A Néphazugság újabb cikket hozott le a hajdúnánási gyilkosságról (legutolsó kapcsolódó írásunk ITT) – tetten érhetően cigánymosdató szándékkal.
A lap tőle oly jól ismert praktikát is beveti: mások szájába adja azt, amit nem akar maga tényként megfogalmazni: „Megkeresem a három fiú egykori iskola- és osztálytársait, akik ... cáfolják azt az interneten terjedő híresztelést is, hogy a két gyanúsított roma származású lenne.” Ezt a nyilvánvaló hazugságot ők máshol nem írják le – ahogy (akár kitakart) képet sem közölnek a gyilkosokról vagy azok felmenőiről, csak és kizárólag az áldozatról, valamint annak (szőke, magyar) anyjáról és szintén szőkés nevelőapjáról.
Talán mondanunk sem kell, hogy a Népszabadság, mint mindig, hazudik. A Jobbik-közeliséggel, a párt szekerének a cigánybűnözés túldimenzionálásával való tolásával igazán nem vádolható Fidesz-pártlap, a Magyar Nemzet írta azt le (25-i cikkük ITT) konkrétan, hogy, idézzük, „valamikor neves cigány muzsikus famíliák lecsúszott sarjai [az elkövetők]”. A jobbikossággal szintúgy nem vádolható Magyar Hírlap meg a szombati, Ember című, a nánási gyilkosokkal foglalkozó vezércikkében írta le a következőket: „S mi a mi kérdésünk? Van kérdésünk egyáltalán? Vagy áttoljuk az egészet a kérdéstelenség mezejére, az „ezek is cigányok voltak” megkönnyebbülésének mocsarába. Hát persze… Cigányok voltak [a nánási gyilkosok]. S a társadalom közös tapasztalata látszólag megóv bennünket a nehéz kérdésektől. Igen ám, de mit kezdünk akkor a két kaposvári kamasszal, akik ugyanígy, ugyanezzel a tervszerűséggel, jeges hidegvérrel ölték meg társukat? Ők középosztálybéli magyarok voltak. [Utalás arra, hogy Kaposvárott (kivételesen) magyarok gyilkoltak, és nem korcsok.] A „mi” fiaink. Az igazi Witman fiúk. Ez a kettő hajdúnánási inkább barbár. De nem a móriczi barbárok, valami ősibb, valami mélyebb, valami atavisztikusabb barbárság az övék.” Tessék: mind a Nemzet, mind a Hírlap egyértelműsítette az elkövetők ork származását.
Ez az „adjuk a hazugságot más szájába” igencsak megszokott a Néphazugságnál. Hadd utaljunk a mi jó Hell Istvánunk ITTENI, szintén népszabós cikkére, amelyben talán csak a névelők nem hazudnak... Igen, Hellünk a nyilvánvaló hazugságokat (pl. hogy tíz percen keresztül „marcangolta” a rendőrkutya az ork arcát meg vállát) még csak véletlenül sem írta volna le tényként, hanem azokat más szájába adta.
Az anyagból más is kiderül – az, hogy az egyik gyilkos apja, finoman szólva, nem szent életű. És, persze, az, hogy úgymond a magyar áldozat is lopott, meg hogy megfenyegette a gyilkosait. Ez utóbbi baromi életszerű, na – nehéz elképzelni, hogy egy magyar halállal merne fenyegetni két cigányt, ha azok beárulják. Ezt a dumát a Néphazi már a második, kapcsolódó cikkében is elsüti, akárcsak azt, hogy rosszcsont volt Árpi. Szép kis halottgyalázás, tipikusan népszabós...
Az eredeti cikk:
Zöldfülű pszichopaták
A szakirodalom „zöldfülű pszichopatáknak” nevezi azokat a tinédzsereket, akik kegyetlen bűntetteket képesek elkövetni – mondja Ranschburg Jenő pszichológus. Az ilyen kamaszokra az jellemző, hogy nem élnek át érzelmeket, nem okulnak hibáikból, s nincs bűntudatuk. A kórkép kialakulásában nagy szerepe van a szeretetlen és közönyös környezetnek, a mélyebb érzelmi kapcsolatok hiányának. Szerte a világon aggasztóan növekszik a „zöldfülű pszichopaták” száma.
– A halála előtt két-három órával találkoztam utoljára a fiammal. Ebédeltünk itthon, arról beszélgettünk, hogy egy hónap múlva mit főzzek neki a tizenhatodik születésnapjára. A kedvenc ételeit rendelte: meggylevest, krumplipürét rántott hússal és almás lepényt. Aztán elment azokkal a fiúkkal fürödni, és azóta nem láttam. Amikor jött a hír, hogy holtan találták a Keleti-főcsatornában, először azt hittem, belefulladt a vízbe. Az újságból kellett megtudnom, hogy elvágták a torkát. A holttestét nem akartam megnézni. Mások azonosították.
Ambrus Gáborné szavai ezek, a múlt héten Hajdúnánás határában brutálisan meggyilkolt K. Árpád édesanyjának viszszaemlékezései a fiáról, akivel a gyanú szerint két helybéli kamasz, az előzetes letartóztatásban lévő 16 éves K. Attila és a 14 éves N. Zsolt előre kitervelten végzett egy konyhakéssel. Tettüket mindketten beismerték.
Az asszonnyal a 18 ezer lelkes Hajdúnánáson, a Lehel utcai otthonukban beszélgetek, egy kívül még vakolatlan, de belül már szépen rendbe rakott családi házban, amelynek kertjét ápolt gyep és sziklakert díszíti. Ambrus Gáborné – lánykori nevén Kulisz Erika – harmincöt év körüli, szőke, szemüveges, csinos nő. Évekig a hajdúdorogi OKIN gépgyártó üzemben dolgozott, de a cég Romániába települt át, így az asszony jelenleg munkanélküli. Építőiparban dolgozó férjével tizenöt éve él, az előző kapcsolatából származó Árpádon kívül két közös gyermekük van. Feltűnő, hogy az anya olyan szenvtelen, nyugodt hangon beszél a fiáról, mintha még élne.
– A mai napig a lovak és a kutyák a mindenei – szólja el magát, amikor Árpád szobájában megmutatja az egyik falat elborító, lovakat és kutyákat ábrázoló fotókat. Aztán a másik falra néz, ahol egy playboylogót formáló tükör mellett a fia ballagási fényképét látni: a Pupinak becézett Árpád 2009-ben végezte el az általános iskolát. Most szeptemberben kezdte volna a tizedik osztályt faipari szakon egy helyi szakközépiskolában. Közepes tanuló volt, magatartásával nem volt gond, fegyelmi ügyei nem voltak.
– Azt mondják, jobb lenne, ha sírnék, de én nem tudom fölfogni, hogy a fiam meghalt. Mindig azon kapom magam, hogy várom haza – mondja Erika, és kinéz az ablakon.
Odakint a fűben pár hetes kutyakölykök játszanak.
Halála előtt a fia is játszott későbbi gyilkosaival. A rendőrség eddigi adatai szerint azon a végzetes szerda délutánon a három fiú egy elhagyott, rozzant stégről ugrált be a főcsatornába. Azt találták ki, hogy vízimentők, akik fuldoklókat hoznak ki a partra. Ezért egy műanyag palackot dobtak a vízbe, azt kellett időre „kimenteni”. Húsz percen át szórakoztak ezzel, majd – ahogyan két héttel korábban előre megbeszélték – K. Attila és N. Zsolt hátulról végzett a társukkal. A rendőrség szerint a két gyanúsított egyáltalán nem fogta föl tette súlyát. A kegyetlen bűncselekmény még mindig tisztázatlan kérdése, hogy K. Árpádnak miért kellett meghalnia. Az anyja szerint elképzelhető, hogy egy mindössze ötezer forintos adósság miatt.
– Árpi eladott Attilának egy biciklit az idén tavasszal ötezer forintért, de az azóta sem fizette ki, hiába kérlelte a fiam – magyarázza. – A múltkor mondta nekem Árpi, hogy a közelgő Erika-napra ajándékot akar nekem venni, és mindenképpen elkéri a pénzt Attilától. Lehet, hogy ezért ölték meg azok a...
A mondat végére a férje tesz pontot: – Barbárok. Mondd ki nyugodtan. Megérkezik a házhoz az asszony testvére, Antal, aki az elhunyt fiú keresztapja volt. Elmeséli, hogy a keresztfia eltűnése után elment K. Attilához, mert tudta, hogy az utóbbi időben Árpit sokszor látták vele. A patkolókovácsként dolgozó férfi felháborodva teszi hozzá:
– Együtt volt a két jómadár, Attila meg a Zsolt, zenét hallgattak, és azt mondták, nem tudnak semmit. Érti, uram? Előző nap lekaszabolnak egy gyereket, utána meg zenét hallgatnak, és belehazudnak a szemembe!
A gyanúsítottak azt vallották: a szerintük kisebb súlyú bűncselekményeket, például biciklilopásokat elkövető Árpád megfenyegette őket, hogy megöli őket, ha bárkinek beszélnek a stiklijeiről. De a két kamasz állításán a kisvárosban csak legyintenek. A Pacsirta utcában lakó fiúkat túl jól ismerték a környéken ahhoz, hogy védekezésüket sokan egyszerűen csak „hazugságnak” minősítsék. Megkeresem a három fiú egykori iskola- és osztálytársait, akikmindannyian állítják: kizárt, hogy Árpád megfenyegette volna a másik kettőt. Cáfolják azt az interneten terjedő híresztelést is, hogy a két gyanúsított roma származású lenne.
– Árpi nagyon félt Attilától, mert Attila sokszor meg akarta verni. Árpi csak azért akart vele jóban lenni, hogy ne bántsa – magyarázza egy tizenöt év körüli fiú a közeli Lehel utcában. – Attila nagyon agresszív gyerek, akármikor beszéltem vele, mindig azzal hencegett, hogy kit fog elverni.
– És lopott is – teszi hozzá egy másik kamasz. – Ő meg a Zsolti azzal dicsekedett, hogy rendszeresen bicikliket csórtak a Keleti partjáról. A múltkor azt mondták, loptak valamit a városi lerakóból is, de azt nem tudom, hogy a lerakó micsoda.
Egy másik fiú az áldozatra is tesz néhány bíráló megjegyzést. Szívja a fogát, de azért csak kimondja:
– Nem illik ilyet mondani róla, hiszen meghalt, de azért ő sem volt ártatlan bárány. Nem véletlenül barátkozott azzal a másik kettővel. Attilával és Zsoltival állítólag ő is benne volt több lopási ügyben.
A szóban forgó K. Attila az idén fejezte be a kilencedik osztályt építőipari szakon ugyanabban a középiskolában, ahová Árpád is járt. Közepes tanuló volt, kirívó fegyelmezetlenséggel nem hívta föl magára a figyelmet. Keményen dolgozó szülők gyermeke: Attila apja vasszerelő egy építőipari cégnél, anyja pedig a helyi baromfi üzemben dolgozik csirkekopasztóként. Négy gyermeket – két lányt, két fiút – neveltek föl, de két lányuk már elköltözött otthonról.
A család a Pacsirta utcában fehérre festett, egyszerű, apró házban él: a fakerítéssel körbevett udvaron ápolt tujabokrokat látni, a ház előtt vasrácsra futtatott rózsa vöröslik, a kertet megtermett német juhász őrzi. A családi élettel az utóbbi időben nem lehetett minden rendben, Attila ugyanis az általában délután hatra ér haza a munkából – azokban a napokban kétségbeesetten kereste a fiát biciklivel elmúlt egy hónapban kétszer is elszökött hazulról több napra. A környékbeliek jól emlékeznek rá, hogy az apja – aki késő estig. Később kiderült: a fiú beleszeretett egy nála hat évvel idősebb nőbe, vele lépett le három-négy napra.
Az apa italozási szokásairól ellentmondó véleményeket hallani. Egyesek látni vélték, hogy a férfi egyszer részegen megkergette a feleségét, a házukkal éppen szemben lévő kocsmában azonban azt állították a vendégek: a szerelő nem züllött, nem is részeges. Ismerőseiktől megtudtam: a szülőket összetörte a tragédia. Eddig sem nekik, sem a gyermekeiknek nem volt rendőrségi ügyük.
– Az anyuka a gyilkosság óta egy idegroncs – mondja egy középkorú férfi –, az apja meg szégyelli magát a saját fia helyett. Elpanaszolta, hogy félt bemenni a munkahelyére, mert attól tartott, megszólják a munkatársai.
A Pacsirta utcában K. Attiláék házától pár száz méterre található a másik gyanúsított, N. Zsolt otthona. A kopott, zöld kerítés mögött szépen gondozott szőlőlugas vet árnyékot a földre, hátul az udvarban kacsák és libák hangoskodnak. Egy hatvanöt év körüli, borostás férfi ül magába roskadtan az udvaron: N. László az, a nyolcadik osztályból idén elballagott gyanúsított nagyapja. A rátörő zokogástól elfullad a hangja, alig érteni a szavát. Annyit megértek, hogy ők nevelték föl Zsoltot, mert a gyereket a gyámhatóság elvette a szüleitől az életmódjuk miatt.
– Ezt a szégyent, te jó isten! – zokog az öreg. – Nem azért neveltük ezt a fiút, hogy embert öljön. Hogyan menjek ezután az emberek közé?
K. Árpádot ezen a héten csütörtökön helyezték örök nyugalomra a hajdúnánási temetőben. De az anyja nem csak a frissen behantolt sírra tett virágot. Két szál szegfűt kivitt a stégre is, ahol a fiát meggyilkolták, s ahol már nyoma sem volt a tragédiának. Az asszony látott ugyan egy tenyérnyi sötétebb foltot a deszkákon, de elhitette magával, hogy az nem az, aminek látszik. Nem lehet a fia vére – hiszen még mindig hazavárja.
Talán mondanunk sem kell, hogy a Népszabadság, mint mindig, hazudik. A Jobbik-közeliséggel, a párt szekerének a cigánybűnözés túldimenzionálásával való tolásával igazán nem vádolható Fidesz-pártlap, a Magyar Nemzet írta azt le (25-i cikkük ITT) konkrétan, hogy, idézzük, „valamikor neves cigány muzsikus famíliák lecsúszott sarjai [az elkövetők]”. A jobbikossággal szintúgy nem vádolható Magyar Hírlap meg a szombati, Ember című, a nánási gyilkosokkal foglalkozó vezércikkében írta le a következőket: „S mi a mi kérdésünk? Van kérdésünk egyáltalán? Vagy áttoljuk az egészet a kérdéstelenség mezejére, az „ezek is cigányok voltak” megkönnyebbülésének mocsarába. Hát persze… Cigányok voltak [a nánási gyilkosok]. S a társadalom közös tapasztalata látszólag megóv bennünket a nehéz kérdésektől. Igen ám, de mit kezdünk akkor a két kaposvári kamasszal, akik ugyanígy, ugyanezzel a tervszerűséggel, jeges hidegvérrel ölték meg társukat? Ők középosztálybéli magyarok voltak. [Utalás arra, hogy Kaposvárott (kivételesen) magyarok gyilkoltak, és nem korcsok.] A „mi” fiaink. Az igazi Witman fiúk. Ez a kettő hajdúnánási inkább barbár. De nem a móriczi barbárok, valami ősibb, valami mélyebb, valami atavisztikusabb barbárság az övék.” Tessék: mind a Nemzet, mind a Hírlap egyértelműsítette az elkövetők ork származását.
Ez az „adjuk a hazugságot más szájába” igencsak megszokott a Néphazugságnál. Hadd utaljunk a mi jó Hell Istvánunk ITTENI, szintén népszabós cikkére, amelyben talán csak a névelők nem hazudnak... Igen, Hellünk a nyilvánvaló hazugságokat (pl. hogy tíz percen keresztül „marcangolta” a rendőrkutya az ork arcát meg vállát) még csak véletlenül sem írta volna le tényként, hanem azokat más szájába adta.
Az anyagból más is kiderül – az, hogy az egyik gyilkos apja, finoman szólva, nem szent életű. És, persze, az, hogy úgymond a magyar áldozat is lopott, meg hogy megfenyegette a gyilkosait. Ez utóbbi baromi életszerű, na – nehéz elképzelni, hogy egy magyar halállal merne fenyegetni két cigányt, ha azok beárulják. Ezt a dumát a Néphazi már a második, kapcsolódó cikkében is elsüti, akárcsak azt, hogy rosszcsont volt Árpi. Szép kis halottgyalázás, tipikusan népszabós...
Az eredeti cikk:
Zöldfülű pszichopaták
A szakirodalom „zöldfülű pszichopatáknak” nevezi azokat a tinédzsereket, akik kegyetlen bűntetteket képesek elkövetni – mondja Ranschburg Jenő pszichológus. Az ilyen kamaszokra az jellemző, hogy nem élnek át érzelmeket, nem okulnak hibáikból, s nincs bűntudatuk. A kórkép kialakulásában nagy szerepe van a szeretetlen és közönyös környezetnek, a mélyebb érzelmi kapcsolatok hiányának. Szerte a világon aggasztóan növekszik a „zöldfülű pszichopaták” száma.
– A halála előtt két-három órával találkoztam utoljára a fiammal. Ebédeltünk itthon, arról beszélgettünk, hogy egy hónap múlva mit főzzek neki a tizenhatodik születésnapjára. A kedvenc ételeit rendelte: meggylevest, krumplipürét rántott hússal és almás lepényt. Aztán elment azokkal a fiúkkal fürödni, és azóta nem láttam. Amikor jött a hír, hogy holtan találták a Keleti-főcsatornában, először azt hittem, belefulladt a vízbe. Az újságból kellett megtudnom, hogy elvágták a torkát. A holttestét nem akartam megnézni. Mások azonosították.
Ambrus Gáborné szavai ezek, a múlt héten Hajdúnánás határában brutálisan meggyilkolt K. Árpád édesanyjának viszszaemlékezései a fiáról, akivel a gyanú szerint két helybéli kamasz, az előzetes letartóztatásban lévő 16 éves K. Attila és a 14 éves N. Zsolt előre kitervelten végzett egy konyhakéssel. Tettüket mindketten beismerték.
Az asszonnyal a 18 ezer lelkes Hajdúnánáson, a Lehel utcai otthonukban beszélgetek, egy kívül még vakolatlan, de belül már szépen rendbe rakott családi házban, amelynek kertjét ápolt gyep és sziklakert díszíti. Ambrus Gáborné – lánykori nevén Kulisz Erika – harmincöt év körüli, szőke, szemüveges, csinos nő. Évekig a hajdúdorogi OKIN gépgyártó üzemben dolgozott, de a cég Romániába települt át, így az asszony jelenleg munkanélküli. Építőiparban dolgozó férjével tizenöt éve él, az előző kapcsolatából származó Árpádon kívül két közös gyermekük van. Feltűnő, hogy az anya olyan szenvtelen, nyugodt hangon beszél a fiáról, mintha még élne.
– A mai napig a lovak és a kutyák a mindenei – szólja el magát, amikor Árpád szobájában megmutatja az egyik falat elborító, lovakat és kutyákat ábrázoló fotókat. Aztán a másik falra néz, ahol egy playboylogót formáló tükör mellett a fia ballagási fényképét látni: a Pupinak becézett Árpád 2009-ben végezte el az általános iskolát. Most szeptemberben kezdte volna a tizedik osztályt faipari szakon egy helyi szakközépiskolában. Közepes tanuló volt, magatartásával nem volt gond, fegyelmi ügyei nem voltak.
– Azt mondják, jobb lenne, ha sírnék, de én nem tudom fölfogni, hogy a fiam meghalt. Mindig azon kapom magam, hogy várom haza – mondja Erika, és kinéz az ablakon.
Odakint a fűben pár hetes kutyakölykök játszanak.
Halála előtt a fia is játszott későbbi gyilkosaival. A rendőrség eddigi adatai szerint azon a végzetes szerda délutánon a három fiú egy elhagyott, rozzant stégről ugrált be a főcsatornába. Azt találták ki, hogy vízimentők, akik fuldoklókat hoznak ki a partra. Ezért egy műanyag palackot dobtak a vízbe, azt kellett időre „kimenteni”. Húsz percen át szórakoztak ezzel, majd – ahogyan két héttel korábban előre megbeszélték – K. Attila és N. Zsolt hátulról végzett a társukkal. A rendőrség szerint a két gyanúsított egyáltalán nem fogta föl tette súlyát. A kegyetlen bűncselekmény még mindig tisztázatlan kérdése, hogy K. Árpádnak miért kellett meghalnia. Az anyja szerint elképzelhető, hogy egy mindössze ötezer forintos adósság miatt.
– Árpi eladott Attilának egy biciklit az idén tavasszal ötezer forintért, de az azóta sem fizette ki, hiába kérlelte a fiam – magyarázza. – A múltkor mondta nekem Árpi, hogy a közelgő Erika-napra ajándékot akar nekem venni, és mindenképpen elkéri a pénzt Attilától. Lehet, hogy ezért ölték meg azok a...
A mondat végére a férje tesz pontot: – Barbárok. Mondd ki nyugodtan. Megérkezik a házhoz az asszony testvére, Antal, aki az elhunyt fiú keresztapja volt. Elmeséli, hogy a keresztfia eltűnése után elment K. Attilához, mert tudta, hogy az utóbbi időben Árpit sokszor látták vele. A patkolókovácsként dolgozó férfi felháborodva teszi hozzá:
– Együtt volt a két jómadár, Attila meg a Zsolt, zenét hallgattak, és azt mondták, nem tudnak semmit. Érti, uram? Előző nap lekaszabolnak egy gyereket, utána meg zenét hallgatnak, és belehazudnak a szemembe!
A gyanúsítottak azt vallották: a szerintük kisebb súlyú bűncselekményeket, például biciklilopásokat elkövető Árpád megfenyegette őket, hogy megöli őket, ha bárkinek beszélnek a stiklijeiről. De a két kamasz állításán a kisvárosban csak legyintenek. A Pacsirta utcában lakó fiúkat túl jól ismerték a környéken ahhoz, hogy védekezésüket sokan egyszerűen csak „hazugságnak” minősítsék. Megkeresem a három fiú egykori iskola- és osztálytársait, akikmindannyian állítják: kizárt, hogy Árpád megfenyegette volna a másik kettőt. Cáfolják azt az interneten terjedő híresztelést is, hogy a két gyanúsított roma származású lenne.
– Árpi nagyon félt Attilától, mert Attila sokszor meg akarta verni. Árpi csak azért akart vele jóban lenni, hogy ne bántsa – magyarázza egy tizenöt év körüli fiú a közeli Lehel utcában. – Attila nagyon agresszív gyerek, akármikor beszéltem vele, mindig azzal hencegett, hogy kit fog elverni.
– És lopott is – teszi hozzá egy másik kamasz. – Ő meg a Zsolti azzal dicsekedett, hogy rendszeresen bicikliket csórtak a Keleti partjáról. A múltkor azt mondták, loptak valamit a városi lerakóból is, de azt nem tudom, hogy a lerakó micsoda.
Egy másik fiú az áldozatra is tesz néhány bíráló megjegyzést. Szívja a fogát, de azért csak kimondja:
– Nem illik ilyet mondani róla, hiszen meghalt, de azért ő sem volt ártatlan bárány. Nem véletlenül barátkozott azzal a másik kettővel. Attilával és Zsoltival állítólag ő is benne volt több lopási ügyben.
A szóban forgó K. Attila az idén fejezte be a kilencedik osztályt építőipari szakon ugyanabban a középiskolában, ahová Árpád is járt. Közepes tanuló volt, kirívó fegyelmezetlenséggel nem hívta föl magára a figyelmet. Keményen dolgozó szülők gyermeke: Attila apja vasszerelő egy építőipari cégnél, anyja pedig a helyi baromfi üzemben dolgozik csirkekopasztóként. Négy gyermeket – két lányt, két fiút – neveltek föl, de két lányuk már elköltözött otthonról.
A család a Pacsirta utcában fehérre festett, egyszerű, apró házban él: a fakerítéssel körbevett udvaron ápolt tujabokrokat látni, a ház előtt vasrácsra futtatott rózsa vöröslik, a kertet megtermett német juhász őrzi. A családi élettel az utóbbi időben nem lehetett minden rendben, Attila ugyanis az általában délután hatra ér haza a munkából – azokban a napokban kétségbeesetten kereste a fiát biciklivel elmúlt egy hónapban kétszer is elszökött hazulról több napra. A környékbeliek jól emlékeznek rá, hogy az apja – aki késő estig. Később kiderült: a fiú beleszeretett egy nála hat évvel idősebb nőbe, vele lépett le három-négy napra.
Az apa italozási szokásairól ellentmondó véleményeket hallani. Egyesek látni vélték, hogy a férfi egyszer részegen megkergette a feleségét, a házukkal éppen szemben lévő kocsmában azonban azt állították a vendégek: a szerelő nem züllött, nem is részeges. Ismerőseiktől megtudtam: a szülőket összetörte a tragédia. Eddig sem nekik, sem a gyermekeiknek nem volt rendőrségi ügyük.
– Az anyuka a gyilkosság óta egy idegroncs – mondja egy középkorú férfi –, az apja meg szégyelli magát a saját fia helyett. Elpanaszolta, hogy félt bemenni a munkahelyére, mert attól tartott, megszólják a munkatársai.
A Pacsirta utcában K. Attiláék házától pár száz méterre található a másik gyanúsított, N. Zsolt otthona. A kopott, zöld kerítés mögött szépen gondozott szőlőlugas vet árnyékot a földre, hátul az udvarban kacsák és libák hangoskodnak. Egy hatvanöt év körüli, borostás férfi ül magába roskadtan az udvaron: N. László az, a nyolcadik osztályból idén elballagott gyanúsított nagyapja. A rátörő zokogástól elfullad a hangja, alig érteni a szavát. Annyit megértek, hogy ők nevelték föl Zsoltot, mert a gyereket a gyámhatóság elvette a szüleitől az életmódjuk miatt.
– Ezt a szégyent, te jó isten! – zokog az öreg. – Nem azért neveltük ezt a fiút, hogy embert öljön. Hogyan menjek ezután az emberek közé?
K. Árpádot ezen a héten csütörtökön helyezték örök nyugalomra a hajdúnánási temetőben. De az anyja nem csak a frissen behantolt sírra tett virágot. Két szál szegfűt kivitt a stégre is, ahol a fiát meggyilkolták, s ahol már nyoma sem volt a tragédiának. Az asszony látott ugyan egy tenyérnyi sötétebb foltot a deszkákon, de elhitette magával, hogy az nem az, aminek látszik. Nem lehet a fia vére – hiszen még mindig hazavárja.
