Bezár!
2020. augusztus 9., vasárnap, Emőd napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:01 Fehéroroszország: a választásra jogosultak harmada már előzetesen voksolt, "véletlenül" őrizetbe vettek két ellenzéki kampánystábtagot22:48 Napi devianciapropaganda: Józsefváros a legújabb Zugló22:33 "Akasszátok fel őket!" - ez a tüntető tömeg kedvenc jelszava az "ítélet napján" Bejrútban22:19 Jeruzsálemben tömegtüntetésen követelik Binjámin Netanjáhu és kormánya távozását21:57 Momentum-DK-viszály: manipulált hangfelvétellel, fizetett hirdetésben sározással folytatódott a gödi történet21:25 Ronaldinhóék újabb 200 ezer dollár kifizetése után szabadulhattak a paraguayi luxushotelből21:01 Tizenegyen meghaltak egy lakástűzben a csehországi Bohumínban - állítólag egy lakó felgyújtotta a saját ajtaját20:46 A magyarországi négerek is rájöttek, milyen nehéz a sorsuk20:10 MACS-vezető: a vértranszfúzió a legnagyobb doppingmumus19:33 Megnőtt az illegálisan Csehországban tartózkodók száma - ukránok, moldovaiak, vietnámiak19:09 Újabb gyilkosság történt Érden18:45 Halálos baleset történt a sajóivánkai vasúti átjáróban18:22 Törökországból egészen Lengyelországig jutott kamionnal egy 34 egyedes sáskarakomány17:40 "Sikeres vértanúműveletet" hajtottak végre Mogadishuban17:21 Berlinben vaddisznó orozta el egy nudista férfi számítógépét (16+)
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

Zuroff után szabadon: Elszámoltatták-e a holokauszt zsidó bűnöseit? - II. rész

Reklám


Randolph L. Braham A magyar holocaust (Bp. 1988) című, meglehetősen problematikus címadású, írásunk
előző részében szóvá tett munkájában ismertettük a magyarországi zsidóság „holokausztjának” néhány tabudöntögető, kevésbé ismert tézisét. Nevezetesen, hogy a hazai zsidó vezetők – Braham megfogalmazása szerint – már 1944. március 19-én tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a németek milyen sorsot szánnak a zsidóságnak, mégis a legteljesebb mértékben együttműködtek a német hatóságokkal, és félrevezették testvéreiket.
Braham professzor előadásából továbbá az is kiderül, hogy „a magyarországi zsidóság tragédiájának oka csak részben volt az, hogy a zsidó vezetők, egyebek között az általuk élvezett kiváltságok miatt, feltehetően rosszul mérték fel a helyzetet – az okok közé tartozott a közösség atomizálódása is. Az ország hirtelen megszállása idején a zsidók között teljes széthúzás uralkodott. Alig-alig történt kísérlet a két háború közötti korszakra jellemző állandó csetepaték felszámolására a neológ, az ortodox és a status quo hitközségek, valamint a féllegális cionista szervezeten belül és között. A helyzetben az volt a legszomorúbb – folytatja gondolatmenetét Braham –, hogy a csetepaték még a német megszállás után is folytatódtak. Világosan látható ez a Központi Zsidó Tanácsban, ahol a neológ képviselők általában azt hangsúlyozták, hogy a német és magyar hatóságok törvényeit s utasításait szigorúan be kell tartani, míg az ortodox és cionista vezetők néha merészebb álláspontot képviseltek. A tanácson belüli ellentétekre a nácik is felfigyeltek, és derűsen számoltak be róluk berlini feletteseiknek.” Végkövetkeztetésként a holokausztkutató ezt az eretnek kijelentést fogalmazza meg: „A vallási viszályokon kívül a magyarországi zsidóságot az asszimilált-akkulturált csoportok és cionisták (akik közül sokan szintén teljesen asszimilálódtak) közötti politikai konfliktusok, a gazdagok és szegények eltérő gazdasági érdekei, a nagyobb, részben önálló gyülekezetek rivalizálása is sújtotta. Mindezt a féltékenység és a személyes gyűlölködés tetézte, amely e közösségek számos vezetőjét szűk látókörű célok követésére ösztönözte. A magyarországi zsidóság vezetői emiatt tökéletesen alkalmatlanok voltak arra, hogy a szélsőséges vészkorszak igényeihez alkalmazkodó, hatékony vezetést valósítsanak meg.”
A Központi Zsidó Tanács már 1944. március 23-án egy, a legteljesebb mértékben együttműködő és a németekkel szemben abszolút kollaboráns hangvételű kiáltványt tett közzé „Felhívás a magyar zsidósághoz” címmel a hitközség hivatalos sajtóorgánumában, A Magyar Zsidók Lapjában: „Mindenki dolgozzék, teljesítse kötelességét, vegyen részt ereje megfeszítésével a hatóságok által előírt módon munkájával, azon a helyen, amelyre kötelessége állította. Rámutathatunk arra, mégpedig az illetékes hatóságok határozott állásfoglalása alapján, hogy a zsidó hitélet, kulturális és szociális élet folyik tovább. Ez mindenkire megnyugtatóan hathat. (…) Az a kijelentés történt, hogy zsidó volta miatt senkit nem tartóztatnak le, és ha egyes letartóztatások szükségesek, ez más okokból történik. (…) Nyomatékosan felhívjuk mindenkinek a figyelmét arra, hogy mindezeket a rendelkezéseket a legszigorúbban és a leglelkiismeretesebben tartsa be. Csak ezeknek a rendelkezéseknek pontos követése szolgálhat biztosítékul arra, hogy a megengedett kereteken belül mindenki folytathassa polgári életét” – idézi Randolph L. Braham a magyarországi zsidó közösség hivatalos lapjában megjelent felhívást.

Groszmann Zsigmond főrabbi
A hazai zsidóság legfőbb elöljáróinak hitsorsosaik megnyugtatását és félrevezetését célzó kijelentéseinek ezzel azonban még távolról sem volt vége. Egy héttel később Groszmann Zsigmond főrabbi „felszólította a zsidókat, hogy ’jöjjenek a zsinagógába’ és ne hallgassanak ’a kétségbeesettek vagy a benneteket kétségbe ejtők szavára’. ’Legilletékesebb helyen adták tudtul – folytatta –, hogy semmi és senki sem gátol benneteket vallásotok gyakorlásában’” – tudhatjuk meg Braham művéből.
A történelmi múltú magyarországi zsidó közösség utolsó országos ülésére 1944. március 28-án, 11 órakor került sor a Pesti Izraelita Hitközség székházában. Az SS-t Hermann A. Krumey képviselte, aki megismételte a korábban adott ígéreteit a németek zsidókkal kapcsolatos szándékait illetően. Braham a továbbiakban kifejti könyvében, hogy „amikor dr. Reiner Imre az ortodox hitfelekezet jogtanácsosa a megszállás első napjaiban letartóztatottak sorsa iránt érdeklődött, Krumey minden jelenlévőt megnyugtatott, hogy már tett lépéseket ebben az ügyben, de erőfeszítéseit eddig nem koronázta siker. (…) A tárgyaláson részt vevő zsidó vezetők magatartása és hangulata változó volt. A megszállás kezdeti szakaszában a legoptimistábbak egyike nyilvánvalóan Freudiger Fülöp volt, aki csak néhány napja lépett személyes kapcsolatba Wislicenyvel, s a náci vezér lefizetésével máris sikerült kiszabadítania fivérét a Rökk Szilárd utcai internálótáborból. A magyarországi zsidóság lehetséges sorsára vonatkozó nézeteit az ülésen szintén részt vevő Leitner Sándornak, a nagyváradi ortodox hitközség fejének fejtette ki: ’Nem hiszem, hogy ugyanaz a sors vár ránk, mint a lengyel zsidókra. Vagyonunkról le kell mondanunk, sok fájdalomra és nélkülözésre kell felkészülnünk, de az életünkért nem aggódom. Végül ez a háború is be fog fejeződni, s újból fogjuk kezdeni, mint 1919-ben’.”

