A hosszú életű Edward Bernays (1891-1995) a közkapcsolatok és propaganda egyik kiemelkedő alakja, sikeres reklámkampány-szervező volt. Az emberiség például neki köszönheti a dohányzás nők körében való meghonosítását, ami addig inkább férfi szokás volt, de ő „a szabadság fáklyái” kampányával feminista ügyet csinált belőle. Természetesen Bernays nem volt egy atomizált, független egyén, aki mindenféle törzsi, etnikai csoportidentitás nélkül, csak mint polgár létezett: aktív volt a zsidó érdekérvényesítő körökben. Szintén természetes, hogy Boas – akinek kellett valaki a „népszerűsítés művészetéhez” – megkerülhetetlenül Bernays segítségét vette igénybe.

Boas a nemzetiszocializmus németországi diadalára reagálva létrehozta a Lessing Liga szervezetet, mellyel a zsidókritikus véleményeket igyekezett ellensúlyozni. Amint azt a „világ legnagyobb könyvkereskedőjeként” ismert zsidó A. S. W. Rosenbach számára írta:


Szintén említi, hogy munkásságuk részeként kirekesztett „német tudósokat” igyekeznek Amerikába vinni, de természetesen kommunistákról és zsidókról van szó, amint azt egy másik levelében világossá teszi (1936.04.30). A Liga más zsidó szervezetekkel is együttműködött, pénzelőik is zsidók voltak (1934.12), a már ismert New York Foundation, az AJC, és „egyének”. Boas felkérte Bernayst, hogy legyen a végrehajtó bizottság tagja (1933.06.15), amit az elutasított ugyan, de szívesen felajánlotta szolgálatát: „Természetesen mélyen szimpatizálok a Lessing Liga céljaival és terveivel, és örömmel állok rendelkezésükre, ha bármilyen segítséget nyújthatok ebben az ügyben. [...] Kérem, ne habozzon felkeresni, ha úgy gondolja, hogy segíthetek Önnek.” (1933.06.16)

 

Elazar Barkan, a nemzetközi és közkapcsolatok professzora a Cambridge Egyetem által kiadott A tudományos rasszizmus visszavonulása: Változó faji fogalmak Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a két világháború között című könyvében úgy jellemzi Boast (utalva az első világháborúba való belépés ellenzésére), hogy „zsidó elkötelezettsége háttérbe szorította a Németországhoz való korábbi lojalitását” (Barkan, 1992, 282. o.). Szerinte Boas „szüntelenül kampányolt a közvélemény befolyásolása érdekében”, és mindez „maradandó jelentőségűnek bizonyult” (I.m., uo.). Barkan számára is világos volt valami: „Boas felismerte, hogy elfogultnak fogják tartani, ha faji kérdésekkel kapcsolatos vizsgálatot folytat, különösen, ha az a zsidókérdést is érinti, ezért olyan bizottságot szervezett, amely nagyrészt nem zsidókból állt. Az anyagi támogatás azonban többnyire zsidó volt, mivel a nem zsidók elutasították a felkéréseket.” (I.m., 283. o.) Majd a szerző részletezi, minként igyekezett nem zsidó professzorokat rábírni, hogy az ő általa „felvázolt nyilatkozatot” népszerűsítsék (I.m., 311. o.).

Levelezésében Boas később világosan beszél, és propagandának nevezi, amit csinálnak, számítván Bernays összeköttetéseire:


Bernays természetesen él a lehetőséggel (1935.11.27). Boas lefekteti a terveket: „Azt hiszem, a legfontosabb dolog jelen pillanatban az lenne, hogy találjunk egy jó írót, aki ért a közérdeklődés felkeltéséhez, akinek átadhatnánk a felhalmozódó adatokat, és gondoskodhatnánk arról, hogy ezeket a napilapokban kinyomtassák, nemcsak itt, hanem Nyugaton is. [...] Tudna ajánlani valakit, akit érdekelhetne ennek az ügynek a publicisztikai oldala? Azt hiszem, lehetséges lenne némi pénzt szerezni, ami vonzóvá tenné számára ezt azon túl, amit az újságoktól kapna.” (1936.01.02) Bernays jelzi, hogy már keres erre valakit (1936.01.03). Boas havilapokra gondol, és tulajdonképpen fizetett bértollnokokról lenne szó:


Találunk ezekből ma is bőven, néhány aranyért bármit... Bernays említi, hogy lassan küld Boasnak „egy intelligens nőt vagy férfit”, aki erre a célra megfelel (1936.01.14). Boas jelzi, hogy (nem zsidó) kollégájával adatna egy előadást: „Ha találnánk olyan nem zsidó csoportot, amely meghívná őt egy ilyen beszédre, az talán hasznos lenne.” (1936.01.27) A propagandista aztán szól, hogy az esemény már rendezés alatt áll, és várja a javaslatokat „a következő lépésre” (1936.01.30). Boas jelentkezik is a következő lépéssel, ami filoszemita anyag lenne: „Végre megvan az a hosszú írás, amelyről beszéltem önnek Richard Wagnerről és zsidó barátairól. Adna tanácsot, miként forduljak a Harpers vagy az Atlantic Monthly szerkesztőihez, hogy rendelkezésükre bocsáthassam az anyagot, hogy ők írják meg?” (1936.03.24). A Wagner anyag a már említett Wendriner-könyvből származik (ami valószínűleg nem készült el Boas haláláig), és feltehetően nem tartalmazza a zeneszerző óriás súlyos zsidókritkáját. Ez még akkor volt, amikor Wagner nem állt zsidó össztűz alatt annyira, mert azóta már zajlik a dekonstrukciója.

 

Bernays visszaír, hogy „nagy örömmel” segít ismét, és „a legszélesebb körű nyilvánosságot” biztosítja neki (1936.03.25). Boas később is segítségét kéri: „Ha riporterek interjút készíthetnének velem [és kollégáival a felsorolt helyszíneken] a munkánk jelentőségéről az állítólagos faji jellemzők kérdésében, akkor talán lehetne némi benyomást tenni a nyilvánosságra.” (1936.04.13). Jellemző, hogy nem bíznak semmit a véletlenre, és Boas később jelzi, hogy készített egy „útmutatót a riporterknek a felteendő kérdésekhez” (1936.04.23). Bernays később gratulált egy Time-ban leközölt Boas-anyaghoz, és szeretné őt személyesen is összeültetni néhány személlyel a lapoktól (1936.05.08). Hogy már annak idején jelentős zsidó jelenlét volt a sajtóban, azt talán itt érdemes megjegyezni. Így zajlottak levelezéseik, további interjúk, nyilvánosság elintézésével.

 

 

Itt érdemes megismerni Bernays Propaganda című könyvének egy klasszikus, ideillő részletét:

 

A tömegek szervezett szokásainak és véleményének tudatos és intelligens manipulálása a demokratikus társadalom fontos eleme. Azok, akik a társadalom e láthatatlan mechanizmusát manipulálják, azok alkotják a láthatatlan kormányt, mely országunk valódi uralkodó hatalma. Olyan emberek irányítanak minket, formálják elménket, alakítják ízlésünket, sugallják elképzeléseinket, akikről nagyrészt még csak nem is hallottunk. [...]

Ők kormányoznak minket természetes vezetői tulajdonságaik, a szükséges eszmékkel való ellátottságuk és a társadalmi struktúrában elfoglalt kulcspozíciójuk révén. Akárhogy is viszonyulunk ehhez az állapothoz, tény marad, hogy mindennapi életünk szinte minden cselekedetében, legyen az akár a politika vagy az üzleti élet, akár a társadalmi magatartásunk vagy az etikai gondolkodásunk, azon viszonylag kisszámú ember  – százhúszmilliós népesség jelentéktelen töredéke – uralkodik rajtunk, akik értik a tömegek mentális folyamatait és társadalmi mintáit. Ők azok, akik a közgondolkodást irányító drótokat rángatják, akik a régi társadalmi erőket hasznosítják, és új módszereket találnak ki a világ rabul ejtésére és irányítására. (Bernays, 1928, 9-10. o.)

Minden támogatás ellenére Boas panaszkodott a gazdag zsidó üzletember Benjamin Liebowitznak: „Összességében az a nehézség, hogy a különböző zsidó szervezetek nem működnek együtt megfelelően, és nehéz elképzelni, hogyan lehetne bármit is tenni azért, hogy összehozzuk őket. Attól tartok, hogy ebben a helyzetben nem tudok segíteni.” (1933.06.12) Ez önmagában annak a vágyát jelenti, hogy legyen egységes(ebb) zsidó aktivizmus – nem kimondottan az asszimilációról tanúskodik ez sem. Liebowitz Boas fiának, Ernstnek is írt, akinek javasolta egy zsidó szervezet létrehozását, kérve őt, hogy adja ezt át apjának majd. Levelében a boasi stratégia bukkan fel: „a központi testületnek szigorúan semlegesnek és nem kifejezetten zsidó jellegűnek kell lennie, bár a különböző nemzeti bizottságok tetszésük szerint pártoskodhatnak.” (1933.05.04) Boas, mint már láthattuk többször, fontosnak tartja a zsidó jelleget eltitkolni, ha aktivizmusról van szó. Amikor páran felkeresték, hogy adja nevét egy petícióhoz, melyben több zsidó is az amerikai kormánytól várná, hogy segítsen a kirekesztett Európai zsidókon, Boas így reagál W. L. Pragernek: „Úgy vélem, nagy hiba lenne egy ilyen, zsidók által aláírt nyilatkozatot kiadni. A nem zsidók aláírását kellene beszerezni, biztos vagyok benne, hogy ez nem lenne nehéz.” (1933.06.01) Egy zsidó társának ugyancsak megismételte, hogy „azt hiszem, a legszükségesebb [az antiszemitizmus elleni harchoz], az a fajba mint a kulturális viselkedés elsődleges tényezőjébe vetett hit aláásása” (1933.06.12). Szerinte „az egyetlen módja annak, hogy megtámadjuk a faji őrületet, amely manapság a világon végigsöpör, az, hogy aláássuk annak állítólagos tudományos alapjait” – írta ugyanannak később (1933.10.04).

