- Az eddig eltelt fél évtized sajnos nem elég távlatos idő a végleges és tárgyilagos vélemény kialakításához. Minden történelmi esemény objektív megítéléséhez és értékeléséhez kell bizonyos távoli rálátás a teljes összkép kialakításához. Máig túl sok bennük a személyes indulat és érdek, a túlfűtött érzelmi és tudati motiváció ahhoz, hogy valós történelmi realitásként kezeljük az akkori eseményeket. Rettenetesen sok a kétség és a szubjektív elem ebben a történetben, hiszen mindmáig élnek és hatnak ránk az akkori közszereplők.

Egy azonban biztosan kijelenthető: 2006 ősze olyan drámai fordulópont volt az életünkben, amely közvetve vagy közvetlenül, de véglegesen átalakította és gyökeresen átírta a teljes magyar valóságot és a politikai közéletet. Különböző direkt és indirekt áttéteken keresztül, ennek a drámai katarzisnak köszönhető a Gyurcsány-kormány távozása és az utódpárti MSZP teljes mértékű ideológiai, szervezeti és emberi meghasonulása, jelenlegi szétaprózódása. Ennek az eseménynek köszönhető a két gyalázatos „rendszerváltó” pár, vagyis az SZDSZ és MDF teljes szétzüllése, felbomlása és kiesése az Országgyűlésből. Ennek köszönhető a faji alapokon szerveződő, kirekesztő, magyarellenes „liberál-sovinizmus” részleges térvesztése. Ennek köszönhető a magyar radikalizmus és a Jobbik látványos megerősödése, de ennek lett eredménye később a Fidesz sajnálatosan drámai kétharmados választási győzelme is. Azon a tragikus őszön sokak számára teljesen világossá vált és beteljesedett a magyar politikai garnitúra gyalázatos képmutatása, hazudozása és árulása, a liberális/?/ nyugati demokrácia vérgőzös önámítása és agóniája, a globalitásban vergődő posztkádári Magyarország minden súlyos baja és végzetes betegsége. Ahogyan 1956-ban a kommunizmus mutatta meg valódi énjét, most a kegyetlenül gyarmatosító cionista világrend tárta fel előttünk valódi emberellenes természetét és arculatát.

2006 késő őszén természetesen még nem láthattuk mindazokat a széles körű változásokat, amelyeket 1956 ismét kiszabadult szelleme felidézett számunkra. Az utcai megmozdulások kifáradását követően, a Visegrádi Disputa keretei között megkíséreltem utoljára összebékíteni és távlati közös közéleti cselekvésre bírni a széthúzó Kossuth téri szervezeteket. Sikerült ugyan megalkotnunk és kiadnunk egy közös politikai szándéknyilatkozatot, de a fékezhetetlen egyéni indulatok és sértettségek szétszabdaltak minden további érdemi együttműködést. Akkoriban bezáródott körülöttem minden tér, idő és út. A tavaszi képviselőválasztásokon elért Jobbik-kudarc, a Fidesz önteltsége és arroganciája, a Kossuth tér kifulladása, a Jobbik időleges Fidesz felé fordulása, a betegesen szentimentális múltidézés, az érzelmi és indulati politizálás zsákutcája jelent meg minduntalan előttem. Akkoriban nem láttam semmiféle kitörést és kiutat ebből az önpusztító, öngerjesztő politikai gettóból.

Jóval később aztán megvilágosodtam, és a dolgok a helyükre kerültek. Nekünk, régi antikommunista ellenzékieknek, 1956 jelentette a Kádár-rezsim Achilles-sarkát. Ebből az érzékeny és támadható pontból tudtuk részben kiforgatni az akkori rendszert. Remélem, hogy a mai magyar globalizációellenes ellenforradalmi ifjúságnak 2006 ősze lesz az a kritikus pontja, ahonnan kiindulva egyszer teljesen lebontja majd ezt az élősködő, torzszülött, gyarmati rendszert. Mi, akik átéltük ezt az elhazudott rendszerváltást, mindig hiányoltuk a magyar társadalom életéből a korszakváltó, sorsfordító katarzist. Hiányoltuk a nagy tisztítótüzet, a nagy felébredést, a kegyetlen szembenézést, az önámításokkal való végleges leszámolást. 1989-90 nyálas és mutyizós átmenete nem volt ilyen, ehhez 2006 véres ősze kellett. Tizenhat évvel később itt láttuk meg először, hogy kik és hogyan tartanak bennünket „demokratikus” pórázon.

- Minden bűn egy ősbűnnel kezdődik, így van ez a politikában is. Mindmáig sokat beszélünk a kommunista múlt rezidenseiről és ügynökeiről, akik gondosan előkészítették számunkra - de legfőképpen saját maguk számára - a nagy, békés és boldog átmenetet. Ám mindezek mellett szinte észre sem vettük a globális pénzvilág közöttünk ténykedő rezidenseit és ügynökeit, akiket jó előre kiválasztottak és mindenféle társadalmi felhatalmazás nélkül odatereltek az egykori ellenzéki kerekasztal karámjai közé. A világrend anyagi és szellemi urai biztosra mentek, két idomított lovat kötöttek az ország szekere elé. Az átmeneti szabadrablás idején a provincia régi kiváltságosai mindent elkövettek régi hűbérük megtartásáért. Aztán csökkent a zsákmány, a posztkommunizmus vontatta zötykölődő kordélyt, tudatosan felváltották nemzeti színekkel felcicomázott parádés kocsira. A politikai bábuk felcserélődtek, a szabadrablás vágtája tovább folytatódott. A magyar társadalom rettenetesen individualista, gyermekien naiv és jóhiszemű, álságos szavakkal és teljesíthetetlen ígéretekkel bármikor becsapható. Így lett 2006 legnagyobb nyertese Orbán Viktor, aki hazafias retorikája mellett ma már többet hazudozik, és több pénz szivattyúz ki az országból, mint bármelyik elődje.

Ady Endre egyébként kitűnő jellemrajzot ad Széll Kálmánról, Orbán jelenlegi kedvencéről, melyben azonnal a mostani miniszterelnökre ismerhetünk. Íme az idézet: "Széll Kálmán paktummal került a miniszterelnöki székbe, beváltatlan ígéretekkel vezette félre a közvéleményt, egyéni érdekek kielégítésével némította el az ellenőrzés kritikáját, s ami a politikai morált illeti, a Széll Kálmán eddigi kormányelnöksége nem nagyon igazolta híres teóriáját a politikai becsületről. Példa nélkül való az eset, hogy egy miniszterelnök ennyi ideig sütkérezzék a népszerűség fényében, anélkül, hogy erre legkevésbé is méltónak mutatta volna magát. Pártja megnövekedett a húsosfazék varázsától, a diadalmas ellenzék pedig paktumba göngyölte a győzelmi pálmát, s hódolattal tette le a miniszterelnök úr lábai elé. Tulajdonképpen ellenzék sincs, mióta Széll úr hinti a port a magyar politikusok szemébe."

Magyarország végzete az, hogy jelenleg nincs számottevő alternatívája a kifosztás politikájának. A globális pénzpiaci élősködés egyébként abban különbözik a természetben található vérszívástól, hogy a szúnyoggal és bolhával ellentétben a pénzparaziták tökéletesen megsemmisítik és megölik a gazdatestet. A végső cél világos: a magyar lélek és a magyar szellem teljes körű gyarmati pacifikálása. Ebben a kegyetlen harcban látszólag két beteg eszme, a baloldali liberalizmus és a jobboldali konzervativizmus csatázik egymással. Ebbe az együgyű pártosodásba teljesen belerokkan a meggyötört, széttiport és kifosztott nemzet. Leegyszerűsítve azonban két beteg lelkületű ember ütközete mindez. A magyar politikai életben nem alternatívája, hanem sokkal inkább egymás torz kreatúrája a hatalom-technokrata Orbán és a felforgatásokba teljesen belezakkant Gyurcsány ámokfutása. Rendületlen hévvel és kitartással egymás bendőjéből és bélrendszeréből bújnak elő, miközben az iszapbirkózás sártengere beborítja az országot. A háttérből figyelő hatalmak persze sátáni üdvözlettel vigyorognak. Azt gondolják naiv hittel, hogy ez a végtelenített közéleti undor, ez a sok mocskos bélsár majd végleg eloltja a szabadság lángját. Szerintem tévednek.

Azért történt némi biztató: 2006 történései a globális pénzvilág két penetráns ügynökpártját, az SZDSZ-t és az MDF-et eltakarították az útból. A szocialista utódpárt olyan mély és láthatatlan sebet kapott, mint 1956-ban maga a kommunizmus. Az MSZP szerintem soha nem tud felállni ebből a térdre rogyott állapotából. Végleg elment fölötte az idő, megjelenésében és üzeneteiben teljesen anakronisztikus jelenség. Az ellenzéki kerekasztal negyedik szereplője azonban mindmáig sértetlen maradt. A mindenből csalódott, kiábrándult és átvert választóktól, a nemzeti díszletekkel felcicomázott Fidesz hatalmas mértékű felhatalmazást kapott a rendcsinálásra, amellyel a kisemberek nyomorgatásán túl láthatóan nem tud és nem is akar mit kezdeni. Ennek a belterjes, önző és önkorlátozásra teljesen képtelen pártnak mindössze a kétharmados győzelem lett a célja és lesz a veszte. A Fidesz ma már túl van a delelőjén, elérte növekedése kóros és önpusztító határait. Teljes összeomlása és szörnyű agóniája hosszas lesz, de sajnos éppen olyan drámai, mint amikor az univerzumban egy fénylő nap összeroskad, és fekete lyukká változik. Az a különös nap, amikor a két őrült reformert, vagyis a pojáca Gyurcsányt és a bábkirály Orbánt eltakarítja majd az éhes és kifosztott tömeg, szörnyűbb és véresebb lesz, mint azt valaha is elképzelhetnénk. Ezeket az álszent, hazug és korrupt politikusokat sem védi majd meg a végső ítélkezéstől semmiféle titkosszolgálat, rendőrség, magánhadsereg és forradalmi gárda. Sajnos biztos vagyok benne, hogy Orbán közelgő bukása magával rántja majd az országot is.