Adolf Eichmann
1944. március 31-én maga Eichmann fogadta a sváb-hegyi Majestic szállóban a zsidó tanács küldöttségét. Az ülésről Boda Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség elnökhelyettese gyorsírásos feljegyzést készített. Ezt teljes terjedelmében közli Braham szóban forgó könyvében. Eichmann főbb gondolatait és utasításait a következők tartalmazzák: „Kijelentette, hogy a sárga csillagot a Központi Tanácsnak kell kiadnia. Arra a megjegyzésre, hogy 5-éig ezt nem lehet megoldani, kijelentette, hogy ez esetben ideiglenes jelvénnyel kell pótolni, de 5-étől fogva mindenesetre sárga csillagot kell viselni, amely ideiglenes csillagot azután a Központi Tanács által kiadandó hivatalos csillaggal kell kicserélni. (…) Elvileg kijelentette, hogy legfőbb feladatának tartja, hogy az ipari és hadiipari termelés nagyobb lendületbe jöjjön, és evégből munkásosztagokat fog felállítani, főleg zsidó munkásokból. Ha a zsidóság megfelelő magatartást tanúsít, akkor semmiféle bántódása nem lesz, hanem a munka arányában lesz része mindenben, mint az egyéb munkásoknak. Esetleg éjjelre mindig haza is mehetnek. Felvetettük azt a kérdést, hogy a munkatáborosok Magyarországon maradnak-e? Erről egyelőre végleges választ még nem tudott adni. (…) Eichmann Obersturmbannführer megjegyezte, hogy a maga részéről nagyon érdeklik a zsidó történelmi emlékek és a könyvtár. 1934 óta foglalkozik zsidó ügyekkel, és jobban tud héberül, mint mi.” A kényszerintézkedésekkel – sárga csillag viselése, munka- és internálótáborok működtetése – kapcsolatban Boda feljegyzése szerint Eichmann „hangsúlyozta, hogy mindezek a dolgok addig tartanak, amíg a háború tart. A háború után a zsidók szabadok lesznek, és azt tehetnek, amit akarnak. (…) Általában kijelentette, hogy nem barátja az erőszaknak, és azt kívánja, hogy enélkül menjenek a dolgok, mert a personált náluk nagy P-vel írják. Vagyis nekik szükségük van minden emberre, tehát nem állíthatnak annyi őrt fel. Eddigi tapasztalatai szerint ott történtek csak erőszakosságok és kivégzések, ahol a zsidóság az ellenkezésbe csapott át. Ha itt megtörténne, hogy akár a rutén partizánokhoz, akár Tito bandáihoz csatlakozna a zsidóság – mint Görögországban –, akkor kíméletlenül lekaszálja őket, mert háború van, és háborúban nem lehet másképp eljárni. De ha a zsidóság megérti, hogy nem kíván tőle mást, mint hogy rendet és fegyelmet tartson és dolgozzék abban a munkakörben, amit kijelöltek számára, legyen az akár a nyergesiparban, akár erdőirtásban, akár otthoni munkában, például kesztyűcsinálásban, akkor nemcsak hogy bántástól nem kell tartania, de meg fogja védeni minden bántástól, és ugyanabban az elbánásban, fizetésben fog részesülni, mint a többi munkások. (…) Az igen természetes, hogy egyesek, mint ilyen nagyszámú zsidóságban előfordulhat, olyat követnek el, amiért nem lehet felelősséget vállalni. Ezt ő is természetesnek találja, és kellően tud majd a tekintetben mérlegelni. Viszont megismételte, hogy minden egyéni atrocitástól is meg akarja védeni a zsidóságot, és ezért bárhol történik, akár a német katonák részéről, azonnal jelentsék neki, és azokkal a legkeményebben fog elbánni.”
Az Eichmannal tartott megbeszélés konklúzióját Braham különös módon – noha már előzőleg is többször említi művében, hogy a zsidó vezetők „tudták, mit műveltek a németek Kelet-Közép-Európa szomszédos országaiban”, valamint információik voltak „a végleges megoldás tervéről” – abban vonja meg, miszerint „meglepő, s egyszersmind tragikus, hogy a zsidó vezetők milyen hiszékenyen reagáltak Eichmann magyarázataira és ígéreteire: hiszen valamennyien, különösen pedig Stern ekkorra már nagyon is tisztában voltak a náci módszerekkel. Mégis naivan (sic!) hozzáláttak az Eichmann által javasolt formális szervezeti intézkedések (értsd: a deportálások előkészítése és megszervezése – L.Zs.) végrehajtásához.” Mi több, Stern 1944. április 13-án „Dolgozz, ne ess kétségbe!” címmel felhívást tett közzé, amelyben értesítette a zsidóságot, miszerint „az illetékes hatóságok minden utasítását, rendelkezését, rendeletét és parancsát pontosan, panasz és zúgolódás nélkül kell teljesíteni.” Braham professzor ezt követően közli, hogy ezzel egybehangzóan dr. Boda Béla, aki a fentebb már említett március 31-ei, Eichmann-nal lezajlott tárgyalás jegyzőkönyvét vezette, „a zsidókhoz intézett felhívásában akaratlanul is (érdekes és figyelemre méltó szóhasználat – L.Zs.) Eichmann néhány elgondolását ismételte meg. ’A törvény szava’ című felhívás arra emlékeztette a zsidókat, hogy népük nemcsak az írás, hanem a törvény népe is, ezért a zsidóknak ’habozás és tűnődés nélkül engedelmeskedniük kell minden utasításnak, még a legszigorúbbaknak is.’ Felszólította a zsidókat, hogy ’ bízzanak vezetőikben, beletörődéssel és abban a tudatban fogadják el utasításaikat, hogy még a legszigorúbb intézkedéseikben is a testvéri szeretet vezérli őket.’ Hogy a zsidók ismerjék a rájuk vonatkozó törvényeket és utasításokat, Boda hangsúlyozta, hogy mindenki fizesse elő és olvassa A Magyar Zsidók Lapját, amely akkor már a magyar zsidók egyetlen tájékoztatási eszköze volt.”

Berend Béla
A zsidó tanácsot az 1944. április 19-én elfogadott 1520/1944. M. E. sz. kormányrendelet legalizálta. A rendelet tervezetét Berend Béla szigetvári főrabbi, a tanács tagja, valamint Bosnyák Zoltán, Berend tanácsbeli tagságának támogatója dolgozta ki. A szigetvári főrabbi szerepe az ún. zsidókérdésben még sötétebb, mint feletteséé, Stern Samué. Maga Braham írja művében: „Messze a legvitatottabb kinevezés dr. Berend Béla szigetvári főrabbié volt. Törökhöz hasonlóan őt is Bosnyák ajánlotta.” Berend még április 12-én levelet intézett Endre László államtitkárhoz, amelyben azt javasolta, hogy a zsidóság vezetősége kizárólag cionistákból álljon, s egyúttal biztosította Endrét, hogy „ő és agytrösztje” őszintén törekszik a zsidók elkülönítésére és háború utáni kivándorlására, s felajánlotta saját tervét a zsidók által viselendő sárga csillagot illetően. Miként azt Braham monográfiájából megtudjuk, „az asszimilációs hagyományos vezetés hazafias álláspontjával szemben Berend meggyőződéssel vallotta, hogy a zsidóságnak nincs helye Magyarországon, és ki kellene vándorolnia. A gazdagokkal, a kitértekkel és a hivatalos vezetők hazafiasságával való nyílt szembenállása kapóra jött Bosnyák Zoltánnak. Mindketten úgy vélték, hogy a kitérés nem változtat a zsidók helyzetén, s nem jelenthet előnyt azokkal szemben, akik ragaszkodnak a hitükhöz. Úgy látszik, abban is egyetértettek, hogy kívánatos a zsidók eltávozása Magyarországról. Nincs arra bizonyítékunk, hogy Berend hivatalosan bármelyik cionista csoport tagja lett volna, Bosnyák és környezete mégis hajlott arra, hogy a cionizmus szószólójának tekintse, s mint az összes többi cionistát, őt is arra biztatták, hogy a zsidók kivándorlásának szükségességét hangoztassa.” Berend arról szándékozta meggyőzni az új magyar kormányzatot, miszerint „végső céljuk – az ország megszabadítása az itt élő zsidóktól – megegyezik a zsidó vezetőkével, akik nem kívánnak Magyarországon maradni, inkább a megteremtendő zsidó hazába akarnak menni.”
Braham véleménye szerint „a magyarországi zsidóság hagyományos vezetői meglepetéssel és döbbenettel fogadták Berend kinevezését a zsidó tanácsba. Megütközéssel fogadták körükben a fiatal vidéki főrabbit, aki azelőtt semmilyen felekezeti vagy cionista szervezetben nem működött. A meglepődést hamarosan aggodalom és szorongás váltotta fel, amikor tudomást szereztek Berend és Bosnyák kapcsolatáról. A korszak szélsőségesen veszélyes körülményei között rövidesen hitelre talált az a híresztelés is, hogy más jobboldaliakkal, köztük talán még Endrével is kapcsolatban áll. (…) Egyes források szerint Berend sugalmazására született a Harc (a korszak népszerű antiszemita lapja – L.Zs.) 1944. december 16-ai számában megjelent cikk is, amely röviddel a budapesti gettó létrehozása után jelent meg. ’A nagy elkülönülés’ című írás hangsúlyozta, hogy a zsidók elégedettek az ellenük hozott intézkedésekkel.” (sic!)
Berend tehát zsidó körökben nem örvendett túlzott népszerűségnek, így Pest szovjet bevételekor, 1945. január 17-én sietve kereket oldott a fővárosból, és Sátoraljaújhelyre, második felesége, Windt Ilona szülővárosába költözött. Szigetvári és budapesti „túlélők” azonban hamarosan feljelentették, s Berendet letartóztatták, majd az ún. népbíróság elé állították mint a „Gestapo besúgóját.” A Budapesti Népbíróság előtt Berend az alábbiakkal védekezett: „A zsidóproblémában az antiszemitizmus cionizálásának elvét akartam érvényesíteni. Hogyha a fasiszták meg akarnak szabadulni a magyarországi zsidóságtól, várják meg a háború végét, mert a zsidókérdés világprobléma. Úgy kell megoldani, hogy a kétezer éve eltévedt zsidóság hazát találjon. Az vezetett, hogy megvalósítsam a becsületes, tisztességes kivándorlást. A fasisztákkal bizonyos türelmi állapotot akartam teremteni. Azt akartam, hogy véget vessünk a kisebbségi sorsnak, mivel így minden 25-30 évben üldözik a zsidóságot.” Végül Berendet első fokon 1946. november 23-án 10 év börtönbüntetésre ítélték, ám a világ legtermészetesebb módján, 1947. április 11-én a Népbíróságok Országos Tanácsa részint bizonyítékok hiányában, részint bűncselekmények hiányában felmentette a zsidó főrabbit. Ezt követően Berend minden zsidók evilági paradicsomába, az Egyesült Államokba vándorolt ki, ahol Albert B. Beltonra változtatta nevét. (Ez voltaképpen már a harmadik neve volt, hiszen 1911-ben Presser Adolf és Máriás Regina gyermekeként született Budapesten.) Végül New Yorkban halt meg 1987 júniusában.
Összességében elmondhatjuk, hogy zsidó részről egyetlen jogi vagy magánszemély nem illetheti semmiféle váddal a magyarságot, illetve a Horthy- és Szálasi-korszak egyetlen politikusát vagy állami hatóságát sem, hiszen a németek a 437 ezer 402 zsidó személy deportálását a zsidó vezetőkkel történt megállapodás alapján és azok legteljesebb egyetértése mellett hajtották végre, illetve a cionisták maguk is szorgalmazták a két nép teljes elkülönítését, valamint egy zsidó nemzetállam létrehozását. Vagyis a Zuroff-féle hitvány gazemberek jobban tennék, ha az esetleg még életben lévő zsidó tanácsbeli tagokat vadásznák le utolsó esélyként, illetve tették volna ezt mintegy negyedszázaddal ezelőtt, amikor sokan közülük még életben voltak. Magyarországon azonban semmi keresnivalójuk nincs.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Vége)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready