Édes Erdély, hol vagyunk? – nem emlékszem már pontosan, hol olvastam ezt a fajta átiratát a híres Erdélyi induló egyik sorának, de megmaradt bennem, mivel arra utalt, mintha magukra hagytuk volna őket. A 21. századi autonómiatörekvések soron következő része Erdély. Engedtessék meg nekem annyi szubjektivitás, hogy bár nem túl korrekt rangsorolni, mely elszakított nemzetrész a legfájóbb, de akkor sem tudom nem leírni, számomra, és gondolom sokunk számára ez Erdély, azon belül pedig a Székelyföld. Magyar múlt, magyar jelen, és igen, magyar jövő, magyar kultúra, magyar érzésvilág, és mindaz egyáltalán, amit magyar alatt értünk, elválaszthatatlan Erdélytől. Sőt, bizonyos fokig abból eredeztethető.
 Fotó: MTI |
A „varázslatos Erdély” valamiképpen mindig kitüntetett szerepet játszott és játszik a mai napig is azok között, kik nemzeti gondolkodásúnak tartják magukat, magam is emlékszem, mikor tizenévesen első alkalommal kezdtem olyan témák felé orientálódni, melyek kapcsolatba hozhatók a nemzeti eszmékkel, elsőként érintett meg az igazságtalanság, hogy Erdélyt elszakították tőlünk. És ennek nem csupán az volt az oka, hogy önmagában Erdély területe nagyobb, mint a jelenkori Magyarország a maga 102 ezer négyzetkilométerét viszonyítva a 93 ezerhez.
Ha rátekintünk azonban, az autonómiának, mint olyannak, az erdélyi vagy történelmi beágyazottságára, azt kell látnunk, nem idegen e tájtól. A jó értelemben vett vallási tolerancia és az etnikai alapú autonómia európai úttörőjének is mondható akár. Legalábbis lehetne, ha a másik fél történetesen nem a román fél volna, kik bármilyen törekvést hisztérikusan elutasítanak. Általában véve mondható, Kárpát-medence-szerte a legkonstansabb magyargyűlölet éppen Romániában érhető tetten.
A románok a 13. században kezdtek el bevándorolni Erdélybe (a déli Kárpátokon keresztül), mint egy, a legnagyobb valószínűség szerint, az albánnal rokonítható pásztornép. Hogy semminemű elmagyarosítási törekvés nem történt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1880-as népszámlálás adatai szerint az erdélyi románok csupán 5,7%-a beszélte a magyar nyelvet. A szászok a 12. században kezdtek betelepedni, majd 1224-ben tényleges autonómiát kaptak. Erdélyben a tordai országgyűlés 1568-ban, Európában elsőként hirdetett vallásszabadságot. 1910-ben Erdély lakosságának mintegy 34%-a volt magyar, ma ez az arány 20% körül van.
Külön területi egységként szokták számon tartani egyébként Partiumot, mely azt a néhány kelet-magyarországi vármegyét foglalja magában, amely Magyarország három részre szakadása után az erdélyi fejedelmek uralma alá kerültek. A trianoni békediktátum idején Partium 62%-a volt magyar, és csak 32% a román.
Bár az 50-es években bizonyos fokú autonómiája volt Székelyföldnek, erről kevesen tudnak, meglehetősen fura és morbid módon éppen Sztálin nyomására, miután az megszűnt, természetesen nemcsak, hogy autonómiáról szó nem lehetett, de a román kommunista rezsim finoman szólva sem tartotta magát ebben az esetben az „internacionalista gondolathoz”, hanem a legdurvább nemzetiségi alapú sovinizmust gyakorolta. De általában véve elmondható a rendszerváltás után is, hogy jobb- és baloldali kormányok közös sajátja, ha kell, a „magyar kártyát” bármikor kijátssza. Mert hoz a konyhára.
A romániai magyar pártok és civil szervezetek aztán az elmúlt évtizedekben természetesen rendre felléptek az autonómia igényével. Ez elsősorban Székelyföldre koncentrálódik, hiszen Hargita, Kovászna és Maros megyében egy tömbben él nagyjából 700 ezer székely – a teljes székelység létszámát egyébként világszerte szűk 1 millióra becsülik.
Az állami szinten megvalósuló magyargyűlölet szemléltetéséhez egyébként nem is kell messzebbre mennünk a tavaly nyári, úzvölgyi eseményeknél, vagy az ártatlanul meghurcolt Szőcs Zoltán és Beke István ügyénél, kiknek lényegében az a legnagyobb „bűnük”, hogy magyarok.
 A csíksomlyói búcsú… (fotó: Mohai Balázs / MTI)) |
A román alkotmány – nem meglepő módon – nem ismeri el őshonos, államalkotó tényezőnek a magyarságot, ezért nem is biztosítja a kollektív jogait. Az erdélyi és a partiumi autonómiakoncepciók háromszintűek, magukban foglalják a kulturális autonómiát, a települési önkormányzatok sajátos státusú helyi autonómiáját és a klasszikus területi autonómiát. A kulturális autonómia révén létre kívánják hozni saját intézményrendszerüket az egész országban az oktatás, a művelődés és a tájékoztatás területén. A területi autonómiára vonatkozó elképzelés alapja a 90-es évek végén a Csapó József által elkészített székelyföldi autonómia terv volt, mely a következőket foglalta magában.
- A regionális hatalom törvényhozói és végrehajtói intézményeket kap, a központi hatalom bizonyos hatásköröket átruház a regionális hatalomra.
- A szubszidiaritás elve alapján helyben begyűjtött adók meghatározó részének felhasználásáról a helybéliek helyben döntenek, így a régiónak nemcsak oktatási, kulturális és tájékoztatási, hanem többek között gazdasági, közlekedési, infrastruktúrafejlesztési, rendfenntartási téren is nagy önállósága van.
A 2003-ban alakult Székely Nemzeti Tanács is ezt vette alapul, melyet aztán több ponton is kiegészítettek. Például azzal, hogy a székelyföldi autonómia fontos eleme legyen, hogy a természeti erőforrások és az ásványkincsek feletti rendelkezés adott legyen, tehát egyfajta saját gazdaságpolitikát követelnek. A tervezetet több alkalommal beterjesztették a bukaresti parlamentnek, eddig mindvégig sikertelenül. De az RMDSZ is több alkalommal, sőt, kormánypozícióból is terjesztett már be kisebbségi törvénytervezeteket, ezek azonban rendre „elkallódtak”.
Az jól látható, hogy a román állam jóindulatára számítani naivitás, mégis nem tehetnek mást székely-magyar testvéreink, mint folytatják a küzdelmet, nekünk, anyaországiaknak pedig minden lehetséges támogatást meg kell ehhez adnunk nekik. Nem tudjuk, végül mi lesz az a pont, ahol áttörés következik be, vagy milyen nemzetközi folyamatok segíthetik esetleg elő a székely autonómiát, vagy ennél jóval többet, de a mai napon nem tehetünk egyebet, mint sohasem mondunk le a magyarság jogos törekvéseiről még gondolatban sem.
A székelyzsombori születésű Nyírő József, ki egyik általam leginkább nagyra tartott és tisztelt író, vetette papírra egykor az Isten igája c. művében, melyben lényegében magát formázza meg:
Mehetünk nyugodtan, mert az én utamnak vége úgysem lészen. Sok kocsi elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet.
 Fotó: archív |
Ez a lelkiség, de csakis ez fogja megtartani Székelyföldet, és a teljes Kárpát-medencét is. Hogy ne azt kérdezzük, édes Erdély, hol vagyunk, hanem mondhassuk, édes Erdély, itt vagyunk.
Lantos János – Kuruc.info
Korábbi részek:
