„A nincstelenek száma rohamosan nő, és egyszerűen nem látjuk a folyamat végét” – mondta az ebédosztásban résztvevő egyik önkéntes.

A fővárosban az Omonia tér mögötti hajléktalanszállónál szokott a betevő falatra várni Jeórjiosz Levedojánisz is, akit 2009-ben bocsátottak el állásából. A 38 éves férfi az athéni repülőtéren dolgozott, és mint mondta, egészen jól kijött a fizetéséből. Amióta kirúgták, nem sikerült új munkát találnia, anyagilag pedig teljesen lenullázódott, és most a vöröskereszt segítségére szorul. "Ha lenne munkám, nem csinálnám ezt. Kapcsolatok nélkül azonban senki nem fog felvenni" – mondta könnyes szemmel, és kijelentésével igazából meg is fogta a görög probléma lényegét.

Ami nem is annyira görög, hisz – hogy ne menjünk nagyon messze – Magyarországon sem talál könnyen munkát egy középkorú magyar, a lecsúszásuk szinte biztosított, különösen az új törvény miatt, amely nem tesz különbséget az állástalanok között, így kényszerítve a szakképzett középkorút is arra, hogy közmunkára jelentkezzen vagy feketemunkával élje túl az álláskeresési periódust, ami akár évekbe is beletelhet.

A 340 milliárd eurós adósság felhalmozásában nagy szerep jutott ugyanis a nepotizmus mindent felülíró intézményének – mutat rá a Spiegel internetes kiadása.

A görög jegybank elnöke, George Provopulosz szerint az utóbbi évtizedben a politikai elitnek – a Papandreu, Karamanlisz és Micotákisz dinasztiákkal az élen – sikerült olyan védnökségi rendszert kialakítani, amelyben nem létező (hitelből fedezett) milliárdokat dobott ki az éppen hatalmon lévő kormány a barátok és a rokonság jólétének elősegítésére, bebetonozva őket a felhőtlen munkaéveket biztosító közigazgatásba. Ezzel összhangban a pártok által kötött üzletek is sokkal inkább szívességről, mint átgondolt politikáról szóltak. A végeredmény: egy hatalmas bürokratikus gépezet és egy feudális demokrácia, ahol a generációk jönnek-mennek, de a nevek ugyanazok maradnak – papandreuk és karamanliszok váltogatják egymást micotákiszokkal kiegészülve. Nálunk vajon miért van még mindig a helyén Simor János, a jegybank elnöke? Költői kérdés volt...

Vegyünk egy mély lélegzetet, és nézzünk körül a magyar ugaron is: vajon nem zajlik nálunk is? Dehogynem, az utóbbi húsz évben kommunista és kerekasztal-lovag egyaránt kiépítette saját érdekszféráját, ami egyrészt meggátolta a honi politikai elit fiatalítását, másrészt ugyanolyan félfeudális demokráciát építettek ki, mint amilyenről most az elemzők panaszkodnak Görögország kapcsán. Ha egy nyugati újságíró venné a fáradtságot és megpiszkálná a magyar rögvalóságot, úgy jó alaposan, Kun Bélától Gyurcsányig és az áruló Nagy Imrétől Antallig, akkor igencsak érdekes összefüggésekre bukkanna, már mai a magyar kommunista nepotizmust illeti.

A jegybank elnöke úgy véli, ahhoz nem fér kétség, hogy a létező rendszer fentebb említett hibái akadályozták meg olyan politika megvalósítását, amellyel elkerülhetők lettek volna a mostani bajok. Provopulosz szerint az ország azzal, hogy a parlament megszavazta a 28,4 milliárd eurós megszorító csomag végrehajtásáról szóló törvényt, hozzáférve így az Európai Unió (EU) és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) mentőcsomagjának újabb (12 milliárd eurós) részletéhez, elkerülte ugyan az azonnali halált, de mindössze néhány hónapra lélegezhet fel. Mint rámutatott, Görögország már így is a határait feszegeti, és képtelenség még többet kipréselni az emberekből. Fontos megjegyezni, hogy a mediterrán ország már túl van egy megszorító programon, amelynek keretében csökkentették a béreket, nyugdíjakat, szociális juttatásokat, és 200 ezer ember veszítette el állását.

Akárcsak nálunk, ahol Bokros Lajos „zseniális” pénzügyi szakértő és gyanúsan szerzett közgazdasági diplomával bíró bajuszos elvtárs óta csak és kizárólag a magyar adófizetőkből préselte ki az állam a saját apparátusának fenntartását. Gyurcsány pedig hasonlóan tapsolta el az EU-s pénzeket és az IMF-től kapott milliárdokat, mint görög kollégái, nem mellesleg mindent eladott, amibe belebotlott, így már nemzeti vagyonról sem beszélhetünk Magyarország esetében – marad tehát az adófizető magyar megfejése.

Petrosz Markarisz közismert görög író csak gúnyolódik a „betegeskedő államapparátuson”, amelynek képviselőit szerinte egyetlen érdek vezérli: kiváltságaik megőrzése, mint például a képviselőknek még ezekben az ínséges időkben is járó 14. havi fizetés – és ilyenkor önkéntelenül is Lázár János és az ő luxus Audija jut eszünkbe, amit mi, magyarok fizettünk neki, havi pár milláért, miközben attól volt hangos a kormánypárti sajtó, hogy a komcsik mindent elloptak, nincs pénz semmire – amiben azért van igazság.

Markarisz szerint nagy hiba volt az is, hogy az egymást követő kormányok úgy állítottak munkába újabb ezer köztisztviselőt és közalkalmazottat, hogy közben a régi gárdát meghagyták. Beszédes adat, hogy Görögországban jelenleg minden negyedik aktív munkavállaló a kormánynak dolgozik. Közben a pártok hatalommal való visszaélései nyomán a lakosságra átragadt az a szemlélet, hogy amit csak tud, markoljon fel, s lehetőleg minél kevesebb adót fizessen.

Ráadásul a politikusok az évtizedek során olyan környezetet teremtettek, amelyben könnyű volt elkényelmesedni: a görögök többsége 50 éves kora körül nyugdíjba vonulhat, és a magas várható élettartamból adódóan (férfiaknál 78, nőknél 83 év) hosszú éveken át élvezhette az állam gondoskodását – eddig. A korhatárt tavaly fölemelték három és fél évvel: 2015-től 65 év lesz. Nálunk pedig az összeomlás fenyegeti a nyugdíjrendszert.

A politikusbűnözésen túl, ennek komoly demográfiai okai is vannak. Komolyak, mert azok matematikai törvények, amelyeket nem lehet kommunikációs trükkökkel áthágni. Nemsokára – mármint államtervezési időszámítással mérve – nyugdíjba vonulnak a Ratkó-korszak gyermekei, miközben a magyarok lélekszáma egyre csak apad, a cigányoké növekszik és könnyen kiszámítható, hogy mi lesz itt, amikor már a milliós cigányságnak a segélyt és a jelenlegi aránynál jóval magasabb nyugdíjasoknak a nyugdíjt az állam kell majd előteremtse.

Papandreu most teljes erejével azon van, hogy kijavítsa annak a rendszernek a hibáit, amelynek kiépítésében apja is tevékenyen részt vett. „Vagy változtatunk, vagy mindannyian eltűnünk a süllyesztőben” – szögezte le nemrég a kormányfő, aki egy politikus dinasztia tagjaként valószínűleg tökéletesen tisztában van azzal, pontosan mit is kellene másképp csinálni. Ez egyébként pont annyira hihető Papandreu szájából, mint Orbánéból a rendszerváltás kritizálása, vagy az oligarchákkal szembeni fenyegetőzése – amikor a kommunista diktatúra ügynökei közül legalább négyet találunk kormányában.

Papandreu felmenői közül nagyapja, aki szintén Jeórjiosz, lépett elsőként politikai pályára: először miniszteri posztot töltött be, majd a kormányfői széket is elfoglalta. Az 1967 és 1974 közötti katonai diktatúrát követően fia, Andreasz megalapította a görög szocialista pártot (PASZOK), és az 1980-as években annyi mindent adott barátainak és támogatóinak, hogy az ország adóssága pillanatok alatt felduzzadt.

Aztán jött a konzervatív Karamanlisz-család, és a tollasodásra kapott egy kevés időt a Micotákisz-dinasztia is. 2004-ben a hatalomra kerülő Kosztasz Karamanlisz választási kampányában ugyan reformokat hirdetett, azok azonban elmaradtak, és botrányok sora következett a kormány ingatlanspekulációs ügyletei miatt. Karamanlisz – leváltása előtt nem sokkal – még több tízezer közigazgatási posztot is teremtett, s mindezek eredményeképp alig öt év alatt, 2009-re megduplázódott Görögország költségvetési hiánya.

Akárcsak nálunk: MSZP és egy műjobboldali tömb senki által meg nem zavart váltógazdasága vitte a csődbe az országot, és a válság előidézésében kiemelkedő szerepet játszó „elit” egyik szárnya akarja megoldani azt.

A 2009 októberében hivatalba lépett Papandreu már nem tud segíteni a lakosság kiábrándultságán: az állami kiadások lefaragását célzó népszerűtlen lépéseire a nép utcai megmozdulásokkal válaszol. A görögöknek mostanra már elegük lett a politikai elitből; egy nemrég készült felmérés szerint 71 százalékuk nem bízik abban a kormányban, amelytől az EU a görög tragédia megoldását, vagyis az euróövezet válságának elkerülését is biztosító konszolidációs program végrehajtását várja. Közben az ellenzék megítélése sem sokkal jobb: az Antonisz Szamarasz vezette Új Demokrácia támogatottsága jelenleg 31 százalékos, bár már ez is elég ahhoz, hogy az ország legnépszerűbb politikai pártjaként hirdesse magát…

Mit tehetünk hozzá? Várjuk, hogy a magyarok legalább 31 százaléka eljusson oda, hogy a Jobbik szimpatizánsa legyen. Ez vélhetően elgondolkodtatná az „elitet”. Igaza volt-e vajon Orbán Viktornak, amikor büszkén jelentette ki, hogy Magyarország elkerülte a görög utat? Nos, ez a jövő titka, de bizakodásra nem sok okunk van.

(MTI nyomán, kommentálta: Alexander Strauss)