A téma aktualitását jelzik Vona Gábornak a Barikád c. újságban az iszlámról írott cikkei, valamint az a tény, hogy egyes európai radikális nemzeti pártok nyílt Izrael-barát politikát folytatnak. Történészként Vona helyesen állapítja meg, hogy az iszlám konzervatív, értékmegőrző vallás és kultúra, mely ebből kifolyólag képes ellenállni a globalizmus veszélyének. Abban is igaza van, hogy nem tesz egyenlőségjelet az iszlámmal folytatott partneri viszony és annak európai térhódítása közé. De vajon miféle értékeket őriz az iszlám kultúra? Első hallásra különösnek és radikálisnak tűnhet megállapításom, de meggyőződésem, hogy földünk közeli jövendő sorsa függ attól, miképpen gondolkozunk a szemitizmusról.

Ha egy mezei laikus polgár akár csak józan paraszti ésszel kíséri figyelemmel a világpolitikai vagy világgazdasági eseményeket, akkor is arra a logikus következtetésre kell jutnia, hogy egy globális világot csak a legszilárdabb központi hatalommal lehet irányítani. Teljesen világos hogy földünk jelen eseményeit nem az egymással rivalizáló nemzetek politikusai, kormányai, vagy nemzetközi szervezetek irányítják. Ha így lenne, az egész komplex kapitalista szörnyszülött már régen káoszba zuhant volna. Az ENSZ, vagy a hozzá hasonló sóhivatalok határozatai annyi tekintéllyel és hatékonysággal sem bírnak, mint egy csúzli egy atomháborúban. (Persze náluk is előfordulnak koordinációs zavarok. Példa rá egyfelől a Fidesz diktatórikus médiaterrorja, másfelől olyan zsidó „történészek” mint Karsai László vagy Ungváry Krisztián beismerik, hogy Szálasi Ferenc és a nyilasok nem akarták a magyar zsidóság pusztulását. Természetesen kettős mércével állunk szemben: Amit nekik büntetlenül lehet, azért nekünk bírság, per, esetleg börtön jár…)

De lássuk, hogyan fest a szomorú jelen. Földünk államainak kormányai gyakorlatilag kétpártrendszernek álcázott egypártrendszerek, melyeknek csupán demagóg szólamai váltakoznak, tetteik azonosak. Kiszolgálják a multinacionális, tömegeket kizsákmányoló finánctőkét. A sakkban tartott média a társadalom atomizált tömegeinek agymosását végzi, az erőszakszervezetek pedig brutális diktatúrával fojtanak el minden radikális forradalmi megmozdulást. Nyilvánvaló az is, hogy a semmiből felbukkanó, majd néhány év múlva a süllyesztőben újra eltűnő politikusok robotként hajtják végre a háttérből irányító, titkos politikai hatalom utasításait. A gazdasági élet eseményeiből (válságok, tőkeeloszlás) látható, hogy e titokzatos oligarchia tagjai a legnagyobb bankok irányítói, a leggazdagabb tőkések, és a multinacionális mamut-vállalatok tulajdonosai közül kerülnek ki. Ezek döntő többsége tekintélyes, szabadkőműves vagy illuminátus zsidó, és biztosak lehetünk abban is, hogy irányításuk nem állhatna fenn, ha csoportjukon belül nem uralkodna a legszigorúbb hierarchikus rend. E személyek értelemszerűen nem léphetnek nyilvánosságra mindaddig, míg a globális diktatúra felépítésével 100%-osan be nem biztosították világhatalmi státuszuk megdönthetetlenségét, hiszen ez veszélyeztetné terveik sikerét. Ideológiai taktikájuk egyik legalapvetőbb eleme a társadalmak dezinformálása és annak sugallása, hogy az úgynevezett „összeesküvés-elméletek” csupán fantasztikus mesék, ugyanakkor mégiscsak veszélyeztetik a „közrendet”, mivel nácik-rasszisták, és új holokausztot terveznek.

Elérkeztünk a történet lényegi kérdéseihez: Mi a jelentősége mindebben a zsidóság identitásának? A kérdés számos zsidó és nem zsidó kutatója szerint nagyon is sok. A zsidó identitás hasonlít a homoszexuálisokéhoz: mindig azt a jellegét domborítják ki, mely nekik előnyösebb. Egyszer azt állítják, hogy mindenkinek alapvető emberi joga, hogy szabadon dönthessen saját nemi identitása felől, máskor viszont azt állítják, hogy veleszületett, biológiai determinizmus határozza meg, amiért nem tehetnek róla, vagyis nem is felelősek. A zsidók is mindig mást vallanak önazonosságukról, hol nemzeti kultúrközösségnek, hol egyetlen igaz vallásnak, hol Istentől rendelt faji kiválasztottságnak nevezik, attól függően, hogy érdekeik mikor mit kívánnak.

A szemita, zsidó al-rassz mindenesetre igazolhatóan évezredes, szigorú endogámiában szaporodott, mely a genetika tudománya szerint járhat egyes tulajdonságok megerősödésével, mások meggyengülésével. Ám nem szabad elfelejtenünk: a genetika azt is igazolta, hogy a hajlamok sohasem determinálják szükségszerűen a személyek szabad döntéseit. Vagyis tévednek azok, akik azt állítják, hogy egy zsidó – mondjuk megtérése esetén – ne tudna jellemileg alapvetően megváltozni. E változás legerősebb gátjai nem a genetikus hajlamok, hanem a vallási előítéletek, és a zsidó kultusz-közösség sajátos szociális rendszere.

Mindennek megértéséhez nagyon fontos ismernünk a zsidó vallás lényeges elemeit, hiszen alapvetően ezek határozzák meg gondolkodásukat. Legelőbb a szemita istenkép és a jézusi atyakép közti antagonisztikus ellentét okait kell megértenünk. A Mezopotámiából Kánaán felé vándorló szemiták nomád hordái közé Kr. e. 1700 és 1200 között, más ókori sokistenhivő népek kultuszából kezdtek átszivárogni bizonyos elemek. Ezekből alakult ki jóval később Elohim és Jehova kultusza, de csak a babiloni fogság után, Kr. e. 500 és 450 között vált szigorú monoteizmussá. Ám épp ez vezetett a vallási katasztrófához: A létben tapasztalható pozitív princípiumok mellett – a hitbeli dualizmus veszélyétől rettegve – a negatívokat is ugyanabból az egy istenképből magyarázták. Kétarcúvá vált tehát a szemita egy isten, aki kiszámíthatatlan önkénnyel mutatkozott egyszer szerető atyának, máskor viszont irgalmatlan zsarnoknak. A zsidóság a mai napig rettegő hűséggel ragaszkodik hozzá, aki életének minden másodpercét szigorú törvényekkel szabályozza, és jaj annak, aki a legkisebb kihágást elköveti. S mivel az emberi természet hajlamos a bűnre, egyre több okunk lesz a félelemre.

(Aki olvasta a Koránt, tudhatja, hogy ezt az istenképet Mohamed próféta lényegi karakterét tekintve átvette, és az iszlám hasonlóképpen őrzi a mai napig. A különbség hármas: az iszlám Allahja nem faji alapon, s nem egyetlen népet választott ki céljai megvalósítására, általában megelégszik fél tucat alaptörvény betartatásával, s végül térít, ha kell, erőszakkal is. A zsidóság nem szívesen térít, mert szemében az alacsonyabb rendű gójok menthetetlenek. Ha mégis zsidóvá lesz valaki (prozeliták), a közösség a nem zsidó vérűeket nem tekinti teljes értékű hívőnek.

A zsidóság egy vékony elit-rétege fanatikus, agyafúrt ügyességgel törekszik a világhatalom megszerzésére. A közösség legtöbb tagja erről nem tud, de a cionista vezetők - a kohéziós erők miatt - bíznak abban, hogy a világuralom teljes és nyílt megszerzésekor a mezei zsidók is segíteni fognak (a maguk alacsonyabb szintjén) a rendszer fenntartásában. Az iszlám istene ugyanaz az erőszak-isten, de míg utóbbi nyílt harcot hirdet a hitetlenek ellen, előbbi a pénz közvetett segítségével gyakorolja az erőszakot. (Pl. Izrael megvásárolja az USA-t, s így gyakorlatilag övé a föld legnagyobb hadserege.) Ám mindkét szemita vallás végzetes tévedése, hogy hasadt istenének haragját képviseli a más vallásúak irányában, Allah, vagy Jahve nevében erőszakos világuralomra törekszik az emberiség felett. (Ez a nyilvánvaló vallás-ideológiai oka a Palesztina tulajdonjogáért folytatott szemita konfliktusnak is. Két dudás nem fér meg egy csárdában.)

