 |
Idegen nyelv és idegen akarat uralkodott, idegen magtárakba gyűlt minden magyar termés és minden munka hasznát idegenek tették zsebre. Ezek a megrendszabályozhatatlan izgága emberek – köztük valami Petőfi, meg Vasváry, s hasonló alakok – nem tudták tétlenül nézni, hogy a fajtájukhoz tartozó csak másodrendű állampolgár lehet saját hazájában.
Nem tudták tétlenül nézni, hogy a magyar munkás és a magyar paraszt élete, ereje, becsülete, asszonya és minden kis vagyona védtelenül kiszolgáltatott játékszer, szabad zsákmány legyen telhetetlen étvágyú idegenek szemében.
Ezek a hóbortos álmodozók felzaklatták az ifjúság nyugalmát, napról-napra lázitottak, tűntettek, fegyvert fogtak s a végén meghaltak a hazájukért.
Forradalom, ragyogó nemzeti forradalom volt ebben az országban 53 évvel ezelőtt. Szélsőséges, jobboldali fiatalemberek csinálták, éhenkórász diákok, lakatosok, segédmunkások, mert nem tudott belőlük janicsárt nevelni a világtörténelem leggonoszabb terrorhatalma. Ezek a megfélemlithetetlen sihederek – köztük valami Pongrátz meg Dudás nevű lumpen elemek (igy mondták harminc éven keresztül) – nem tudták tovább tétlenül nézni, hogy rabszolgát csinál belőlük az elnyomó idegen hatalom, karöltve a gyakran még brutálisabb, magát magyarnak hazudó idegenlelkű kiszolgáló siserehaddal.
Ezek a pimasz kamaszok puszta kézzel vagy benzines palackokkal nekimentek a világ legnagyobb hadseregét reprezentáló páncélszörnyeknek, és a végén jeltelen sirokban kötöttek ki, arccal lefelé forditva. De nem alkudtak!
Ezelőtt húsz évvel nem volt forradalom ebben az országban. „Tetszettek volna forradalmat csinálni az urak!“ – de urak sohasem csinálnak forradalmat. Tősgyökeres kommunisták vagy azok leszármazottjai összeültek egy kerekasztalhoz, és megtervezték az évszázad legnagyobb szélhámosságát, amit aztán rendszerváltozásnak neveznek azóta is. Ezek az elvtársakból hirtelen urakká vedlett gazemberek a magyarság háta mögött újraosztották a lapokat és az összeharácsolt vagyonokat, szétültek különböző pártokba – elvégre demokrácia van –, s azóta is az ő zsebükben csörög a magyarság verejtékének aranya.
Először valami Antall nevű hétpróbás úriembert tettek meg kirakati bábunak. Őt aztán már nyiltan követhette a régi jó vörös világ törpelelkű verőlegénye, természetesen népakaratból. Utána ismét nemzeti szinekben bohóckodó társaság intézte négy évig az ügyeinket, az önjelölt, ezerszer lelepleződött, de magukat nélkülözhetetlennek tartó álnemzeti percemberkék kedélyes asszisztálásával. Hét éve pedig maga a politikai alvilág birtokolja ezt a már mindenéből kifosztott országot. És ez igy fog menni az idők végeztéig, gondolják... Mert nincs senki, aki végre megálljt parancsolna ennek a gyalázatos ámokfutásnak.
Idegen akarat uralkodik most is ebben az országban. Egy láthatatlannak tűnő, de nagyon is körülhatárolható kisebbség gátlástalan tobzódásának vagyunk kiszolgáltatva. Minden más csak szemfényvesztés.
És most figyeljenek ide mindazok, akik az utóbbi húsz esztendőn keresztül hazafiságot hazudtak különböző hazafias szobrok talapzatairól. Figyeljenek ide mindazok, akikből zápor módjára fröcskölt széjjel a nemzeti gondolat terebélyes nemzeti lobogók árnyékában, miközben vörös nyál csordult a szájuk szélén:
Március üzen! Azt üzeni, hogy ebből a zászlólobogtatásból, ebből az alkalmi magyarkodásból, ebből a narkotizáló, puha, üres és nyúlós hazafiságból elég volt!
Hallgassanak ide azok, akik a dolgozó magyar nép felszabaditásáért küzdő Kossuth Lajosból szabadkőműves szentet, a fajtájáért lángoló Széchenyi Istvánból világpolgárt, s a szabadságharc élethalálküzdelméből csiklandós operettet hamisitottak.
De hallgassanak ide azok is, akik 1956-ból valami reformkommunista próbálkozást akartak itt fabrikálni az utóbbi években, a szentekké maszkirozott Nagy Imrével, Maléterrel meg a Sztálin-dijas irócskáikkal. Hallgassanak ide, mert október is üzen. Azt üzeni, hogy egyszer és mindenkorra – takarodjanak!
Mert itt állnak újból ugyanazok: éhenkórász, foglalkozásnélküli, tekergő jogászok, lakatosok, péksegédek, munkanélküliek és diákok. Ezerszer becsapott nincstelenek... Itt állnak megöregedve és becsapva a valódi forradalmárok, az egykori pesti srácok. Itt állnak és számon kérik az utóbbi húsz esztendőt. Számon kérnek minden elkótyavetyélt magyar életet. Minden letagadott, elárult tehetséget, minden darab elcsalt, ellopott földet, minden megfertőzött, szétzüllesztett családot, minden meghasonlott, kettévált lelket.
A föld alól kisérteties dörömböléssel kérdezik a jeltelen sirokba taszitott magyarok ezrei: bennünket mikor fognak végre a minden ember fiának kijáró tisztelettel eltemetni?
Ne papoljon itt addig senki megelégedve, amig ugyanaz a önkiválasztott réteg dönt jó és rossz, élet és halál fölött!
Számon kérünk és számba veszünk mindent, hogy tisztán lássuk: ki tartozik, s kinek tartozunk!
A múltba széditő hazafiság iparengedélyes ünneplői és bérszónokai takarodjanak! Takarodjanak a nemzeti érzést üzletnek tekintő kufárok. Mert – szégyen és gyalázat – a 161 évvel ezelőtti követelésekből ugyanúgy nem valósult meg semmi, mint az 53 évvel ezelőtt vérrel megpecsételt óhajokból. Mindössze annyi történt, hogy a géppisztoly terrorját a csekk-könyv terrorja váltotta fel. Mindkettő mögül ugyanazon arcél vigyorog a megbénitott magyarság szemébe – mert teheti...
Ezt üzeni március! És figyelmeztet:
„ ... lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat ...“
Dobszay Károly
(Versrészlet: Wass Albert – Üzenet haza)
