Az első rész: Volner: a Gárda remekül összefér a néppártosodással, a Jobbik kormányra jutása esetén életre fog kelni
A 2010-es választások után az egész ország kíváncsian várta, vajon mihez kezd a Fidesz a kétharmados parlamenti többség által elért, szinte korlátlan lehetőségekkel. A Jobbik is reflektorfényben maradt, hiszen az ellenoldali sajtó folyamatosan azt sulykolta, hogy a radikálisok igazi terepe az utca, de az Országgyűlés szakpolitikai vitáiban menthetetlenül el fogunk vérezni.
Az élet fényesen rácáfolt erre: a frakció tagjai napról napra bizonyították szakmai hozzáértésüket, mely a régi pártok sokszor kiégett és hitehagyott képviselőihez mérten óriási lelkesedéssel és aktivitással párosult. Az ember igazán csak a Parlamentben, személyes tapasztalatok birtokában érti meg, milyen óriási a különbség egy a politika világát lelkes meggyőződésből választó, a céljai iránt elkötelezett mozgalmár és egy az elérhető zsákmány ígéretétől vezérelten politikai szerepet vállaló képviselő között.
Óriási volt a különbség a képviselőkkel szemben támasztott elvárásokban is. A legkisebb bántó szándék nélkül fogalmazom meg: a fideszes képviselőséghez elég, ha valaki elfogadható megjelenésű emberként az elvárt módon hajlandó gombot nyomni, szükség esetén nagyobb hibák nélkül fel tud olvasni két oldalnyi, szövegírók által gründolt felszólalást és jótékony mosollyal képes átadni a 100 éves Mari néninek a szülinapi csokrot a helyi nyugdíjasotthonban. A Jobbikban ennél sokkal nyitottabb, az emberek kreativitására építő, innovatívabb közösséget alkottunk, és a párt vezetőinként is törekedtünk arra, hogy ezt megőrizzük és fejlesszük. Nem kis részben emiatt a gyakorlatban is teret nyert vezetési, szervezetépítési filozófia miatt tudtuk évekkel később „legyorsulni” a Fidesz fizetett aktivistáit a tapolcai választási kampányban, emiatt csodálkoznak a politikai elemzők azon, hogy a jobbikos aktivisták mennyivel nagyobb fordulatszámon pörögnek, mint a XX. századi pártok fizetett emberei. Nálunk nem az lesz a válasz a „Mit csinálsz?” kérdésre, hogy „Követ török”, hanem az, hogy „Katedrális építek”. Mert a tagság elkötelezett, és nem azt várja, hogy felülről majd kitalálják és megmondják a tutit, hanem maga is tevékeny részese, aktív formálója a Jobbiknak.
Az országgyűlési párttá vált Jobbikra belső és külső erővonalak egyaránt próbáltak hatni. A kormányközeli és a baloldali médiában egyaránt hatalomra esélytelen, szélről ordítozó rétegpártként igyekeztek a Jobbikot bemutatni. Megpróbálták ránk erőltetni, hogy a régmúlt nosztalgikus ábrándjaiban élő, öreguras párt vagyunk - amolyan második MIÉP. Ez a törekvés persze hosszabb távon nem lehetett sikeres, mert csak a vak nem látta, hogy a Jobbik egy fiatalok által támogatott modern, XXI. századi párt.
Belülről két jelentősebb erő hatott a vezetésre. Az első a Jobbik hagyományosan erős, jól megkülönböztethető témáit szerette volna még hangosabbá tenni, és szinte csak ezekre kívánt fókuszálni. A magam részéről ezt egy megrekedt álláspontnak éreztem, hiszen mivel a Jobbik kormányzati szerepre készült, ezért minden területen szakpolitikával megalapozott, kidolgozott válaszokat kellett nyújtania, és fel kell mutatnia alkalmasságát a kormányzati szerepre.
A másik, jóval népszerűbb álláspont egy változatlan tartalmú, de konszolidáltabb hangvételű politizálás felé terelte a Jobbikot. Egyénenként különböző volt, ki hol húzta meg a később néppártosodás néven ismertté vált folyamat határait, de az igény a változásra egyértelműen megfogalmazódott.
(Folytatása következik)
(Fb)