Addig azonban hosszú lesz még az Ígéret földje felé tartó menetelés. A pénz mindenható mammonjai és mamelukjai tudatosan előre készülnek az újabb változásokra, sőt ők maguk generálják azokat. Közismert a mondás, miszerint "változtass meg mindent, hogy minden változatlan maradhasson". A háttérhatalomnak ismét kibújtak körülöttünk a kígyótojásai. Ott ül a magyar törvényhozásban az LMP, de ott lesz hamarosan a Gyurcsány vezette DKP és talán a 4KP is, hogy ismét összeterelje, megformázza és képviselje a világméretű cionista hegemónia és biznisz magyarellenes gyűlöletét.

Egyébként teljesen jellemző a magyar baloldal ötlettelenségére és arroganciájára, hogy az egykori szemkilövők október 23-a előestéjén alapítottak pártot, melynek még a nevét is a 2006-os értelmiségiek által létrehozott ÚDK-tól lopták. A 4KP sem szemérmesebb a plagizálásban: 2006. október 7-én egy sajtótájékoztató keretében én beszéltem először álmaink igazságosabb negyedik köztársaságról, amely üzenetet most persze lenyúlták. Gyurcsány különben a magyar nemzeti radikalizmus titkos ötödik hadoszlopa. Betegesen izgága jelleme, vibrálóan ideges természete, minden felforgatás iránti kóros vágyakozása és elkötelezettsége nélkül, ma nem lehetne ennyire sikeres a nemzeti radikalizmus eszmevilága. Gyurcsány ön- és nemzetsors-rontását egyébként éppen úgy nem veszik észre az alélt és elbódult baloldali választók, mint Orbán ámokfutását a jobboldaliak. A magyar társadalom éppen kigyógyulni látszott a „gyurcsányizmus” károkozásából, de máris belezuhant az „orbánizmus” hipnotikus álomvilágába. Töretlenül folytatódik velünk a nagy társadalmi kísérlet. Ne mutogassunk másra tehát: saját gyűlöletünk, frusztráltságunk, tudatlanságunk, naivitásunk, illúziónk és áldozati szerepünk miatt megy tönkre leginkább ez a szerencsétlen ország. Ma már bátran kimondhatjuk az igazságot: amíg az egykori 1989-90-es átmenet kollaboráns pártjai és beteges hajlamú közszereplői a parlament és a közélet vezető posztjain lesznek, addig csalfa remény mindenféle magyar feltámadásról elmélkedni.

- Most bizonyára nagyon nem leszek népszerű sok jobboldali elkötelezettségű „kispolgári” olvasó számára, de megpróbálom a lehető leghitelesebben felvázolni mindazt, amelyet a Fidesszel és Orbánnal kapcsolatban megtapasztaltam. Hat évvel ezelőtt egyébként Partraszállás című cikkemben mindent részletesen megírtam Orbánról, de akkor senki sem hallgatott rám. Most őszintén gondolom és egyben 2006 utáni idők legnagyobb nemzeti sorscsapásának azt tartom, hogy 2010-ben ilyen jelentős mértékű felhatalmazást adtak a kampány során megtévesztett választók Orbán technokrata pártjának. Ha most megkerülhetetlen ellensúlyként (de semmi esetre sem koalíciós partnerként) ott lenne mellette kellő súllyal a nemzeti érdekeket képviselő Jobbik, akkor talán most egészen más történetet írhatnánk. Így azonban senki sincs, aki a gátlástalan Fidesz fejére üssön, vagy a kezére koppintson.

A hazudozós Orbán diktatórikus jelleme és vezetői stílusa persze nem új keletű. Orbán egy végtelenül összetett személyiség, akit húsz év alatt, rendíthetetlenül szívós, tudatos és alattomos marketing-tevékenységgel építettek fel egyedüli nemzeti politikussá. Orbán mindössze olyannyira magyar gyökerű, mint az MNB, az OTP, a MOL, a CBA vagy a Túró Rudi. Ha megkaparjuk a miniszterelnök hátterében megbúvó „tulajdonosi szerkezetet”, ott azonnal felbukkannak a nemzetközi nagytőkések és a multik képviselői. Orbán igazi sikamlós, kígyó jellemű politikus. Egyrészt, minél erősebben megragadják ellenfelei, annál könnyebben kisiklik nyálkás teste a markok szorításából. Másrészt nyelve is kétágú, vagyis minden esetben teljesen elkülönülnek és szétválnak „negédes” szavai és következetesen „érdes” cselekedetei. Orbán nem más, mint egy üres kehely, amelybe minduntalan beleálmodja magát a beteg és mélységesen megbántott, romantikus magyar néplélek.

Orbán korlátlan önimádatának az egyszemélyes Fidesz lett a rothadt gyümölcse. Aki Orbánt és az általa vezetett arctalan, alázatosan seggnyaló, kontraszelektált bürokráciát meg akarja érteni, annak nem kell bonyolult freudi képletekben gondolkodnia. Orbán semmi mást nem akar, mindössze csak egy, a saját nevéről elnevezett politikai kurzust kíván mindenáron létrehozni, amely majd mindörökre ott ragad a történelemkönyvek megfakult lapjain. Orbán ezért a végső célért minden aljasságra képes és kapható. A jelenlegi miniszterelnök nem bölcs, karizmatikus, elérhetetlen és misztikus államférfi a szó klasszikus értelmében, még csak nem is nagyvonalú machiavellista szarkeverő, sokkal inkább számító és hataloméhes hétköznapi technokrata. Orbán egyszerre betegesen hiú és nagyravágyó akarnok. Látszólag ott munkálkodik benne az államalapító Szent István gyilkos kérlelhetetlensége és az idegenekkel szembeni behódolás beteges alázata. Látszólag ott lapul benne Horthy katonás tartása és nemzete iránti kérlelhetetlen elkötelezettsége. Látszólag ott lappang benne Kádár puritánsága és a kisemberek iránt érzett mélységes empátiája. Mindez persze csak látszat. Orbán annyiféle politikusi karakterből, krédóból, manírból és profilból lett összegyúrva, hogy mára már teljességgel hiteltelen lett a logó, amit képvisel. Az orbáni lufi egyre inkább csalfa délibábként virít a kies magyar puszta háborús horizontján.

Ha magát a jelenlegi rezsimet kellene elemeznünk, nyilván az is olyan bántóan sokrétegű és átláthatatlan lenne, mint megfoghatatlan alkotója. A magyar politikai rendszer felszíne leginkább egy teljesen centralizált, abszolutikus monarchiára hasonlít. Egy mindenekfelett álló kenetteljes uralkodóval, hajlongó pártarisztokráciával és pártrendekkel, kéztördelő kasztokkal és káderekkel, akik szolgai alázattal csüngenek a fenséges uralkodó megkérdőjelezhetetlen feudális fenekén. Van ebben némi nyugatias hatás és keleties despotizmus egyszerre, ami ráadásul kiegészül egyfajta hithű, ortodox, csinovnyik, politbüró mentalitással. Valljuk be, hogy itt nálunk sohasem volt nyugati típusú demokrácia. Szánalmasan kis formátumú politikusaink miatt, mi minden nemzetközi „izmusnak” a sajátságos poszt-balkáni határesetei és torz keverékei lettünk. A mostani öszvér rendszer már lekopaszított külsőségeiben sem tekinthető demokráciának, de még nem is klasszikus diktatúra annak ellenére, hogy teljesen összefonódott benne lent és fent, vagyis a törvényhozói és végrehajtói hatalom. Ha tovább megyünk az átláthatatlan pénzügyi mélyrétegek felé, akkor a pártalapítványok, a politikusi álláshalmozások, az oda- és visszaosztások, az összefonódások, a mutyik, a megvesztegetések és korrupciók sokasága, a latin-amerikai maffiavilág ingoványaira hasonlít. A pénzt, a jogot, a gazdaság és szellemi élet szereplőit a politikusok kényük-kedvük szerint a háttérből irányítják és manipulálják, a szájkosaras pártsajtót is kézi-vezérelt cenzúrával terelgetik. Az élet minden területére súlyos átokként és koloncként fonódik rá a politika. Kár, hogy nem él Orwell, most személyesen megtapasztalhatná rémálmait.

- Mind a mai napig kevesen akarják megérteni, hogy a létező kapitalizmus jobb- és baloldala között szinte elsimulnak a különbségek, miközben a jobboldal és a nemzeti oldal között szinte áthidalhatatlanok. A Fideszt az alapítás óta ismerem, elsőként tudósítottam a Szabad Európa rádiót a megalakulásukról. Az Inconnu csoport tagjaival sokat segítettünk nekik a fél-illegalitás kezdeti hónapjai alatt. Később is sok vállalható politikai kapcsolatom volt a valóban nemzeti érzelmű és tudatú fiatal demokraták között, akik, azóta persze mind eltűntek a közéletből. A 2002-es választási vereséget követően két hatalmas trauma ért. Az egyik a Kossuth téri Orbán-beszéd alatt történt, amikor a több százezres tömeget megpillantva láttam a saját szavazóitól és a reá háruló felelősségtől való félelmet a miniszterelnök arcán. Természetesen nem lett semmiféle óvás a nyilvánvaló választási csalások ügyében. Később szintén megbocsáthatatlan bűnnek tekintettem, amikor Gömbös, Mussolini és Franko mintájára megszervezte, majd Hende Csaba által teljesen szétverette a polgári körök nagyszerű mozgalmát, amelyből egy új szellemiségű polgári Magyarország és egy erős belső nemzeti piac születhetett volna. Orbán már akkor fogott ember volt, rettegett saját népétől és a mögötte felsorakozó háttérhatalomtól. Később a Jobbik is azért alakult párttá, mert szerettünk volna egy jobb Fideszt felmutatni a meglévő helyett. Naiv hozzáállásunkban azonban gyorsan csalódnunk kellett, hiszen nem létezett „jobb Fidesz” csak egyféle multikulturális Fidesz létezett és létezik, bármennyire is kérlelhetetlen és keserű a valóság.

Azóta tudatosan figyeltem Orbán kacskaringós politikai krédóját. Soha senki nem ment át ennyi hiteltelen és drámai metamorfózison, mint ő. Ifjúkommunistából szélsőliberális lett, aztán szélsőliberálisból keresztény konzervatív, aztán keresztény konzervatívból hazudozós, kvázi-nacionalistává alakult. Innen már nem vezet út sehová. Orbán egy igazi macbeth-i akarnok, aki teljesen elvesztette realitásérzékét és önkontrolját. Szerintem a szélsőbaltól a radikális jobboldalig, sőt már az egykori középosztályig bezárólag e miatt a sorozatos arculatváltás miatt gyűlölik egyre nagyobb tömegek a jelenlegi miniszterelnököt. Nem lehet állandóan külső tényezőkre hivatkozni, a csalódás ma már szinte leírhatatlan. A „polgári istennek” különben is „sokat köszönhet” a magyar nemzet: az első nagykoalíciót az SZDSZ-szel és MSZP-vel, amellyel sikeresen szétzilálta a kezdeti átalakulást és a magyar agrárium és parasztpárt hatékony képviseletét, vagyis a földvédelmet. A szövetkezetek széthordása és az ingatlan-panamák már unalomig ismertek. A gátlástalan rablóprivatizáció mellett, később a pufajkás Horn és az eszement Gyurcsány vezette utódpárt több cikluson át tartó regnálását és visszatérését is aktív közreműködésének köszönhetjük. Közben a magyar szuverenitás végleges elvesztése, vagyis az EU- és NATO-csatlakozás feltételek nélküli keresztülvitele, az önálló magyar pénzpolitika felszámolása szintén az ő nevéhez fűződik. Orbán úgy viselkedik, mintha a félresiklott több mint húsz esztendőért semmiféle felelősség nem terhelné. Úgy viselkedik, mintha ő nem tartozna az általa sokat szapult politikai oligarchákhoz. Úgy tesz, mintha ő nem lenne kíméletlen gyarmatosító reformer. Most persze fennkölt módon nemzeti szuverenitásról szónokol, miközben egy-egy félresikerült mondata után zuhanórepülésbe kezd és gellert kap a magatehetetlen forint. A nép egyre szegényedik, miközben a jól informált belső haveri kör a visszaosztások és mutyik során egyre gazdagodik.

A listát persze sorolhatnám, hiszen büntetlenül soha senki nem hazudott még ennyit és ekkorát: két hét alatt rend lesz, egymillió új munkahely, söralátétnyi adóbevallás, élhető nyugdíjak, nemzeti média, oktatás, egészségügy és rendőrség satöbbi, satöbbi, satöbbi… Orbán nyolc ellenzéki év alatt készült erre a mostani gyalázatra. Láthatóan nincs semmiféle terve és megoldása az egyre katasztrofálisabb méreteket öltő válság megoldására. Orbán, akárcsak Gyurcsány, nem magyar jellem, tele van személyiségük a megszállók és gyarmatosítók tulajdonságaival. A felforgatás, a központosítás, a rejtőzködés, a felsőbbrendűség, a kiválasztottság, az önteltség, a cinizmus, a hazudozás, a képmutatás, az arrogancia mind-mind jellemzi őket, pedig ezek elsősorban nem hagyományosan magyar és nemzeti tulajdonságok. Orbán sokkal nagyobb kísérletező reformer, mint gyűlölt ellenfele. Gátlástalanul átnevezi az országot, saját torz világára fordítja át az alkotmányt és a választójogot, vagyis szinte a teljes népképviseletet. Térdeplő vazallussá változtatja a köztársasági elnököt, a főrendőrt, a főügyészt és a legfelsőbb taláros testületet. Konszolidálja a bankokat, miközben megtöri a munkavállalókat. Imádja a gazdagokat és megveti a szegényeket. Legközelebb akár húsz százalék is elég lesz neki a kétharmados győzelemhez, a többi már semmit sem számít, hiszen veszett már több is Mohácsnál. Uralma alatt Orbán mindenkit megoszt, legyen az országhatáron belül vagy kívül, legyen az politikai ellenzék vagy civil szervezet, legyen az családtag, barát, haver vagy ellenség. Általa mindenki a másik torkának esik, maga körül mindenhol permanens polgárháborút generál. Ez az ő nagyszerű nemzeti egysége.

Aztán ez is elmúlik egyszer, a történelem kereke szerencsére nem áll meg. A vég kezdetén nem az fáj majd, hogy feltámasztja, összetereli és ismét hosszú évtizedekre visszahozza ránk a gyűlölt idegen megszállókat, hiszen most is itt vannak. Nem az fáj majd, hogy jóvátehetetlenül kihagytunk ismét egy nagy történelmi ziccert és zsákutcába juttattuk Magyarországot. Nem az fáj majd, amit dilettáns módon tettek velünk, és amit gyáván halogattak. Nem az fáj majd, hogy hosszú évtizedekre tökéletesen lenullázzák a jobboldali konzervativizmus eszmevilágát. Az fáj majd leginkább, hogy az Orbán-rezsim, akárcsak elődei, nemcsak a pénzünket, a múltunkat, a jelenünket, de teljesen ellopja végső reményünket is. Ellopja, elhazudja és tönkreteszi egész jövőbeni életünket. Ma már csak összeomló családokat, jövőkép nélküli nyomorúságot, megalázó éhezést, didergő fagyoskodást, fokozódó alkoholizmust és kábítószerezést, munkanélküli céltalanságot és tömeges kivándorlást látok. Sajnálom, de minden következményével együtt, ez a szörnyű mai magyar valóság, részben a 2006-os sikertelenségünknek köszönhető. Ha akkor közösen elzavartuk volna ezt az egész megalkuvó és mocskos politikai garnitúrát, az a bátor tett egész életünket pozitív módon átírhatta és megváltoztatta volna. Ma már szívből sajnálom, hogy újkori történelmünk legnagyobb kihívását és lehetőségét elszalasztottuk.

- A Jobbikkal kapcsolatban szintén nem tudok elfogulatlan maradni, hiszen bizonyos értelemben mindmáig a saját gyerekeimnek tekintem őket. A kezdeti gyermekéveket követően ma már ez a párt is a kamaszkor önállóságán és kegyetlen konfliktusain edződik. A szülőknek egyébként van egy örök igazsága, miszerint vagy igazad van, vagy gyereked. Így vagyok én a Jobbikkal is, hiszen soha nem akartam a saját igazságaimat mindenáron ráerőltetni ezekre a lelkes fiatalokra. Örömmel látom azonban, hogy régi üzeneteim azért révbe értek. Egykor elsőként szorgalmaztam a nemzetközi testvérpártokkal való kapcsolatok kialakítását, a nemzeti kiegyezést a munkavállalókkal és szakszervezetekkel, a politikus- és bankárbűnözés fogalmának meghonosítását.

2006-ban az utcai megmozdulások és a Kossuth téri tüntetések elcsendesedésének idejére esett a Jobbik tisztújító nagygyűlése, melyen új elnököt választott a párt. Sok szempontból lezáródott egy igen küzdelmes időszak, melyet már nem lehetett tovább folytatni. A leharcolt és elfáradt vezérkart mindenképpen meg kellett újítani. Én magam, bár több keleti megye jelölt elnöknek, nem éreztem semmiféle késztetést a pártelnöki pozícióra. Világéletemben rendszerkritikus művész és mozgalmi ember voltam, aki alapjában véve irtózott a nemzeti érdekek elé tolakodó, szemellenzős és szűkre szabott pártérdekek képviseletétől. Vona Gábor pártelnöki támogatása mellett indulásomnak egyszerű oka volt, a Jobbik belső demokratizmusát szerettem volna látványosan megjeleníteni. Nem akartam olyan pártképet a Jobbikról, mint ami a Fideszről kialakult, ahol alternatíva és közdelem nélkül lesz valakiből örökös, csalhatatlan és „kijelölt” pártvezér. Akkoriban ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a Fidesz mindent eltanult a kommunistáktól, de a Jobbiknak nem kellene mindent és mindenáron eltanulnia a Fidesztől. Ezt a csodálatosan tanulságos és sokszor bizony reménytelennek tűnő első három évet később, a politikatörténet iránt érdeklődő utókor számára Az emberhalász című visszaemlékezéseimben részletesen megírtam.

