Az első világháború vesztes oldalán harcoló központi hatalmak igazi kálváriája csak akkor kezdődött, amikor a többnyire belső destrukció miatt összeomlott hátországok nem, vagy csak korlátozottan voltak képesek megvédeni magukat a környező ellenséggel szemben. Magyarországon ez a lehető legrosszabbkor egy tehetetlen Károlyi-kormánnyal is „párba állt”, amely egyszersmind előrevetítette az ország sanyarú sorsát. Kevés olyan település volt, amely a saját sarkára állva, a mindenkori központi politikai hatalomtól függetlenül megvédte magát – ráadásul sikeresen. Balassagyarmat egy jó példa a kevesek közül, e sorokkal erre az évfordulóra, 1919. január 29-re emlékezünk.

Az 1918 novemberében megalakult Csehszlovák Köztársaság étvágyát még a győztes antant sem tudta kielégíteni, így az új államalakulat az eredeti határát Nógrádban jelentő Ipoly folyót nemes egyszerűséggel átlépte, majd további hódításokba kezdett Magyarország területén, melyet a kormány támogatásának hiányában nem tudott tartósan visszaverni a magyar hadsereg a kezdeti sikerek ellenére sem.

A mai, Csonka-Magyarországon működő szürreális vasútvonalak emlékeztetnek rá, hogy az egykori, mára már sajnos történelmi Magyarországon nem ilyen képet festett a vasúthálózat. A trianoni békeparancs nyomán ezeket is szétvágták, az egyes országoknál maradt részek pedig külön-külön egyik államban sem tudták feladatukat teljes mértékben teljesíteni, sem a kisantant országaiban, sem Magyarországon. A vasúthálózat problémás voltával Benesék is tisztában voltak, így Balassagyarmat elfoglalását is ez motiválta a csehek részéről, hiszen a város akkoriban a Felvidéket behálózó vasút egyik csomópontjának számított, amelynek egy markáns része még mindig Magyarországhoz tartozott. Persze nem volt utolsó szempont a bányászat és az energiahordozók kérdése sem, Balassagyarmat közel feküdt az értékes salgótarjáni szénmedencéhez.

Az új év nagymértékű csehszlovák offenzívát hozott, elfoglalták Losoncot és Ipolyságot, január 15-én pedig, fittyet hányva minden „demokratikus szabályra” átlépték az Ipoly folyót, vagyis a korábban az antant által megállapított demarkációs vonalat. Természetesen e sikerek inkább voltak köszönhetőek a magyarországi kaotikus helyzetnek, semmint a csehszlovák hadseregnek, amely még egy antanttal a háta mögött sem vehette fel a versenyt a magyar haderővel (ez természetesen igaz a többi utódállamra is mindenféle túlzás nélkül), de azért sebtében tegyük hozzá, hogy az általános rossz morál és a lerongyolódás jelei miatt ellenségeink is tudtak meglepetéseket okozni. Noha a csehszlovákokat kis létszámú haderő, fegyelmezetlenség és alacsony harcérték jellemezte, a szociáldemokrácia és a bolsevizmus okozta káosz Magyarország északi részét sem kímélte. A baloldal több palócföldi városban is izgatott, így a települések nem tudták megszervezni a csehek elleni megfelelő védelmet. Csak ezen tények figyelembevételével érthető meg, hogy január 15-én mégis hogyan tudta egy 40 fős cseh különítmény elfoglalni Balassagyarmat stratégiai pontjait. Január közepén tehát ellenállás nem volt, harc helyett a Károlyi-kormány az antantnál tiltakozott. Ennek megfelelően a magyar csapatok távoztak, az ellenállást kifejteni akarókat a csehek lefegyverezték.

Mivel az újonnan kialakuló Csehszlovákia még az antant határozataira is fittyet hányt, a feszültség a tetőfokára hágott a magyarok és csehszlovákok között. A megszálló csapatokat a magyar lakosság ellenségesen fogadta, előbbiek pedig sebtében elkezdték Balassagyarmatot átalakítani az elképzeléseiknek megfelelően, beleértve természetesen a közigazgatási, illetőleg politikai vonulatot is. A csehszlovák csapatok és a hivatalos politikai álláspont is az új állam részének tekintette az elfoglalt Balassagyarmatot, így tehát eltávolították a magyar feliratokat, beszolgáltatásra ítélték a lakosság fegyvereit, eltávolították a magyarokat a fontos politikai tisztségekből, a cseh nyelv megtanulására kötelezték a munkavállalókat (például a korszakban központi szerepet játszó vasútvonalak miatt a vasutasokat).

Nem meglepő talán, hogy a kibontakozott ellenállás a vasutasok körében kezdődött, de hasznosnak bizonyult az a döntés is, hogy a lakosság egy része „elfelejtette” beszolgáltatni a fegyvereit, vagyis elszabotálta azt, de a vármegyeházán politikai gyűléseket is szerveztek a kollektív magyar társadalom részvételével. Magyar haderő legközelebb Magyarnádorban állomásozott, az ide érkező vasúti küldöttség pedig meggyőzte Vizy Zsigmond és Bajatz Rudolf századosokat, hogy vonuljanak a csehek ellen. Az Ipoly völgyében állomásozó csapatok így a magyar kormány határozata ellenében indultak Balassagyarmatra, mivel a Károlyi-kormány a nyílt cseh ellenségeskedés ellenére is bízott az antant politikájában. Utóbbi ellen persze rengeteg érv szól, amelyeket az utókor alaposan ki is vesézett, de Károlyiék nem vették számításba azt sem, hogy a Kárpát-medence, és így Magyarország sorsa az antant számára csak egy „projekt” volt a sok közül, és természetesen messze nem a legfontosabb. Így talán érthető, miért nem siettek foglalkozni a ténnyel, hogy a csehszlovákok megsértették a határozatokat, az a Csehszlovák Köztársaság, amely ráadásul a győztesek szövetségese, vagy inkább lekötelezettje volt.

Az 1919. január 29-én történt balassagyarmati felkelés jelentőségét nemcsak az adja, hogy a magyarság megmutatta, kellő összefogással még egy ezerszer kimerült Magyarország is képes szembeszállni a formálódó kisantanttal, de az is, hogy ez tényleg össztársadalmi szinten valósult meg. A megerősített cseh csapatokkal szemben a kormány által cserben hagyott magyar katonáknak szükségük volt a civil lakosságra, a város népéből verbuválódott fegyveres felkelőkre. A város lakossága több helyen utcai harcokba bocsátkozott a csehekkel, sőt, egy időre kizárólag ők tartották az állásokat, amíg a magyar katonák visszavonultak erőt gyűjteni és rendezni a soraikat. Január 29-én késő délutánra a visszatért honvédek, az iglói géppuskások és a balassagyarmatiak (jelentős számú vasutassal) közös erővel az Ipolyon túlra űzték a cseheket, így a városka magyar kézen maradt, Benesék pedig elfelejthették a szénmedencéket is, amely a vasút mellett izgatta őket rendkívüli mértékben.

A pozitív példa ellenére Balassagyarmat városának példája nem nagyon talált követőkre (hasonló eszmeiséget a Rongyos Gárda harcosai örökítettek tovább), pedig a csehek talán itt szembesültek vele először, hogy kellő összefogással még egy kivéreztetett Magyarország is fel tudja venni a kesztyűt velük szemben. A háború okozta kaotikus helyzet, valamint a képlékeny jövő kiváló táptalajuk lehetett volna ezeknek a népi felkeléseknek, a történelem kerekei mégsem ebbe az irányba forogtak tovább. Természetesen ebben felelőssége van a magyarországi szociáldemokráciának, majd később a bolsevizmusnak is, ám mivel láttuk, hogy ezek a népfelkelések a mindenkori központi politikai hatalom nélkül is létrejönnek, létrejöhetnek, ez a felelősség nem kizárólagos.

A Horthy-korszakban természetesen kultusz övezte mind a hadi cselekményt, mind a települést is, ráadásul tettük – mivel szembeszálltak a Károlyi-kormányzat akaratával – a Horthy-éra politikai narratívájába is kiválóan beleillett. Balassagyarmat a Civitas Fortissima (Legbátrabb Város) elnevezést kapta. 1922 októberében turulos emléktáblát avattak a településen, ekkor Horthy Miklós is beszédet tartott Balassagyarmaton.

Az államszocializmus évtizedeiben Civitas Fortissima emlékét cseppet sem meglepő módon nem ápolták, a rendszerváltoztatás után került vissza – már amennyire – a köztudatba. Ez a jelenkorra is igaz, persze nyilvánvalóan messze nem kap annyi figyelmet, mint a tízezredik holokausztról szóló könyv, és eddig a NER történelmi filmjeinek katalógusából is kimaradt Balassagyarmat büszke története.

Dicsőség a hősöknek!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info