Áttörni a gátakat

Boas levelezéseiben szintén fontos szerepet töltött be Emanuel Celler (1888-1981), az Egyesült Államok Képviselőházának tagja, majd dékánja, az Igazságügyi Bizottság egykori feje. Celler egyik levelében említi, hogy Boas volt az 1924-es bevándorlási viták szakértője a bevándorláspárti oldalon. Ekkor még győzött a fajvédelem, viszonylag, és emiatt azóta is elrettentésül emlegetik a releváns 1924-es törvényt, főleg zsidók, akik az ebben rejlő korlátozásokat okolják sok zsidó haláláért, akik nem tudtak az ún. holokauszt elől bevándorolni az országba. Ebben a levélben Celler Boastól szakértői véleményt kér, mert „szerepet vállalni" szándékozott az akkori vitákban (1924.02.11). Boas válaszában kisegíti Cellert (1924.02.12). A politikus szintén segítségét kéri két nordikus és egy negroid koponya beszerzéséhez, melyekkel ezen viták alatt kívánná egy zsidó társával illusztrálni a faji különbségek abszurditását a kongresszusban (1924.03.11). Celler szerint „amíg a képviselőház és a szenátus bevándorlási bizottságainak bőrszíne [complexion] nem változik meg, addig nem számíthatunk valódi enyhülésre” a bevándorlási korlátozások kapcsán (1926.01.07). Celler itt dicséri Boas egyik – feltehetően Bernays által leközöltetett – Ez a nordikus nonszensz című cikkét, melyben Boas szerint a kivételek alkotnak törvényt csoportszinten: „Ha 1000 svéd és 1000 észak-olasz között találunk olyan egyedeket, akiket nem lehet teljes bizonyossággal egyik csoportba sem besorolni, akkor már nem beszélhetünk ezen egyedek faji meghatározottságáról.”

 

Celler kiváltképp szerette volna elérni, hogy indiaiak is bevándorolhassanak az országba, s erre Boas segítségét kérte propagandaanyagért: „A kérdés természetesen a »fehér ember« és a kaukázusi faj meghatározásától függ” – írta (1927.05.25). Boas válaszában kifejti: „Nagyon szeretném, ha a hinduk idejövetelét lehetővé tévő módosítás átmenne.” (1927.05.26) Mint hozzáteszi: „A nehézség jelenleg annak meghatározásában rejlik, hogy mi a fehér ember és a kaukázusi faj.” Ezt kell aláásni tehát, és Boas szerint az indiaiakat „az európai faji típushoz kéne sorolni”.

Boas már nem élte meg, de Celler később sikerrel járt az 1946-os Luce-Celler-törvény keretében, mely 100-100 filippinót és indiait engedett az országba évente, de ennél is fontosabb, hogy ezáltal már az ő fajtájuk is honosítottnak minősült, aminek később szerepe volt.

Boas olyan szinten jóban volt Cellerrel, hogy amikor egy antropológiával kapcsolatos törvénytervezet nem tetszett neki, felkérte azt arra, hogy tegyen ellene valamit (1926.06.25). Celler válaszul megígérte, hogy szabotálni fogja azt (1926.07.02). Ezen túl Boas szintén kérte a politikust, hogy próbáljon munkásságának több anyagi támogatást szerezni politikai befolyásán keresztül (1926.11.24). Celler máskor Boast arra kérte, segítsen neki támadni egy nem tetsző intézményt (1925.12.22), máskor a Palesztinai (később „Jeruzsálemi”) Héber Egyetem számára kért tőle könyveket (1927.02.24), amiben Boas kisegítette őt (1927.03.23).

Boas és Celler szorosan együttműködött a politikai helyzet formálásának céljából, a tudós például néha kritikáit is elküldte Cellernek (1929.10.02), amire Celler válasza sokatmondó: „Teljes mértékben egyetértek ezzel a kritikával, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek előmozdítani ezeket a nézeteket.” (1929.10.21) Idővel Celler felkérte Boast, hogy személyesen vegyen részt a migránspárti vitában „bizonyos külföldieknek az Egyesült Államokon belüli állandó tartózkodás céljából történő legális beutazás biztosítása” érdekében (1938.04.05). Hogy kikről lenne szó, kiderül Celler Samuel Dicksteinnek, a Bevándorlási és Honosítási Bizottság egykori zsidó elnökének írt leveléből, ahol rájuk úgy hivatkozik mint „politikai és vallási menekültek” Németországból – tehát kommunisták és zsidók (1938.04.12). Ennek mentén Boas maga is Cellerhez fordult, hogy az próbáljon meg valamilyen törvényt módosítani, hogy az onnan menekülő zsidókat be lehessen fogadni (1938.11.03). Ez az ötlet tetszett Cellernek, személyes találkozót javasolt mindezt „alaposabban megbeszélni” (1938.11.23). Boas másokhoz is fordult, mint az azóta is létező és aktív, egyik legnagyobb migránstámogató szervezet, a mai nevén Héber Bevándorlósegítő Társaság (HIAS; 1933.06.12), vagy akár a Bevándorlási Hivatal maga (1933.07.11).

 

Celler meg is köszönte neki segítségét ebben az aktivizmusban (1924.02.15), ami nem csoda, hiszen éveken át küldött neki Boas propagandaanyagokat (1926.01.04). A korábban említett indánokkal kapcsolatos zsidó fókusz kettejük között is felmerül. Boas szerint például a fehérek indiánokat beilleszkedésre ösztökélő erőfeszítése „olyan mentális depresszióhoz vezet, amely képtelenné teszi őket [az indiánokat] bármilyen komoly erőfeszítésre” (1926.04.10; 1926.04.14; 1926.12.08; 1928.01.09).

Boas halála után is folytatta a harcot a fehér Amerika ellen Celler, amiben az 1946-os törvény mentén az 1965. évi bevándorlási és állampolgársági Hart-Celler-törvény törte át igazán a faj- és nemzetvédelem gátjait. A híres törvény a The World összegzésében:


Celler és Boas nem egyedül érték ezt el, természetesen, egy egész – jelentős mértékben – zsidó intézményrendszer dolgozott ezen már régóta, amint azt Kevin MacDonald kritikai szemmel alaposan körüljárta (MacDonald, 1998; 2022).

Boas egészen 84 éves korában bekövetkezett haláláig részt vett a zsidó aktivizmusban. Az AJC neki küldött talán utolsó levelében ezt olvassunk: „Egyetértek Önnel abban, hogy gondos kampányt kell tervezni. Mi most egy ilyen kampány megtervezésén dolgozunk. Át fogom beszélni Bernays úrral, és meg fogom vitatni a Vegyes Közönségkapcsolati Bizottságunkkal. Amikor a kampány formát ölt, szívesen beszélgetek Önnel még egyszer erről.” (1942.12.01) Boas azonban 3 héttel később meghalt.

 

Néha felmerül Boas kapcsán egy idézet, miszerint csak akkor szűnik meg a rasszizmus és antiszemitizmus, ha a négerek és zsidók megszűnnek létezni. Ezt egyesek úgy értelmezik, hogy mindez Boas felől a négerek és zsidók beolvadásának támogatása, de ez inkább egy tárgyilagos kijelentés: valóban csak akkor szűnne meg az ellenszenv irántuk (hiszen egyik csoport se képes levetkőzni saját természetét, amint a történelem azt bizonyítja). Ha a megjegyzés jelent valamit, akkor inkább a fehérek elítélését mint akik képtelenek nem rasszistának lenni. De ennél is beszédesebb, hogy – mint látható – nyílt zsidó aktivizmust folytatott a zsidóság védelmében, így nem a beolvadást, hanem a fennmaradást tűzte ki célul. Nem arra ösztökélte társait, hogy szűnjenek meg zsidóknak lenni (ezzel is véget vetve az antiszemitizmusnak, logikailag), hanem összebeszélt velük, miként ássák alá a nem zsidó fehérek faji öntudatát inkább – és csak az övékét, hiszen a feketékben faji büszkeséget ihletett (tehát nekik sem a beolvadást és eltűnést javasolta, ahogy az indiánok kapcsán is erre panaszkodott).

A szólásszabadság védelmezőjeként is ismert Boas: annak idején egyes felforgató anyagok, mint a kommunista propaganda, nem terjedhettek mindig gond nélkül, de Boas pár társával kampányolt egy szenátorjelölt ellen, akit fasizmussal és antiszemitizmussal vádoltak (1942.10.26), így a szabadságjogok kapcsán részrehajlásai voltak. Ha már kommunizmus, Boas így írt a szovjeteknek a háború alatt: „Üdvözletemet küldöm a Szovjetuniónak és minden nemzetnek, amely védelmezi mindenkinek a szabadsághoz, boldogsághoz és biztonsághoz való jogát, ami egyesül abban a célban, hogy a végsőkig harcoljon azok ellen, akik egész nemzeteket akarnak erőszakkal alávetni saját önző érdeküknek.” (1941.12.25) Boas inkább manipulációval vetette alá saját önző érdekének a fehér nemzeteket, ahogy a szovjetek humanizmusa is közismert... Mindenesetre Albert Einsteinnel közösen háborús segélyezést is szervezett nekik (1942.02.25).

