(Igen, ez tényleg eszembe juthatott volna korábban is; mentségemre szóljon, hogy teljesen szűz vagyok bármiféle publikációs műfajban, így előfordulhat, hogy efféle hibákat követek el. A másik ilyen hiba, hogy a címet eddig nem írtam bele magába a cikkbe, csak a fájlt neveztem meg - mint fentebb is látható, ezt a hibát is orvosoltam.)

Az első rész (címe: Bemutatkozó levél) leírja, hogy miért jött létre ez a sorozat; hogy az emberek hajlamosak kitérni a politikai küzdelmek elől, mivel az emberek többsége még mindig csak felületesen ismeri a rendszert - és mindig félünk az ismeretlentől. Ugyanakkor, aki nem akarja kiismerni magát legalábbis alapvető szinten a politikában, az csak sodródik az árral, amit nem kerülhet el, de egy légypiszoknak érzi magát ahhoz, hogy dacoljon vele. A Kuruc.info pedig - szélsőségessége ellenére, vagy talán épp amiatt - alkalmas hely lehet arra, hogy megismerjük és kiküszöböljük saját hiányosságainkat.

A második rész (Demokrácia a legfelsőbb szinteken) keretein belül azt mondtam el, hogy az első lépés saját politikai nézeteink "kialakítása", ami tulajdonképpen könnyű, hiszen belénk van "kódolva", csak el kell helyezni a mai politikai palettán; majd ezt követően a magam konzervatív idoljain keresztül, egy-egy példával kívántam elmagyarázni, hogy egyrészt el kell felejteni a "fent majd megoldják, hisz azért fizetjük őket"-féle mentalitást, ugyanis ez a jelen helyzetben legalább akkora kárt okoz, mint maguk a rosszul kormányzó hatalmasságok; másrészt, felvetettem a lehetőségét annak, hogy az elmúlt negyedszázad kudarcossága talán nem feltétlenül volt olyan rossz a társadalomnak, ahogy gondoljuk - ugyanis így az új generációnak volt alkalma megtapasztalni a demokrácia árnyoldalait is.

A harmadik rész (Reakció no. 1: az első hiba) félig reakció az előző cikkre, félig pedig az első lecke a helyes sajtóelemzéssel kapcsolatban: leírtam a politikai gondolkodás kettősségét, miszerint a világ által felénk közvetített objektív tényeket és információkat a második részben említett "kódrendszer" tudatalatti segítségével elhelyezzük a szubjektív gondolkodásunkba, így alkotunk képet a politika világáról. Hozzátettem, hogy a politikai pártok épp ennek a folyamatnak az objektív részét igyekeznek kikapcsolni: különböző érzelmi faktorokkal a szubjektív részt akarják befolyásolni - ezzel kapcsolatban bemutattam példákat a számtalan lehetőségből, amiknél ez a befolyásolás döntő többségében sikeres tudott lenni. A cikk végén pedig szó szerint bemásoltam annak az egy szerzőnek a hozzászólását, aki - nem tudatosan, de mindenképp helyesen - alkalmazta a politikai gondolkodás kettősségét.

Ez a sorozat negyedik része; ezennel el is kezdeném.

Kiskoromban rendszeres templomjáró voltam, így minden vasárnap hallottam, ahogy a pap felszólít erre, majd az emberek megrázzák egymás kezét. Akkoriban kettős érzéseim voltak ezzel kapcsolatban: egyrészt fantasztikusnak tartottam, hogy az ismeretlenek (?) egy pillanatra valóban felebarátokká váltak, másrészt gyermeki értetlenséggel álltam azelőtt, hogy ez miért foszlik szét, miután kiléptek a templomból…

Egy esztendőben a naptár sorrendben 358-359-360. napjai, vagyis a karácsony jelenti számomra ezt a pillanatot. Van három nap, amikor az ember (jó esetben) félreteszi mindenféle gondjait, és ünnepel; feldíszíti a karácsonyfát, 1001-edszerre is megnézi a Reszkessetek betörők első három részét és/vagy az Igazából szerelem című filmet a tévében, ajándékot ad, ajándékot kap, esetleg a tágabb családjával - unokatestvérekkel, (nagy)szülőkkel - is találkozik. A mai napig gyermeki örömmel köszöntöm ezt a három napot, és nagyon nem szeretem, ha bármilyen kis vita beárnyékolja - ezzel, gondolom sokan vannak így.

Ugyanakkor, nem csak az ünnep iránti öröm maradt meg, hanem utána a döbbenet is, ahogy a világ nem fordul ki magából idén sem; idén is visszavedlenek gondterheltté az emberek - ami persze bizonyos mértékig elkerülhetetlen, hiszen van munkánk, vannak problémáink. Azonban az ember ebből a szempontból elég ostoba, ugyanis a tökéletlenségen méri a valóságát; kevés ember tud csekélységeket félvállról venni, ha nincsen súlyosabb gondja. Szerintem nem csak nálam verte ki a biztosítékot a focirajongók közül, amikor titkolni kellett, mennyiért igazolta le Gareth Bale-t a Real Madrid, hogy Cristiano Ronaldo meg ne tudja, hogy nem ő a világ legdrágább játékosa… mi ezen röhögünk, de neki annyira nincs semmi problémája, hogy még ezen a kicsiségen is fennakad. Vagy hogy lehozzam a mi szintünkre: amikor a Dzsudzsák Oroszországba igazolt, úgy szidták, mint a bokrot. Sokan azóta is… az teljesen mellékes, hogy az orosz bajnokság erősebb, mint a holland, vagy hogy például Moszkvában megtanult a jobb oldalon játszani, ami a válogatottban a balszélső-túlkínálat és jobbszélsőínség miatt óriási segítség - de ezzel szemben volt ő pénzéhes, hogy eladja a lelkét, meg hogy a csajának kell a pénz, meg ennek cifrázott verziói. Oroszországban megbecsült futballista lett egy nagy múltú klubnál, a válogatottban 10 meccsből 9-szer a csapata legjobbja (vagy épp az egyedüli jó, mint például Amszterdamban), de persze egy pénzéhes bolond, aki méltatlan a válogatott mezére, mert ki meri nyitni a száját. A társadalom szidja az újszülöttet, hogy miért nem foggal jött a világra…

Ez, mint mondtam, egy jelenség. Ott van mindenkiben, úgy egyénileg, mint társadalmi szinten, mert az embereknek elképzelhetetlen, hogy a karácsony szeretete tovább éljen a karácsony után; a felgyorsult világgal összeférhetetlen elemnek bélyegzik. Pedig a világ is meg tud állni egy pillanatra, ha az idegenek helyett embereket látunk benne: egy tábla csoki egy ismeretlen lánynak, akit tanulni lát, vagy meghívni egy italra az új munkatársat, esetleg egy pillanatra elbeszélgetni egy sokat látott utcai koldussal, hogy jutott ilyen balsorsra - ilyen apróságokkal is jelezheti az ember, hogy ő EMBER - hogy ő, mint magyar ember nem idegennek, csak egy másik, még ismeretlen magyar embernek tekinti őt. Tényleg olyan nehéz volna?

Ha ugyanezt a politikára vetítjük ki, még mindig helytálló a képlet: a politikában is jelen van az elidegenedés, a bizalmatlanság, irigység, kapzsiság - és nem csak a pártok, hanem az egyszerű emberek között is. Az egyik magyar magyarabbnak képzeli magát a másiknál, egyúttal egy idegen, megbízhatatlan akárkiként tekint rá, akit úgyis csak megvásároltak vagy megvezettek.

Ezzel kapcsolatban van még egy tévhit - az, hogy eltérő, de szilárd világnézetű emberek nem alkusznak egymással. Itt az élő bizonyíték arra, hogy ez az elmélet téves: én és a Kuruc.info deklaráltan más nézetet vallunk, és mindketten szilárdan állunk a saját nézeteink talaján; ugyanakkor, éppen ezért tudjuk, hogy ebből mennyit engedhetünk el ahhoz, hogy ki tudjunk állni magunkért. Például, megengedhetem-e magamnak, hogy egy olyan oldalon fejtsem ki nézeteimet, amely finoman szólva is kompromittált - vagy hogy ők megengedhetik-e maguknak, hogy egy ennyire eltérő felfogású valaki írjon az oldalukra. Mindketten az "igen" mellett kötöttünk ki, és mindkettőnknek ugyanaz volt rá az oka: az adott feltételek mellett megegyeznek a céljaink. Ennyire egyszerű az egész.

Ugyanennél a gondolatmenetnél maradva, én elvetem azokat a nézeteket, amik úgy gondolják, hogy egyedül ők tudják a nemzeti fellendülés receptjét, és mindenki más elárulja a hazát - és ez alapján az sem különösebben érdekel, hogy valaki most baloldali, fideszes, jobbikos vagy épp máshoz (vagy senkihez sem) húz. Az én szememben kétféle ember van: akik akarnak egy virágzó, boldog, békés és büszke Magyarországot és akik nem akarnak. Előbbieknek épp azok ártanak a legtöbbet, akik a magyar embert idegenként kezelik, és gyorsan elvetik még a bizalom elvi lehetőségét is velük szemben - ők azok, akik nem értik, mit jelent ez az egész.

A második résznél egy kommentelő felvetette, hogy ha már konzervatívokkal példálózom, akkor miért nem Széchenyit hoztam fel - nos, akkor most legyen egy példa abból az időből: az 1848-as kormánynak minden egyes magyar politikai irányzat tagja volt, és a magyar kormány fennhatósága alatt álló mindenféle világnézetű és nemzetiségű ember szimpatizált vele. Még az udvarpárti Konzervatív Párt is képviseltette magát. Ott nem volt helye például Görgey seregében ilyesminek, hogy "Vele nem harcolok együtt, ez egy szlovák!" vagy hogy "Neki nem engedelmeskedek, ez egy volt császári tiszt!" Az ilyesmi senkit nem érdekelt; mindenki tudta, hogy a saját nézeteiknél és ízlésüknél fontosabb a haza érdeke. Ott a zászlók fölött egy eszme lebegett Damoklész kardjaként, amely békét és sorsközösséget teremtett idegen és idegen között - akik bajtársakká váltak a harcban.

Most előttünk is egy ilyen harc áll. Mi nem fegyverekkel vívjuk, és ellenségünk nem idegen zászlók alatt vonul fel. De pont ugyanazért küzdünk még ma is, mint akkor, és pont ugyanúgy minden jóakaró magyar emberre szükség lesz - nemhogy a sikerhez, hanem hogy egyáltalán reményünk legyen kikászálódni ebből a gödörből, amibe épp temetik el a magyar nemzetet. Épp ezért most nincs lehetőségünk megválogatni a szövetségeseinket - most, mi magyarok egymásra vagyunk szorulva, és nem csak úgy tessék-lássék, de mind a 14 millió itthon és külföldön; akár tetszik, akár nem. És amíg nem békélünk meg, vagy legalábbis nem kötünk átmeneti fegyverszünetet egymással, addig minden egyes rendszerkritika, minden jogos jajkiáltás pusztaságba kiáltott szó marad. Köszöntsétek hát egymást a béke jelével!

Nekem ezt is jelenti a karácsony: a békét, az általános békét, amely - Vona Gábort idézve - "olyan, mintha nem is a normál életünk része lenne, még csak nem is egy ünnepnap, hanem valami ahhoz hasonló, mint amikor a mennyek világa betör a mi földi világunkba." Pontosan erre van szükségünk. Csak annyi különbséggel, hogy ennek a csodának most nem három napig kell tartania.

ifj. Dósa Szilveszter,
az SZTE politológia szakos hallgatója