélyi fejedelem származott. Az apa, I. Rákóczi Ferenc, választott erdélyi fejedelem, aki az állam történetének említett 1657-1661 közötti baljóslatú fordulata miatt soha nem foglalhatta el az uralkodói széket. Édesanyja, Zrínyi Ilona révén a nem kevésbé jeles Zrínyi-família sarja is volt, nagyapja a mártír Zrínyi Péter, akit I. Lipót király parancsára a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt 1671-ben Bécsújhelyen lefejeztek. Az anyai ági ősök között találjuk a szigetvári hős Zrínyi Miklóst, aki 1566-ban mindhalálig védte a rábízott várat, és az ő emlékét a Szigeti veszedelem című eposzban megörökítő dédunoka, a költő, hadvezér és politikus Zrínyi Miklóst is.
Rákóczi Ferenc megpróbáltatásai már gyermekkorában megkezdődtek: három hónappal születése után atyja meghalt, s az özvegyen maradt Zrínyi Ilona 1682-ben másodszor is megházasodott: a „kuruc király"-hoz, Thököly Imréhez ment feleségül. A kis Rákóczi Ferenc részt vett mostohaapja számos hadjáratában, köztük a végzetes, szerencsétlen vállalkozásban, Bécs 1683. évi ostromában a törökök oldalán harcolva. A menekülő törökök által keltett felfordulásban az összeomló tábori sátor rúdja csaknem a hétéves kisfiú halálát okozta. Thököly sorsa a bécsi vereséggel megpecsételődött: a törökök őt okolták, pontosabban tették meg bűnbakká a katonai kudarcért, ezért a váradi pasa elfogatta, s mire szabadon engedte, a „kuruc király” felső-magyarországi fejedelemségéből csupán egyetlen sziget maradt, amelyet a feleség, a hős lelkületű Zrínyi Ilona védett elszántan: Munkács vára. 1685 végétől 1688. elejéig állta az erősség a Habsburg-hadsereg túlerejével szemben a harcot, s miután végül a császáriak kezére kellett adni azt, Zrínyi Ilonát két gyermekével, Juliannával és Ferenccel fogolyként hurcolták Bécsbe.
Ott a gyermekeket elszakították anyjuktól – soha többé nem láthatták őt –, s a 12 esztendős Rákóczi Ferenc – az egyébként varázslatos fekvésű, a Vajgar-tó partjára épült csehországi városkába – Neuhausba (mai nevén Jindrichuv Hradecbe) került, az ottani jezsuita kollégiumba, az I. Lipót király által kinevezett gyám, a magyarellenes Kollonich bíboros utasítására. A bíboros Rákócziból aulikus, hazáját megtagadó, kozmopolita arisztokratát szeretett volna nevelni. Érkezése után az egyik tanára azt jegyezte fel róla naplójában, miszerint „egész valójában semmi középszerű sincs. Szavai, járása, magatartása, mind méltóságteljesek, fejedelemhez méltóak, minden kevélység nélkül”. 1688. április 5-én megmutatták neki Neuhaus urának, Slawata grófnak gyönyörű várát. Az ifjú Rákóczi az egyik teremben megpillantotta Magyarország térképét. Rámeredt az északkeleti országrészben jelölt munkácsi várra, szemét elfutotta a könny, de csak ennyit mondott jezsuita kísérőinek: „Nem lehet ezt olyan gyorsan elfelejteni”. Aztán 1690 őszétől már a prágai egyetemen folytatta tanulmányait. Úgy tűnt, Kollonich igyekezete sikerrel járt: anyanyelvi tudása lassan megkopott, ugyanakkor a németet törten beszélte. A családja és hazája sorsa egyre kevésbé érdekelte. 1693-ban itáliai körutazást tett, eljutott Velencébe, Ferrarába, Bolognába, Genovába és Torinóba, negyedévig időzött Firenzében, majd útját folytatva meglátogatta Nápolyt és annak közelében felmászott a Vezúv nagy kráterének pereméig, ezt követően pedig Rómán keresztül visszatért Bécsbe.
Közben több szálon futó házassági tervezgetések is zajlottak, végül elküldték Rákóczinak Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnő képét. A szép és csinos 15 esztendős kislány megnyerte a 18 éves ifjú tetszését, aki egy főúri házasság minden kívánalmának megfelelt: az anya rokonságban állott I. Lipót feleségével, Eleonóra császárnéval, a család pedig a Bourbonokkal, vagyis XIV. Lajos francia királlyal is. 1694 nyarán Rákóczi Kölnbe utazott, s az első személyes találkozáskor igen kellemesen lepte meg az a korántsem mellékes körülmény, hogy a leendő ara még az arcképénél is jóval szebb. Kölnben tartották az esküvőt 1694. szeptember 26-án. Ezt követően, még ez év decemberében hazatérhetett a nagykorú főúr magyarországi birtokaira: Szerencsen, majd Sárospatakon rendezkedett be udvartartásával.
Vadászatok, fényes bálok, vendégeskedések követték egymást, az ifjú Rákóczi nagyon vigyázott arra, hogy a Zemplén és vele szomszédos vármegyék nemességével ne politizáljon, bármennyit is panaszkodtak az urak a folytonos törvénytelenségek, a jogtalan adószedések, a porció és a forspont (a katonaság elszállásolásának, élelmezésének, illetve szállításának természetbeni kötelezettsége) miatt. A nemeseknek így rövidesen az lett a meggyőződésük, hogy Zrínyi Ilona fia, a több erdélyi fejedelmi őssel büszkélkedő II. Rákóczi Ferenc a Habsburg-párti labancokhoz kötődik. Amikor 1697. július 1-jén kitört a hegyaljai felkelés, feleségével és egyéves gyermekével azonnal Kassára indult régi hívéhez, Nigrelli tábornokhoz, a felső-magyarországi császári erők főparancsnokához. Minthogy a városba vezető utat már elzárták a felkelők, s tartani lehetett a mozgalom kiterjedésétől is, Szendrőn és a párját ritkítóan gyönyörű Selmecbányán keresztül Bécsbe futott I. Lipót udvarába, hogy bizonyítsa hűségét. A hegyaljai felkelés leverése után, 1697 őszén hazatért magyarországi birtokaira. Ekkoriban Rákóczi súlyos lelkiismereti válságon esett át. Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy valójában sehol nincs otthon. Gyökértelenné vált. Környezetének tagjai Ausztriában és Magyarországon egyaránt bizalmatlanok voltak vele szemben, ott magyar rebellisnek, emitt áruló németnek tartották. Végül I. Lipót gyóntatója, Menagetti atya által küldött egy üzenetet a császárnak, melyben kifejezte abbéli szándékát, hogy elcserélné magyarországi birtokait egy azonos értékű német birodalmi hercegségre. Miután azonban az uralkodó ez idő szerint nem kételkedett már Rákóczi hűségében, és amúgy sem akadt a Rákóczi-vagyonnal felérő cserebirtok a birodalomban, a kérdés lekerült a napirendről.
Hazatérése után többé már amúgy sem tudott szemet hunyni birtokostársai és a föld népének jogsérelmei és szenvedései felett, s az is napi tapasztalata volt, hogy uradalmai gazdasági megerősödését célzó intézkedései is rendre kudarcba fulladtak: egy általánosan leromlott, kifosztott és nyomorgó országban nem lehet sivatagi oázisként elszigetelve jólétet teremteni. Rákóczinak mind több hitelt kellett felvennie az 1683-1699 közötti felszabadító háború idején amúgy is jól megtollasodó bécsi zsidó bankházaktól – például a pénzpiaci vezető Oppenheimerektől –, ennek következtében anyagi gondjai szükségképp megsokasodtak. (Alapvetően már abban a korban is ugyanazokat az uzsorás pénzügyi tranzakciókat bonyolították le, mint napjainkban.) Végül ősei példáját követve kockázatos útra lépett: barátjával, Bercsényi Miklóssal összeesküvést szőtt a törvényesen megkoronázott uralkodó, I. Lipót ellen. A megelőző évek alatt szövődött barátság a két felvidéki arisztokrata között. Bercsényi ekkoriban Ung vármegye örökös főispánja és Felső-Magyarország királyi hadbiztosa volt. Látva a visszaéléseket és a kegyetlenkedéseket, utóbbi tisztségéről lemondott. A Rákóczival lezajlott beszélgetések hatására érlelődött meg a két barátban ugyanaz a gondolat: Magyarország jogait más úton, mint erőszakkal, azaz fegyveres felkelés révén visszaszerezni nem lehet. A Habsburgok persze már jó előre megteremtették a jogi biztosítékát annak – okulva a 17. századi tapasztalatokból –, hogy egy jövőbeli magyar rendi ellenállás törvénytelen legyen a magyar alkotmány szerint is. (Bécsben ugyanis az abszolutista törekvéseket érvényesítő kormányzat eleve annak tekintette Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György, Wesselényi nádor és Thököly harcait, illetve szervezkedéseit.) Az 1687-1688. évi pozsonyi országgyűlésen – megzsarolván a rendeket a török háború befejezésének alternatívájával – hatályon kívül helyeztettek két ősi törvényt: a szabad királyválasztásról szólót, illetve az 1222. évi Aranybulla nevezetes 31. cikkelyét, az ellenállási záradékot, amely biztosította a nemesség és a főpapság számára a ius resistendit, azaz a törvényszegő uralkodóval szembeni fegyveres ellenállás jogát is.
Rákóczi és Bercsényi számos felvidéki nemest megnyert mozgalmának, majd 1700-ban titokban kapcsolatot kerestek a francia uralkodóval, XIV. Lajossal. Miként azt már sorozatunk korábbi részeiben több alkalommal is kifejtettük, a francia kapcsolat korántsem volt újdonság a magyar külpolitikában: korábban Rákóczi anyai nagyapja, Zrínyi Péter is ezt az utat választotta, majd mostohaatyja, Thököly is szövetségesi viszonyban állott a Napkirállyal. Kezdetben a bécsi francia követtel, Villars márkival vette fel a kapcsolatot, ám nem bízott meg a kissé szószátyár diplomatában. Végül a konstantinápolyi francia rezidenstől, Ferrioltól – aki hajdan Thököly szolgálatában hosszabb időt töltött Magyarországon – kapott bizalmas levelet Rákóczi, melyben a követ azt közölte vele, miszerint királya megígérte neki, hogy támogatja a magyarok Bécs ellen irányuló szervezkedését. A konspiráció biztatóan szövődött. Rákóczi megbízottja gyakran megfordult Versailles és Sárospatak között, és a további üzenetváltásokból kiderült, hogy XIV. Lajos hajlandónak mutatkozik az összeesküvők pártfogolására. Csakhogy Rákóczi nem tudta, hogy követe, a francia Longueval I. Lipót ügynöke, így Bécs kezdettől fogva kézben tartotta az összeesküvés szálait. 1701. április 18-án II. Rákóczi Ferencet éjnek évadján nagysárosi kastélyából hurcolták el a császári dragonyosok várandós felesége, Sarolta Amália mellől, ám a derék asszony el tudta érni, hogy a balsorsban is követhesse hites urát, így ő is útra kelt. Rákóczit Bécsújhelyre vitték – rossz ómen –, s ugyanabba a boltozatos cellába vezették, ahonnan kerek harminc esztendővel korábban anyai nagyatyja, Zrínyi Péter indult utolsó útjára, a vérpadra. Ám az unoka sorsa szerencsésebben alakult: a porosz származású helyőrségparancsnok, Gottfried Lehmann kapitány segítségével és felesége, Sarolta Amália hathatós közreműködésével 1701. november 7-én megszökött mint részeg dragonyos a börtönből. A városkapun, melyet az őrség épp be akart zárni, az utolsó pillanatban tudott kijutni. Lehmann kegyetlenül megfizetett tettéért: felségárulás miatt halálra ítélték, majd az ítéletet – miként már eddig is láthattuk, Lipótnak volt egyfajta kegyetlenül morbid humorérzéke – végrehajtva 1701. december 24-én felnégyelték. Rákóczi Lengyelországba menekült, s végül a magyar határhoz közeli Brezán várában telepedett le. (Azóta Brezán messze került a csonka hazától, két országhatár is elválaszt tőle.)
Egy korábbi sorozatunkban már részletesen felvázoltuk a Rákóczi-szabadságharc diplomáciai és katonai fejleményeit, illetve kapcsolatrendszerét, így ezeket a továbbiakban csak érintőlegesen említjük, elsősorban a nagyságos fejedelem személyes életútjára koncentrálva. II. Rákóczi Ferenc sorsának és Magyarország jövőjének az európai politikai és diplomáciai események egyaránt kedvezni látszottak: a törökök kiűzését az 1699-ben kötött karlócai béke szentesítette – igaz, személyes vonatkozásban egy nagyon fájdalmas cikkelye is volt e szerződésnek, mivel Thököly Imrét és Zrínyi Ilonát örök időkre száműzte Magyarországról a török birodalom területére – , 1701-ben pedig egy másfél évtizedes (1701-1714) európai háború tört ki a spanyol örökségért a két nagy rivális I. Lipót közép-európai Habsburg-birodalma és XIV. Lajos Franciaországa, illetve szövetségeseik között. Ezzel csaknem egyidejűleg zajlott a Baltikum feletti hegemóniáért az ún. északi háború (1700-1721) Svédország, illetve Dánia, Lengyelország, Poroszország és Nagy Péter Oroszországa között. Rákóczi jó esélyt látott – a francia nagyhatalom verhetetlenségében bízva – Magyarország státusának újrarendezésére. A diplomáciai érintkezést folyamatosan fenntartva a francia udvarral, kapcsolatba lépett az Északkelet-Magyarországon, Tiszaháton Esze Tamás vezetésével 1702 óta újfent szerveződő „rebellis” népi-kuruc mozgalommal, majd „Cum Deo pro patria et libertate” – Istennel a hazáért és a szabadságért – feliratú zászlókat juttatva nekik, az 1703. május 6-án kibocsátott brezáni kiáltvánnyal hadba hívta az ország nemes és nemtelen – vagyis privilégiumokkal, nemesi kiváltságokkal nem rendelkező – alattvalóit a Habsburg-abszolutista rendszerrel szemben. Akárcsak a honfoglaló Árpád, Rákóczi is a Vereckei-hágón át lépett magyar földre 1703. június 16-án. Két nappal korábban – még lengyel területen – találkozott először a tiszaháti „rebellisekkel”. Óriási csalódás volt a találkozó mindkét fél részére: az Esze Tamás vezette népfelkelők azt hitték, hogy egy csillogó brokátban tündöklő nagyúr érkezik idegen segédcsapatokkal, ehelyett egy puritán, fekete ruhába öltözött fiatalembert láttak maguk előtt, aki szűk, udvari kíséretével tért vissza hazájába. Esze Tamás megnyugtatta az embereit, hogy vezérük az édesanyjáért, az 1703. február 18-án elhunyt Zrínyi Ilonáért visel gyászt. Ugyanakkor Rákóczi is mélységesen megdöbbent: az előzetes tárgyalások alapján mintegy 1000 főnyi, jól képzett gyalogost és 300 lovast várt, ehelyett mindössze 250 rendetlenül tolongó, kaszára-kapára kapott paraszti sereglet állott előtte. Feljegyzése első katonáiról meglehetősen lesújtó volt: „A nép söpredéke volt, és rablás közben tanulta meg a hadi mesterség elemeit, …nem is akarta a parancsokat követni, a magyar nép és a nemesség között fennálló természetes gyűlölet miatt”.
Rákóczi emberi és államférfiúi nagyságát dicséri, hogy annak ellenére sem adta fel politikai céljait és a fegyveres harcot I. Lipót zsarnoki rendszere ellen, hogy voltaképpen az ország legvagyonosabb arisztokratájaként egy parasztfelkelés élén találta magát. Különös paradoxon és reménytelennek tűnő hadi- és politikai helyzet lehetett ez számára, mégsem azt magyarázta – a mai kollaboráns elittel ellentétben –, hogy mit miért nem lehet megtenni, hanem azt cselekedte, amit egy felelős, dicső ősök örököseként a történelem színpadára lépő magyar államférfi tehet: a reménytelennek tűnő szituációban is vállalta hazája szabadságáért a küzdelmet. S az utókor őt igazolta. A maroknyi sereg hetek alatt több ezer főre gyarapodott. Hamarosan Rákóczi mellé állt a nemesség jó része s több arisztokrata is. Közülük kerültek ki a szabadságharc hadseregének tisztikara, az új államvezetés hivatalnokserege, a külföldi udvarokkal kapcsolatot tartó diplomaták. A résztvevők tömegét azonban továbbra is a parasztság, a „talpasok” hada, illetve a török hódoltság megszűnésével szélnek eresztett vitézlő rend, a bujdosók, a kurucok serege alkotta. Rákóczinak egy évszázada tartó függetlenségi harcaink során először sikerült egy táborba szólítania jobbágyot és nemest.
A spanyol örökösödési háború miatt a nyugati frontra vezényelt elit Habsburg-hadtestek hiánya, no meg a kurucok lelkesedése és Rákóczi szervezőkészsége megtette a magáét: 1703-ban a Tiszántúl, a Duna-Tisza köze s a Felvidék a felkelők kezére jutott, a portyázó magyar hadak báró Károlyi Sándor szatmári főispán vezényletével nem éppen áldott és békés vigíliát szereztek a jó bécsieknek: 1703. december 24-én felgyújtották a város védelmére épült sáncrendszert. 1704-ben aztán az ősök jussát, a Királyhágón túli országrészt, Erdélyt is sikerült birtokba venni: a júliusi, gyulafehérvári országgyűlésen II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmévé választották. Az ünnepélyes beiktatásra majd 1707 áprilisában, a Marosvásárhelyen összeülő diétán került sor. A dunántúli hadműveletekkel egyidejűleg, 1705 szeptemberében, a Nógrád megyei Szécsény határában, a Borjúpást mezőn tartott tartott országgyűlésen Rákóczit Magyarország vezérlő fejedelmének is megválasztották. A fejedelem ugyanabban a sátorban lakott, mint hajdanán Bethlen Gábor. Fejedelmi esküjének letétele után négy főúr – Bercsényi, Forgách, Csáky, Esterházy Antal – ősi szokás szerint Rákóczit pajzson háromszor a magasba emelte. Az országgyűlés fontos végzése volt a vallásszabadság deklarálása. A fejedelem emlékérmet is veretett, amelyen egy református, egy evangélikus és egy katolikus egyházfi közösen mutat be áldozatot a hazaszeretet oltárán. 1707-re néhány stratégiai fontosságú erődítmény kivételével (Buda, Pozsony), valamint Horvátországot, a Határőrvidéket és Dél-Erdélyt nem számítva, a kuruc állam csaknem az egész Kárpát-medence területére kiterjesztette joghatóságát. Ugyanebben az évben Ónodon az országgyűlés kinyilvánította a Habsburg-ház detronizációját, valamint a „köztereh” viselésének kötelezettségét minden alattvaló, tehát a nemesség számára is. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy egyetlen európai nagyhatalom sem ismerte el sem Rákóczi fejedelemségét, sem a Habsburgok trónfosztását, beleértve a nagy szövetségest, XIV. Lajost is. Bármennyire is fájdalmas számunkra: Magyarország az európai nagyhatalmi játszma sakktábláján csupán csak egy parasztfigura volt. Ráadásul ezen a küzdőterén olyan alapvető átrendeződés ment végbe a fentebb vázolt magyarországi fejleményekkel párhuzamosan, amelyek alapvetően meghatározták Rákóczi szabadságharcának egész további kimenetelét és hazánk 18. századi történelmének további alakulását.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Folytatjuk)
Kapcsolódó:
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready