A Pest megyei jobbikosok és a Magyar Gárda Stefán Valér százada - munkát félretéve, időt és anyagiakat nem sajnálva közösen autóztunk szeptember 1-jén Vámosszabadiba, hogy félpályás útlezárással tiltakozzunk az igazságtalan nyelvtörvény ellen. Szívszorító volt látni a hatalmas kocsisort, a piros-fehér-zöld és Árpád-sávos zászlórengeteget, a transzparenseket és a legalább száz bajtársat, akik nem csak a fotelban, tévé előtt hazafik, hanem tesznek is valamit hazájukért, nemzetükért. Legalább ötven derék gárdista hátán feszült az ugrásra készülő fehér oroszlán, villogtak az Árpád-sávos pajzsok a sapkákon. Az útlezárást és a forgalom zavartalanságát rendőrök biztosították, akik egyébként teljesen kulturáltan viselkedtek. A várakozó autósoknak Barikádot osztogattunk, melyet mindenki örömmel fogadott. Dudáltak a szimpatizánsok, integettek az öregek.

Két óra körül megindult a konvoj de, hogy ne kapcsoljanak le bennünket egyből a tótok, szétszakadozva haladtunk Dunaszerdahely felé. A szokásosnál valamivel nagyobb rendőri jelenlét volt tapasztalható az utakon, sokakat igazoltattak magyar rendszámukat látva, de komolyabb nehézségek nélkül megérkeztünk Dunaszerdahelyre. A DAC stadion környékén embertömegek hömpölyögtek az utcán, mindenütt zászlókat lengetett a szél. Jó volt látni, jó volt érezni, együttérezni az itteni magyarokkal.

 A jó érzés azonban rögtön a bejáratnál elmúlt, ugyanis kigyúrt smasszerek döntötték el, milyen zászlót lehet bevinni a stadionba. Mellettem Takács Krisztián, a Győr-Moson Sopron megyei 5. választókerület 22 éves jobbikos képviselőjelöltje hatalmas Jobbik zászlót tartott a kezében, s azonnal közölték vele: a zászlót nem lehet bevinni. Észrevették a zsebéből kilógó Árpád-sávos zászlócskát is, amit a gárdisták sálként hordanak. Nem is a smasszerek, de a kapuban álló hölgy erélyesen rákiáltott: a zászló nem mehet! Krisztián ügyet sem vetve rá próbált továbbmenni (kezünkben nagy adag Barikáddal), ám a hölgy elkapta a karját, és a smasszereknek kiáltott, mint aki potyautast fogott. Egyből körülállt bennünket négy-öt izomagyú, s csak az egyik jóindulatán múlott, hogy be tudtunk menni: azt javasolta, tegye a zsebébe, hogy ne látszódjon, s bent majd kiveheti. Még szerencse, hogy a Barikádokat nem ismerték, így nem oszthattunk volna szét több száz darabot a helyieknek.

A DAC stadion tömve volt, annyi zászló és transzparens volt bent, hogy olyan érzésem volt, mintha válogatott meccsen lennék. A focipálya közepén állt a színpad, a beszédeket tánc-és zeneprodukciók előzték meg. Már ekkor nem értettük: a kb. húsz hangfal miért csak az egyik oldalra néz? Szinte semmit nem hallottunk, mert a fedett lelátó keresztbe visszhangozta a stadiont. Ekkor még talán nem is lett volna baj, pláne, hogy a következő szám egy olyan ócska mulatós zene volt, amilyet a részeg helyiek hallgatnak a kocsmában a zenegépből.
A beszédek a Fidesz-rendezvényeken megszokott langyos stílusúak voltak. A konferanszié időnként beolvasta a helységeket, ahonnan érkeztek a tiltakozók. Egyre többen jelezték nekik jelenlétüket, de mind csak a Felvidékről. Úgy gondoltuk, a számos csonkaországból érkezett honfitársról is meg kéne emlékezni, fölírtuk hát a településeinket, s a papír tetejére: MAGYAR GÁRDA. Egy gárdista levitte a színpad mellé, be is olvasták a településeket, de a MAGYA GÁRDA valahogy „véletlen” lemaradt. Egy idő után bajtársunk ismét lement a rendezőkhöz, s kérte, olvassák be, hogy itt a Gárda. A kérést elutasították, de gárdistánk visszamászott az ablakon: addig próbálkozott, várakozott, míg maga Csáky Pál hallgatta meg kérését, de rögtön el is utasította. Nem hatotta meg, hogy sokan utolsó tartalékjaikból utaztak ide, hogy értük tüntessenek, hogy Fico fenyegetése ellenére, a börtönt is vállalva jöttek a Felvidékre, Csáky Pál kijelentette: "A Magyar Gárda be van tiltva és nem tesz jót az ügynek, ha szélsőségesek nevét említik meg a rendezvényen".

A hír hallatára Kiss Róbert Főkapitány kijelentette: "ha nem vagyunk kívánatosak, akkor elmegyünk"! A gárdisták fölálltak, és velük együtt mi is kimentünk a stadionból. Csak később tudtuk meg, hogy nem sokkal ezután bemondták, hogy a Magyar Gárda tagjai hagyják el a stadiont, s rendőrök jelentek meg, akik őket keresték, s fölírták az ott parkoló magyar rendszámokat.

Keserűen, rossz szájízzel hagytuk el Dunaszerdahelyt és a Felvidéket. Többen azt mondták: "mit vártál? ez nyilvánvaló volt!" - én mégis fájó szívvel emlékszem vissza erre a napra. S újra és újra fölteszem a kérdést magamnak is, a Magyar Koalíció Pártjának, A Csáky Páloknak, Orbán Viktoroknak, Bajnaiknak és társaiknak: miként akarják elérni, hogy a tótok, oláhok ne töröljék belénk a lábukat, ha már a magyarok is ezt teszik? Hogy akarunk autonómiát, ha nemzeti összefogás sincs? Miért kell az igazi jobboldaliakat szélsőségesezni, az életmentő, hazaszerető, segítőkész gárdistákat (akikre mindig és mindenhol lehet számítani) kiközösíteni, fekete báránynak, nácinak bélyegezni? Miért szítják a feszültséget, a gyűlölködést, miért árulják el saját hazájukat?
A választ sajnos sokan sejtjük.
A keserű tanulság újra bebizonyította: csak magunkra számíthatunk. Ha nem vesszük kezünkbe sorsunkat, ha hagyjuk, hogy föltöröljék velünk a padlót, ha hagyjuk, hogy rabszolgaként, cselédként bánjanak velünk saját hazánkban, akkor megnézhetjük magunkat.