A múltkor elmentem valami pékség mellett, és a nyitott ajtón át megcsapott a rothadó liszt kellemetlen szaga, ezzel az ázott cirokbűzzel vegyesen. Elöntött a tehetetlen düh, mikor eszembe jutott, hogy 20 éve (nem rég) éjjel két utcányi távolból is érezni lehetett a frissen sült kenyér mennyei illatát. Sokszor nem bírtam megállni, felöltöztem, és az éjszaka közepén leszaladtam egy forró, illatos kenyérért. Meg is rágtam kínomban hazáig a sarkát, mint a pocok! Ma pedig kellemetlen szagú a zsömle, a kifli, a kenyér. Hát mi a franccal etetnek ezek bennünket?

Imádom a virslit, a párizsit. Valaha imádtam a krinolint és a szafaládét is. Valaha... valamikor a '90-es évek elején ettem utoljára szafaládét és krinolint. Úgy kb. 10 éve akkori kedvesem - hozzám jövet - bevásárolt és meglepett bennünket egy krinolinnal. Azt hittem, a macskának hozta, és mondtam neki, hogy nem eszi meg.

- Ezt neked meg magamnak hoztam, de ha nem kell, majd én megeszem! - lamentált sértődötten. Kettévágta a termetes krinolint - mert nem fért az edénybe -, majd föltette főni. Felforrt a víz, közben beszélgettünk, és egyszer csak flotty, csoda esett a konyhában. Kifordultak a krinolindarabok. A bélbe töltött valami kidagadt, mint a tüdő a fazékból. Az ínycsiklandó illat is elmaradt. Valami szürke, valami zsíros, valami büdöskés lengett a levegőben.

- Jó lesz a zsírosdeszka? - kérdeztem.

Próbáltam a hentestől megtudni, miféle emberi fogyasztásra alkalmatlan matéria lehetett a krinolinban.

- Jobb nem tudni - válaszolta.

Virsli- és párizsimániám kísérletező kedvet hozott. Végigettem az Örs vezér tértől a Bosnyák térig kapható repertoárt. Ez kb. 20-25 féle virsli (mondjuk). Az első kóstolás hidegen, a második - szakszerű gőzölés után - melegen. Úgy kb. a felét tudtam melegen - mikor fölszabadulnak az ízek - a számba venni. Annak is (két márka kivételével) igen enyhe ízei voltak, és az is kifejezetten kellemetlen. Pici füst, pici áporodott zsír, pici bőr és talán enyhén romlott, zsíros abálólé ízt izzadt ki magából. Két márka mutatott valami enyhe hasonlóságot a virslivel. Évek óta rendszeresen eszegetem őket, és hol jobb, hol rosszabb a minősége. Pedig horror áron adják mindkettőt. Az ingadozó minőség egyébként minden felvágott jellemzője.

Ugyanezt végigcsináltam a parizerekkel is. Egyféle van köztük, ami "fehér embernek való". A többi íze mint a friss sajtóterméké.

Ízlések és pofonok, ugye - mondja nekem valami betonarc.

- Jah - válaszolom én. - Mert van ugyebár, aki ismeri a jót, és van ízlése. És van, akinek nincs ízlése.

Hát mi a franccal etetnek ezek bennünket?!

Nem ettem idén, csak málnát, áfonyát és almát. Semmi más gyümölcsöt. A zöldség? Kar vastagságú, sárgászöld kígyóuborka, Kínából. Vadulok a méregerős paprikáért... Nincs. Üvegkemény, világoszöld, hegyes-erős paprika, az van. Hol csíp egy kicsit, hol még azt sem. Ízetlen, színtelen, szagtalan, származási hely: Marokkó. Egyébiránt ínycsiklandóan gyönyörű, azt meg köll hagyni. De csak nézegetni szabad, egy százasért. Kint - a Bosnyák téri piacon - ugyanez van. Csak a cigányok árulnak ehető, magyar paprikát. (Lopott?)

Legnagyobb megdöbbenésemre már nemcsak a kereskedők, hanem az őstermelők is árulják az üvegkemény, szép, színtelen, szagtalan gázt. Itthon termesztik ezt a génmanipulált mocskot, mert szép! Kérdezem a termelőt: eszi-e otthon a család? Némi szabódás után közli, hogy nem a földjén, hanem a ház mellett, a kertben van neki néhány ősöreg paprikabokor, amin csúnya, apró a termés, de ízletes és baromira erős. Azt eszik otthon.

- És ezt a csudapaprikát meg viszik? - kérdezem.

- Igen - mondja, - Az embereknek olyan erős paprika kell, ami szép és nem erős. KO.

Hát mi a franccal etetnek ezek bennünket?!

Külföldi sz@rok dömpingje mindenhol. Mind vízízű, éretlen gagyaládé, horror árakon. És mégis veszik. Magyar áru sehol. Ha szólok, háborognak, mint a tenger. Ó, nem az eladók, azok csak pislognak, mint pocok a lisztben. - Mi maga - horkannak fel a vevők -, valami bőgatyás nacionalista?!

A leveses, mézédes, illatos-zamatos körte... a múlté. A külhoni génápolt ízetlen, száraz, mint a nedves homok, kemény, mint a kő. Még a darazsak is fittyet hánynak rá, ehetetlennek tartják. Az őszibarack? Dettó. ("Jajjj, csak ne legyen szőrös!") Dinnye? Sárgadinnye? Rettenet. Meleg nyáron térdre viszi a jó magyar sárgadinnye - pusztán az átható, súlyos illatával - a betérő vevőt, és a környék összes darazsát. Tavaly vettem - bolond mód - européer sárgadinnyét. Se íze, se szaga. Színtelen, szagtalan, és... gáz. Meg kellett cukrozni, hogy legalább édes legyen. Szilva? Alma nagyságú, csernobili ringló, Afrikából. Végül is, Izrael is Európa, ugyebár... - legalábbis a csillagos-kék zászlós nómenklatúra szerint. Krumpli Dániából. (Nem egészen krumpli ízű krumpli, ami 15 perc főzés után kásává széthullik.) Cukor Szlotákiából, marhahús az NDK-vá lett hajdani Németországból, disznóhús a csehektől, szlotákoktól. A magyar parasztok meg Bécsben nyitogatják a Mariahilferen, sorban a cukrászdákat.

És a stílus... Orvoshoz menet fedeztem fel valami sváb pékséget. Unott arcú, húsz-múlt-öt-perccel lányok a pult mögött, de pozsonyi diós kifli és sajtosrolád mosolyog helyettük a pultban. Kockáztatok. A kifli... (ó, Istenem!) békebeli ízek! A rolád? Sótlan, ízetlen, a sajt benne valami zsíros, gusztustalan massza, a tészta száraz, morzsolódik, kuka. Hát milyen legyen? Hiszen emberi fogyasztásra alkalmas sajt nincsen forgalomban. Pedig imádom a sajtokat, csak ne legyen büdös. Trappista? Halál. Az ömlesztett sajtok nagy kedvenceim, még a macska is bolondul értük. Hát, amit utóbb vettem, azt sem a macska, sem én nem bírtuk megenni. Kemény volt, mintha kiszáradt volna, és enyhén vegyszerszagú. Akkor ez a sváb pékség miből ácsolhatna ízletes sajtosroládot? De a pozsonyi kifli... El is döntöttem: ha legközelebb erre visz az utam, korán jövök, és veszek tíz darabot. Következő alkalommal - nyitás után egy órával - ott toporogtam a diós kifliért. Már a számban éreztem az ízét, de nem láttam az üvegpultban.

- Csókolom. Pozsonyi kifli?

- Elfogyott. Későn tetszett jönni.

- Elnézést, de a múltkor kora délután vásároltam itt diós kiflit. Nem gondoltam, hogy 9-kor későn lesz.

- Ma reggel elvitték az összeset. Mennyit vinne egyébként? Mert elég keveset sütnek.

- Tíz kiflit vittem volna...

- Jaaa, ilyen sokat?!

- Miért, hát mennyit sütnek?

- 4-6 darabot...

- Egy ekkora boltban? Egész napra?!

- Kevesen keresik, mert nagyon drága.

Anyám, borogass! Hát itt tartunk.

Eléggé forgalmas út mellett lakom. Csak egy pici parkocska (jóformán csak egy gyeptégla) és néhány fa választ el a zajtól. Valahogy megszoktam, mint kacska láb a rossz cipőt, és éveken át vágytam kushadva, magamban a csöndre. Többnyire éjjeli madár vagyok, és rettenetesen zavart anno (10-15 éve) a város éjszakai dübörgése. '86-ban költöztem ebbe a házba és - emlékszem, - buli bulit ért, körbe-körbe mindenhol. A kis gyeptéglát körülálló házak loggiáin, több helyen is egyszerre, vodkagőzös mulatozást láttam nem egyszer. Riszáltak és integettek a lányok. Éjjel pedig elnyomta a mulatozás hangja a város zaját.

Ez a múlt. Elcsöndesedett már a város. A környező házak némák és sötétek. Még villany sem ég, csak nálam. Összeszoruló szívvel hallgattam akkor a napokig tartó, jajgató szirénaszót és a dörgő fegyvereket. Nem tudom, mennyire függ ez össze, de sejtem, hogy nagyon. Akkor valami megszakadt bennem is. Állok éjjelente a loggián, és a tanyasi csöndet hallgatom. Riadtan alszik mindenki. Készülnek vadul a holnapi robotra. Nagyon, nagyon messziről kutya ugat, mint falun. És nem hallani a belváros motorzaját. Ijesztő, vihar előtti csönd ez.

Hát mivel etetnek ezek bennünket?! Mit tettek ezek a városommal?! Mit tettek a hazámmal?!

Menjetek, és térdeljetek az uratok elé, mielőtt fölébred ez a város! Tűnjetek vissza a pokolba, ti nyomorult pojácák!

Tehetetlen kínomban, tisztelettel (mindenki másnak):

(Kép: faluvegikurtaporta.blogspot.com)