2019. október 17., csütörtök, Hedvig napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
16:48 A hétvégén is marad a jó idő15:51 Valaki vegyi fegyvert használt Szíriában - a törökök és a kurdok egymásra mutogatnak15:22 Román késelt moldovait Budapesten14:46 Tűzrőlpattant menyecske miatt volt dolguk a mentőknek a fővárosban14:37 Jákob Péter készen áll a Jobbik átvételére14:27 Leghamarabb 25 év múlva szabadulhat a népligeti gyilkos14:13 Török-kurd összecsapás volt Hollandiában is13:45 Karácsony díszpolgárrá választatná Tarlóst - és persze Demszkyt is13:35 Megszületett a megállapodás a brit kilépésről13:12 Kigyulladt a Kolozsvár–Budapest–Bécs-vonat mozdonya12:46 Hát persze hogy senki sem mert "lázongani" Orbánnak Balatonalmádiban12:01 "Ne legyél kemény fickó! Ne legyél bolond!", írta Trump Erdogannak - a török elnök kukába dobta a levelet11:27 Tarlós bőrdzsekiben fejezte be10:51 Egymást hülyézte Trump és Pelosi Szíria és a napról napra fokozódó oroszveszély miatt10:34 Kalapáccsal és csavarkulccsal verték a hongkongi tüntetések szervezőjét
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Zsidóbűnözés :: :: Hozzászólások

A fehérellenes stratégia, avagy egy zsidó konferencia tanulságai (II. rész)

Reklám

Az izraeli konferencia egyik (elvileg egyetlen) magyar nyelvű résztvevője a „szakértők” között feltüntetve – „Romániából”, olvashatjuk a rendezvény honlapján – Vincze Kata Zsófia (ELTE), aki a néprajzon és kulturális antropológián belül gyakran foglalkozik a zsidósággal is, például az izraeli összejövetel után most október 5-én a budapesti Bálint Házban tart előadást a „szekuláris zsidó identitás”-ról, egy a Mazsihisz támogatásával megrendezett konferencián (amelyen lesz szó a „zsidó-muszlim együttműködés”-ről is).

Elkötelezettsége világos, fajtársi közegben az ATV-n 2013-ban például az elvileg „apolitikus” egyetemeket (filoszemita) politikai állásfoglalásra szólította fel. Vincze hozzájárulása a nem túl áttekinthető zsidó konferenciához nem világos, de gyaníthatóan nem bíráló, és nem multikulturális, hiszen annak a nyilatkozata eleve csak a zsidók közötti „sokszínűséget” hajlandó számba venni, és semmiféle elkötelezettség vagy nyíltság nem lelhető fel a határellenes, keveredéspárti szemlélet iránt. De mialatt gyaníthatóan Vincze hozzájárulása a zsidó identitás erősítését szolgálta (az lévén a rendezvény célja), a magyarság identitásával kapcsolatban máshogy vélekedik... Az A kulturális örökség és a tudományos nézőpontok egymásra vetüléseiről című tanulmányában így pszichoanalizál:
 
Az az önreprezentáció, amely a „saját sajátosságok”, nemzeti tipikusságok tisztaságának hangsúlyozása, a saját nemzeti táj, nyelvterület, szellemi örökség és saját hagyomány őrzése, ápolása, azaz olyan nemzeti idill fenntartása, amely a mindennapokban zavaros érzelmi töltetű metaforákon alapuló képzeteket jelent, együtt jár az óvás, védéskifejezések kétféleképpen is kockázatos jelentésével. Egyrészt a védelem – a világörökség koncepciójával szemben – a nemzettudományokban is sokáig azt a fajta prezentizmust feltételezte, amely egyfajta mozdulatlan időtlenségben kimerevített egy adott hagyomány(képzete)t, azaz statikusnak, a változástól védettnek feltételezi az eredetiséget. A másik ilyen veszélyes konnotációja a hagyományvédelemnek a „valamivel szembenállás” vonzata. Így a nemzetiesített otthont és sajátnak vélt hagyományt védelmező szembeszállhat a nem odatartozóval, az ezeket fenyegető (fenyegetőnek érzett, képzelt) szereplővel. Mivel az időbeli változás eleve lehetetlen utópiává teszi a statikus sajátságos saját hagyomány megőrzését, a változás okozta kudarc talán olyan frusztrációt okozhat, amelynek következménye a „mások” bűnbakká nyilvánítása. (Kultúra és közösség, IV. folyam IX. évfolyam 2018/I. szám, 97. o.; PDF 6. o.)

Szép szósaláta, de Vincze lenézően egyszerűsít, hiszen a hagyományvédő ember nem holmi „statikusságot” véd, hanem egy alapvető karaktert, ami teljesen normális dolog mindenhol a természetben. Gyakori érv a multikulturalistáktól eleve, hogy aki nem „progresszív”, aki nem hajlandó elfogadni a legelfogadhatatlanabb átformálást, legaberráltabb szexuális viselkedéseket és „identitásokat”, az egy teljesen „statikus”, „mozdulatlan időtlenség”-et védelmez csökönyösen, hiszen valamiért magától értetődő, hogy például Magyarországon is kell egy nagy muszlim, egy nagy néger, egy nagy ilyen és olyan közösség. Aki pedig nem hajlandó elfogadni hazájának, nemzetének, kultúrájának alapvető átformálását, az „valamivel szemben áll”, ami valamiért baj – de nem az. A „tolerancia” nem erény. A befogadás nem erény. Nem erény, ha amit tolerálunk, az káros, legyen az szexuális deviancia, kulturális vagy demográfiai hanyatlás és lecserélődés. (És mindezek káros mivoltát rengeteg írás, tanulmány, adat, vagy a mindennapi élet is igazolja.) Majd mivel valaminek az ellenzése „valamivel [való] szembenállás”, és az a „bűnbak” kereséséhez vezet, így a védelmező ember lesz a morálisan elítélendő, ezen kicsavart logika mentén.
Zoom
Természetesen a dolgok változnak, ahogy családtagjaink is változ(hat)nak: a sportolóból talán zenész lesz, felelőtlenből talán komoly, de minden tag továbbra is a családunk tagja marad. Figyelmen kívül hagyni a természetes változást, alakulást, és a teljesen természetellenes, romboló, az eredeti karakter, és nem csak kultúra, de eleve a demográfia teljes változását eredményező, befolyásos lobbik és politikai-kulturális gépezetek munkájának eredményeként (például a korábban is bemutatott zsidó etnikai igények mentén) kivívott átformálás nem természetes és még csak nem is „változás”, hanem egyenesen felforgatás. Ahogy a főbérlő által a lakásunkba beköltöztetett idegenek se lennének a családunk tagjai, főleg ha megerőszakolnák a lányainkat, tönkretennék a dolgainkat, majd idővel többen lennének, mint mi, esetleg a házat is kisajátítanák teljesen. Az nem a család természetes fejlődése, ahogy a káros idegen beáramlás se az nemzeteink tekintetében. Félrebeszélés úgy tenni, mintha nem lenne különbség.
 
Kérdés, hogy Vincze Izraelben az összegyűlt zsidókat is kioktatta-e „zavaros érzelmi töltetű metaforákon alapuló képzetek”-ből eredő identitásukról, annak védelmének „kockázatairól”, és arról, hogy ezen „statikus sajátságos saját hagyomány” védelme veszélyes, mert szembenállást eredményez azokkal, akik a változást jelentik... De joggal feltételezhetjük, hogy ez a fajta pszichoanalízis nem lett a konferenciázó zsidók kapcsán is bevetve.

Vincze így folytatja ugyanott:

A nosztalgikus múltidézésen túl, ez előretörő tendenciák kockázatosabb válfaja a hangsúlyozottan egymásnak feszülő etnikai-vallási csoportok sajátosságainak, „tipikusságainak” és „kincseinek” felértékelt bemutatása és ezek védelmére való felszólítás, amely – még mindig, vagy újra – sokszor állami, önkormányzati támogatással, etnikumokat, etnikai vallásokat kollektíve ír le, jellemez, tipizál és szegregál a velük együtt élő, aktuálisan „idegeneknek” kinevezett „másoktól” (jó példa erre nem csak a szerb-horvát kulturális ellenségek lehetetlen szétdesztillálása, hanem a konfliktusokkal terhelt „nemzeti” és cigány, azaz „igazi” szlovákok, bolgárok, szerbek, igazi magyarok és a cigányok szembeállítása).

Azonban, ha a változást romlásnak, veszteségnek, a kulturális kölcsönhatásokat „megrontásnak”, korcsosításnak vélik, és ezektől akarják megmenteni, védeni, ápolni a sajátnak vélt kollektív jellemzők „tisztaságát” és „eredetiségét”, csupán néhány lépésre állnak a veszteséget okozó idegenek szintén kollektív, negatív jellemzésétől, amely kollektív vádakhoz vezethet. A romantikus irányú néprajztudományban, hasonlóan az örökségvédelemhez – ám sokszor akadémiai intézményi támogatás mellett – még mindig, sőt, újra és újra felbukkannak olyan kelet-európai kultúratudományi, néprajztudományi törekvések, amelyek a hosszú 19. század kimerevítése és eufemisztikus értékszelekcionálása alapján a történetietlen homályos ősiség időtlenségébe belemerengve olyan nosztalgikusan romantikus sosemvolt identitást és életformát próbálnak „rekonstruálni”, amely nem kérdező, hanem visszatérő szándékkal viszonyul a stagnálónak feltételezett „hagyományos” múlthoz. Ehhez a nemzeti hagyomány „felgyűjtésének”, „őrzésének” és „ápolásának” gyakorlatát helyezik kutatásuk középpontjába, mintegy ezzel biztosítva megmentésüket a változástól és az (ellenséges) idegen hatásoktól. Szinte evidenciális érték a közművelődésben a változás és az „idegen hatások” (azaz a mindenkori társadalmi interakciók) veszteségként és romlásként való felfogása, amely a saját kultúra tisztaságát veszélyezteti. A „sajátnak” és „hagyományosnak” érzékelt kultúra statikus megőrzési kísérlete – ezen logika mentén – a saját kultúra autenticitását védelmezi, egy autentikusabb életminőség, azaz szebb jövő számára. Az ilyetén jószándékú, akár szakmai, akár laikus törekvés is azonban szinte törvényszerűen lendül át a változást okozó idegen ellenségképzetébe. A fuzzy logika szerint: ami régi, az népi, ami népi, az igazi, azaz eredeti, ami pedig népi, régi és igazán eredeti, az értékes, tehát nemzetvédelmi érdekként kell védelmezni. Ez a retorika könnyedén vált militáns nyelvre.

A magyarok (és fehérek) „sajátnak vélt” és „nosztalgikusan romantikus sosemvolt identitása” kerül itt patologizálásra, mintha az nem csak veszélyes lenne (lásd: ellenségkép és bűnbakképzés), de alaptalan is. Ezzel szemben a zsidó identitás és haza fontossága legitim, amint azt a Vincze által segített konferencia is mutatja. Joggal feltételezzük, hogy Vincze nem dekonstruktív, szétbontó-kritizáló hozzáállással volt „szakértő” a soviniszta konferencián, már csak azért is, mert Conversio és etnicitás a mai magyarországi zsidóságban című tanulmányában tiszteletteljesen beszél a zsidó kultúráról, vallásról, identitásról, nyomát se találjuk a „történetietlen homályos ősiség időtlenségébe belemerengő” zsidóknak, nem látjuk a „saját”, a „hagyományos”, az „eredeti” szavakat idézőjelekben, ahogy nem láthatjuk az ellenségkép és bűnbakkeresés veszélyeinek boncolgatását sem, sőt, inkább pozitívan kerül a modern zsidó etnikai identitás bemutatásra:

Az újonnan szerveződő kisközösségek a mainstream ellenében kívánják a zsidó identitás megélésének hangsúlyait áthelyezni a korábbi hitközségi keretek között tanult vallásosságról ezen kívülre, a zsinagógákból az alternativitás és „alulról szerveződés” jegyében létrejött egyesületekre, klubokra, romkocsmákba, online közösségekbe; a zsidóság ideáltipikus identitásértékeit és a hagyomány autenticitás-képzeteit és központosulását a vallásosságról a „cool tradicionalizmusra”, nyilvános élményként megélt folklorizmusra és a meghirdetett diversity logo alatt a legújabb zenei irányzatokra. Pozitív identitáselemeket keresnek ahhoz, hogy a stigma tudatot és rejtőzködést vagy az orthodox vallásosság hitelesnek értékelését felváltsa az „it’s cool to be different/Jewish” logo vagy a „Jewish pride” jelszó.

A zsidó frankfurti iskola „kritikai elméletének” jellemzője, hogy természetesnek vesz egy természetellenes, és sokszor mondvacsinált kiindulópontot, majd ahhoz viszonyítva kritizál és manipulál: például azt ismételgetve, hogy aki a pusztító és káros változást elutasítja, az valamiért valami magától értetődően szégyellendő és kínos dolgot tesz, az nem „haladó”, nem „nyitott”, és nem „humánus”... Mi azonban semmiféle magyarázattal nem tartozunk senki számára annak kapcsán, hogy miért is védelmezzük azt, ami a miénk.

Alapvetően mindez egy egyszerű kérdésben összpontosul: érték-e a fehér ember? Értéket jelent-e a fehér ember, és annak különböző nemzetei? Ha igen, miért kéne felhígítani idegenekkel, aminek következtében (idővel) elkerülhetetlenül elvesztik e nemzetek a saját karaktereiket és a saját sorsuk feletti irányítást (például kisebbségbe kerülvén még demokratikus szavazattal se lenne elég beleszólásuk idővel, ha a többség még mindig demokráciásat fog játszani akkor egyáltalán). Ha a svéd nemzet érték, miért jó, ha a svédek kisebbségbe kerülnek saját, egyetlen hazájukban?... Vagy a német, a francia? Az olasz, a finn, a norvég? Ha pedig nem érték a fehér ember, és nem értékesek a fehér nemzetek: miért nem azok? Azok magyarázkodjanak, akik átformálni akarnak, ne azok, akik védenék az értéket.
 
Zoom
Érték-e a fehér ember? (Cecil Beaton, 1948)

Ezt a kérdést akár Vincze Kata Zsófia is megválaszolhatja, lehetőleg olyan félrebeszélés nélkül, mint „bárki, aki itt letelepszik, magyar lesz, így az idegenek beáramlása nem okoz gondot, hiszen a népesség ugyanolyan magyar marad”. Ha ez így van, a konferencián miért nem képviseltették magukat a palesztinok? Ők talán nem zsidók? Pedig szép számban élnek még Izraelben is (lévén, hogy a zsidók 70 éve rájuk telepedtek a terrorizmus és etnikai tisztogatás módszereivel). Akkor se zsidók a palesztinok, ha beszélnek héberül, és van izraeli állampolgárságuk...? De minden fehér országba (akár illegálisan) belépő idegen automatikusan magyar, svéd, német lenne? Ha bárki bárki lehet, miért csak tulajdonképpen etnikailag zsidók vettek részt a konferencián? Hol voltak a palesztinokon kívül az „etióp zsidók”? Semmi jel nem utal arra, hogy egy is részt vett volna. Minden kép etnikai zsidót mutat, és minden elérhető név etnikai zsidó neve.

A konferencia zsidó identitást erősítő, és Izrael zsidó karakterét védelmező szándéka azt sugallhatja, hogy valamiféle krízisben lehetnek ezek, de elérhető adatok azt mutatják, hogy a nemzetközi zsidók meglehetősen erős faji identitással rendelkeznek, és Izraelt is messzemenően támogatják a diaszpórában. A Gallup 2019. augusztusi felmérése szerint az amerikai zsidók 95 százaléka tekintett kedvezően Izraelre, míg csupán 10 százalékuknak volt jó véleménye a Palesztin Hatóságról, és „tízből kilenc” eleve jobban rokonszenvez az izraeliekkel, mint a palesztinokkal.

Az Amerikai Zsidó Bizottság 2018-as telefonos, több mint ezer 18 év feletti zsidót kikérdező felmérése szerint 94 százaléknak fontos valamilyen szinten a zsidósága, és csak 6 százaléknak nem az. 70% szerint Izrael valamennyire fontos szerepet játszik zsidóságukban, 66% valamilyen szinten családként tekint az izraeli zsidókra, míg 69% szerint egy jó állapotban lévő diaszpóra hosszú távon létfontosságú Izrael számára, és 79% szerint egy jó állapotú Izrael létfontosságú a zsidóság hosszútávú jövője számára. (Mellesleg: 89% támogatja a gyerekként illegálisan bevándorlók maradását Amerikában.) Egy 2015-ös Pew Research felmérés szerint pedig a zsidók 79 százaléka szerint Izrael a zsidókat kedvezőbb bánásmódban kell részesítse (másokkal, például a palesztinokkal szemben).

2018-ban Izrael is bizonyította, hogy nem fenyegeti őket a multikulturalista identitásvesztés, amikor elfogadták a nemzetállami alaptörvényt, miszerint Izrael, bár eddig is hivatalosan az volt, immár törvénybe foglaltan is a zsidók állama. A német külügyminisztérium két szakértője, Peter Lintl és Stefan Wolfrum szerint az alaptörvény „meghatározza Izraelt mint a zsidó nép történelmi hazáját és kizárólag a zsidó népet jogosítja fel az önrendelkezésre az országon belül”. Szerintük „Az arab-palesztin népesség nagy része kategorikusan elutasítja a törvény ezen részét. Szemszögükből egy ilyen definíció bebetonozza az arab és zsidó állampolgárok közti ellentétet.” Hozzáteszik: „sok nyugati állammal ellentétben az állampolgárság Izraelben nem egyenlő az állam identitásával. Miközben lehet valaki izraeli állampolgár, nincs izraeli nemzetiség – ahogy a Legfelsőbb Bíróság elrendelte egyik rendeletében. Például az izraeli születési anyakönyvi kivonatok különbséget tesznek zsidó és arab állampolgár között.” Így, vonják le a logikus következtetést, ez az alaptörvény a nem zsidókat „automatikusan másodrendű állampolgárokká teszi az országban”. Megemlítik, hogy „a törvény 7. cikkelye szerint a zsidó telepek nemzeti értéket képviselnek és így azokat támogatni kell”, hozzátéve, hogy arab telepeket „fájóan elhanyagolnak”, és a zsidó telepek támogatásának célja, hogy „ne lehessen arab többség semmilyen régióban Izraelen belül”. És Izraelen kívül se, tehetnénk hozzá, hiszen a telepek egy része hivatalosan is palesztin földeken épülnek, őket kiszorítandó onnan.

A törvény azt is magába foglalja, hogy Izrael „a diaszpórában élő zsidók kulturális, történelmi és vallási hagyatékának megőrzéséért kell cselekedjen”, amihez a szerzők hozzáteszik: „Itt Izrael kimondatlanul egyfajta felségjogot formál a zsidó identitás alapvető kérdései kapcsán világszerte”, amin keresztül Izraelt mint bázist láthatjuk ismét. Az elemzők végkövetkeztetése: „Tulajdonképpen [a törvény] arról szól, hogy az államot egy civil nacionalizmus határozza-e meg, mely olyan univerzális elveket helyez előtérbe, mint egyenlőség vagy személyes értékek és szabadságjogok, vagy egy olyan nacionalizmus, amely kollektív jogokat helyez előtérbe, melyeket az etnikum, a nemzetiség vagy vallás szab meg. A törvény támogatói ez utóbbihoz ragaszkodnak. Számukra a törvény egy olyan eszköz, ami az államot ebbe az irányba mozdítja el.” Szerintük mindez a kisebbségek jogi helyzetének a gyengítését szolgálja, akiket „a társadalom nemkívánatos részének” tekintenek. Emlékeztetnek Benjámín Netanjáhú állásfoglalására, aki szerint az arab népesség egy „belső ellenség”. Megemlítik a 2018. októberi önkormányzati választásokat, amikor a Likud plakátjain a „mi vagy ők” jelmondatokat lehetett látni.

Zoom
„Mi vagy ők – a héber város, vagy a betolakodóváros” - plakát Tel-Avivban 2018-ban

A törvénytervezet egyik beterjesztője, Avi Dichter szerint: „121 éve az állam látnoka Bázelben vetette fel azt, amit mi most a Kneszetben vetünk fel – egy nemzeti otthont, a zsidó nemzetállamot. A szó, amit a látnok nem mondhatott akkor, az »alaptörvény«, mert akkor nem volt még állam. (...) Izrael nem egy kétnyelvű ország; soha nem volt az. Izrael a zsidó nép nemzetállama és garantálja a többséget anélkül, hogy sértené a kisebbséget.” Amir Ohana a beterjesztők egyike szerint: „Erre a pillanatra emlékezni fognak a zsidó nemzet történelmében. Létezésünk egyik alapkövét fektetjük le.” Hozzátéve: „Azok, akik szerint ez a törvény rasszista, ugyanazok, akik szerint a cionizmus is rasszizmus.”

A cionista kezdetek emlegetése a zsidó elit történetének egy olyan részét idézi fel, ami ezen írás témájába vág: a 19. század kiemelkedő zsidó gondolkodói Charles Darwin forradalmi munkásságának aranykorában ugyanis alapvetően a darwinista álláspontot foglalták el, mondhatni, „rasszista” volt: a zsidóságot sajátos fajként (etnikumként) látta (ahogy az antiszemiták is így tekintettek rájuk), ez viszont később változott stratégiai okokból. Moses Hess (1812-1875), a cionizmus előfutára, aki Theodor Herzl-re is nagy hatással volt (és akinek Karl Marxszal való kezdeti barátságán keresztül a későbbi kommunizmus kialakulásában is volt szerepe), így vélekedett a zsidó fajiságról Darwin idejében:

A zsidó faj [Hess szerint] az emberiségnek azon egyik eredeti fajtája, amely megőrizte sajátosságát, környezetének folytonos éghajlati változása ellenére, a zsidó fajta megőrizte tisztaságát az évszázadok alatt. A zsidó faj, melyet olyannyira sanyargattak és majdnem elpusztítottak az ókor sok nemzetei, eltűnt volna már régen az indogermán nemzetek tengerében, ha nem rendelkezne a sajátos fajtájának megőrzésnek, és minden körülmények alatti szaporodásának adottságával... A fajom oly fontos szerepet játszott a világ történelmében, és egy annál is nagyobb szerepre hivatott a jövőben. (Moses Hess: Rom und Jerusalem, 1862; idézve itt: The Jerusalem Quarterly, Vol. 16. 1980)

Hess jól látta: fajtája szerepe azóta is befolyásolta a világ történelmének alakulását kisebb-nagyobb mértékben: elképesztő tömegmészárlásokat, világháborúkat, romboló és felforgató ideológiákat, szexuális-kulturális folyamatokat és demográfiai változásokat eredményezve főleg a Nyugaton és a Közel-Keleten. De Hess nem volt egyedül a zsidó fajiság ünneplésével:

A legismertebb példája a korai cionizmus völkisch [népies] kinyilatkoztatásnak, a Martin Buber [1878-1965] általi 1911-es ünneplése a „vér”-nek mint a zsidó identitás legfőbb lényegének. Buber azzal érvelt, hogy a nyugati zsidó gyökértelen. Egy haza, annak nyelvével és szokásaival, idegen volt alapvető karaktere számára, mert nem voltak részei a „vérközösség”-nek (Gemeinschaft seines Blutes). Mindenesetre a zsidók is lehetnek egy „autonóm valóság”, mert az többet jelent a múlttal való egyszerű folytonosságnál: „elültetett bennünk valamit, mely nem hagy el minket életünk egyetlen órájában sem. (...) a vér a legmélyebb, legerősebb rétege létünknek.” (Raphael Falk: Jewish Tradition and the Challenge of Darwinism, 2006, 142. o.)
 
Zoom
Moses Hess

A magát liberális demokratának valló cionista vezető Ze’ev Jabotinsky szerint:

Honnan ered a nemzeti identitás mély érzése? (...) világos, hogy a nemzeti érzület forrása nem keresendő az oktatásban, hanem inkább valamiben, ami megelőzi az oktatást. Miben? Tanulmányoztam ezt a kérdést mélyen, és megválaszoltam: a vérben. (...) A nemzeti érzület az ember „vérébe” ivódott, annak fizikai-faji típusába, és csakis abba. (I. m., 143. o.)

Arthur Ruppin (1876-1943) cionista szociológus a zsidók helyét Palesztinában azokat „történelmi és faji kötődése” mentén látta. A zsidó fajiságról így vélekedett:

Van a zsidóknak joguk a külön létezéshez? A kérdés maga egy sértés a zsidó nép számára, hiszen semelyik másik nép sem köteles megvédeni érvekkel saját túléléséhez való jogát. (...) A zsidók jogosan mondhatják, hogy 3000 évet átívelő múltjuk elégséges jogalapot ad folytatólagos létezésükhöz (...), de ezek, tulajdonképpen, szentimentális érvek; ...először meg kell válaszolnunk a következő kérdést: „Tehetnek a zsidók többet az emberiségért, ha egy külön nemzetség maradnak, semmint ha beleolvadnának más nemzetekbe?” Egy nép kétféleképpen lehet hasznos az emberiség számára, először is faji értékén keresztül, pl. a szellemi és mentális erején keresztül, mely annak része, és másodszor pedig kultúráján keresztül. Aki védelmezi a zsidók jogát a külön létezéshez, az azoknak a faji és kulturális értéke kapcsán kell tegye azt. (I. m., 146. o.)

Logikus, bár a kultúra (az eredendő kultúra, nem a tömegtájékoztatás útján manipulált felszín), is jelentős mértékben az adott nép faji karakteréből ered, így felesleges mindezt különválasztani. Ruppin akkori panasza viszont mára már a fehér ember panasza, akinek folyton valamiért a saját létezésének jogosságát, saját karakterének megőrzését kell megmagyaráznia, azt, miért is nem akarja magát leradírozni a történelem lapjáról fajkeveredés által.

A kor zsidó vezető rétege alapvetően tehát a darwini fajrealizmus mentén tekintett a nemzetek, és azokon belül, a zsidóság jellegére. Ez a 20. század első felében aztán eltolódott egy másik irányba. Ez az irányvonal az amerikai antropológus zsidó Franz Boas (1858-1942) nevét viseli, aki a faji és etnikai karakterjegyek és veleszületett körülbelüli adottságok – tehát kb. a darwinizmus – elutasítását, ahelyett az egalitarizmust, az egyenlőségelvet hirdette, miszerint az emberek (és embercsoportok) közti bárminemű különbség csak a környezeti hatások eredménye. A fajrealista álláspont szerint viszont a környezet nem elhanyagolható hatása mellett alapvető adottságok is jellemzik az embert, és tágabban, az embercsoportokat.
 
Zoom
Franz Boas
 
Boas mellett egy másik zsidó, az ausztriai cionista antropológus és orvos, Ignaz Zollschan (1877-1948) volt, aki bár eleinte a darwini elv mentén tekintett a zsidóságra (is), de később radikálisan felülvizsgálta nézeteit és álláspontot váltott (legalábbis a külvilág számára), áttérve a boasi iskola vonalára. Boas és Zollschan találkozott is és dolgoztak közösen 1925-ben, ez utóbbi Európában Boas munkásságával, annak antidarwinista érveivel igyekezett az antiszemitizmus ellen kampányolni. Mindezek hatására a zsidóság, legalábbis ami a befogadó nemzetekkel való kapcsolatukat illette, a boasi vonalat kezdte el képviselni, mely eltolódást tulajdonképpen ideológiai (stratégiai) okok, és nem új tudományos felfedezések eredményezték. Boas nem meglepő módon egy manipulátor volt, aki helytelenül mutatta be kutatásainak eredményeit (értsd: hazudott). Hosszas elemzés helyett átadom a szót a New York Times 2002-es cikkének: „Két fizikai antropológus analizálta Franz Boas, az amerikai antropológia megalapítója által összegyűjtött adatokat, és azt közölték, hogy [Boas] tévesen állította, hogy a környezet befolyásolja az emberi koponyaformát. Boas adatai, állítja a két tudós, szinte semmi ilyen hatást nem mutatnak.” David Thomas a New York-i Természeti Történelem Amerikai Múzeumának antropológus kurátora szerint: „Boas tanulmányát használtam, hogy a mondhatni rasszistának tartott antropológiai megközelítések ellen harcoljak. Azt kell mondanom, megdöbbentett, amit találtunk.” (Lásd még itt.)

A darwinizmus boasi trónfosztásának az oka az egyre növekvő faji antiszemitizmus, főleg a nemzetiszocializmus felemelkedése volt. Az elit zsidó álláspont nem maradhatott az, hogy a zsidók etnikailag bizonyos nem kívánatos karakterjegyekkel rendelkeznek. Míg a cionizmus kezdetekor a darwinizmus löketet adott a mozgalomnak, a nem szűnő zsidóellenesség idején ez stratégiailag nem tűnt biztonságosnak:

...nem szabad elhanyagolnunk a zsidó biológusokat és természettudósokat, akik többen lehettek, mint azt korábban sejtettük. Például az evolúciós biológia és szociobiológia modern szintézisében több vezető kritikus, köztük Stephen Jay Gould és Richard Lewontin, zsidók voltak, és van egy olyan vélekedés, miszerint ellenállásuk részben abból fakadt, hogy ezen területek könnyen képezhetnek antiszemitizmust, mert egy genetikai beállítottságot hangsúlyoznak, és az gyakran jár a faji hierarchia szemléletével. (I. m., 21. o.)

A darwinizmus helyett így Boas, Zollschan, Gould, Lewontin és egyéb társaik az egyenlőségelvet hirdették. Például a Zollschan által is segített csoport, melynek másik két tagja, Friedrich Otto Hertz (1878-1964) szociológus és Hugo Iltis (1882-1852) genetikus és biológus szintén etnikailag zsidó volt. (Paul Weindling, Marius Turda: Blood and Homeland, 2007, 263. o.)

Boas tanítványai jellemzően zsidók voltak, és aktivizmusuk hatására idővel ez az álláspont honosodott meg. Az UNESCO 1949-ben egy bizottságot hozott létre boasi zsidókkal, mint Claude Levi-Strauss, vagy az azt elnöklő Ashley Montagu (eredeti nevén: Israel Ehrenberg), mely megállapította „hivatalosan”, hogy a faj(ta) csupán egy „társadalmi képződmény”. Az 1950-es UNESCO-nyilatkozatban Montagu szerint „Mindenféle szociális praktikai cél mentén a »faj« nem annyira egy biológiai jelenség, semmint egy szociális mítosz. (...) a modern mezei és kísérleti genetikában teljesen hibás és értelmetlen (...) egy mítosz, egy tévképzet.” Montagu szerint ki kéne törölni a „faj(ta)” szót „az antropológiai és köznapi szókincsből is egyaránt”, mert az „végtelen kárt okozott és nem jó semmire sem”. (Anthony Q Hazard: Postwar Anti-racism: The United States, UNESCO, and “Race,” 1945–1968, 2012, 45. o.)

A nemzetiszocialista vereség és az efféle zsidó akadémiai aktivizmus hatására a (gyakran zsidó tulajdonban lévő) médiumok, a sajtó is címlapokon hozta, hogy például Nincs tudományos alapja a faji előítéletnek, erre jutott szakértők nemzetközi bizottságaírta a New York Times 1950. július 18-án (a lap kiadója akkor éppen a zsidó Arthur Hays Sulzberger volt, de máig a család kezében van). Mindennek hosszútávú következményei is voltak, s mindez a mai napig kihat: azóta is sokszor alapoznak irányelveket, törvényeket (bevándorlás, „gyűlöletbeszéd” stb.) a boasi zsidó narratívára.
 
Zoom
A zsidó Susan Goldberg irányítása alatt a National Geographic is a boasi irányvonalat vallja

A darwinista nézőpontot viszont nem csak a nyugati tömegek, de a zsidó fősodrat számára is leváltotta a természettagadó egyenlőségelv, ma már néhány őszintébb cionistától eltekintve ők se fajrealista szemszögből érvelnek, mint egykoron, és erre jó példa az izraeli konferencia is, mely a híradások és nyilatkozatok szerint nem beszél ilyesmiről nyíltan, de burkoltan természetesen erről van szó, amit az is leleplez, hogy nem egy multikulturális, hanem egy teljesen etnikailag zsidó közeg gyűlt össze, ahogy az izraeli vezetés is egyértelműen faji szempontok mentén igazgatja az országot (lásd fentebb) – az az állam, amely a támogatója volt a konferenciának is. Dosztojevszkij korábban idézett felismerését némiképp a „szocializmus”-ról átírva az azóta fontosabbá vált stratégiára: „Mert mialatt egyenlőséget prédikál, ő és fajtájának más tagjai megmaradnak azon kívül, és amikor az egész európai faji öntudat és népesség elkorcsosul, a zsidóé megmarad”. Természetesen voltak köztük nem zsidók is, akik valamilyen ideológiai okból elfogadták mindezt, de a zsidó elem elengedhetetlen volt az irányelv győzelméhez – itt érdemes ismét az orosz írót idézni, aki az egyre elistentelenedő, materialista, élvhajhász 19. század kapcsán mondta az alábbiakat 1877-ben, de mi ismét nyugodtan értelmezhetjük mindezt a faji egyenlőség elvére is, ami az író kora után jött:

Elérkezünk azon elvek teljes diadalához, melyek előtt az emberségességnek, az igazság iránti szomjnak, a keresztényi és nemzeti érzületnek, sőt a nemzeti méltóságnak is meg kell hajolnia. Ellenkezőleg, elérkezünk a materializmushoz, a személyes anyagi jólét iránti vak, ragadozókéhoz hasonló vágyódáshoz, a pénz bárminemű módon való felhalmozásának vágyához – ezek lettek felsőbbrendű célként kikiáltva, józan célként, szabadságként, a legmorálisabb emberbaráti egység keresztényi megváltáselvének helyébe.

Az emberek nevetni fognak és azt mondják majd, hogy nem csak zsidók alakították mindezt ki. Természetesen, nem csak zsidók, de ha a zsidók teljesen győzedelmeskedtek és gyarapodtak Európában pont akkor, amikor ezen új elvek diadalmaskodtak ott olyan szinten, hogy mindazok morális elvvé emelkedtek, lehetetlen nem levonni azt a következtetést, hogy ők hozzájárultak ezen állapothoz. (Fjodor Dosztojevszkij: The Diary of a Writer, Charles Scribner's Sons kiadó, 1912, 650. o.)

Mit sem tudhatott az író akkor még arról, hogy a feminizmus, majd a pornográfia és a legelvetemültebb szexuális aberrációk normalizálásásával és terjesztésével később még inkább beigazolódik a fenti meglátás. Mára már az „LMBTQ” támogatása, a faji egyenlőség hite vált egyfajta erkölcsi alappá, melyekkel szemben bármiféle ellentmondás eretnekség (és adott esetekben itt-ott büntetendő is).

A fenti történelmi alapok és a kultúrmarxista akadémiai kritikai elmélet diadalának ismerete fontos annak megértéséhez, hogy miként gyengült a fehér emberek jelentős részének faji öntudata, élni akarásának ösztöne. 2019 májusában a Reason számolt be egy felmérésről, miszerint a „fehér kiváltságosság” kultúrmarxista elvének „tanulása” a liberális fehéreket egyenesen fehérellenessé tette: „Azon liberálisoknak, akik tanultak a fehér kiváltságosságról, csökkent az együttérzése a szegény fehérek iránt”. A zsidó Tablet magazin cikkében pedig ezt olvashatjuk 2019 júniusában, felmérésekre hivatkozva: „a fehér liberálisok között gyorsan növekszik azok száma, akik támogatják a pozitív diszkriminációt a feketék kapcsán a munkapiacon; azon fehér liberálisok száma is növekszik, akik szerint túl keveset költünk a feketék megsegítésére, és akik szerint a kormánynak különleges bánásmódot kell alkalmaznia velük szemben; azon fehér demokraták száma is, akik szerint a kormány dolga az »összes faj közötti egyenlő bevétel« garantálása; és azon fehér liberálisok száma is, akik szerint a fehér embereknek »túl nagy« a politikai befolyásuk.”
 
Zoom
Etnomazochizmus: a fehér liberálisok nem csupán alacson etnocentrikussággal rendelkeznek, de egyenesen az idegent részesítik előnyben

A fehér emberek egy része egyre fehérellenesebb, a Pew Research közvélemény-kutató intézet adatai szerint: „A feketék a latínóknál és ázsiaiaknál – és méginkább a fehéreknél – sokkal valószínűbben mondják azt, hogy fajuk központi szerepet játszik identitásukban. A fekete felnőttek kb. kétharmada szerint feketének lenni rendkívül (52%) vagy nagyon (22%) fontos abban, miként tekintenek magukra”, hozzátéve: „Ezzel szemben a fehéreknek csak 15 százaléka mondja azt, hogy fehérségük nagyon, vagy rendkívül fontos abban, miként tekintenek magukra; kb. kétharmaduk szerint mindez vagy csak kicsit fontos (18%), vagy nem fontos egyáltalán (47%).”

A fehér ember eredendően individualistább, de ez a fajta önellenesség, és az identitás ilyen szintű elutasítása (jobban mondva, annak lecserélése mindenféle „rajongói táborokra” és „alternatív” szexuális-kozmopolita identitásokra) egy hosszas aknamunka eredménye. A faji hűség nevetségessé tétele (merthogy „nincsenek is emberi fajták”), a nemzeti öntudat és büszkeség freudi patologizálása, a mindenféle bűntudatkeltő akadémiai és popkultúrából jövő propaganda („holokauszt”, „rabszolgatartás”, „gyarmatosítás”, „rasszizmus” stb.), az új moralitás kialakítása a médián és az oktatáson belül, mely moralitás immár az idegent helyezi a középpontba a saját helyett, az aberráltat az egészséges helyett, a hedonizmust az önmegtartóztatás helyett, a haszonlesést a közösség védelme helyett stb. És mindezen folyamatokban a zsidó dominancia meghatározó.

Mindez azért is fontos, mert több kutatás igazolja, például számítógépes szimulációkon keresztül, hogy a különböző evolúciós stratégiák közül az ún. „etnocentrikus stratégia” a legsikeresebb stratégia a csoportok közti kapcsolatokban. Ezen stratégiák a „humanitárius” (mindenkivel együttműködő); „etnocentrikus” (csak a sajátjaival együttműködő); „önző” (senkivel se együttműködő) és „áruló” (csak más csoportok tagjaival együttműködő). A Mesterséges Társadalmak és Szociális Szimuláció nevű folyóiratban 2013-ban leközölt kutatás a következőre jutott:

Friss ágensalapú számítógépes szimulációk azt sugallják, hogy az etnocentrizmus, melyre gyakran úgy tekintünk mint ami komplex szociális felismerésen és tanuláson alapszik, biológiai evolúció útján alakulhatott ki. Egy spontán kezdőpontról az etnocentrikus stratégiák dominálnak minden más lehetséges stratégiát (önző, áruló és humanitárius), a belcsoport és külcsoport ágenseivel való együttműködés, vagy együttműködés hiánya alapján. Itt bemutatjuk, hogy az etnocentrizmus idővel uralja legerősebb riválisát, a humanitáriusságot, azáltal hogy kihasználja a humanitárius csoportközi együttműködést, amint a világ népessége megoszlik. Az önző és áruló stratégiák önkorlátozók, mert azok az ágensek nem működnek együtt az azonos génekkel rendelkezőkkel. Az áruló stratégia még az önzőnél is rosszabban teljesít, mert az árulókat kihasználják az etnocentrikusok csoportközi határokon át, ugyanúgy ahogy a humanitáriusokat is, a nem viszonzott együttműködésen keresztül.

Más kutatók igyekeztek bemutatni, hogy a humanitárius stratégia is lehet sikeres. Az etnocentrikus modell kiiktatásával azt az eredményt kapjuk, hogy annak híján a humanitárius modell a legsikeresebb és legéletképesebb – viszont ez azzal jár, hogy etnocenrtikusság nélkül a csoportok természetszerűen megszűnnek a keveredés miatt. Az etnocerntrikus modell tehát nem csak a legsikeresebb stratégiai modell, de egyben az biztosítja leginkább a különálló csoport(ok) fennmaradását is. Továbbá a szimuláció nem veszi számításba a különböző csoportok adottságait, csak stratégiákat ütköztet, de a valós életben az etnocerntrikus modell önvédelme nélkül nem csak a csoportok szűnnének meg a keveredésen keresztül, hanem ezen keveredés a sokkal alacsonyabb szinteken (intelligencia, impulzuskontroll, kreativitás stb.) lévő csoportok a beolvasztott magasabb szintű csoportokkal egy alacsonyabb szintű kevert csoportot alkotnának. Leegyszerűsítve: ha a fehér emberek mind beleolvadnának egy néger-arab masszába, a kialakuló barna népség minden bizonnyal nem lenne túl jó egy civilizáció fenntartásában, de legalábbis nem egy európai civilizációéban.
 
Zoom
Az egyik legnagyobb zsidó migránssegítő szervezet, a HIAS brossúrájából megtudjuk, hogy izraeli működésük alatt a migránsokat inkább segítik onnan is a fehér országokba menni
 
A kutatók, akik a humanitárius modell sikerességét igyekeznek bemutatni, azzal érvelnek, hogy „A kiemelkedő mobilitás, másfelől, egy egyénalapú viselkedéshez vezet, ahol az ágensek annak alapján cselekednek, hogy milyen az a specifikus egyén, akivel együttműködnek, semmint az alapján, hogy az milyen csoporthoz tartozik”. Ennek eredménye, hogy a csoporthoz való tartozás fontossága megszűnik létezni, és törvényszerűen így a csoport maga is idővel megszűnik létezni, nem lévén szándék annak a fenntartására, hiszen az már elvesztette jelentőségét. A jelentéktelen dolgok idővel kiszóródnak az idő rostáján. Mint megjegyzik:

Egy magas mobilitású társadalomban az ágensek a vonalakon [országon] belül különböző pontokra mennek, aminek eredménye az azonos csoporthoz tartozó ágensek alacsony felhalmozódása. Így az ágensek, melyek csoportalapú stratégiákat követnek, szenvednek, mely egyénalapú stratégiákhoz vezet, az olyan stratégiák előtérbe kerülését eredményezve, mint a valamit valamiért. Alacsony mobilitás alatt, ugyanakkor, az azonos csoportba tartozó ágensek jobban felhalmozódnak és egyszerű csoportalapú stratégiák, mint a csoportközi stratégia, és a külcsoport elleni ellenségesség kerül előtérbe.

Értsd: a gyökértelen individualista tömegek szétszóródnak és keverednek (tehát megszűnnek közösségnek lenni), egyénekként tengődnek más egyének (idegenek) között, míg az alacsonyabb mobilitású rendszerben a csoportok karaktere megmarad, közösséget alkotnak és egymással együttműködve sikeresen fennmaradnak.

A zsidó aktivizmus tükrében mindez világos tanulságokkal szolgál: ha az etnocentrikus és összetartó, hatalommal és befolyással rendelkező zsidók (lásd csak az ezen írás tárgyát képező konferenciát) saját belcsoportjuk irányába etnocentrikus stratégiát hirdetnek és eszközölnek, miközben individualista stratégiával keverik össze és gyengítik a többi más csoportot (mert más csoportok is vannak a migránspárti aktivizmusuk miatt, lásd Caplan érvelését korábbról), fennmaradásuk és hatalmuk megmaradása jelentősen esélyesebb, hiszen egy etnocentrikus, összejátszó csoport a fenti modellezés alapján dominál és kihasznál egy humanitárius, gyökértelen tömeget (amelyben a liberális „áruló”, a közömbös pedig „önző” stratégiát folytat). Minderre a biológia világában is van példa:

A vírusok olyan stratégiákat alakítottak ki, melyek elkerülik a gyulladás okozását vagy az immunreakciót, melyeket a gazdatest a reprodukciós fittségét befolyásoló vírusok ellen alakított ki. Az évek folyamán drámaian nőtt a vírusok általi felismert immunrendszer-megkerülések stratégiáinak száma. Ezek olyan proteinekre hagyatkoznak, melyek utánozzák vagy megcélozzák az immunrendszer konkrét részeit, vagy melyek megakadályozzák a megfertőzött sejtek immunrendszer általi felismerését. (...) Mindezek fényében egy fertőzést tekinthetünk úgy, mint egy erősen bonyolult és kusza táncot, mely két szereplő között történik – a gazdatest és a patogén között. Ezen táncnak részeként az immunrendszer gyakran nem teljesen sikeres a vírus kitisztításában, és a vírusok kifejlesztettek alapvető és specifikus stratégiákat az immunreakció ellenében.

Az egyesült zsidó tömb (elit) hatalma és befolyása azon múlik, hogy nincs számottevő, egyesült fehér tömb. A fehérek szétzilálása, összezavarása és egymás ellen fordítása így elengedhetetlen. A külcsoport tagjai „egyénekként” lézengenek, esetleg egymással hadakoznak, míg ők csoportként a hatalom pozícióiba furakodnak, vagy már ott lévén, azt tovább erősítik – és egyesült ellenállás híján mindezt meg is tehetik, majd a külcsoport további gyengüléséért további csoportokat (migránsok, cigányok, deviánsok stb.) kalapálnak a normális fehérek közé. Így a hatalommal rendelkező fehérek (lásd: Juncker, Verhofstadt stb.) se jelentenek veszélyt, sőt, korrumpálhatók, hasznosíthatók idegen érdekek szolgálatára. Mindez egy alapvető etnopolitikai stratégia.

Sokak felismerik, hogy létezik egy zsidó képmutatás: az izraeli zsidó sovinizmus és a diaszpórabeli zsidóság liberalizmusának furcsa kettőssége. Yishai Fleisher rádiós, a hebroni zsidóság szóvivője írt nemrég egy cikket erről Az amerikai zsidó liberalizmus összecsapása az izraeli nacionalizmussal címmel. Miközben szem előtt tartjuk a fentebb bemutatott felmérések adatait, miszerint a liberális amerikai zsidók messzemenően támogatják a kirekesztő és határfalakat állító Izraelt, érdemes Fleisher meglátását elolvasni:

Az amerikai és izraeli zsidók osztoznak a DNS-ben, bizalmasságban, jóakaratban, a Tóra és a haza szeretetében, de nagyon másmilyen életet élnek, és ezért nagyon más gondolkodásmódokat alakítottak ki.

Az évszázadok alatt Ukrajnától Angliáig, Jementől Szíriáig a zsidók antiszemita erőszaknak helyet adó országokban éltek. A zsidók gyakran voltak az intolerancia, idegenellenesség és kirekesztés áldozatai. De ugyanakkor képesek voltak ott gyarapodni, gazdaságilag sikeresnek lenni, oktatás terén kiemelkedni és szociális státuszokat elérni. Annak érdekében, hogy a rájuk leselkedő veszélyeket enyhítsék, a zsidók egy kifinomult védelmi mechanizmust alkalmaztak: a liberalizmus tanítását. Az egyetemeken, a bíróságokon, a bankokban, a helyi hatóságokkal való kapcsolataikon keresztül a zsidók a tolerancia, sokszínűség és befogadás üzenetét terjesztették, abban bízva, hogy a gazdanépek magukévá teszik majd ezeket az értékeket – liberálisabbakká válnak –, és hogy a zsidók ebből a liberalizmusból hasznot húznak és megkímélik őket majd. (...)

A mai amerikai zsidóság talán nem érzi úgy, hogy egy ellenséges országban él – és Amerika valóban egy nagyszerű ország, mely megengedte a zsidóknak, hogy békében gyarapodjanak. De mégis, az Egyesült Államok egy nem zsidó ország, nem egy zsidó állam. Még a kiemelkedő társadalmi sikerekkel és beleszólással együtt is, az amerikai zsidók egy kétezer éves tudatalatti impulzust éreznek a tolerancia és multikulturalizmus terjesztésére, egy olyan szándékkal, hogy enyhítsék a gazdanép bárminemű potenciális kegyetlenkedését.

Akármilyen sikeresek is az országban, akkor is paranoia és megvetés sarkallja őket arra, hogy gyengítsék a befogadó nép „immunrendszerét” különböző „stratégiákkal”, mint ami a multikulturalizmus, liberalizmus, a bűntudatkeltés, az egyenlőségelv stb. Mindez zsidó érdeket szolgál, a befogadó, toleráns nép érdekei nem is jönnek számításba – ez a köszönet a sikereket elérhető zsidók megtűréséért. „De talán valamikor majd felkeltek ellenünk, jobb ha valahogy gyengítünk titeket már most, hogy ez soha ne sikerüljön” – szól a logika, mely, mint korábban is rámutattam, pont az a viselkedés és hozzáállás, ami miatt a zsidóellenesség eleve létezik. A tiszteletteljes kisebbségi lét számukra elfogadhatatlan: hatalom és befolyás kell, az esetleges ellenállást pedig „stratégiákkal” kell semlegesíteni: a fehér öngyűlölet előidézésével, a migráció, a fajkeveredés, a hedonizmus és aberrációk normalizálásával. Mindeközben pedig a zsidó identitás, az „etnocentrikus stratégia” erősítése és a zsidó haza védelme zajlik jó részben ugyanazon személyek és intézmények által, lásd Spectre, Pinchas, Vincze stb. A „kétezer éves impulzus”, amiről Fleisher beszélt. Mindezek ismeretében a mi önvédelmi stratégiánk a ránk káros, és nekünk károkat okozó elemekkel szemben világos kell legyen.
 
Zoom
 
Végül, megköszönve az olvasó türelmét, álljanak itt zárásként Dosztojevszkij szavai ismét az 1877-es naplójából, ha már az orosz író visszatérő vendége volt ezen írásnak:

Tudom, hogy az egész világon bizonyosan nincs egy másik olyan nép se, amelyik ilyen sokat panaszkodna saját maga kapcsán, szüntelenül, minden egyes lépés és szó után – a megaláztatottságukról, a szenvedésükről, a mártíromságukról. Az ember még azt hinné, hogy nem ők azok, akik Európában uralkodnak, akik legalábbis a tőzsdéket igazgatják ott, és azáltal a politikát, a belügyeket, az államok erkölcsiségét. (I. m., 640. o.)

Gyűlölet, azon belül is egy olyan, amit az előítélet okoz – ezzel vádolják a zsidók az őshonos népet. Azonban, ha az előítélet kérdése felmerült, mit ghondolsz: a zsidónak abból kevesebbje van az orosz átlagember iránt, mint amannak a zsidó iránt? Nincs annak többje? Bemutattam példákat az orosz átlagemberek a zsidókkal kapcsolatos hozzáállásáról. És itt előttem zsidók levelei vannak, és nem csak átlagzsidóké, hanem művelteké. És oly sok gyűlölet van ezekben a levelekben az „őshonos népesség” iránt! És ami a lényeg: úgy írják mindezt, hogy észre se veszik magukat. (I. m., 645. o.)
 
Csonthegyi Szilárd - Kuruc.info
Reklám




Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready