Néhány nappal az afganisztáni összeomlást követően egyre-másra látnak napvilágot a különböző szakértők és médiumok találgatásai arról, hogy mi vezethetett ehhez a fiaskóhoz. Sarah Chayes egykori amerikai kormánytanácsadó a kétezres évek elejéig tudósítóként dolgozott a National Public Radiónál (az amerikai közszolgálató rádiónál), beszámolt a koszovói háborúról és a tálib rezsim összeomlásáról is.

A rádiózás után Chayes Kandahárba, a tálibok egykori fővárosába költözött, megtanulta a nyelvet, és magas szinten képviselte az amerikai érdekeket, részt vállalva Afganisztán amerikaiak által elképzelt újjáépítésében, újraszervezésében különböző projekteken és szervezeteken keresztül.

Sarah Chayes – aki most láthatóan kiábrándultan szemléli a fejleményeket – négy fő okot lát abban, hogy így végződött a nyugatiak afganisztáni kalandja, szemlézi a Mandiner.

Az amerikaiak sokáig egyáltalán nem látták be, hogy az afgán kormány csak a saját pecsenyéjét sütögeti, és nem foglalkozik a közemberek problémáival. A szerző felidézi: 2007-ben meglátogatta őt a kandahári öregek egy küldöttsége, akik felvázolták neki, hogy a központi afgán kormány legalább olyan ellenséges velük szemben, mint korábban a tálibok.

Ha így viselkedik egy kormány, ugyan miért várnánk, hogy az emberek áldozatokat hozzanak a kedvéért? – kérdezi most az amerikai tanácsadó.

„Az amerikaiak előszeretettel festik le a dolgot úgy, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy demokráciát vigyünk Afganisztánba” – írja Chayes, aki szerint egyáltalán nem igaz, hogy az afgánok elutasítók lettek volna a koncepcióval szemben.

Csakhogy „demokrácia” címszó alatt a korrupció és „egy bankrendszernek álcázott piramisjáték” virágzott Afganisztánban. „Ez lenne az amerikai demokrácia?” – teszi fel a kérdést Chayes.

Az egykori kormánytanácsadó szerint sokan alábecsülik Pakisztán hozzájárulását a tálibok előretöréséhez. „A tálibok a pakisztáni katonai titkosszolgálat, az ISI stratégiai projektje” – állítja határozottan Chayes, akit egyébként annak idején meglepett, hogy az ISI bújtatta Oszama bin Ladent.

A szerző szerint teljesen valószínűtlen, hogy az amúgy lépten-nyomon barlangi milíciáknak bélyegzett tálibok hathatós nemzetközi segítség nélkül képesek lettek volna ilyen összetett hadműveletek végrehajtására.

Sarah Chayes szerint az amerikaiak egész egyszerűen rosszul mérik fel, hogy Pakisztán mit csinál.

„Amúgy ekkoriban a pakisztáni hadsereg nukleáris technológiát adott el Iránnak és Észak-Koreának. De húsz évig, amíg ez ment, az Egyesült Államok a szövetségesének tartotta Pakisztánt. És most is annak tartja.”

Chayes úgy véli, hogy az egykori afgán elnök szerepét is rosszul ítélik meg Washingtonban. Karzaiból elnököt csináltak az amerikaiak a bevonulás után, mintha nem tudták volna, hogy milyen közeli – és szívélyes – kapcsolatot ápol a tálibokkal. A szerző felidézi, hogy afganisztáni évei alatt beszélt jó néhány emberrel Karzai környezetéből, akik megerősítették, hogy nagyon gyakran fogadta a tálibok képviselőit odahaza.

A szerző abból indul ki, hogy Hamid Karzai keze már hosszú ideje benne van a tálibok jelenlegi visszatérésében.

„Ahogy az amerikaiak is megtapasztalhatták a saját kontextusunkban – mint a metoo-mozgalom, a George Floyd meggyilkolása utáni felkelés, vagy a január 6-i Capitol elleni támadás –, meglepően gyors lefolyású események gyakran hónapok vagy évek óta előkészülőben vannak. Afganisztáni húszéves erőfeszítéseink gyors összeomlása véleményem szerint éppen egy ilyen eset” – fogalmaz Chayes.

Az egykori tudósító emlékeztet: éveken keresztül hallgattuk, hogy milyen töretlen a fejlődés Afganisztánban, mennyire elkeseredettek a tálibok, és hogy milyen sok jót csináltak a nyugatiak az országban.

„Kit áltattunk? Magunkat?” – teszi fel most a kérdést.

Sarah Chayes szerint végső soron azok a civil politikusok a leginkább felelősek az összeomlásért, akik az amerikai hadsereget ellenőrzik.

Mind Pakisztán, mind a korrupció olyan probléma, amivel az amerikai politikusoknak kell szembenézniük, nem az amerikai hadseregnek.

„De nem volt az a magas szintű civil döntéshozó, aki hajlandó lett volna foglalkozni bármelyik problémával, még a felhívások ellenére sem. A politikai kockázat – számukra – túl magas volt” – zárja sorait a szerző.