A holokausztról, sajnos, az események után hetven, nyolcvan évvel sem lehet elfogulatlanul írni és véleményt alkotni, mivel ha valaki ezt a területet tudományos megismerés tárgyává akarja tenni, rendkívül veszélyes vizekre evez, és ugyancsak megjárhatja. (Ahogy Thomas Jefferson fogalmazta meg annak idején: „csak a hazugság szorul rá a kormány támogatására, az igazság, az már csak olyan, hogy megáll a saját lábán is”.) Hiába, furcsa dolog a liberális demokrácia, ahol szóvá teszik, hogy Irán nemi erőszakolókat, gyerekgyilkosokat és kábítószer-kereskedőket akaszt fel Mózes után háromezer évvel, de azt nem, hogy a „demokratikus és szólásszabadságban hívő” nyugat könyveket tilt be, sőt, éget el máglyán, és kutatásaik eredményei miatt tudósokat börtönöz be, Galilei után ötszáz évvel.

A holokausztról írni már csak azért is veszélyes, mivel a nyugati világrendben vallásos hit, vagy inkább valláspótlék szintjére emelt holokauszt-eseménysor dogmatikai rendszere korántsem olyan stabil és kanonizált, mint pl. a katolikus egyház hittételei. Számos változat rengeteg valószínűtlenül fantaszta elemet, epizódot tartalmaz, és nem tudhatjuk, hogy éppen mit kötelező elhinni. 1945 óta az, akit ez érdekel, olyan fenomenálisan színes fantáziával kitalált történeteket, mondákat ismerhetett meg, melyeket érdemben cáfolni sem érdemes – elég, ha a kikészített emberi bőrből készült lámpaernyők, hátizsákok, a földből gejzírként feltörő vér (Elie Wiesel), a kemencébe dobált csecsemők, az elektromos árammal végzett tömeggyilkosságok és a vákuumkamrás kivégzések tárgyában született visszaemlékezéseket olvassuk. Ezeket a dolgokat ma már a hivatalos, nem-revizionista (azaz nem a bűnözővé nyilvánított) holokauszttörténészek sem fogadják el igaznak, hanem korabeli propagandának minősítik. Egy kicsit okosabbak és tárgyilagosabbak a hivatalos holokauszttörténészek közül ezeket igyekeznek el is hallgattatni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nyilvánvaló képtelenségek megkérdőjelezhetik a hivatalosan nem-megkérdőjelezhető történések hitelességét is. Így pl. az izraeli Jad Vasem intézet hivatalos holokauszttörténetéből is szépen lassan, lépésenként, csendesen az 1980-as, 1990-es években mondhatjuk úgy, „kikopott” a lámpaernyők, hátizsákok, vákuumkamrák stb. történetei.

Véleményem szerint a zsidókból szappan főzése története azért vált népszerűvé és rendkívüli mértékben közismertté, mert maga a történet annyira abszurdba hajló, és egy ilyen eljárásban annyi mérhetetlen cinizmussal vegyes pragmatizmus tapintható ki, hogy az a maga morbid módján is meghökkentően érdekes, és erre talán a legostobább ember is felkapja a fejét, hogy „még ilyet!”, és egy életre megjegyzi. És mint tudjuk, amit „mindenki tud”… nos, az nem azt jelenti, hogy az igaz, hanem az, hogy azt mindenki igaznak hiszi.

Miről is beszélünk tulajdonképpen, vagy ahogy Szent Tamás is tanította, nézzük a dolgot önmagában!

Mióta világ a világ, az óta minden hadviselő fél igyekszik a propaganda frontján is legyőzni ellenfelét. A propagandának, a mindenkori (állami) hazugsággyárnak (melyet Goebbels járatott csúcsra, hogy aztán a háború után a kommunisták – a mai napig is – sokszorosan ráverjenek) három hadszíntere van: egyrészt a semleges országok közvéleményét és politikai, gazdasági vezetői előtt, másrészt a saját oldalunkon és harmadrészt, az ellenséges oldalon is ugyanaz a feladat: saját magunkat fényezni, az erkölcs, az igazság egyedüli letéteményeseinek, a megtámadott, ártatlan, védekező félnek beállítani (Napóleon óta nem foglalnak el országot, csak „felszabadítanak”, Hitler nem megszállta Magyarországot, hanem „vonalbiztosított”, ma már egyetlen országnak nincsen hadügyminisztériuma, csak „védelmi” minisztériuma – annak az Egyesült Államoknak se, aki soha saját területén 1811 óta még önvédelmi háborút nem vívott, viszont az elmúlt kétszáz évben 54 (!!!) országot támadott meg, vagy rohant le, vagy avatkozott be a területén), az ellenséget pedig minden földi gonoszság, aljasság megtestesülésének beállítani. Természetesen mi minden nemzetközi egyezményt betartunk, soha nem kegyetlenkedünk, az ellenfél viszont, na az, hát az, a legsötétebb barbárok, gyilkosok, terroristák, rablók, az emberiség pestise, pogányok, fasiszták stb. gyülekezete. Mindezeket már az asszírok korától ismerjük, nem szükséges hozzá napjaink kijevi közleményeit olvasgatni. Ki ne hallotta volna: „barbárok” (Róma) „kutyafejű tatárok” (középkori Európa) „hitetlenek, ebhitűek, pogányok” (ugyanott) „banditák, terroristák, rablók, gyülevész zsiványok, szakadárok, szélsőségesek, randalírozó huligán elemek” (minden forradalmár és szabadságharcos) kifejezéseket? A bécsi udvar Európa-szerte Rákóczi Ferencről és kurucairól úgy beszélt: hitvány gazember, rabló, szökött bűnöző, „aki bejött botos ruszinokkal (értsd alatta: azaz fegyverük sincs, csak fahusángjaik, előemberek) és galléros lengyelekkel (értsd alatta 1703-ban, mikor nyugaton már a nyakkendő és a rizsporos paróka divatozott: galléros: ódivatúan öltözködik, azaz elavult, retardált, mucsai, nem progresszív és modern, mint mi), de feleslegesen, mert csak a disznópásztorok álltak mellé”. A császári udvarban a honvédtábornokok aradi kivégzését egyszerűen csak úgy kommentálták: ezek áruló rebellisek, nem pedig hadifoglyok.

Természetesen ahogy előtte és utána se semmilyen háború, nem volt ez alól kivétel a nagy huszadik századi totális háború 1914-1945 közötti története se: a központi (tengely) hatalmak és az antant egyaránt minden létező gaztettel és bűncselekménnyel megvádolta a másik felet a propaganda frontján. Reálisan felmérve: a németek e téren is gyengébbnek bizonyultak. A világ ma is csak a győztesek propagandájára emlékszik, melynek 99%-a rablómese, mondhatnám, hab nélkül, de ugye, a szappan az azért habzik. Eleve a tengely gyengeségét mutatja, hogy nem is nagyon tudunk olyan háborús propagandahazugságokat felmutatni, mely az antantról szólna, és ne lenne többé-kevésbé igaz… hadd ne kezdjük felsorolni. Lenne pár ezer oldal, címszavakban…

Nap mint nap tapasztaljuk, hogy csak a technika fejlődik, de a háborúk valódi alaptermészetében ezen a téren sincs változás, és a jövőben sem lesz. Sőt, az információs technológia ugrásszerű fejlődésével a propagandafront egyre fontosabbá válik. Ezt támasztja alá az 1999-es koszovói háború (a szerbek azóta se értik, hogy fordulhatott a világ ellenük, hiszen ha valóban ismernék a koszovói albánokat…) vagy a 2001-től kezdődött „terror elleni” háború (melyben Amerika, propagandafronton is, ugyancsak vesztésre áll…), és mindennél fényesebben azok a műveletek, melyek ezekben a percekben is folynak, Gázától Andrijivkáig.

Valójában ez eddig nem közismert, az emberszappan nem „új keletű” azaz csak a nácikról szóló mese, hanem a britek már az úgynevezett első világháborúban megszellőztették, de akkor roppant kevés sikerrel. A világháború alatt, 1917 áprilisában a The Times azt állította először, majd pár hétig az angol és az amerikai sajtó többször cikkezte, hogy a németek megfőzik halott katonáik testét, és szappant és egyéb termékeket készítenek belőle. Ez volt a híres „hullagyár”, amit más dimenzióban az egész konfliktusra alkalmaztak, mint jelzőt. 1925-ben Austen Chamberlain, akkori brit külügyi államtitkár elismerte, hogy a „tetemgyár” története gyenge hazugság volt. Muszáj volt beismernie, mert ezt a rémmesét a brit közvélemény se nagyon kajálta be akkor még, ezért is halt el csendben a „hun ostorosok” ilyen jellegű gyalázása.

Aki nem tudná: a nyugati és a román antant propagandája a központi hatalmakat általában folyamatosan és rendszeresen „hunozta” a nagy háború alatt (még a törököket is). Ennek magva természetesen Magyarország hősies részvétele a harcokban, az első ilyen írást, melyben az ellenséget „barbár hunoknak” nevezik, a Times (ismét) már 1914 szeptemberében lehozta, logikája meglehetősen egyszerű: aki a barbár hunokkal (mármint a hungarianokkal) összeáll, az maga is hun, emberevő, gyilkos szörnyeteg. A német propaganda akkoriban az ellenség gyávaságát igyekezett hangoztatni, ami meglehetősen kontraproduktív, inkább csak a franciákra alkalmazható, mert angolt, oroszt ezzel vádolni önmagában vicces, állítólag Vilmos császár maga fejezte ki kívánságát a sajtónak, hogy nyilvánvaló hazugságokat nem lehet terjeszteni az antantról, mivel úgy tekintett erre, hogy ezzel az ő becsülete veszne el, ha kitudódna, hogy hazugságot állítottak. A túloldalon nem voltak ilyen finnyásak. A „hun” jelentése nyugat-európai viszonylatban nem több, mint a bármire képes kegyetlen barbár, akkor is, de most is.

Az ó-, és középkorban a sztyeppei népekről rengeteg rémmesét adott elő a nyugat krónikása: állítólag Shrek is félig-meddig magyar, hiszen az „ogre” kifejezés is a „hongrie”-ből származna, ezt nem tudhatjuk, igaz-e, de azt igen a meséből, hogy az „ogrék” az „ellenségeik lenyúzott bőrét lovuk elé kötik”, ami, elnézve a mesében Shrek termetét, nyilvánvaló, hogy legfeljebb víziló lehetett! Ellenben a lovasnépeknél – na, mindjárt értelmet nyer maga a motívum! A hunokról-avarokról ez ugyanis több VII-IX. századi krónikában felbukkan, meg még kb. … bármi. Nem tudom egyértelműen levezetni, mindössze feltételezem, hogy a szappantörténet is „hunozó” eredetű. Ugyanis. A sok gyermekrémisztgető nyugati „hun” (vagy mondjuk úgy: keleti lovasnomád) mese között az egyik arrafelé legismertebb, hogy a barbár hunok kivágják a foglyok máját, és epéjükkel csutakolják a lovaikat. És ennek valójában igenis van igazságalapja, más kérdés, hogy miért kellene erre emberepét használni, mikor marhaepe is bőséggel rendelkezésre áll, és egyébként a vágóhídi hulladék marhaepét az első világháború anyaghiányos időszakában is használták szappan töltésére, nemcsak Németországban, de Angliában is. Hogy is van ez az „emberrel mosakodás a barbároknál”?

Az, hogy a máj az ember legfontosabb szerve, már Hippokratésznál felbukkan, ezt az alkoholisták ma is igaznak fogadják el. A máj számos funkciója mellett az emésztésben is kulcsszerepet visz, mivel az epét termeli, és folyamatosan üríti a patkóbélbe, hacsak egy termetes epekő ezt meg nem gátolja. Epét minden gerinchúros termel, már az állkapocs nélküli őshalak is (a gerinc nélküliek egy része is kolerikus, politikusoknál különösen gyakori…), kb. annak megfelelő mennyiségben, hogy mennyi zsíros másik állatot vagy olajos magvat fogyaszt. Az epe nem más, mint hatékony zsíremulgeáló szer, szerepe a táplálékban lévő zsír apró cseppekre bontása és felszívásuk biztosítása. Az epe felületaktív szteroidjai – Tervezőnk anyagtakarékos bölcsességének köszönhetően – újrahasznosított, recycling vérfestékből készül, ami már másra nem jó. Az epetermelés napi pár gramm koleszterint igényel, a többit érfal-elmeszesítésre fordíthatjuk. Az epe enyhén lúgos, közismerten igen keserű, és 4-8% tenzidet tartalmaz, azaz kb. ugyanannyit, mint egy padlófelmosó, viszont értelemszerűen „szövetbarát”, nem károsítja a (bél)nyálkahártyát. Ősidők óta használják mosószerként, zsíroldásra, a hagyományos életvitelű eszkimókok fókaepével mosták le a jégkunyhó mögötti jégbe vágott lékben (moslék) a fókazsírt, meg minden egyéb koszt, lévén Tervezőnk sem természetes növényi szapoinokat (melyek az epéhez igen hasonló, szteránvázas vegyületek) szappanfüvet, mosódiót, se szappant nem adott nekik, mert fa hiányában hamut sem tudtak alkotni, így szappant se főzhettek. Az epe csak azért nem volt a „fő” mosószer az ó-, és középkor teljes időszakában, mert egész egyszerűen van nála higiénikusabb, kevésbé büdös, kevéssé romlékony és olcsóbb: ez pedig a szappan.

A sztyeppei íj-, és idegfeszítő lovasnépek szintén ősidők óta csutakolnak lovat epével. Természetesen marha-, és juhepével, nem emberivel. Egyrészt, ahol főleg lábasjószágot terelgetnek és esznek, és nem rovarfehérjét és vegán műhúst, ott akad hulladék epe, másrészt sokkal célszerűbb is: a friss epe, szemben a sós és lúgos szappannal, mint említettem volt, nem csíp, szövetbarát. Egy nomád harcos lován (lovain), akárcsak a gazdáján, mindig lesz egy-két, üzemszerű, mindennapos használatból eredő parkolási sérülés, karcolás, szablyavágás, nyílhegy, de minimum tüske vagy bozót, sás okozta seb (vagy több), és a sebbe jutó szappan meg ám csíp. Az érzékeny bababőrre a mai napig ezért gyártunk külön szenzitív tisztítószereket. Na már most, ha a babának fáj, ha mossák, maximum sír, de a paci tud határozottabban is tiltakozni, mint egy pici, és köztudottan a lovat azért patkoljuk, hogy akit megrúg, az utána ne reklamáljon. Ma már a lovardákban (ahol a szakadt lovakat összevarrják…) általában nem sérültek a lovak, ennek ellenére jobb helyeken lócsutakolásra szintén bőrbarát anyagot használnak, nem sima autósampont, akkor is, ha a lóbőr vastagabb a fényezésnél.

Gárdonyi is írja az Egri csillagokban, mikor Tulipán a tatárokat így jellemzi Gergelynek: „lássa ezek az ember epéjét is kiveszik. – Ne beszéljen ilyen irtózatosságokat. – De bizony, azt tartják, ha emberepével dörzsölik meg lovuk inát, bármilyen fáradt is a ló, új erőre kap.” – azaz, a gyakorlatban ötszáz évvel később az európaivá (félig-meddig…) vált magyarság részben elfeledte a szittya technológiát, részben ugyanolyan gyűlölettel nézett a sztyeppei könnyűlovasságra, mint ahogy a letelepült nép mindig is néz a puszta szabad fiaira. Nem kell hozzá más, mint egy kis rosszindulat, és bármely szokásba, okos célszerűségbe belemagyarázható, hogy ez bizony barbarizmus. Személy szerint el tudom képzelni, hogy egy-egy harcos azért valóban nemcsak marhaepét használt fel csata után izzadt lova megpucolására, ha halott ember dögivel hevert körülötte, marhaepe meg pont nem volt, de az vesse rá az első követ, akinél nincs kézigránát.

Na, egy szó, mint száz, már az első felvonásban is ment a szappanfőzősdi, csak akkor nem ragadt meg.

A történet a világháború második szakaszának megkezdődése után aztán újra felbukkant, jóval azelőtt, hogy ténylegesen történtek volna ilyen kísérletek. A korabeli viccek és pletykák, illetve a brit hadifoglyok visszaemlékezései azt mutatják, hogy a történetnek akkor már széles körben hitelt adtak; ebben nem csekély mértékben az is közrejátszott, hogy a német szappanok „RIF” („Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung”, - tehát „Birodalmi Iparizsírellátó Igazgatóság”) felirattal készültek, amibe kis fantáziával a „Reines Jüdisches Fett” – „valódi zsidózsír” szöveget magyarázták bele. Az is hozzájárulhatott a legenda terjedéséhez, hogy a nácik valóban használtak emberi eredetű anyagot: a levágott hajat például matracok tömésére. Más kérdés, hogy a haj ősidők óta hadianyag: a női hajból íjhúrok készültek.

Az első igazolt forrás, mely a háború második szakasza (1939-1945) alatt zsidózsírgyártásról megemlékezik, 1942 novemberében jelent meg. Stephen Wise rabbi, a zsidó világkongresszus képviselője beszámolt az amerikai sajtónak ezekről a híresztelésekről; mondani sem kell, hogy teljesen légből kapott forrásokból. Ismételjük meg: Wise rabbi nem azt állította, hogy a németek zsidószappant főznek, hanem azt állította, hogy vannak ilyen híresztelések. Ez nem ugyanaz! Az amerikai sajtó azonban ezt teljesen másképpen tálalta. Szükséges megjegyeznünk, hogy a felmérések szerint 1941-ben az USA lakosságának mintegy kilencven százaléka elutasított bármiféle beavatkozást a háborúba, a „héjjáknak” - Roosevelt háborús bűnös köreinek - nagyon erős propagandát kellett nyomi, hogy a közvéleményt „megdolgozza”. Lásd: Pearl Harbor elleni megrendezett támadás. Közismert tény, hogy a lakosság több mint fele még így is inkább a németeknek szurkolt (mert az oroszokat és az angolokat nagyobb gazembernek tudta), igazán háborús düh csak a japánokkal szemben volt, hiszen ők „megtámadták” Amerikát. Érthető, hogy minden lehetőséget meg kellett ragadni a propagandistáknak (mégiscsak demokráciáról van szó), hogy a háborút igazságosnak lehessen feltüntetni. (Jaj, de kevés dolog változott azóta.)

Mivel a nácik is próbálták nyomni a propagandát, nem akartak felesleges találati felületeket szolgáltatni: ennek hatására Himmler szigorúan megtiltotta a zsidó holttestek mindennemű felhasználását, 1942 november 20-án kelt parancsában, amit a Gestapo parancsnokához, Heinrich Müllerhez írt. Tény, hogy semmilyen, a legapróbb bizonyíték sem erősíti meg azt, hogy valaha, bármilyen koncentrációs táborban, egyetlen esetben is akár, feldolgoztak volna holttesteket. Maga ez a fennmaradt írásbeli utasítás tökéletesen bizonyítja: a Német Birodalom nem főzetett zsidószappant, legalább is központi utasításra, szervezetten és tömegesen. Ez azonban cseppet sem zavarta a propagandistákat.

A háború alatt, 1943-ban, a korábban Moszkvában megalapított Zsidó Antifasiszta Bizottság képviselői körutazást tettek az USA-ban, hogy pénzt gyűjtsenek a Szovjetunió számára. (Tegye fel a kezét, aki meglepődik.) Nagygyűléseket tartottak számos amerikai városban, amelyek során Salomon Mikhoelsz színész „megmutatott a közönségnek egy szappant, amelyet „zsidó emberi húsból (még csak nem is zsírból) készítettek és egy koncentrációs táborból hoztak ki”. Hogy hogyan is jutottak volna hozzá ilyesmihez, rejtély. (Gérard Israel, Jid, les Juifs en URSS, éd. Jean-Claude Lattes, 1971). Innentől kezdve a háború végéig tömegessé vált a zsidószappan-propaganda, mely aztán 1945 után sem állt le, nagyon még nem is lankadt.

Utóbb kiderült, hogy Himmler parancsa ellenére 1944 őszétől a Danzigi Anatómiai Intézetben Rudolf Spanner professzor kísérletezni kezdett a tetemek boncolása során keletkező melléktermékek szappanfőzéshez való hasznosításával. A konradsteini elmegyógyintézetből, a königsbergi börtönből és a stutthofi koncentrációs táborból - ahol elsősorban politikailag megbízhatatlan személyeket őriztek, zsidókat alig - származó holttestekből összesen 10 és 100 kg közötti mennyiségű, nem jó minőségű szappan készült az intézetben – az intézet saját használatra, kifejezetten kísérleti jelleggel. Ipari gyártási, de még félüzeminek nevezhető méretekig persze nem jutottak, a legenda ettől teljesen függetlenül keletkezett, mint fent láttuk, már jóval, mintegy két évvel ezt megelőzően. Ez Spanner magánakciója volt, melyről a nemzetiszocialista vezetés valószínűleg még csak nem is tudott. Ismerve Himmler véleményét, azonnal „leállíttatta” volna. És ha Himmler valamit leállít, az le van állítva.

Nos, mivel a fahamu és a faszén az emberiség két legrégebbi vegyipari terméke, nem nehéz feltételezni, hogy valamiféle állati zsír már a neolitikus kőkorban egy agyagedényben összekeveredett hamuval, vagy egyszerűen csak egy őslakatos a mamutzsíros kezéről a zsírt homok vagy föld helyett hamuval akarta ledörzsölni, és meglepődve vette észre, hogy az habzani kezd, és lám, mennyire, de mennyire hatékony. Így megalkották a négy legősibb vegyipari termék közül a harmadikat is: a szappant. (A negyedik természetesen az alkohol!) Szappant készíteni ugyanis meglehetősen egyszerű, ehhez valamiféle lúgra – nátrium vagy kálium-hidroxidra vagy karbonátra ÉS trigliceridre van szükség, azaz a háromértékű alkohol glicerin mindhárom hidroxilcsoportján zsírsavval észterezett termékre, azaz népies nevén – zsírra. Olyannyira, hogy az „észterek (és héberek…) lúgos hidrolízisét szappanosításnak nevezzük”, ahogy középiskolában kedvenc Fradi-ultra kémiatanárom ezt nagy szeretettel bifláztatta. Összekeverjük és megfőzzük őket, utána sót dobunk bele, és a színszappan elválik a lúgos-glicerines rétegtől, lekanalazható és táblákba önthető. Persze, megy még bele segédanyag és nyilván illatszer is.

Az élőlények azért szeretnek zsírt magukra pakolni, mert kb. feleannyi helyet foglal el tömegben, mint tartaléktápanyag, mint a szénhidrátok, és nagyon szépen bestokizható, ami mondjuk a tükörben hastájon már nem mutat olyan szépen. Valamennyiünk szervezete, már sejtmagnélküli bakteriális barátainktól kezdve, nagyon sokféle lipidet – zsírszerű anyagot – használ, kezdjük az elején: sejthártya hiányában – az is egy kettős rétegű foszfolipidból van alapból – el se tudnánk határolódni a környezetünktől, így, főleg a huszonegyedik században, amikor liberális parancsra folyamatosan elhatárolódni kell, nem is létezhetnénk. A nagyon sokféle lipid között, aminek itt ismertetése nem cél, tömegre is a trigliceridek teszik ki a legtöbbet, a tengeri emlősök viaszszerű (egy értékű zsíralkohol + egy értékű zsírsav) zsírja kivételével kb. minden nagyobb állat és az összes zárvatermő növény kajatartalékát trigliceridek alkotják, melyekben a glicerin mindig ugyanaz, a zsírsavak viszont változatosak. Kb. ötvenféle zsírsavval észtereződik a glicerin, ezek kb. kétharmada nagyon ritka (pl. a ricinolsav a ricinusban, amely remek gyorsító, mármint a budi felé) csak egy-két növénynemzetségben található meg, és úgy kb. tucatnyi viszont széltében-hosszában elterjedt a bolygón, mint a TikTok. Ezek jellemzően 14-22 szénatomosak, és párosak, mert a szervezet két szénatomos ecetsavgyökökből rakja össze őket (egészen kivételesen vannak elágazó láncú és páratlanok is, de ezzel most megint nem foglalkozunk). Minden élőlényre jellemző, hogy, természetesen bizonyos szűk határokon belül, melyet az egyén és a táplálkozás határoz meg, mi zsírjának zsírsavösszetétele. A legtöbb állat zsírja magasabb olvadáspontú, mert több benne a telített zsírsav, míg a több telítetlen és többszörösen telítetlen (ezek egy részét számos állat, így az ember sem tudja előállítani, ezek az un. esszenciális zsírsavak) zsírsavat tartalmazó növényi olajok alacsonyabb olvadáspontúak. Persze, vannak kivételek, így a kakaóvaj vagy a kókuszzsír nem véletlenül nem „olaj”, hiszen ezek olvadáspontja magasabb. A kakaóvajból azért készül végbélkúp: szobahőmérsékleten még szilárd, de testhőmérsékleten megolvad, belőle a hatóanyag felszívódik. Az ember zsírjának olvadáspontja sokkal alacsonyabb, mint pl. a disznózsír jellemzően kb., 56 Celsius-fokos vagy a marhafaggyú kb. 70 fokos olvadáspontja, az emberzsír az ember testhőmérsékletén folyékony, mivel olvadáspontja kb. 36 C-fok. Ezért nem lehet belőle tepertőt csinálni. És – figyelem – sajnos – szappant se!

Szappant lényegében bármilyen trigliceridből lehet főzni, bármilyen alkáli-, vagy alkáliföldfém-bázissal. Csakhogy ezek a „bármilyen” zsírok és olajok nem mindig adnak jó minőséget. A lítium-hidroxiddal vagy karbonáttal (hamarosan a hortobágyi szikesen ilyen is lesz ☹) főzött szappanok lágyak, pasztaszerűek (ez a lítiumbázisú kenőzsír: mosásra nem jó, de kenőanyagnak igen). A kálium-karbonáttal, azaz eredeti hamuzsírral készült szappanok kenőcsösek, de jól habzanak: kenőszappan az eredmény. A kalcium-, és magnézium-sztearátok, oleátok, palmitátok stb. vízben oldhatatlanok, nem jók semmire, a cink-, bárium-, ólom-zsírsavas sók pedig kiváló hidrofobizáló adalékok és műanyagipari lágyítók. Az igazi szappanok a nátriumsók: de ezekből se mind. Minél magasabb olvadáspontú a zsiradék, amiből készül, annál jobb, keményebb, állékonyabb és tartósabb, és ami nem utolsó szempont , „tölthetőbb”, azaz olcsósíthatóbb a szappan. Ezért a maga nyers állapotában az alacsony olvadáspontú növényi olajok – napraforgó, len, repce, szója stb. olaja – fos minőségű szappant ad. Különösen igaz ez a katalizátorok (szikaktívumok) mellett a levegő oxigénje hatására polimerizálódó, azaz megszilárduló, jelentős mennyiségű többszörösen telítetlen zsírsavat tartalmazó „száradó” olajokra, pl. a lenolajra, amelyek szappan formájában is beszáradnak, és többé vízben nem lesznek oldhatóak. Ezért jó növényi szappant leginkább csak a meglehetősen drága (bár, ki, hogy: Tahitin a napraforgóolaj a drágább…) kókuszzsír ad. A többi növényi olajat keményíteni kell: katalitikus hidrogénezés mellett telítetté kell tenni zsírtartalmának egy részét, azaz margarint kell belőle csinálni, és utána lehet belőle szappant nyerni. Mivel az emberi zsír a növényevők (ló, marha, disznó, elefánt, nyúl) zsírjához képest nagyon sok telítetlen zsírsavat tartalmaz, a belőle nyerhető szappan, hát, ugyanúgy nem jó. Tény, hogy a „zsírkeményítés”, azaz a telítetlen zsírsavakból margarin mesterséges előállítása már az első világháború alatt a német vegyiparban alkalmazott eljárás volt, de furcsa módon Nürnbergben arról egyetlen tanú sem tett említést, hogy a szappangyártáshoz használt zsidó zsírt előtte feldolgozták volna margarinná. Anélkül pedig szilárd szappan nem lesz belőle, csak egy massza. Sorry. Egyébként ma már kőolajszármazékokból nyert mesterséges zsírsavakból is készül szappan, mivel a petroleumfrakciót ma már nem használjuk, hát az abból termelhető laurilsav éppen kiváló erre, mert más tenzidek, pl. amminoxid jelenlétében lúgos oldatban, szemben a hosszabb szénláncúak nátriumsóival, jól oldódik vízben, amihez, ha vízoldékony sókat, például hipót, meg vízüveget keverünk, akkor viszkózus, jól tapadó terméket ad, amit népiesen domestosnak hívnak. Megjegyzem, hogy egyébként a laurilsavat egy tehetséges fiatal magyar vegyész fedezte fel 1846-ban. Úgy hívták, hogy Görgei Artúr. Állítólag másról is híres. Röviden: egyébként az emberből jó szappant csinálni egyszerű módon – nem is lehet.

Túl azon, hogy technikailag azonban nagyon kényelmetlen az emberi test „szétszerelése”. Míg az állatok feldolgozásához megfelelő számú képzett mészáros, hentes áll rendelkezésre, addig az emberek darabolása még a legelvakultabb, szélsőséges fanatikusok körében is némi emocionális töltetet kap. Az emberi zsír az ember anatómiai sajátságai folytán is csak körülményes kézi munkával, sokkal lassabban, körülményesebben, nagy élőmunkaigénnyel fejthető le (sokkal nagyobbak a végtagok, a test arányaihoz képest, mint a sertésnél, marhánál, a zsírréteg vékonyabb és kiterjedtebb). E mellett pedig a leglényegesebb: a világháború alatt a német hadsereg és polgári lakosság is szörnyű módon éhezett. Megjegyzendő, hogy német részről Magyarország sokkal nagyobb fokú katonai és gazdasági igénybevételének egyik fő mozgatórúgója volt, hogy bezzeg a magyarok milyen jól élnek, mennyit zabálnak. Kádár Gyula írja a „Ludovikától Sopronkőhidáig” című könyvében:

Köztudomású tény, hogy a koncentrációs táborok foglyai, különösen a háború végi, a bombázások és a tragikus ellátási helyzet miatti ellátási nehézségek miatt, tömegesen éheztek, számos ember éhhalált szenvedett, mások az éhezés miatti betegségekben haltak meg. Tömegesen kaptak az internáltak kiütéses tífuszt, vérhast, amelyek egyébként is lesoványodással, súlyvesztéssel járnak, az alultáplált foglyok immunrendszere pedig nagymértékben gyengül, így kevésbé tudtak ellenállni a fertőzéseknek. A koncentrációs táborok halottaiból már csak azért nem lehetett értelmes, gazdaságos módon szappant főzni, ezek az emberek rendszerint 18-as alatti testtömegindexszel haltak meg, ezért testük alig tartalmazott zsírt. Míg egy 200 kg-os zsírsertés testtömegének kb. 22-25%-a gazdaságosan kinyerhető zsír (összes zsírtartalma pedig közel 30%), egy átlagos ember (átlagos csonttömeg, átlagos izomzat) 25 körüli testtömegindex mellett 8-12% zsírt tartalmaz, addig egy 18-as testtömegindex mellett (ez egy 170 cm magas ember esetén 52 kg-nak felel meg, míg a 25-ös BMI 72,25 kg-nak) a test zsírtartalma 2-4%, és megkapja a „tábor szúnyoga” büszke kitüntető címet. Mindössze a fenéktájon marad némi zsír, a hasi és a combi zsírpárnák teljesen eltűnnek, némi zsír csak a belszervekben marad még vissza. Ilyen testek zsírtartalmának kinyerése tökéletesen gazdaságtalan és értelmetlen. Szappanfőzéshez egyébként is kövérek kellenek: egy koncentrációs táborban ebből van a legkevesebb. (Kevéssé közismert tény, hogy a háború után, '45-'46-ban az amerikai és francia hadifogolytáborokban egész egyszerűen tömegével halasztották éhen a német hadifoglyokat – és internált polgári személyeket –, legkevesebb egymillió embert, a Németország elpusztítására kiagyalt Morgenthau-terv részeként. Az éhenhalasztást a szó legszorosabb értelmében kell venni, a jenki háborús bűnös bűnszervezet egész egyszerűen megtagadta hadifoglyok ellátását, a több mint négymillió internált óriási többségét egész egyszerűn nem hadifogolynak (mert ez esetben vonatkozik rájuk a genfi egyezmény) hanem egyszerűen „lefegyverzett ellenséges haderőnek” (Dearmed enemy forces – DEF) nevezték, beterelték őket egy szögesdróttal körülkerített mezőre, ahol se elszállásolást, se élelmet (vagy ha igen, napi 900-1550 kalóriát, ami az éhhalál pár hetes elodázására elég) de rendszeresen még vizet se kaptak. Sztálin munkatáboraiban sem lehetett egyszerű az élet, és ott sem fürödtek tejben-vajban a foglyok, de ők valóban hasznosítani akarták az elfogottak munkaerejét, ehhez pedig azért valamennyire etetni kell őket.)

A háború lezárásával nem történt meg a lezárása, hanem azonnal kezdődött a következő, a hideg. Ennek megfelelően nem volt célszerű abbahagyni a propagandát – mint az történt régen, a békeszerződések után. Sőt, tulajdonképpen a fasisztázás azóta is folyamatosan tart. Mellesleg nehezen érthető, hogy Nürnbergben és a többi kirakatperben miért citáltak elő ekkora hajmeresztő eszetlenségeket, nyilvánvaló gyenge hazugságokat – nem volt tán mit a nácik fejére olvasni? Valószínű, keresni akartak valamit, amire a vádlottak nem mondhatják: te is megtetted. Olyan viszont nem sok akadt.

1945-1946-ban a „nagy német háborús bűnösöknek” a Nemzetközi Katonai Törvényszék (IMT) előtt folyó nürnbergi perében több ízben szó esett a zsidó hullákból gyártott szappanról. 1946. február 16-án L. N. Szmirnov szovjet főügyész mutatta be a bíróságnak egy bizonyos Sigmund Mazur, a danzigi Anatómiai Intézet preparátorának eskü alatt tett - természetesen hamis - vallomását, amely szerint az említett intézetben szappant gyártottak emberi zsiradékból, és még a (gyártási) receptet is megadta, ami, mondani sem kell, nem stimmel. Szmirnov két brit hadifogoly, különösen a Royal Sussex ezredben szolgáló John Henry Witton közlegény, illetve William Henry Nealy (Royal Signals) tizedes eskü alatt tett nyilatkozatára is hivatkozott. A dokumentumokat a brit ügyészség adta át Szmirnovnak. Szmirnov bemutatott szappantöredéket is. Természetesen a mintákat nem vizsgálta meg vegyész szakértő és a tanúknak sem kellett megjelenniük, és az sem nyilvánvaló, hogy a „szigorúan titkos” Endlösung-ügyről legénységi állományú hadifoglyok, ugyan, honnan értesültek. A vádakat 1946. július 27-én a brit ügyész, Hartley Shawcross is megismételte. 1946. október elsején a pert záró ítéletben a bíróság kimondta, hogy a németek „kísérleteket folytattak, hogy az áldozatok zsiradékát ipari szappangyártásra használják fel” – ezt valamennyi vádlott kínosan kinevette mint képtelenséget. Ugyanakkor a nürnbergi per anyagában nincs olyan utalás, hogy emberi zsírból ténylegesen, tömeges személyi vagy ipari felhasználásra, ipari mennyiségben szappant készítettek volna. Mindösszesen egyetlen kísérleti eredmény volt felmutatható. Ilyen erővel bármely ország bármely orvosi egyetemének bármely klinikai laboratóriuma nácizmussal lehetne vádolható, hiszen emberi szöveteket rendszeresen vizsgálnak, preparálnak, átalakítanak.

A háború után aztán a propaganda évtizedekig teljes hitelt adott a szappanmesének: „zsidó szappandarabokat” földeltek el európai zsidó vagy izraeli temetőkben vagy mutogattak kiállításokon Polticeniben (Románia), a haifai temetőben, a varsói történeti intézetben, a gettóharcosok kibucának Kaznelson Házában Izraelben, a New York-i Yivo Intézetben, a Sion hegyén található „horrorpincében” is. Egy sírkövön angolul és héberül az alábbi felirat olvasható:

Mindehhez természetesen hozzá kell tenni, hogy szappant ugyebár húsból és vérből nem, csak zsírból lehet készíteni… Simon Wiesenthal részletesen elmesélte a Polticeni temetőjében elföldelt szappandarabok történetét. Azt mondta, hogy összegyűjtötték az összes „RIF” jelzést hordozó szappant, amelyet, mint már említettük, a Rein Jüdisches Fett, vagyis tiszta zsidó szappan rövidítéseként értelmeztek (Simon Wiesenthal, „RIF”, Der Neue Weg, no. 17-18, p. 4-5). Wiesenthal írásából az is kiderül, hogy szerinte a nácikat beteges örömmel töltötte el az a tudat, hogy elmosakodhatnak „egy zsidóval, akiből már soha nem lesz egy új Ehrlich, Einstein vagy Freud.” Állítólagos „zsidószappanok” „nyugszanak” Máramarossziget zsidótemetőjében is, a nagy „békeharcos” Elie Wiesel (állítólagos) szülőföldjén is. (The New York Times, 1986. december 9.) Érdekes, hogy az auschwitzi tábor múzeumában tudtommal nincs és soha nem is volt „zsidószappan”, tárgyilagos gyűjteményükbe nem vették fel ezt a mesét, legalábbis a helyszínen ilyet nem láttam.

A szappanos történetnek a nyolcvanas évektől már egyre kevesebben adtak hitelt érdemben, bár természetesen a holokausztdogmatisták ekkoriban még foggal-körömmel védték azt. Így a sajtóból szemezve a zsidó holokauszt-túlélők amerikai tömörülése, a AGJHS nevű szervezet megnyitó ünnepségén Arthur Schneier New York-i rabbi emlegette fel a „szeretteink hulláiból” főzött RJF – egyébként pedig RIF – jelzésű szappanokat, vagy 1986-ban a belgiumi „Auschwitz Alapítvány” ad ki hivatalos közleményt Jannisz Thanasszekosz aláírásával, miszerint az emberi szappan valóság, „mert azt a nürnbergi törvényszék is megállapította”. A szintén belga Ludo Van Eck holokauszt-történész „élet a táborban” (Le Livre des Camps) c. 1979-ben kiadott könyvében még fényképet is mutat egy állítólagos lengyelországi szappangyárról (!!!), és megjegyzi, hogy Spanner professzor az általa készített szappannak a „Koitek” nevet adta, annak a lánynak a nevét, akit szappanná való feldolgozása előtt (!!!) szeretőjeként is használt. Jellegzetes gondolkozásmód, nem tudnám megmondani, a nácit vagy a nácizót jellemzi maga a történet. Erről nekem csak nagyapám mondása jut eszembe: ki mint él, úgy ítél.

Ha hihetünk (vicc volt) Gitta Serenynek, a „náci bűnök” felderítésének ludwigsburgi hivatalának (Zentrale Stelle der Landesjustizverwaltungen zur Aufklärung NS Verbrechen) Adalbert Rückerl ügyész vezetésével ténykedő munkatársai már 1974-ben megcáfolták a zsidó szappan történetét. Felkért szakértőkkel több, „RIF” feliratú szappanmaradványt megvizsgáltattak, és ezekben a zsírsavösszetétel egyértelműen növényi olajnak, nem emberi zsírnak felelt meg. Ez azért érdekes, mert még nem olyan régen is olvastam olyan „erősen baloldali” véleményt, hogy tessék megvizsgálni a fennmaradt szappanokban a DNS-maradványokat, és ki fog derülni, hogy azok bizony zsidókból származnak!... Nos, a „bölcsész” tódítással szemben a természettudományos tények nem vélemény és hit kérdése. Egy forró lúggal főzés során, ahol a trigliceridek hidrolizálnak, természetes, hogy a kémiailag sokkal kevésbé stabil nukleinsavak mind-mind alkotóelemeikre bomlanak, a szappanban nem lehetséges a szappan alapanyagából származó nukleinsav jelenléte. Ami a szappanon lehet, az penészgomba, légypiszok vagy a szappant megtapogató – vagy azzal mosdó – genetikai információja. A szappant az alapján tudjuk „azonosítani”, hogy miből van, hogy, mint már említettem, az egyes növények és állatok zsírjának, olajának zsírsavösszetétele egy bizonyos, meglehetősen korlátos határon belül többé-kevésbé azonos és jellemző.

Az első hivatalos holokauszttörténész, aki ki merte mondani, hogy az emberszappan márpedig légből kapott történet, Raul Hilberg volt, természetesen ő is zsidó, és mint sok más zsidó is (pl. David Cole, aki dokumentumfilmjében kerek perec megkérdőjelezte az auschwitzi tömegkivégzések valódiságát), sikeresen el is nyerte - ő konkrétan ezzel - az „antiszemita” jelzőt. (Ami szerintem ez esetben azt jelenti, hogy vagy saját magát, fajtáját utálja, vagy az arabokat, vagy, ami a legvalószínűbb, mindkettőt.) Ő írásaiban egyértelműen nem bizonyítható mendemondaként, egyfajta valótlan történetként kezeli az esetet, leírva, hogy a nürnbergi perben ugyan bemutattak szappandarabokat, de azokat egyrészt nem vizsgálták meg, másrészt sokkal valószínűbb, hogy azok ténylegesen nem emberi testből származnak. Szerinte a nürnbergi ügyészek szappanvádja nem kellően megalapozott, és tulajdonképpen egy SS-bíró, Konrad Morgen állítólagos vallomásán alapulnak (megjegyzés: tudjuk jól, hogy az amerikai OSS kihallgatási módszerei a volt SS- és Wehrmacht-tisztekkel szemben miben különböztek az AVH-módszerektől – semmiben, azaz kb. ott bárki bármit bevallott), aki egy amerikai bíróság előtt azt állította, hogy Oskar Dirlewanger SS-brigadeführer, a hírneves SS-büntetőalakulat elmebeteg és szadista parancsnoka sztrichnin-injekcióval megöletett fiatal zsidó nőket, feldaraboltatta a testüket, összekevertette lóhússal (miért kell hozzá lóhús? A lóhús közismerten alig tartalmaz zsírt...), és mindezt kifőzette szappannak. Azt persze, nem tudjuk, hogy Dirlewanger hol és mikor ért rá ilyesmire, és egyébként hol, kitől tanult meg szappant főzni. Idéz egy forrást, miszerint a háború után lengyelek bojkottálták a szappant, mert azt hitték, hogy ez a szappan emberi zsiradékból készült. Meg kell említeni, hogy Dirlewanger is egészen biztos, hogy sose főzött zsidószappant, egyszerűen csak azért, nem valószínű, hogy frontkatonaként ez foglalkoztatta volna két tűzharc között, de ez az ember annyira elmebeteg és aberrált volt, róla bármit el lehet hinni. Azt is hozzá kell tenni, hogy szociopata kegyetlenkedései miatt a német GEFEPO (a „katonai” Gestapo) 44 decemberében letartóztatta és bíróság elé állították, és állítólag halálra is ítélték (a dokumentációk jó része a háború alatt megsemmisült, a különböző források ellentmondásosak), egy koncentrációs táborban mint elítélt, lefokozott fogoly érte meg a háború végét, amikor a „felszabadítók” őt is kiszabadították (a szövetségesek hány katonájukat ítélték el a háború alatt és után háborús bűntettekért? Azt tudjuk, hogy az amerikai és angol haderőnél a nem német polgári lakosság (azaz a szövetséges francia, benelux stb.) elleni nemi erőszakért és gyilkosságokért büntettek, de másért?…), de kiszabadulása után lengyel foglyok - szerencsétlenségére - felismerték. Az ezt követő események nagyjából ki is találhatók.

Georges Wellers, a párizsi Jelenkori Zsidó Dokumentációs Központ tudományos igazgatója hasonlóképpen vélekedik. Egy külföldi levelezőpartnerének írja 1983-ban: „Az emberi zsiradékból történő szappangyártás azon „lódítások” kategóriájába tartozik, amelyek már a táborokban keringtek. Hallottam róla Auschwitzban, ahogyan valószínűleg Pioro is. Nem létezik azonban a legcsekélyebb bizonyíték sem e gonosz legenda valóságára nézve. (…) Többé-kevésbé őrült képzelet terméke ez, amelyet az újnácik kihasználnak, és amely nem tesz hozzá semmit a már egyébként is eléggé őrült és kegyetlen valósághoz.” Ugyanezen a véleményen van-volt a szintén hagyományos (nem revizionista) holokausztkutató, Deborah Lipstadt is, aki jelenkori zsidó történelmet oktat a Kaliforniai Egyetemen, Los Angelesben, és a holokauszt legnevesebb kutatóinak egyike. Ezt írja: „Tény, hogy a nácik sohasem használtak zsidó vagy más hullákat szappangyártásra. A szappan mendemondája közszájon forgott a háború alatt és után. Eredete az első világháborúig visszanyúló atrocitások történetében, a hullagyárban lehet. Az „RJF” (helyesen: RIF) betűk valószínűleg a szappant gyártó üzem (pontosabban: hivatal, igazgatóság – a szerző) nevét jelölték. A háború után a szappanra vonatkozó mendemondát alaposan áttanulmányozták, és az hamisnak bizonyult” (Los Angeles Times, 1981. május 16.) Mindezeket a cikkeket, és sok másikat is, kordokumentumokkal együtt, Mark Weber „Jewish soap” című tanulmányában részletesen felsorolja, különösen részletességgel Wiesenthal hazudozásaira. (Aki 1946-ban egy írásában a következő mondatot vetette papírra: "1942 után a Lengyel Főkormányzóságban mindenki tudta, mit jelent a RIF-rövidítés". Majd cinikusan így folytatja: "A civilizált világ nem hiszi el, micsoda örömöt jelentett a nácik és feleségeik számára ez a szappan... mindegyikben egy-egy zsidót láttak, akit megakadályoztak abban, hogy éljen, és egy második Freud, Ehrlich vagy Einstein legyen belőle.")

Összefoglalva: a hivatalos holokauszttörténészek, akárcsak a lámpaernyővé alakított Kohn és hátizsákká feldolgozott „Hát Izsákkal mi lett?” zsidók történetét, a szappanfőzést sem tartják ma már hiteles, megtörtént eseménynek, hanem ahogy Lipstadt fogalmazta meg hivatalos álláspontjukban: „a koncentrációs táborok borzalmait átélt szemtanúk hajlamosnak bizonyultak az őket emberi méltóságuktól megfosztó rendszerről bármilyen gonoszságot feltételezni és igaznak elfogadni, olyan információknak is teljes hitelt adni, melyek tudományos igénnyel nem bizonyíthatóak”. Ez az eufémisztikus megfogalmazás magyarra fordítva azt jelenti, úgy hazudnak, mint a vízfolyás. Mára már szinte kizárólag múlt időben.

Nagyon úgy néz ki, hogy emberzsírból szappant csak Brad Pitt és Edward Norton főzött, de ők is csak a Harcosok klubja című kultfilm neves jelenetében, egy zsírleszívó-plasztikai klinika hulladékából. Magunk között szólva: a nyugati világra nagyon ráférne már egy káoszbrigád!

(A szerző olvasónk.)

- Zsidó zsírból készült szappant hoztak forgalomba Nyíregyházán - a hitközség eltemettette az árut

- Még egyszer a szappanlegendáról (remélhetőleg utoljára)

- Auschwitzi szappanfőzésről hazudozik a szegedi főrabbi - saját fajtársai cáfolják a mítoszt

- Tessenek ezt is szépen elhinni: "Itt nyugszik néhány zsidó szappan"