A Münchenbe érkező turista egyszerűen és rövid idő alatt kijuthat a ma már múzeumként látogatható lágerbe. A főpályaudvartól (Hauptbahnhof) induló S-Bahn (a budapesti HÉV-nek megfelelő elővárosi gyorsvasút) egyenesen Dachau állomásig viszi, majd onnan átszállással a 124-es vagy 127-es számú busszal juthatunk el célállomásunkig.

Maga a tábor idillikus környezetben fekszik, már-már bukolikus hangulatot idéz a vidék. Gyönyörű erdő övezi az objektumot, tavaszi madárdal zengedez a fák lombkoronái közül az oda látogató fülébe. Fontos tudnivaló, hogy a KZ-múzeum területére mindenki számára ingyenes a belépő, s az épületek, emlékhelyek korlátozás nélkül megtekinthetők.

Sajnos a foglyok egykori barakkjai már csak részben látogathatók, mivel a háborús események során nagy részük megsemmisült, ezeknek az egykor volt építményeknek ma már csak az alapjai állnak. A börtönépületek azonban jó állapotban fennmaradtak. Megjegyzendő, hogy a bennük  található cellák meglehetősen tágasak, s a viszonylag nagy méretű ablakoknak köszönhetően kellően világosak is. Azok a bűnözők, akik az elmúlt nyolc esztendőben Magyarországon garázdálkodtak, és tönkretették hazánkat, semmiképpen nem érdemelnek majd ilyen komfortos körülmények között történő elhelyezést.

Dachau-i látogatásunk alkalmából lehetőségünk van arra is, hogy német, illetve angol nyelvű dokumentumfilmet tekintsünk meg a tábor történetéről. Sok újdonsággal természetesen nem szolgál a filmvetítés, hiszen a nemzetiszocialisták hatalomra kerülésének, majd fontosabb intézkedéseinek bemutatása után a zsidóság deportálásának és második világháborús szenvedéstörténetének részletezésére helyezik a fő hangsúlyt a film készítői. Kétségtelen tény, hogy – akárcsak más koncentrációs tábor területén – Dachauban is tízezer-számra tartottak zsidó foglyokat, ám azt sem hallgathatjuk el, hogy köztörvényes bűnözők is tömegesen rótták le itt letöltendő szabadságvesztésüket.
A rabok lakó- és hálótermeibe, illetve az étkezdébe lépve kellemes, friss faillat lengedez a látogató körül, ami annak köszönhető, hogy nemrégiben történt meg az épület teljes belső rekonstrukciója, vagyis a faburkolatokat, asztalokat és a táborlakók ágyait kicserélték, s az eredetiek pontos, újonnan készült másolatát helyezték el a körletekben.

A KZ-múzeum fő látványossága az az épület, amelyhez egy kis alant csörgedező folyócska fölötti hídon átkelve juthatunk el, s amely a gázkamrát, illetve a krematóriumot foglalja magában. Miként az közismert, a hivatalos történetírás álláspontja 1960-ig az volt, hogy a harmadik birodalom területén létesített koncentrációs táborok mindegyikében gázkamra is volt. Aztán – miként fentebb már utaltam rá – a holokauszt történészei revideálták álláspontjukat, s az új hivatalos verzió szerint haláltáborokat az SS csak a Reich területén kívül, a németek által megszállt lengyelországi területeken üzemeltetett. Ezért a dachaui lágerben található gázkamrára az a felirat került, hogy soha nem működött. Ma már ez a szöveg nem látható, ám a turisták tájékoztatására kihelyezett tablón azt olvashatjuk, hogy az SS 1943-ban gázkamrát létesített a helyszínen, ezt azonban tömeggyilkosság kivitelezésére soha nem használták.

Mindenesetre, ha az SS eredeti célja az volt, hogy tömeggyilkosságokat fog az épületben végrehajtani, akkor  teljesen dilettáns módon építette azt meg. Tudniillik a gázkamra  az épület baloldali végében található, mellette az első hullakamrát helyezték el, ezt követi a krematóriumok számára kialakított helyiség, majd a második hullakamra zárja le az épület jobb szélét. Tehát amennyiben a dachaui táborban üzembe helyezték volna valaha is a gázkamrát, úgy az elgázosítás után a holttesteket az első hullakamrán és a krematóriumon átvonszolva kellett volna a második hullakamrába vinni, majd onnan ismét vissza a krematórium termébe, ami, valljuk be, meglehetősen logikátlan konstrukció.

A dachaui látogatás felejthetetlen élmény, sajnálatos azonban, hogy a díjtalan belépés ellenére is meglehetősen gyér számú látogató áldozta egy szép májusi vasárnap délutánját arra, hogy ezt a fontos emlékhelyet megtekintse.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info