De vajon lehet-e hallgatni akkor, amikor a párt alelnöke, Stummer János valójában kimerített minden emberalatti kategóriát. Október 23-án beszédében reagált ugyanis Pongrátz András közleményére, aki felszólította a Jobbikot, ne menjen a Corvin közbe, testvére, „Gergely bácsi” bizony forogna a sírjában, ha látná, mivé jutott az a Jobbik, melynek szimbolikusan pont ő adta át 2003-ban a lyukas zászlót.

Stummer azt mondta, forogjanak csak a sírjukban azok, akik nem értik meg őket. A legszánalmasabb az egészben, hogy később még csak fel sem vállalta az egészet, nyíltan letagadta, mondván, ő nem Pongrátzékra gondolt. Sőt, még ő volt felháborodva, vádaskodni kezdett, ahelyett hogy bocsánatot kért volna. Mindezek után pedig, ha lenne benne egy csepp becsület, ahogy a Mi Hazánk is megfogalmazta közleményében, lemond.

Természetesen nem így történt.

Viszont szöget ütött fejemben egy gondolat. A portál hasábjain is gyakran értekeztem arról, komoly versenyfutás van kialakulóban a Gyurcsány-párt (Demokratikus Koalíció), és a „belpesti aranyifjak” (Momentum) között azért, ki vigye el az SZDSZ szellemi örökségére leginkább méltó, nem túl dicsőséges címet. Kétségtelen, ebbe a versenybe beszállt a Jobbik is végérvényesen Stummer kegyeletsértésével. De megkockáztatom, teljesen legitim felvetés, hogy ezentúl ne az SZDSZ-re hivatkozzunk úgy, mint a rendszerváltás óta eltelt legkártékonyabb szerveződésére, hanem így, ennyi év távlatából már a Jobbikra.

Mert ekkora árulást elképzelni sem lehet, amit ők tettek.

Döntse el mindenki maga, hogy látja, azonban a számok világába belépve egyértelműen az tűnik szembe, ebben igen erős a párhuzam a Jobbik és az SZDSZ között. Most azt hagyjuk is, a Jobbik vajon mi alapon ünnepel az önkormányzati választások eredményei miatt, hiszen önállóan, egyedül indulva tovább folytatódott volna a mélyrepülés. Annak, hogy a baloldal egy kis szegmensét képviselve kapnak egy-két csontot? Ez akkora „siker”, egy sportból vett hasonlattal élve, mintha egy végig a kispadon ülő játékos, ki egyetlen percet sem töltött a pályán, egy győztes világbajnokság után kiállna a nyilvánosság elé, és azt mondaná: nekem köszönhető minden.

Nagyjából így viszonyult a Jobbik a balliberális oldal eredményeihez, és így is fog, de már egyre kevésbé.

Portálunk hasábjain is olvashattunk arról, hogy a Mi Hazánk egyre inkább veszi át a helyét a Jobbiknak, az alábbi grafikon pedig élesen körülrajzolja a Jobbik jövendő útját:

De található még egy másik közös vonás is a Jobbik és az SZDSZ között, mely első ránézésre talán furcsának hangozhat, de csak elsőre. Ez pedig a két párt korai szakaszában fellelhető domináns antikommunizmus. Persze, a Jobbik esetében ez a nemzeti radikalizmus sajátja volt, az SZDSZ esetében pedig az ún. „nyugatos típusú” liberalizmusé, de aki rávágná, hogy az SZDSZ-nél ez csak álca volt: miért, a Jobbiknál - így utólag - micsoda?

Akik a rendszerváltás környékén aktívan foglalkoztak már politikával, bizonyára emlékeznek rá, történetesen az MDF és az SZDSZ összehasonlításakor, éppen az MDF tűnt „lágyabbnak’”, és a magyar társadalom, melynek akkor még fogalma sem volt, mit is jelent az SZDSZ-féle liberalizmus, a harcos antikommunista kiállásra adta szavazatait. És igen, 1990-ben számszerűleg az SZDSZ kapta a legtöbb szavazatot (24%-os eredmény), kormányt az MDF éppen csak azért tudott alakítani, mert koalícióra lépett a kisgazdákkal. Tehát az SZDSZ fő vonzerejét a tömegek előtt az antikommunizmus jelentette, hogy aztán rá 4 esztendőre okozzanak hatalmas csalódást (az MSZP koalíciós partnereivé váltak), mely persze csak azoknak volt valós meglepetés, akik nem ismerték a liberalizmus és a bolsevizmus erkölcsi és szellemi közös alapjait, túl azon, hogy gazdasági kérdésekben valóban egészen más elképzeléseket tartanak üdvösnek.

A Jobbik esetében pedig elég annyi, hogy alapító nyilatkozatukban foglaltak állást a posztkommunista utódpártok ellen, manapság pedig azt látjuk, ezeknek váltak a legnagyobb kebelbarátaivá.

Úgy tűnik, mindkét pártnak ez lett/lesz a veszte, még akkor is, ha nagyon máshonnan indultak, de végül is egy ponton összeértek, ez pedig a történelem szemétdombja.

S, hogy végszóként azért mégse hagyjuk konklúzió nélkül Stummer elképesztő szavait, maradva 1956-nál, tegyük fel a kérdést: vajon az árulásért a barikádokon mi járt volna? Örüljenek inkább annak, hogy a sors kegyes hozzájuk, és békésebb időket élünk, az árulásért kijáró golyót csupán a választók adják meg nekik, mellyel beáll politikai haláluk.

Persze így marad még alkalmuk tükörbe nézni, de azt gondolom, ez őket már nem zavarja.

Lantos János – Kuruc.info