Azokra a mozgalmas hónapokra visszatekintve talán egy nagy konfliktus volt köztem és a megújulásra készülődő vezérkar között. Ők, nyilván racionális politikai okoktól és érdekektől vezéreltetve közeledni kívántak a Fideszhez, amely lépést én élesen bíráltam és elleneztem. Túlságosan közelről ismertem a legnagyobb ellenzéki pártot, és tudtam, hogy olyanok, akár a politikai pestis: aki érintkezik velük, az menthetetlenül megfertőződik a háttéralkukkal, az intrikákkal, az önfeladással és találkozik magával a narancsszínű közéleti halállal. Rettenetesen féltem a Magyar Gárda megalakulása kapcsán is, amikor az alapítók között megpillantottam az első sorokba beépült mandarinokat. A Gárda ötletét egyébként nagy kihívásnak és igen merész lépésnek tartottam. A kezdetek kezdetén tudvalevő volt, hogy mit jelent, és mivel jár majd egy megszállt országban az állam erőszak-monopóliumának részleges megbontása. Akkori véleményemet részletesen megírtam a Felkínált zsákutca című publicisztikámban. Érveim és intelmeim a következők voltak. 1. A Jobbikra véglegesen rávetül egy stigma, egy eltúlzott militáns kép, amelyet politikai ellenfelei a végletekig kiaknáznak. 2. A Jobbik teljes mértékben a hazai és nemzetközi titkosszolgálatok fókuszába és kereszttüzébe kerül, ezáltal elindul a belső és külső feldarabolódás. 3. Érdemes lenne megfontolni a nemzeti radikális fiatalok tömeges beléptetését a honvédség, a rendőrség és a polgárőrség kötelékeibe, ahol aztán idővel, belülről lehetne felépíteni a nemzeti rendfenntartó testületeket. 4. Érdemes lenne minden megyében szabadpiaci és üzleti alapokon létrehozni a nemzeti érzelmű őrző-védő gárdákat, amelyek mindössze olyan informális módon csatlakoznának a Jobbikhoz, mint az MSZP és a Fidesz magánhadseregei saját pártjaikhoz. Az új vezetés azonban nem tétovázott, fejjel rohant a fal felé, ami aztán 2010-ben a választásokon váratlan eredményt hozott. A rendszerváltásból való végleges kiábrándulás, 2006 véres őszének tapasztalata, a politikusokkal szembeni düh és elkeseredettség, de legfőképpen a Magyar Gárda szervezettsége és gyakorlati támogatása, berepítette az Országgyűlésbe az addig margón lévő Jobbikot. Új arcok és közszereplők tűntek fel, közöttük például Morvai Krisztina, akit szintén 2006 ősze dobott a felszínre. A hatalmas méretű gyors tagbeáramlásnak persze megvoltak a hátrányai is, számos karrierista, ügyeskedő és titkosszolga is megjelent a párt környékén.

Visszatérve a kérdésre, a mai Jobbikot sokszor egy állandóan harcban álló, félkatonai alakulatként látom magam előtt. Olyannak, mint akik permanens honvédő háborút folytatnak szinte az egész világgal szemben. Olyannak, mint akik rendre megpróbálnak kitörni az ostromlott erődből, javarészt felemás sikerrel. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen a meglévő nemzetáruló politikai garnitúra folyamatosan nyomás alatt tartja őket. A párt egyrészt megmaradt puritán, fegyelmezett és aránylag jól szervezett közösségként, de sajnos sok területen mindmáig érezhető bezárkózó hajlama és szubkulturális jellege. Igen fájlalom, hogy a parlamenti munka mellett, háttérbe szorult a párt eredeti ifjúsági és civil arculata, mozgalmi jellege. A fiatalok is mintha beleöregedtek és beleszürkültek volna az állandósult hétköznapi csatákba. Külső szemlélőként kevés kreatív, intellektuálisan izgalmas, színes és ötletes üzenetet látok. A gazdasági összeomlással, a politikai dilettantizmus és hazaárulás kiteljesedésével azonban egyre nagyobb tér és lehetőség nyílik a Jobbik előtt. A növekvő társadalmi kilátástalanság és elégedetlenség, akár 25-30 százalékos támogatottságig is felrepítheti őket.

A Jobbik azonban még messze nincs felkészülve a kormányzásra. Sem a kormányváltást, sem az előrehozott választásokat nem szabadna ennyire erőltetnie, várni kellene a Fidesz végleges összeroskadásának időpontjáig. Még egy igen erős, mélyen beágyazódott nemzeti párt sem tudna sikerrel kormányozni a hazai és nemzetközi háttérhatalmak ellenében. A Jobbiknak tudatosan építkezve kellene készülnie a világméretű összeomlásra. Szerethető civil arcát is meg kellene jelenítenie. Saját zárt tagsága mellett, nyitnia kellene a társadalom szinte minden rétege felé. Új, vállalható és pragmatikus nemzeti kiegyezéseket kellene felkínálnia és szorgalmaznia. A bankárbűnözés áldozatai erre például jó esélyt kínálhatnának. A munkavállalói és fogyasztói érdekvédelem szintén remek kitörési pont lehetne. Fel kellene építeni egy olyan szellemi holdudvart, amely az indulati és érzelmi politikán túl, kulturális áttéteken keresztül, mélyen beépülne, és pozitív módon hatna a megosztott társadalomra. Sajnálattal veszem észre, hogy nagyon kevés az a jeles tudós, művész, sportoló vagy műszaki értelmiségi, aki jelenleg bátran és nyíltan felvállalnák a Jobbik politikáját. Érezhetően tovább tart a nemzeti érzelmű emberek megfélemlítése és ellehetetlenítése. Érdemes lenne talán létrehozni egy tapasztalt és bölcs emberekből álló civil konzultációs tanácsot, ahol sokféle álláspont ütköztetésével a háttérből lehetne segíteni a politikai döntéshozókat. Legvégül, talán a legnagyobb hibának tartom egy átfogó, közérthető és letisztult nemzeti ideológia hiányát. A baloldalon mindmáig hat a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” primitív jelszava. A Fidesz kezdeti dinamikus áttörését, a polgári kormány középosztály felé tett harsány gesztusai és üzenetei tették lehetővé. Itt lenne végre az idő, hogy szekértáborok helyett az egész megfáradt és elgyötört magyarságnak üzenjen a nemzeti oldal. Nem a nemzeti radikalizmus kizárólagosságát, sokkal inkább a radikális nemzeti érdekképviselet összetartó erejét és jellegét kellene hangsúlyozni.

Ezek persze az én romantikusan naiv és civil meglátásaim. Volt időm megtapasztalni, hogy a politikai döntések és a józan paraszti észjárás között áthidalhatatlan ellentét feszül. Ma már nem akarom megváltani sem a világot, sem a nemzetet, sem a pártokat. Örülök, ha közvetlen barátaim megértik a felvetéseimet és aggodalmaimat. A nagy rendrakást és takarítást nem felülről és a pártoktól kellene várnunk, hanem magunkban és közvetlen környezetünkben kellene elkezdenünk. A politikának nem a politikusok kiváltságairól, hanem az egyszerű állampolgárok életének javításáról kellene szólnia. A fenséges életet bölcsességgel, szeretettel és alázattal kellene irányítani, nem pedig rideg jogszabályokkal.

- Mindmáig úgy látom, hogy 2006 valami nagy és sorsfordító változásnak a nyitánya és kicsinyke kezdete volt. A magyar nép jobbik része nem csak a regnáló kormány és elit, hanem az egész hazug és parazita világrend ellen is fellázadt. Nyitánya volt mindez a későbbi izlandi forradalomnak, a görög és angol utcai harcoknak, a Wall Street-i bankárellenes megmozdulásoknak, sőt még talán az arab tavasz diktátorokat elsöprő népfelkeléseinek is. A magyarok mindig is különösen érzékenyek voltak a változó világfolyamatokra. Érzik most is, hogy hamarosan lezárul az élősködő pénzhatalom korszaka. Sokan tudják, és egyre többen már érzik a virtuális pénzvilág buborékainak a szétrobbanását.

A végidők jelei és grafikonjai már megjelentek a tőzsdecápák monitorjain. A folyamat egyre gyorsabb, kíméletlenebb és megállíthatatlanabb lesz. Nagyobb sorscsapás súlyt majd le ránk, mint a múlt századi nagy gazdasági összeomlás idején. Akkor a mohó és gátlástalan biztosítók okozták a kezdeti bajt, most egyértelműen a mérhetetlen harácsolásra szakosodott, uzsorakölcsönöket folyósító bankok a hibásak. Akkoriban még kevesebb emberi lény élt, közelebb voltunk Istenhez és a termőföldhöz. Akkoriban még jobban önállóbbak és önfenntartóbbak voltunk, nem voltunk ennyire kiszolgáltatva a multinacionális pénzpiaci érdekeknek. Akkoriban még nem ennyire a bankok irányították a világfolyamatokat és a teljes fogyasztást. Akkoriban még nem volt globális hírrendszer, lassabban és korlátozottabban lehetett világméretű tranzakciókkal és manipulációkkal befolyásolni a világkereskedelmet. A világcsőd várható hatása ezért ma ezerszer drámaibb lesz, mint a múlt századi összeomlás idején. Amikor pedig minden összeroskad, kezdetét veszi majd az igazi nagy „biznisz”, elkezdődik az utolsó nagy világméretűvé kiteljesedő háború. Elkezdődik az emberi civilizáció végső megmérettetése.

Ne reménykedjen senki, mert egyre közeledik a sorsfordító nap. Először drámai módon emelkedik majd mindennek az ára. Aztán beroskad a nemzeti fizetőeszköz és államcsőd lesz. Aztán az aranyon kívül elértéktelenedik minden, beköszönt a teljes pénz- és élelmiszerhiány. Közben, akár a dominók, egymást követően bedőlnek a nemzetközi pénzpiacok, összeomlanak a tőzsdék. A városokban beindul a fosztogatás és a bűnözés. A kormány kijárási tilalommal és statáriummal válaszol, de már nem lehet megállítani az elhatalmasodó káoszt. A forrongások az egész világra kiterjednek. Egyre súlyosabb és szélesebb kiterjedésű regionális konfliktusok követik majd egymást. Aztán leszakad az ég mindenki felett. Ebből az ördögi, világpusztító spirálból kellene kiszállnunk. Isten közvetlen segítsége nélkül azonban mindez megvalósíthatatlan. Erről írtam a Végítélet című könyvemben.

A magyar társadalom ezekben a kritikus időkben az imádságon kívül két dolgot tehet. Egyrészt végre rendet vág saját fejében és környezetében, vagyis nem ül fel a bűnöző politikusok hazudozásainak. Másrészt minden erővel az élelmiszertermelés és feldolgozás felé fordul, megteremtve ezzel a gazdasági és anyagi önállóság feltételeit. Itt lenne az ideje egy új földosztásnak azok között, akik még tudnak és akarnak dolgozni. Vissza kellene vezetni az emberek tömegeit a természetrendhez, a magyar Ősvalláshoz és Ős- Istenhez és végül, de nem utolsó sorban az életet adó magyar Anyaföldhöz. Egyszerű feladatnak tűnik, de sajnos nem az.

2011. Mindenszentek

Inconnu művészcsoport