Szintén felmerül néha, hogy Boas elítélte a zsidó nacionalizmust. Erre csak egy idézetet hoznak fel tőle egyik Einsteinnek írt leveléből, amiben úgy fogalmazott, hogy „[Ignaz Zollschan] munkásságának egész hozzáállása arra irányult, hogy a zsidókat mint különösen tehetséges és kiváló csoportot állítsa szembe más csoportokkal.” (1935.10.31) Mint megjegyzi: „és azt mondtam, hogy szerintem ez pont az, amit el kell kerülni...”. Robert F. Barsky (2011, 90. o.) ezen kommentár kapcsán úgy vélekedik, hogy Boasnak ez nem tetszett, mert „itt potenciális élcsapatként vannak [a zsidók] kezelve.” Mint megismertük már, Boas rendkívül aggódott, hogy a zsidóságra túlságosan nagy reflektorfény hárul, mert azzal a nem zsidóknak feltűnik „más faji csoportokkal szembeni intoleranciájuk”. Valóban, Einstein válasza világossá teszi, hogy ez a korrekt értelmezés, szerinte ugyanis „egyáltalán nem tudom osztani az Ön fenntartását, hogy ez a zsidók dicsőítésének kísérletét érinti, ami politikai szempontból valóban hátrányos lenne.” (I.m., 90-91. o.) Boas mindezt tulajdonképpen ki is jelenti egy Felix Warburgnak írt levelében a fajvédő és eugenikai mozgalom zsidó kritikusainak kapcsán: „írásaik jellege miatt egy olyan kritikus könyv, mint Zollschan vagy Hertz könyve, szintén a propaganda benyomását kelti, és emiatt nem hatékony.” (1928.05.23)

 

Mint látható, nem a „rasszizmus” volt a gond, hanem a benyomás, amit az kelt. Boas számára fontos volt a pártatlan, objektív tudós képének közvetítése a könönség felé, ezt találta a leghatásosabbnak. Nem meglepő tehát, hogy a rasszizmus miatt annyit aggódó Boas szívesen együttműködött Zollschannal, ha azt látta hasznosnak. Weindling és Turda (2007) említi, hogy „1926-ban Zollschan egy Boas által készített memorandumot vett alapul az antiszemita rasszizmus cáfolatára irányuló intenzívebb európai lobbizáshoz” (I.m., 270. o.), illetve:


Máshol így írt az AJC vezetőjének, Louis Marshallnak: „Néhány nappal ezelőtt volt szerencsém találkozni itt dr. Zollschannal, aki felkereste Önt is. Nagyon érdekel az a munka, amit dr. Zollschan tervez...” (1925.03.10). Boas igyekezett az AJC támogatását elérni a Zollschannal közös projektjükhöz több levélváltáson keresztül (1926.03.03; 1926.03.04; 1925.03.21 stb.), majd végül arra kéri az AJC-t, hogy értesítsék arról, „mit is kell tenni”, és hogy konzultáljanak vele a kollégájával közös tudományos munka kapcsán. De nem csak Zollschannal dolgozott együtt gond nélkül Boas, hanem olyan zsidókkal is, mint Horace Kallen, aki az Amerikai Cionista Szervezet (ZOA) prominens tagja volt, és az egyik első ideológus, aki az amerikai multikulturalizmus és kulturális prularizmus gondolatát alakította ki. Marshall Jacob Schiffnek így jellemezte őt: „Egyáltalán nem érdekli a vallási életünk, az ő nézőpontja a faji és nemzetiségi szempontok szerint alakul.” (Friesel, 1982) Ennek ellenére Boas se nem hüledezett, se nem próbálta „jó belátásra téríteni” – helyette szívélyes leveleket váltottak egymással és együttműködtek zsidó ügyek kapcsán: „Örömmel járulok hozzá, amennyire csak tudok, ahhoz a vállalkozáshoz, hogy lelepleződjön a nácik faji fantáziája, és mindent megteszek, hogy még több pénzt szerezzek [erre]” – írta Boasnak (1933.11.21). Boas maga is lelkes volt a Kallennel való együttműködés kapcsán: „Mondanom sem kell, hogy szívből támogatom a terveit, és örömmel teszek meg minden tőlem telhetőt” – írta neki (1936.07.06).

Egy évszázad távlatából

Boas ideje óta sokat fejlődött a tudomány és technológia, ahogy sok évtizednyi multikulturális tapasztalatunk is van, így mára már az alapvető érvei megcáfoltnak tekinthetők. Az idegenek megmaradtak idegennek, a mindenhatónak vélt környezeti hatások ellenére – törzsi, darabokra szakadt, degenerált emberhalmaz nőtt ki a boasi táptalajból, nemzetek sírján. Inkább szobrokat döntögetnek, fehéreket gyilkolnak, erőszakolnak, vagy párhuzamos társadalmat alakítanak ki. (Jegyezzük meg: fajvédelmi szempontból a beolvadás se lenne kívánatos.) Természetesen a nem fehér bevándorlás gátjainak ledöntése katasztrófa volt a nyugati világ számára, mely folyamat csak rosszabb lesz idővel, ha nem történik semmi.

 

Bár a múlt emberét nem hibáztathatjuk azért, mert nem tudta, amit nem tudhatott, de a biológiai alapú kutatások is rácáfoltak Boas alapelveire. Egy visszatérő ilyen elv a fajtagadóknál az ún. Lewontin-tévedés, a boasi zsidó Richard Lewontin azon téves következtetése, miszerint több különbség van az azonos csoporton belüli egyének között mint a csoportok között. Mindez azonban figyelmen kívül hagyja a lokuszok számát és az allélfrekvenciát: „Ezek a következtetések azon a régi statisztikai tévedésen alapulnak, hogy az adatokat azon a feltételezésen keresztül elemezzük, hogy azok nem tartalmaznak más információt, mint amit a lokuszonkénti elemzés során láthatunk, majd kizárólag az ilyen elemzés eredményei alapján vonjuk le a következtetéseket. A genetikai adatok »rendszertani jelentősége« valójában gyakran a különböző lokuszok közötti átfedésekből ered, mivel ezek tartalmazhatják azt az információt, amely lehetővé teszi egy stabil osztályozás feltárását.” (Edwards, 2003; Tang et al., 2005). Több ezer lokusz vizsgálata esetén a különböző populációkból származó egyedek soha nem állnak közelebbi rokonságban egymással, mint az azonos populációból származó egyedek (Witherspoon, 2007; lásd még: Li et al., 2008; Paschou et al., 2010). Például bár beszélhetünk egy tágabb európai családról genetikailag (Ralph és Coop, 2013), geográfiailag etnikai csoportok „genetikai struktúrái” is kirajzolódnak: „Az így kapott ábra feltűnően hasonlít Európa földrajzi térképére (1a. ábra). Az azonos földrajzi régióból származó egyedek csoportosulnak, és a nagyobb populációk megkülönböztethetőek.” (Novembre et al., 2008)

 

 

A cigányság több évszázados ittléte ellenére sem volt a „környezet” képes arra, hogy kiemelje őket saját természetükből: egy 7 országot és 38 adathalmazt (n=4468) felhasználó metaanalízis szerint átlagos intelligenciahányadosuk 74. Egy másik kutatás szerint a létező felmérések „következetesen 70 és 83 közötti IQ-tartományt mutatnak” (Ĉvorović, 2014, 153-154. o.). A könyv egyéb általunk is jól ismert patológiákról is beszámol. Amikor egy EU-s interjúsorozaban 8000 cigányt kérdeztek körbe, az eredmények megintcsak a várható képet festették. Megmagyaráz mindent a mindenhol ugyanolyan cigányság karaktere, ha megértjük: „Az Európa-szerte gyűjtött 13 cigány csoportból származó genomszintű adatokon alapuló elemzéseink arra utalnak, hogy a cigány diaszpóra egyetlen kezdeti alapító populációt alkot, amely Észak- és Északnyugat-Indiából származik ∼1,5 ezer évvel ezelőttről.” (Mendizabal, 2012)

A természet, a biológia kihat ránk, legyen szó alapvető különbségekről (Kirkegaard, 2019), intelligenciáról (Pesta et al., 2020; Sniekers et al., 2017; Hill et al., 2018; 2019; Panizzon et al., 2014), vagy az azzal összefüggő vonásokról (Krapohl et al., 2014). Feltehetően annak sem kulturális az oka, hogy fajilag kevert egyének rendkívül nehezen részesülhetnek őssejt- vagy csontvelő-átültetésben genetikai összetételük miatt (lásd itt vagy itt). A csontsűrűségben mellesleg vannak faji különbségek (Ettinger et al., 1997), de csontokból eleve kideríthető az illető fajtája (Church, 1995). „Az egész életen át tartó munkajövedelem [mértéke] genetikai tényezőkhöz kötődik” jelentős mértékben – találta Hyytinen et al. (2019) kutatócsoportja (lásd még: Fagereng et al., 2021). Ikertanulmányok szerint alapvető értékrendünkre is jelentősen hat a genetika (Twito és Knafo-Noam, 2020), ahogy a gyerekkori antiszociális viselkedésre is (Koenen et al., 2006), illetve függőségek és betegségek kapcsán is ezt láthatjuk (Linnér et al., 2020). Továbbá: „a populációk között jelentős eltérések vannak a kockázati allélok frekvenciájában, ami magyarázatot adhat a betegség előfordulási gyakoriságában mutatkozó különbségekre az emberi populációk között.” (Myles et al., 2008; lásd még Japánból: Ishigaki et al., 2020). Szintén jelentős különbség található a nemzési és gyermeknevelési stratégiákban, az úgynevezett evolúciós élettörténeti elmélet (lassú és gyors élettörténeti modell) és az r-K reprodukciós stratégiák keretében:


Az olvasónak nem kell részletezni, hogy melyik stratégia jellemzi a magyart és a cigányt, hogy hazai példánál maradjunk (és hogy emiatt is milyen demográfiai veszélyt jelent ez a csoport). A Boas-féle irányelvet megcáfoló kutatások tehát hosszasan lennének sorolhatók...

Az antropológia egy hasznos tudományág, ezen belül a kulturális irányzat is – elvileg – teremhet valami értékeset, de az alapvető Boas-féle keretek adottak. Ennek fényében nem lepődünk meg, amikor a Magyar Elektronikus Könyvtár összefoglalóját olvassuk: „Hazánkban először 1990-ben, hallgatói kezdeményezésre, Boglár Lajos alapította meg az amerikai típusú kulturális antropológia szakot az ELTE Bölcsészettudományi Kar keretén belül, a Soros Alapítvány támogatásával.” Megtudhatja az olvasó azt is, hogy „a Kommunikációs Tanszéken 1992-ben kommunikációelméleti képzést indítottak, Niedermüller Péter vezetésével, amely egyik bázisként az antropológiára alapozott. 1995-ben, a Soros Alapítvány HESP támogatásával hozták létre a kulturális antropológiai specializációs programot.” Ez az a zsidó Niedermüller, aki irtózik a „fehér, keresztény, heteroszexuális” emberektől, amint azt megosztotta velünk pár éve. A kulturális relativizmus azon vetülete ez, melyben minden előemberszintű afrikai sárgombóc civilizációs remekmű, de a fehér ember mégis leköpést érdemel mint „rémisztő képződmény”. Sokatmondó rész a következő is: „A kiemelkedő kutatási témák közé sorolható a nemzeti etnikai kisebbségek kutatása – itt külön ki kell emelni a romológiai programot, a hazai zsidóság kultúrájának vizsgálatát és a német nyelvű kisebbség körében végzett kutatómunkát –, a vallási szekták, a deviáns csoportok (pl. szkinhedek), illetve egyéb városi szubkultúrák, nemi szerepek változása.”

Következtetés

A faj valóság. Az emberi fajták léteznek: a kozmikus, isteni életerő lüktet a természetben, és szabályrendszerek mentén vág menetet a szervezetbe. A természetes kiválasztódás lenyomata, változó mértékben, megnyilvánul az élő organizmusban.

Mindennek az ellenségeit sem a véletlen rendezte egy csoportba, hanem egy belső karakter, és az annak megfelelő vélt-valós érdekek elérése. A környezeti hatásokra is egy adott, belső karakter alapján reagáltak, azok erre a hozott alapra hatottak. Számos levélváltást láthattunk a fentiekben számos személy között, és egy csoport gazdag, befolyásos zsidót találtunk, az élet minden területéről – reklám, média, politika, pénzügy, tudomány stb. –, akik együtt dolgoztak azon, hogy „aláássák” a faji gondolkodást az antiszemitizmus felszámolása érdekében azzal, amit maga Boas „propagandának” nevez, hogy így „befolyásolják” a „közvélemény hozzáállását”, valamint a politikát és törvényeket. Nem sok található itt a „felvilágosodás liberalizmusából”, amiről olyan gyakran hallhatunk Boas kapcsán, leplezve zsidó motivációit és kapcsolatrendszerét – és, jegyezzük meg szintén: semmilyen erőfeszítést sem találhatunk archivált levelezésében a zsidó rasszizmus vagy etnocentrikusság ellen ezen „liberalizmus” nevében. Sőt, sokan ezek közül a zsidók közül, akikkel Boas együttműködött, kifejezetten etnocentrikusak, mindenféle zsidó érdekképviseleti és segélyszervezetek tagjaként. Amikor a zsidó – boasi mérce szerinti – „rasszizmus” felmerül, csupán annak kellemetlen „politikai”, és a tudományos benyomást aláásó vetülete a gond (ez utóbbi rendkívül fontos volt Boas számára), nem maga a jelenség. Boas ezt a zsidó intoleranciát inkább leplelzni szeretné, de nem tesz semmilyen lépést mindennek a felszámolására, holott, saját csoportjáról lévén szó, ez logikus lenne, hiszen saját csoportjára nagyobb eséllyel lehet hatással az ember, mint külcsoportokra. Pont emiatt is van az, hogy Boas a nem zsidókkal akarta propagandáját eladatni saját csoportjuk számára – értette tehát ő mindezt. Nehéz elmenekülni a szembeötlő következtetés elől: Boas és társai zsidó aktivizmust folytattak, nem holmi pátoszi liberalizmus hajtotta őket.

Boas, bár érvelt néha nevetséges módon – mely érvek a tömegek számára mégis hatásosak voltak, így ebből a szempontból mégsem voltak annyira nevetségesek – egy rendkívül intelligens ember volt, aki értette a nem zsidó tömegek pszichológiáját, és tudta, miként lehet rájuk hatással lenni. Egy ilyen módszer az univerzalizmus: nem javasolt a célt kimondottan zsidó célként bemutatni, ehelyett univerzálisan alkalmazható, erkölcsi keretek közé kell azt helyezni, mert az jól rezonál a fehér emberrel (MacDonald, 2019, 7-8. fejezetek). Ennek mentén világos az is, miért vélte úgy, hogy az antiszemitizmus – tehát a zsidóság jogos és korrekt kritikája – úgy iktatható ki, ha nem direkt módon támadják azt, hanem egy univerzálisabb keretben, a fajgyűlölet és intolerancia támadásával, avagy, Boas szavaival élve, a fajba vetett hit aláásásával. Amennyiben diadalmaskodik az az elv, miszerint nincsenek valójában különböző csoportok, s mindenki – így minden csoport – potenciálisan egyenlő, úgy a zsidó csoport is „eltűnik” a nem zsidók szeme elől. Egy a mi belcsoportunkra káros, idegen külcsoport helyett ők immár csak egyének, mint mi, hiszen mi sem vagyunk egy csoport tagjai ezen logika mentén. Ez, ha meghonosul, kétélű fegyverré válik: egyfelől a fehér ember, mivel magát nem tekinti egy csoport tagjának (majd megtalálja „csoportját” egy alternatív stílusban), nem is érzi magát felelősnek azért, hogy megvédje azt. Keveredik majd külcsoportokkal, vérségileg, demográfiailag. (Kapcsolódó témakör a nyílt határok zsidó ideológusainak munkássága.) Másfelől pedig emiatt a zsidóság is köddé válik, hiszen ők nem egy külcsoport immár, ha ugyanolyanok, mint mi. A zsidó legnagyobb félelme mindig is az egységes, öntudatos nemzet volt, mely nyakukra léphet – ezzel szemben az atomizált „egyének” mindenféle izmusok és irányzatok között vergődve, a pornográfia és szórakoztatóipar termékeinek diétáján él, érdektelenül, majd meghal.

 

Így tehát a gátak átszakadtak, a természetes rend, a hierarchia és fajvédelem megingott, intézményes szinten átvette az uralmat az álnok egyenlőségelv – melyben nyilván szinte senki sem hisz teljesen, de ez az új szent tehén. A tömegtájékoztatás elterjedésével, a zsidóság egyre növekvő befolyásával (média, sajtó, akadémia, politika, gazdaság stb.) a nekik megfelelő narratívát segítették a trónra, démonizálva – de mára már helyenként büntetve is – a korábbi rendet és annak alapköveit mint erkölcsileg deviáns aberrációt: „fóbiát”, „gyűlöletet”, „uszítást” stb. A második világháború borzalmai, majd lassan a kialakuló, mitikus elemekkel teleszőtt holokauszttörténet végleg bebetonozta a boasi álláspontot. Mint korábban írtam:


Mindez a boasi hagyaték messze meghaladta Amerika határait, és mára olyan szintű torzulást okozott, hogy a mai konzervativizmus is eleve „polgári”, elutasítja az etnikai, faji vonalat, de már – zsidó manipuláció mentén, amint arra korábban rámutattam – a nacionalizmusnak is kialakult egy „boasi” változata kb. a zsidó Völkerpsychologie mentén, a „nemzeti konzervativizmus”, mely ugyancsak elutasítja az etnikai alapot, kiherélve ezzel pont azt, amit a nacionalizmus óvni hivatott: a fajt és nemzetet mint vérségi, kiterjedt családot.

Eppur si muove: És mégis mozog (a Föld)! – mondta állítólag Galileo Galilei. Majd mondta Jókai Mór, a feltehetően általa írt Vasárnapi Ujság 1864. március 6-i számában, hozzátéve: „…örök időkre szóló fényes bizonysága marad [ez] annak, hogy az igazság győzedelme végre mégis bekövetkezik.”

Hogy a természetes rend esetében így lesz-e, rajtunk is múlik. Mindenesetre, ami a múltat illeti: így jutottunk el idáig...

Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info

 

Hivatkozott irodalom: