S aligha akad kis hazánkban olyasvalaki, akinek ismeretségi körében ne dolgozna rokon, barát vagy éppen kolléga a Lajtán túl.

Egyre inkább rangnak tűnhet idegenben élni, hiszen össznemzeti hóbort kezd kialakulni.

Sokaknak dagad is a mellük, hiszen bár nekik nem jött össze itthon semmi, de legalább a hozzátartozóik (fiuk, lányuk, unokájuk) kimentek dolgozni Angliába vagy „Németbe”, esetleg „Olaszba” - ó, szegény Kazinczy, de tényleg így beszélünk! -, és mennyivel jobban élnek, mint itthon.

Sokan baleknak is érzik magukat – itthon ragadtak, nem mosolygott rájuk Fortuna.

Kétségtelen, hogy az elmúlt évek figyelemreméltó gazdasági jelensége a külföldi munkavállalás és a kivándorlás, miután a korábbi évtizedekben bármi történt is, az emberek túlnyomó része itthon maradt, türelmesen várt. De – az uniós csatlakozásunknak köszönhetően – megnyíltak a munkaerő-piaci határok is.
Felgyorsult a folyamat.

Ha esetleg a Tisztelt Olvasó vagy bárki, aki „kalandvágyból” itthon maradt, és a külföldön dolgozókra nemzeti hősként tekint, arra kérem, ne tegye! Még akkor sem, ha az ilyen-olyan sztorik és legendákká vált beszámolók hallatán úgy érezné, hogy itthon csak szenved, sínylődik és nem tud egyről a kettőre jutni.
Tudniillik a valódi hős az, aki itthon „termeli a GDP-t”, adózik és fizeti a tb-t, a nyugdíjjárulékot, vásárol, megtakarít, befektet.

Nem azt akarom mondani, hogy ne éljünk a nyugati ösztöndíjakkal, átmenetileg a kinti munkavégzéssel, értelmiségiek esetében a kutatás lehetőségével, hanem azt: tényleg bajban lesz hazánk, ha azok, akik az adófizetők pénzén tanulnak és felnőttkorukra elhagyják az országot, máshol telepednek le, s az osztrák vagy éppen a svájci költségvetésnek fizetik az adót és a járulékot.

A folyamat, amely a gondot okozza, már elkezdődött: az aktív dolgozók egyre nagyobb része megy külföldre dolgozni, ez pedig rendszerszintű tényező. Hiszen mindannyian ismerünk történeteket családi vagy ismerősi körből: lassan boldog-boldogtalan nekivág a „kalandnak”, amivel megrogyasztja az ellátási rendszert, és hosszabb távon károkat okoz a gazdasági teljesítménynek is.

Pá, én leléptem! – tényleg ilyen egyszerű ez?

Nos, aki elmegy, nem pusztán a valóságból menekül, hanem kivonja magát a közös teherviselésből is. Úgy, hogy szüleit, rokonait itt hagyja hátra - a magyar adófizetőknek. S olcsó munkaerejével gazdagítja az egyébként is gazdag nyugat-európai országokat.

Ráadásul – túlnyomórészt legalábbis – sokszor szakképzettsége alatti munkakörben vállal állást, megalázó körülmények között él, soha nem tud beilleszkedni, és esélye sincs önálló egzisztenciára. Mert drága az ingatlan, a megélhetés, és egész életében kelet-európai „tetkóval” a karján keresi a boldogulást. Keveseknek adatik meg, hogy ne mosogatni menjenek ki, szüretelni, takarítani, hanem kutatás-fejlesztési munkát végezni a high-tech iparágakban, vagy a PhD-programokra.

Hogy mi közük van az állam, a gazdaság megroggyantásához a kivándorlóknak? Nagyon sok. Ugyanis ennek következményeként bizonyos szektorokban munkaerőhiány keletkezik itthon – egészségügy, építő- vagy járműipar –, amely vagy felhajtja ezekben az ágazatokban a béreket, vagy ellehetetlenít bizonyos tevékenységeket, és az érintett cégek, ha tudnak, akár tovább is állhatnak. A nagyarányú elvándorlás persze szépítheti a munkanélküliség számait, a kint dolgozók hazautalásai pedig javíthatják az ország egyensúlyi – pénzügyi – mutatóit. Ideiglenesen.

Hosszabb távon ugyanis a kivándorlás veszélyezteti a nyugdíjpénztárt és más szociális területeket. Amennyiben többen fizetnének be a közös kasszába, magasabb lenne a segélyek és a nyugdíjak összege, kisebbek lennének viszont az adók, járulékok, illetékek.

Nem árulok zsákbamacskát: soha nem fogunk úgy élni, mint a németek, hiszen ők többet termelnek, így több a szétosztható jövedelem is. Azonban érdemes belegondolni abba, hogy hol tartottunk 1989-ben és hol tartunk most… Akkor az átlagos európai fejlettség harminc százalékán lehettünk, most pedig hetven százalék körül tartunk. És ha jobban nő a gazdaság, mint az uniós átlag – márpedig ez vitathatatlan –, akkor évről évre megadatik a felzárkózás lehetősége.

Előhozakodnék némi önfeláldozással is, John F. Kennedy kiváló megfogalmazásával élve: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem hogy mit tehetsz te a hazádért.”

Mostani olvasatra lefordítva: Aki magyar, hazatart!