Jézus Krisztus, az Atya egyszülött fia a Szentlélek által azért testesült meg, hogy a zsidó nép, s rajta keresztül az egész emberiség megértse a háromszemélyű, de egyetlen szeretetisten célját az emberiséggel. Az egyszemélyű Isten princípiuma sosem lehet a szeretet, hiszen az személyek közti viszony. Az emberi nem megteremtése előtt egy szemita isten legfeljebb önmagát szerethette. A zsidók a maguk kiválasztottságát Izaiás jövendölésében látják, hogy kisgyermek-messiásként (hiszen apró nép) vasvesszővel terelgessék jó útra a pogány nemzeteket. A Jézus korabeli zsidó vezetők az őket elnyomó rómaiak segítségével megölették, és a nép többsége ezzel egyet értett. Miért is fogadta volna el az erőszakmentesség üdvözítő, isteni örömhírét valaki, aki biztos benne, hogy teremtője abszolút hatalmat, jólétet fog biztosítani neki mások hátrányára? Természetesen akadtak Jézusnak követői szép számmal a zsidó nép sorai közül is, de az össznépesség arányaihoz képest az abszolút kisebbség, és sajnos mindmáig az. Egyes zsidó-keresztény szekták abban bíznak, hogy e folyamat felgyorsul, de a tendenciák azt mutatják, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint egy zsidót keresztségre bírni.

Krisztus azonban feltámadt, megjelent tanítványainak és sokaknak, majd mennybe ment, végül pedig elküldte Szentlelkét, akinek személyes segítő ereje nélkül, pusztán emberi erőből, valóban lehetetlen lenne tettekre váltani – ellenségszeretetig elmenő – tanítását. Megteremtette a remény lehetőségét, hogy az emberiség visszatalál az elveszett paradicsomba. A sátán azonban ismét beleköpött a levesbe…

Saul rabbi fellépése és tanításának könnyen félreérthető mivolta súlyos erkölcsi válság kezdetét jelentette a fiatal keresztény egyháznak. A páli teológia jelképrendszere ugyanis lehetővé tette, hogy a kereszténység újra elzsidósodjék. Hiába szakított ugyanis Szt. Pál apostol gyökeresen a zsidó vallás külsődleges jegyeivel, az ezeréves, ősi szemita áldozatkultusz újra felhörgött a páli megváltástan antropomorf jelképrendszerében. Jézus tanításában az Atya szeretetének megértése (szemléletmódváltás) és a Szentlélek erejével történő megvalósítása a cél, még ha fel is feszítenek miatta. Vagyis az újjászületés és a megszentelődés szabadít meg a bűntől. Pál szavai viszont úgy is érthetők, hogy Krisztus keresztáldozatára és kiontott vérére való tekintettel bocsátja meg bűneinket az Atya. (Az Atya, aki természete erejénél fogva nem képes a haragra!) Az új nézőpont új hangsúlya azért rejtette magában a kereszténység újra szemitizálódásának veszélyét, mert egyesekben máris felmerülhetett: mért van szükség az ellenség-szeretetre és a Szentlélek erre bátorító erejére, ha üdvösségünk egyetlen záloga a Fiú áldozati halála? (A dilemma feloldása mai szemmel már egyszerűbb, hiszen valóban áldozathozatal vállalni a halált ahelyett, hogy megvédje magát az emberfia, és szétcsapjon a gyilkosok között. /Jn.18,36/ S valóban kihat Isten és az ember viszonyára, csak éppen ennek hatására bennünk, és nem Istenben történik a változás. /A tékozló fiú atyja akkor sem haragudott fiára, mikor az még távol volt!/ A bűn által ugyanis csak mi fordultunk el tőle, és nem Ő tőlünk. A kereszt által mutatta meg saját életében Jézus, visszafordulásunk mikéntjét. /Jn.15,20/

Az ókor kereszténységet felvevő egyszerű pogány népei ezt még nehezen érthették meg, félre annál inkább érthették. Az eredmény a róka fogta csuka helyett a csuka fogta róka lett. Egyre tömegesebben kezdték felvenni a Római Birodalomban a népek a kereszténységet, és egyre kevesebb lett ennek erkölcsi feltétele. Nagy Konstantin zseniális politikai éleslátással döbbent rá, hogy ha a birodalmat már nem lehet többé megtisztítani a keresztényektől, akkor hatalommal, anyagi javakkal korrumpálni kell őket. Az erőszakosakra áldást mondó Mestertől hamarosan eljutottak az erőszakos önvédelem jogához. S mivel az Ószövetséget is szentnek fogadták el, biblikus példákra is hivatkozhattak a keresztény tanítók. A Jahve parancsszavára ártatlan gyermekeket, asszonyokat, sőt, még állatokat és növényeket is lemészároló Józsué újra népszerű alakjává vált a kereszténységnek. Az erőszakot tanilag is legitimáló Szt. Bernát azzal érvelt, hogy a gonosz mindenki javára megölhető, lényeg, hogy a gyilkosság pillanatában ne érezzünk iránta haragot a szívünkben. Pedig ez nemcsak pszichológiai képtelenség, hanem még súlyosbító körülménynek is nevezhető. Így fogyatkozott meg a Szentlélek működése az egyház életében, s lett a középkorra gyakorlattá a vallásháború, az eretnek- és boszorkányégetés. (Ráadásul - a hamis áldozatkultusz melléktermékeként - megjelent a kötelező papi nőtlenség is, ami nem enyhítette, hanem fokozta a klérus erkölcsi züllését.) A protestantizmus tanítása pedig olaj volt Szt. Pál apostol tüzére, így a mai protestáns fundamentalistáknak semmi gondjuk azzal, hogy a testvéri Izrael oldalán egy kereszténynek isteni kötelessége a „pogány” arabok lemészárlása.

Mikor – egyébként jogosan – bíráljuk az iszlám országokat, amiért a helyi kisebbségi keresztényeket irtják, egyet ne feledjünk: primitív, harmadik világbeli tömegektől nem várható el, hogy a keresztény gyarmatosítást a bőrükön megtapasztalva meg tudják különböztetni a „jó kereszténységet” a „rossz kereszténységtől”. Amit az amerikai keresztény katonáktól kapnak, azt megbosszulják a honi keresztényeken. Hiszen szerintük a hamis nyilvánvalóan gonosszá és veszélyessé tesz minden embert! (S ha véletlenül egy területen fordítottak az arányok? Például a Fülöp-szigetek déli részein. Nos, ott a keresztény északi hadsereg irtja éppoly buzgón a déli moszlim lakosságot…)

Az egyház bűnei miatt kapta meg jutalmát a sátántól a hitetlenség terjedésével. Racionalizmus, felvilágosodás, és az egész pokoli zsidó szellemű újkor a nyakunkba szakadt. (Darwinostúl, Marxostúl, Freudostúl, Leninestől, Sztálinostól.) A hatalmát és vagyonát lassanként elvesztő kereszténység újra esélyt kapott a megtérésre, de nem élt vele. Még az újkori keresztény megújulási mozgalmak sem tudtak elszakadni Szent Pál mágikus áldozati receptjétől, így lettek köldöknéző, hallelujázó egyesületekké a közösségek.

Nem látok egyoldalúan, tisztában vagyok azzal, hogy vannak pozitív tendenciák is. (Pl. Teréz anya, és sok hasonló, tiszta, jézusi hívő. De hát a szomorú arányok: ezrelékekben a jó, a milliárdokkal szemben! És ahogyan a mózesi szemita szellem megfertőzte Mohamed próféta jó szándékát is, ugyanígy fertőzte meg egy Napóleonét, egy Hitlerét is. A „Führer” is kutyaharapást szőrével akart gyógyítani, akár egy tudatlan Talmud-iskolás. A zsidó faj felsőbbrendűségét egyszerűen behelyettesítette az árja faj felsőbbrendűségével. S az isteni erőszak önvédelmi jogát is sértetlenül megőrizte.

Amikor tehát a keresztény világ azon vitatkozgat önnön sorai közt, hogy egy közelgő zsidó-arab katonai konfliktusban kinek az oldalán kéne állnia, akkor teljesen hibásan teszi fel a kérdést. Azt kellene kérdeznie, hogy részt kell-e benne egyáltalán vennie? Csak, ha a kereszténység végre megtér az ellenségeit is szerető, velük jót tevő Jézushoz, lesz morális alapja arra, hogy a szemita erőszak-vallások számára meghirdesse a szeretet mindenek felett álló örömhírét…

Létezik-e egységes muszlim világ? Van-e ma arab-zsidó konfliktus? Írásomat erre a két kérdésre szeretném felépíteni.

Az első kérdésre egyértelmű válaszunk van. Nincs egységes muszlim világ, iszlám kultúra, és ezért nem is beszélhetünk általánosságban muszlim országokról. Malajziától, Pakisztánon át, Ujgurián keresztül, az arab világot érintve Fekete-Afrika muzulmánjaiig nagyon sokféle kultúrájú és nyelvű néppel találkozhatunk. Egy kuala lumpuri malájt nem lehet összehasonlítani egy jurtában élő kirgizzel, se egy koszovói albánnal, se egy fekete afrikaival.

Ezért sem esett jól, amikor olyan cikkek jelentek meg, amelyek egy-egy kis szeletet bemutatva az egész muszlim világról próbáltak általános képet mutatni.
Vannak közös nevezők, közös jellemzők ugyanúgy, mint a keresztény világban, amik az egész muszlim világot jellemzik. Az egyik ilyen nevező az erőszak elfogadása, a hódító vallás tétele és a más vallásúakkal szembeni türelmetlenség.

Az egész iszlám a szemita, azon belül is az arab világból indul ki, s, ahogy az előbbiekben Tarnóczy Szabolcs is leírta az Ószövetségből táplálkozik. Ezzel elérkezünk a második kérdéshez is.

Ma Irak amerikai leigázásával az Izrael-ellenes arabok hatalmas vérveszteséget szenvedtek el. Eljutottunk addig a szintig, hogy az arab palesztinok sorsáért a szíreken kívül nem az arab testvéreik, hanem más fajú muszlim népek, a perzsák, a törökök stb. aggódnak a legjobban, és tesznek legtöbbet értük. Az arab világ nagy része (főleg Szaúd-Arábia, Egyiptom, az Egyesült Arab Emirátusok) kollaborált vér- és nyelvtestvéreikkel, a zsidókkal. A züllött életet élő, elpuhult sejkeket egyáltalán nem zavarja a palesztinok szenvedése, és nagyon jól megvannak Amerika és Izrael ölelő karjaiban.

Azt tudtuk eddig is, hogy Európa elarabosításáért a szabadkőműves-zsidó lobbi a felelős, de eddig furcsállottuk, hogy a két „ősi-ellenség” együtt összejátszik a kereszténynek mondott világ ellen. Most már megérthetjük, hogy a nemcsak nyelvi, vérségi, hanem vallási rokonságban élő szemita népek miért ilyen szemtelenek a keresztényekkel szemben.

Még kitérnék néhány szóval a magyarság és az iszlám kérdésére is. A magyarságnak hatalmas problémája származik abból ma, hogy legközelebbi testvérei vagy elszlávosodtak (lengyelek, bolgárok), vagy muszlim vallásúak (belső-, közép-ázsiai és anatóliai törökök). Az egyébként minket testvéreiknek tartó törökök számtalan szenvedést okoztak nekünk 150 év alatt csak a vallási ellentét miatt. Az iszlám erőszakos terjesztése által feltüzelt törököket nem zavarta többé, hogy teljesen értelmetlenül indultak a halálba testvérnépeik ellen.

Ezért nekünk, magyaroknak mindenképpen egy világi Törökországot kell támogatnunk, és ahelyett, hogy vallási ellentétekbe bonyolódnánk, segítenünk kell testvéreinknek visszatalálniuk a szkíta gyökerekhez. Az, hogy most Németországban probléma van velük, több okra is visszavezethető. Egyrészt a kivándorló elemek, ha nem politikai okokból kényszerülnek emigrációra, akkor általában azért vándorolnak ki, mert saját hazájukban nem képesek normális életet élni, onnan is a szegényebb, proletár elemek vándorolnak ki. A másik ok az, hogy általában a szegregált emigráns negyedekben hamar felüti a fejét az anyaországból érkező szervezett bűnözés. Elég csak megemlíteni a Cosa Nostra New York-i befolyását vagy az ír maffiát, mégsem mondjuk az olaszokra és az írekre, hogy kollektívan bűnöznek. A harmadik megjegyzésem az, hogy holland és németországi ismerőseim szerint az elsődleges problémaforrások nem a törökök, hanem inkább az észak-afrikaiak, arabok.

Mindenesetre most már érdemes feltenni az örök kérdést, hogy Magyarország Európa védőpajzsa, vagy a turáni nyílvessző érchegye legyen?