Mára alaposan megváltozott a helyzet, mindhármuk életműve reneszánszát éli. Igaz viszont, hogy Nyirő Józsefé és Wass Alberté nem gáncsoskodások nélkül.

Nyirő József, mint a magyar parlament Erdélyből behívott képviselője, a székelység alapvető érdekeinek a szószólója volt az Országházban. Csakhogy a világméretű kataklizmához közeledve csúnyán összekuszálódtak a szálak, a nagy háború idején alaposan megváltozott Magyarország helyzete, drámaivá, sőt tragikussá váltak a politikai, hatalmi viszonyok.

Nyirőt – bár mindvégig hű maradt képviselőségéhez – alantas vagy aljas szándékok nem vezérelték. Egyetlen célja: Magyarország és a magyarság érdekképviselete volt. A nemzet iránti tántoríthatatlan hittel, mély elkötelezettséggel és cselekvő szolgálattal élte le drámai mozzanatokban bővelkedő alkotói életét, sorssá nemesítve azt.

Képviselői esküjéhez való hűsége folytán Sopronból – a szovjet csapatok előnyomulása elől menekülve – a képviselők külön vonatával kénytelen volt Bajorországba távozni a kormánnyal 1945 tavaszán, ahol egy időre a magyar emigráció letelepedett.

Időközben itthon kikiáltották háborús bűnösnek és népellenesnek, mint majd mindenkit, akik 1945-ben elhagyták az országot. Nyirő nagyon sokáig azt remélte, hogy rövidesen fordulat áll be a nagypolitikában, és hamarosan hazatérhet gyermekeihez. Nem így történt. Több évi bajorországi tartózkodás után 1950-ben feleségével Madridba költözött, ahol – Vaszary János író barátjának köszönhetően – a Madridi Rádió Magyar Szerkesztőségének munkatársa lett, ami megélhetést biztosított neki és a csonka családnak.

Nyirő József életműve nagy részét Erdélyben írta meg. Emigrációban mindössze két regénye született: Íme, az emberek és A zöld csillag.

Gazdag kincset hagyott ránk, ami olvasói számára, szerencsére, egyre teljesedik.

Medvigy Endre, a Nyirő-életmű gondozója jóvoltából újabban ízelítőt kaptunk az író publicisztikájából. (Nyirő József: Mi az igazság Erdély esetében? Kairosz, 2007.) Az ismert irodalomkutató az író hagyatékából, nehezen hozzáférhető emigrációs sajtótermékek sokaságából, jogutódok birtokában lévő írói hagyatékból búvárolt fel és fogott össze egy kötetnyit a székely író korabeli leveleiből, nyilatkozataiból, felszólalásaiból, vallomásaiból, tanulmányaiból, publicisztikájából, kiegészítve azokat alaposan dokumentált, eligazító utószavával. Más forrásokhoz nem jutott. Felhívására senki nem jelentkezett az emigrációs sajtóban járatos itthoni kutatók közül. Pedig jó lett volna, ha támogatja, aki tehette volna. Ha például az emigránsok közül is – lehetőségeikkel élve – az ügy mellé állnak. De így is egy nagyszerű Nyirő-kötettel gazdagodtunk. Hisz általa bepillantást nyerünk a székely író személyes életébe, pontos, hiteles képet alkothatunk emigrációbeli tevékenységéről, ottani küzdelmeiről. A közvélemény biztos forrásból értesülhet a magyar fájdalmakról és igazságkeresésekről, nemkülönben a magyar emigránsok ama törekvéséről, hogy a (nyugati) politikusok tudják meg végre, milyen fontos szerepet játszott Magyarország Európa történetében.

Nyirő József emigrációban kifejtett munkásságának az is célja volt, hogy lehulljon a lepel az utódállamok, főleg Románia arcátlan hazugságairól, ellenünk irányuló megtévesztő propagandáiról, a manipulációk mögött meghúzódó önző nagyhatalmi érdekekről. Az írásokból kitűnik, hogy Nyirő és legközvetlenebb elvbarátai hitet szerettek volna önteni a magyar sorstársakba, éltetve bennük a reményt, hogy a nagyhatalmak – felismerve tévedéseiket – belátják és jóvá teszik azokat, és a történelmi Magyarország újra állni fog. Ők pedig visszatérhetnek édes hazájukba, Magyarországra.

Nyirő József, mint majd minden nagyhitű, az igazság végső győzelmében rendíthetetlenül bízó ember, kedvesen naiv volt. Ezért később keserűen kellett megtapasztalnia, hogy a világ dolgai nem az egyéni óhajok szerint változnak, lett légyenek azok mégoly jogosak, igazak és emberiesek is. Kénytelen-kelletlen tudomásul kellett vennie, hogy a döntési helyzetben lévő (nagy)hatalmi tényezők nem a politikai hibák korrigálásának az útját követik, nem a méltányosság irányába haladnak. S hogy tetteiket és döntéseiket – nem számítva a nagyon ritka kivételeket – sohasem a „humánum szomja” irányítja, hanem mindenkor a saját önző érdekek motiválják, mozgatják. A történelem nem ismeri a hálát. Ha így lenne, Magyarország ma nem ott tartana, ahol van. A századok során fogyó-zsugorodó országhoz idővel visszaszervesültek volna olyan területek, azok az egykori országrészek, amelyek eredendően színmagyarok (például a Szerémség a középkorban) vagy döntően magyar jellegűek voltak, mint Erdély a törökök beözönléséig.

Cseres Tibor mesélte volt a kilencvenes évek elején: „Tudod mit mondott nekem egyszer Tamási Áron? A két világháború között, amikor Erdély magyarsága először került román fennhatóság alá, és a bukaresti politikai hatalom parancsára a húszas években gombamód építették Székelyföldön és Erdély-szerte a román templomokat, egy székelyföldi ortodox templom felszentelésekor a pópa a következő szavakkal fordult híveihez: »Az Isten az ő kegyelméből nekünk ajándékozta Erdélyt. Most rajtatok a sor, hogy teleszüljétek, benépesítsétek. Mert tudjátok meg, hogy nem azé az ország, aki fegyverrel megveszi, hanem aki teleszüli, benépesíti, belakja«”.

Vajon a néhai pópa maga volt-e az egyszemélyes orákulum, vagy inkább a bukaresti hatalom szócsöve, utasításainak – sok-sok paptársával együtt – jól fizetett egyházi végrehajtója? Ma már tudjuk, hogy az utóbbi az igaz. Tessék csak elolvasni Nyirő József Néma küzdelem című nagy ívű regényét a Mezőség elrománosításáról. Meggyőző képet kapunk belőle arról, miként történt a románság vértelen honfoglalása Erdélyben.

A román nagypolitika lényegében ma is ugyanazt a bizantin típusú politizálást folytatja, az eszközöket mindenkor az aktuális viszonyokhoz igazítva. A beolvasztás, a kiutálás, a kiűzés, a nyelvtiprás, iskoláink, egyetemi részlegeink elsorvasztása, majd felszámolása, a magyar sajtó, média kiüresítése és megszüntetése, hol nyílt, hol meg burkolt fenyegetések és presszionálások... – újabb időkben ez a román „területszerzési” törekvések sikerének a titka. Amihez a magyar szocialista-liberális külpolitika bávatagon asszisztál, oktalanul eltaszítva magától az egykor önhibájukon kívül a határainkon túl rekedt nemzettestvéreket. Pedig hát annyit még megélhetési politikusainknak is tudni illene, hogy amiről önként lemondunk, az idegen nyelvi és (ellenséges?) társadalmi környezetben hamarabb vagy később eltűnik. Nagyon erősnek kell lenni ahhoz hitben, lélekben, akaratban, hogy a megtagadott rendíthetetlenül kitartson önazonossága mellett, ha lehet, maradékaiban is.

Ezeket mondva, a határainkon túli magyarok és az anyaország közti vértelen, „se hal, se hús” viszonyra gondolunk. (Horribile dictu: a kisebbségivé válás tétova jeleit újabban az anyaországi magyarságon is észlelni lehet itt-ott.)

A Mi az igazság Erdély esetében? Nyirő József emigrációban keletkezett talán legjelentősebb nemzetpolitikai írása. Az író életének utolsó szakaszában a nyugati hatalmak meggyőzésére íródott, de azok le se fordították. Pedig ha idejében tudomást szereztek volna belőle a történelmi tényekről, a cáfolhatatlan igazságokról…

Az író gondolkodásában Magyarország és Erdély mindig is szerves egységet alkotott. Ő a történelmi Magyarországot és a Szent Korona-eszmét vallotta, Erdélyt pedig a részének tekintette. Így Nyirő erőfeszítései a status quo ante, vagyis a történelmi Magyarország visszaállítására irányultak.

Etnográfiai, ökonómiai, geopolitikai s más okoknál fogva ő a történelmi Magyarországot tartotta természetesnek. Erdély esetében három változatot tartott elképzelhetőnek:

1) „Visszacsatolni Magyarországhoz, természetesen a kisebbségi román nép részére nemzetközileg garantálandó autonómia, az általános emberi és kultúrjogok biztosításával.

2) Lehet Erdélyt kettéhasítani úgy, hogy a magyar többségű északi és keleti rész Magyarországhoz, a déli, román többségű rész Romániához csatoltassék. Ez esetben is kölcsönösen biztosítandók természetesen a nemzetiségi kisebbségi jogok.

3) Lehet végül egy harmadik megoldás, éspedig egy önálló Erdély létesítése. Ez esetben az önálló új államot a régi történelmi Erdélyből kell megalkotni. Az ettől nyugatra eső s Magyarországtól elszakított egyéb keleti területek tehát Magyarországhoz visszacsatolandók. Az önálló Erdélyben alaptörvényszerűen s az UN [Egyesült Nemzetek – a szerk.] garanciájával kellene biztosítani a két nép: a magyar és a román teljes egyenjogúságát.

Csak egyetlen megoldás nem lehetséges, hogy Erdély s Kelet-Magyarország Romániához csatoltassék. Lehetetlen, mert figyelmen kívül hagy ezeréves jogokat, történelmi tradíciókat, ellenkezik a természet és a gazdasági élet törvényeivel, figyelmen kívül hagy mártír százezrek vérével s egy magasabb fokú kultúra minden jelenségével megpecsételt és megszentelt összetartozandóságot, és lehetetlen, mert abszolút igazságtalan és fenntarthatatlan, mint ezt 1920 óta minden nap bizonyítja.”

Egy tévedésektől hemzsegő angol nyelvű történelemkönyv apropóján írt egyik dolgozatában Nyirő védelmébe vette a történelmi Magyarország nemzetiségi politikáját. A régi Magyarország – mutatott rá – a nemzetiségekkel türelmesebb és emberségesebb volt, mint Trianon után az utódállamok magyarellenes beolvasztó politikája: „A kisebbségi nyelvek használatát Magyarországon Európának a maga korában legszabadelvűbb törvénye, az 1868. XLIV. tc. szabályozta, és ez a hatalomváltozás után is érvényben maradt Erdélyben, de ezt a román impérium alkalmazásba se vette. Ehelyett a közigazgatási törvényekből különböző ürügyekkel kihagyták a kisebbségi nyelvhasználatot, s mikor a gyulafehérvári határozatokat Erdély többi népének megkérdezése nélkül megalkotók kerültek kormányra, a kolozsvári tartományi igazgató rendeletileg tiltotta el a községi és megyei tanácsokban a kisebbségi nyelvek használatát. Még egy év se telt el, amikor az államvasutak vezérigazgatója szigorúan megtiltotta a vasútalkalmazottaknak, hogy bármiféle kérdésre kisebbségi nyelven választ adhassanak. A királyi diktatúra alatt a kolozsvári hadtestparancsnok egy hónaptól két évig terjedő büntetés terhe alatt tiltotta meg a kisebbségi nyelvek használatát a közhivatalokban, kisebbségi nyelveken fogalmazott plakátok kiragasztását, cégtáblák kifüggesztését, a magyar helységneveknek a sajtóban való feltüntetését. A hadbíróság tömegesen ítélte el a kisebbségieket ilyen bűncselekmények miatt.”

Édes testvérei (szükségképpeni folyományai?) voltak ennek a gyakorlatnak a két világháború közti kényszerű névelemzések, Anghelescu miniszter kultúrzónákról szóló agyszüleménye, az 1925-ös baccalaureatusi törvény, a nyelvvizsgák tortúrái, Ceausescu falurombolása.

Van-e történelmi jog? – vetődik fel időnként a „kényes” kérdés. Jelek szerint van is, meg nincs is. Van, de csak azoknak, akiknek van elég komoly katonai, gazdasági, pénzügyi és egyéb erejük ahhoz, hogy – fittyet hányva ilyen-amolyan tiltakozásokra – érvényt szerezzenek neki...

Nyirő óta nagyot változott a világ. A maradék Magyarország ma távolról sincs abban a helyzetben, hogy – a méltányosság elvének tiszteletben tartásával – az ilyen irányú elképzeléseknek érvényt szerezhetne. Ámde ami ma lehetetlen, nem biztos, hogy mindig is az lesz. Csak feladni nem szabad! Mert a lemondás – halál. Aki lemond, az a lemondással együtt elveszíti a hitet, a reményt és azokat az eszközöket is, amelyek egyszer, valamikor – ki tudja, mikor – az áhított cél eléréséhez vezethetnek.

Nyirő szerint egy nép fennmaradásának vannak örök természeti és történelmi, mindenkor érvényes alapelvei és igazságai, melyektől eltérni katasztrófába vinne. Minél súlyosabb helyzetben van egy nemzet, annál töretlenebbül kell ragaszkodni hozzájuk. Van-e ennél súlyosabb, sürgetőbb erkölcsi-emberi és politikai feladat a mai Magyarországon!?...

Hogy a nagyhatalmak messze nem az író óhaja, igazságérzete szerint, sem nem a tények tiszteletben tartásával döntöttek sorskérdéseinkről, azt az erdélyi magyarság szomorú és egyre kilátástalanabb helyzete is bizonyítja.

Csoda, hogy csak az utóbbi húsz-huszonöt évben háromszázezernél több erdélyi nemzettestvérünk vett vándorbotot a kezébe?!

Nyirő K. Judit levele: Tisztelt Kuruc Info Szerkesztősége!  Tisztelettel és ámulattal olvastam Aniszi Kálmán levelét a Kuruc portálon! Köszönöm!

Nyirő K. Judit vagyok, Nyirő József leszármazottja! Nyirő József 2009. nyarán lesz 120 éves. A qrmányzat természetesen nem tesz lépéseket, hogy emlékezzék róla! Teszem én. Hamarosan avatjuk a szobrát Várpalotán, a Trianon Múzeum kertjében, a szülőházát múzeummá alakítjuk és szeretném a hamvait Székelyzsomborban újra temettetni!

Megvagyok hatva, hogy Önök is megemlékeznek róla! Mégegyszer köszönöm!  Ha szükségét látják levelemet kirakhatják, mind olvasói levelet!

Maradok tisztelettel: Nyirő K. Judit, Budapest