(Kiegészítés Perge Ottó írásához)
 |
Fél évszázada már úgy tudjuk, hogy a német nemzetiszocialista rezsim az 1939 szeptemberében elfoglalt lengyelországi területeken létesített hat megsemmisítő tábort, s ezekhez kapcsolódik a zsidóság holokausztja, de, miként az közismert, cigányokat, oroszokat, lengyeleket, ukránokat, s etnikai-nemzeti hovatartozástól függetlenül homoszexuálisokat, kommunistákat, politikai ellenzékieket is pusztítottak el a nácik, mindenekelőtt a szörnyűség szimbólumává vált Auschwitzban. Szerénységem ugyan nem teljesen érti, hogy az említett történelmi tragédia megnevezésére miért a „holokauszt” (elégő áldozat) terminus technicust használják jeles történészeink, amikor tanításuk szerint a Ziklon-B granulátumból képződő, mérgező gázzal pusztítottak el embereket a harmadik birodalmi érában, noha az inkvizíciós máglyahalál definiálására sokkal adekvátabb és egzaktabb kifejezés lenne a görög eredetű szó, nem is szólva a második világháborús hamburgi, drezdai, tokiói, hirosimai és nagaszaki áldozatok tűzhaláláról.
Nos, ehhez képest Szita Szabolcs kiváló holotörténész visszakanyarodott minapi, a Stop hírportálnak adott interjújában az 1960 előtti hivatalos koncepcióhoz. Tudniillik 1960. augusztus 19-én a Die Zeit című lapban jelent meg Martin Broszatnak, a Müncheni Jelenkortörténeti Intézet munkatársának, későbbi igazgatójának állásfoglalása, miszerint „…sem Dachauban, sem Bergen-Belsenben, sem Buchenwaldban nem gázosítottak el zsidókat vagy más foglyokat”. Vagyis ezzel a német történész elismerte, hogy mindaz, amit 1945-től hirdettek a Reich határain belül lévő „haláltáborokról”, nem volt egyéb olcsó rémhírpropagandánál. Szita ezzel szemben most újra azt állítja, hogy bizony, birodalmi területen, Bergen-Belsenben, Ravensbrückben és Lackenbachban is léteztek megsemmisítő lágerek, s ezeken a helyeken a németek – a változatosság kedvéért – cigányokat pusztítottak el, a Sopronhoz közeli lackenbachi KZ-ben például az elvetemült SS-állomány tagjai mérgezett tejet itattak a csecsemőkkel. Minő kár, hogy ekkoriban még nem született meg az 1963-ban alapított angol Herman’s Hermits együttes „No milk today” (Ma nincs tej) című legendás világslágere, amelynek a tábori hangszórókból kiszűrődő, mérgezetlenül kedves, fülbemászó dallamára ébredhettek volna reggelente a foglyok.
Persze, mindez – tudniillik, hogy a zenekart a világháború vége felé született fiatalemberek alapították 1963-ban – a globális és hetedíziglen öröklődő felelősség elvét és kérdését a szitai logika alapján a legkevésbé sem érinti. S a fentebb idézett Szita-féle kijelentések tükrében immár végképp tanácstalan vagyok azt illetően, hogy aktuálisan miben kell hinnem.
A jeles kutató a továbbiakban ama szakmai krédójának is kifejezést ad a hivatkozott interjúban, miszerint csupán azok sokallják és unják már a holokauszt-téma permanens napirenden tartását, akik valamilyen módon felelősek voltak annak bekövetkeztében, s így vagy úgy valamifajta anyagi, egzisztenciális, morális hasznot húztak ebből a szomorú történetből. Szinte pironkodva és kellő alázattal jegyzem meg, hogy jelen pillanatban 2011-et írunk, így azon generációk szülöttei, akik aktív felnőtt éveikben voltak, és egyáltalán képesek voltak az 1940-es évek elején teljes jogú állampolgárként cselekedni, illetve esetlegesen bűntetteket elkövetni, már rég halottak. Csak mutatóban él még közülük néhány 100 év körüli, többnyire magatehetetlen aggastyán.
Nos, a korosztályom és magam részéről semmiféle bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, netán felelősséget nem érzek olyan valós vagy feltételezett történelmi események bekövetkeztéért, amelyek több mint két évtizeddel azelőtt zajlottak le, mielőtt világra jöttem. Amikor a ma élő nemzedékek szülei, nagyszülei még gyermekek voltak vagy meg sem születtek. Legfeljebb pajzán gondolatként léteztek későbbi szüleik fejében. Végezetül be kell vallanom, hogy expressis verbis és kimondhatatlanul, uram bocsá’ halálosan unom már az egész holorituálét, vagy, jeles filozófusnőnk után szabadon, „holotorcsőr-sztorit”, ráadásul ezt még megtehetem a nagy áprilisi forradalom első évfordulóján anélkül, hogy a magyarországi kodifikáció rögös Via Appiáján* szembe mennék a gondolat- és véleménynyilvánítási szabadságot durván korlátozó, terrorisztikus 269/C törvénnyel. Ki tudja, jövőre elkövethető-e az unalom deklarálása nagy nyilvánosság előtt, büntetőjogi következmények nélkül. Ha így haladnak honi dolgaink a továbbiakban, bizonyos kételyek talán nem teljesen alaptalanok e tekintetben részemről.
(Kereszteslovag)
*A Via Appia a Római Birodalom talán legfontosabb útvonala volt, amely a fővárost kötötte össze Capuán át Brundisiummal, s ezen út mentén feszítették keresztre Spartacus lázadó rabszolgáit Kr. e. 71-ben.
